Magyar Szemle 42. kötet (1942. 1-6. sz.)
Staud Géza: A Nemzeti Színház száz éve
„Az önkormányzat kora" 1852-ig Bajza, Bartay és Erkel irányító szerepe mellett az induló színház műsorának differenciálódásával, az idegen drámairodalmak szerepével, az opera és a balett virágzásával, az eredeti magyar vígjáték, történelmi dráma és népszínmű felbukkanásával foglalkozik. Szemléltető képet kapunk a kor nagy színészi egyéniségeiről is. „Az új szervezet kialakulása" címen 1873-ig, Szigligeti igazgatói fellépéséig kapunk képet. A szabadságharc utáni műsorpolitika és igazgatói bizonytalanságok vonalán az operett és az opera szerepe, az első Wagner-előadások, nagy külföldi színészek vendégjátékai, Shakespeare, Schiller, Goethe, a francia klasszikusok és a francia társadalmi dráma lépnek előtérbe a szervezeti kérdések mellett. A legérdekesebb és legizgalmasabb az az időszak, amely „Aranykor" címen 1873—1894-ig Szigligeti Ede és Paulay Ede igazgatóságát öleli fel. Szigligeti itt egészen új megvilágításba kerül. Nem mint darabgyáros, hanem mint a nemzeti kultúra öntudatos képviselője lép elénk. Paulay Ede sokszor hangsúlyozott, de részletesen soha ki nem fejtett széleskörű művészi elképzelése sohasem valósulhatott volna meg Szigligeti Ede kezdeményezései nélkül. E két hivatott igazgató művészi programmja, igazgatói céltudatossága és a nemzeti kultúrába vetett hite valóban szorosan kapcsolódik egybe az „aranykorban". Paulay Ede halála után egészen a világháború végéig a Nemzeti Színház hanyatlásának vagyunk tanúi. A magánszínházak versenye, az egymást sűrűn felváltó epigonok sora, a Paulay által kiépített műsor szétzüllése és a színháznak a Népszínházba való átköltözése megingatják hivatásának alapjait. Az utolsó fejezet az „Örök Nemzeti Színház" címen Ambrus Zoltán, Hevesi Sándor, Márkus László, Vojnovich Géza és Németh Antal korát tárgyalja. Ez az egyetlen fejezet, ahol úgy érezzük, hogy a történeti tárgyalásba, ha még oly halványan is, szubjektív szempontok kerültek. Különösen Hevesi Sándorral szemben néha kissé elfogult megjegyzéseket olvasunk, mikor a szerző igazgatói működését foglalja össze. Viszont ezt a kedvezőtlen ítéletet nem egészen indokolják a részletező tárgyalás adatai, amelyek alapján az olvasó más következtetésekre hajlanék. Hevesi mozgalmas műsorpolitikája és rendezői eklekticizmusa indokolható lett volna a korabeli színházi mozgalmakból, üzletszerűsége az akkori kultuszkormány rákényszerített programmjából, az angol irodalom kelleténél erősebb szóhoz juttatása az igazgató egyéni tanulmányaiból. A Shakespeare-műsor erős kibővítése sem színészpedagógiai, sem közönségnevelési szempontból nem kifogásolható. Hiszen állandó magyar drámairodalmi hagyomány híján minden korszak műsorpolitikája igyekezett külföldi támasztékot is keresni. Hevesi sok igazgatói tévedése ellenére kiváló színészpedagógus és rendező volt és a pszichologikus színjátszás nemzeti színházi meghonosításában is igen nagy érdemei vannak. Minden fejezetet szervesen kapcsol egybe a neves színészek és színésznők működése, az egymástól átvett szerepek művészi vonala és az ebben folytatódó és mindinkább gazdagodó színészi hagyomány. Ugyanígy fejlesztik tovább az igazgatók a drámai műsort, így bővül meg a színház programmja állandó műsordarabokkal, amelyek a „Bánk bán", „Az ember tragédiája" és a „Csongor és Tünde" köré csoportosulnak. A szép magyar nyelv és a művészi színjátszás mint színészi hagyomány, a magyar drámairodalom értékeinek ébrentartása mint irodalmi hagyomány, a nagy külföldi drámaírók alkotásai mint európaiságunk hagyománya vonul keresztül a Nemzeti Színház történetén és ez a szellemi hagyománykincs tartja fenn személyi változások, politikai rázkódtatások és gazdasági válságok között is az Örök Nemzeti Színházat.