Magyar Szó, 1900. április (1. évfolyam, 52-77. szám)
1900-04-01 / 52. (53.) szám
Április 1 MAGYAR SZÓ 5S. szám. 3 — „Meg akarom védeni a német szellem termékeit az egész világon!“ Mi lojalitásból ezért a szép toasztért sietünk s kívánságának eleget tenni. De mily áron! Késhegyig harcolunk társadalmilag a germanizmus ellen s ajtót nyitunk annak törvényhozásilag. Németország importált eddig legtöbbet irodalmi és zenei produktumaiból Magyarországra. Könyv-, hírlap-, zenemű forgalma meghaladja a húsz milliót. Magyarországból viszont Németországba nem küldjük ki ennek egy ezredrészét sem! Mennyivel nagyobb lesz e behozatal, ha beállott a védelem, ha fordítani, utánnyomni német dolgot nem lehet s ha a német kiadói nagytőkének garanciát nyújtunk az elhelyezésre, irodalmi s zenei életünk leigázására! Azért, hogy Jókai, Mikszáth vagy Hubay Jenő a jövőben pár száz forintot kapjanak tanuiéri vagy honorárium fejében Németországtól, még nem ok arra, hogy lekössük magunkat. Mert hogy hasznunk legyen a különösségből vagy hogy ettől várjuk irodalmi s zenei termékeink elterjedését a külföldön, arra nálunk okos ember nem gondolhat. Épúgy üres önámítás az a remény, mintha az idegen szellemű termékek megvédése — távoltartása — által érhetjük el hazai termelésünk fellendülését. Az eddig kötött szerződések eredménye éppen a szomorú ellenkezőt bizonyítja. • mit nyújtunk mi e halvány reményünk fejében Németországnak ? Teljes védelmét minden német gondolatnak, legyen az írásban, zenében, a művészet, iparművészet terén kifejezve. Szerzeményeit át nem ültethetjük nyelvünkre, zenéjét nem nyomhatjuk utána, színdarabjai, operái, dalai, táncai után, ha hallani akarjuk, adót, tantémet kell fizetnünk, még a legutolsó couplet-énekesnek is adózni fog a magyar verklis. Hírlapjainkat minden német lap perbe foghatja az onnan átvett entrefilét vagy tárcáért. Brahms világhírű táncait, Liszt 16. Rhapszodiáit, miket a magyar géniusz homlokáról téptek le német kiadók, csak tantiéri fizetésre után hallhatod magyar, a legjelentéktelenebb skizzet vagy ornamentikai thémát büntetlenül nem használtött-e hozzá is a három kérő, de tudom, hogy férjhez nem ment még máig sem. Absolon pedig megnyitotta az irodáját és minden dolga úgy folyt, mint a karikacsapás. Nagy vállalatok, bankok, társulatok jogtanácsosukká választották és a nagykereskedők mind vele egzerváltatták a kiskereskedőket. Olyan gazdag lett, mint — egy gazdag fiskális és már három háza volt — de egyetlenegy gyermeke sem. Ezt — nem adott az isten. Munkát és pénzt igen, de csak a munkának és okot a vagyonszerzésre nem. A tűzhely hideg lett, a ház néptelen maradt. Absolon ideges lett és Abigail siránkozó. Ha a szomszédból gyereksírást hallottak, mohó vággyal tapasztották a fülüket a falhoz, ha gyerekkacagást hallottak, összeszorult a szívük, a férfi napokra elnémult, az asszonynak tele lett a szeme könnyel. Nehéz lett az életük nagyon. Az utcán látta-e meg, vagy álmában jelent-e meg Absolon előtt a Szulamit krétafehér arca, nem tudom. Egyáltalában nem tudok részleteket, ha tudnék is, feleslegesnek tartanám elmondani őket. Említettem, hogy Abigaillal jó ismeretségben voltam, sőt mondhatnám, jó barátságban. Ez a szegény, boldogtalan asszonyka levelet írt nekem. Mindent tud. Azt is, amit én még akkor nem tudtam és mert a végzet nekem is juttatott szerepet az ő végletében, tőlem kíván tanácsot. Hallgassák meg a levelének ezt a részét : „A mi életünk egy kínszenvedés. Isten, látja lelkemet, én ma is úgy szeretem az uramat, mint ezelőtt nyolc esztendővel, mikor megesküdtünk. De lehetetlen nem látnom, hogy én hatsz fel plakátodra, X admirális, vagy Y bár generális aktuális arcképét nem hozhatod „Kis Újság“, mert a berlini fotográfus tulajdonosa a képnek és ha a „Fliegende“ viccét reprodukálod agyonüt érte Braun és Schneider. A külföldi ideatermelés még nagyobb szüretet írt Magyarországon s vége hossza nem lesz az irodalmi tulajdont biztosító pereknek, miknél a rosszul megirt s százfélekép magyarázott „Szerzői tulajdonról“ szóló 1884. XVI. törvénycikkünk hiányossága folytán mindenkor a magyaron verik el a port. Mi magyarok pedig csak örülnénk, ha bitorolnák e téren jogainkat. Hány magyar szerző s kiadó örülne, ha szelleme szülöttjét lefordítaná, zenéjét utánnyomná a német. De nem teszi. Nem tette eddig, míg azt büntetlenül tehette volna, mennyivel inkább nem teszi a jövőben, ha azt majd pénzért kellene megváltania. Még hálásak volnánk az utánnyomásért, mert így legalább a darab kelendő lenne még Magyarországon is. Nekünk nem kell védelem, mert sajnos, nincs is sok megvédeni valónk s az a külföldi, aki sajátját nálunk megvédeni akarja, keresse a védelmet a kereskedelmi törvény keretén belül, jegyeztesse be cégét Magyarországon. Nem hihető, hogy akár író, akár komponista Magyarországon komolyan kívánhatja a szerződés létrejöttét. De kívánják azt Ausztriában, a német nyelvű Ausztriában, melynek német nyelvű szép- és drámaíróinak, német zenét termelő komponistáinak a Németországgal való védetlenség kárral jár. Nekik nyelvi, temperamentumi s ízlésbeli rokonságok kívánatossá teszik a kapcsot Németországgal. De mit kelljen nekünk, mert Ausztriával vadházasságban élünk, velük taposni az országutat, mely a mi kizsákmányolásunkat célozza s csalás az ő vagyonosodásukhoz vezet. Kitetszik ez a máris mutatkozó jelekből. A bécsi „Autoren-Verein“ már fiókot akar berendezni Magyarországon. Egy spitzli-intézményt, mely sa ját részére, valamint közvetve a párisi „Association des auteurs et compositeurs“ részére ellenőrizné a magyar színpadok, hangversenyek s zenekarok programmjait, hogy beszedje az osztrák, német és külföldi színműírók, opera, operette, dal- és tánczeneszerzőknek előadásra jutott szerzeményei után, valamint a magyar lapok s irodalmi vállalatokban külföldi szerzőnek lenyomott vagy fordított művei után esedékes és perrel behajtható tantemet. S hová jutunk ekkor ? Színházaink műsorát háromnegyed részben külföldi darabok uralják, a zenekarok kilenc tizedrészben angol, francia, olasz darabokat játszanak, könyv- zeneműkiadás kétharmad részben idegen művek átültetésével tengeti magát, aj hírlapirodalom, a képes vállalataink nem lehetnek a külföldi sajtó nélkül, minek következtében irodalmi és zenei termék fogyasztásunk háromnegyed része után a külföldnek fizetünk adót s egy negyed része lesz az, amivel saját szerzőinknek adózhatunk. Helytelen s lelkiismeretlen volt az a politika, amely nálunk az idegen nemzetek szellemi termékeire a védelmet megadta. Ne kívánjunk védelmet a magunkénak s ne adjunk olyant a külföldnek. Csakis teljes szabadság mellett lettek nagygyá és hatalmassá a többi kulturnemzetek zenéi és irodalmai. A szabad utánnyomás s fordítás ismertette meg velünk Ibsent, Björn, Stjernet, Dosztojevskyt s Tolstoit. Hogy a norvég és orosz zene annyira dominálja a zenei piacot, csakis a szabad utánnyomtatás s előadhatás következménye, mert e nemzetek nem védenek s nem adnak védelmet. Még a kis Románia is előttünk áll. Azt a kis tőkét, mit naiv, kezdetleges zenéje produkál, aprópénzre váltja az egész világ. Volt-e magyar szerzőnek oly sikere mint Ivánovicsnak a „Dunari“-ra\, vagy mint IS’caWat-nak a „Mein Elend“ dalával, mik mert szabadok voltak, százezrekben terjedtek el széles e világon s ismertté tette szerzőjüket s a román zenét mindenütt. Vagy hihető-e, hogy Petőd, Arany költeményei, az „Ember tragédiája“, vagy Jókai regényei német kiadásban megjelennek, ha kiadójuk honoráriumot fizetni kénytelen ? — Alig! S hogy megjelentek, köszönet érte azon nagy külföldi kiadóknak, kik a védetlen szerzők művei olcsó kiadásaival hálára kötelezték a jogaikban bitorolt magyar szerzőket. A „Redam Univers. Bibi.“ az „Engelhorn Ruman Bibi.“ az angol „Tanchritz Edition“ vagy a zenei té ren az „Edition Peters“ „Collection Litolf“ valamennyien a védetlen szerzők utánnyomására immár senkije se vagyok neki. Ha nem közömbös irántam, akkor gyűlöl. A házunk ketrec, amelyből szabadulni szeretne, pedig ha elmegy, akkor nekem a koporsóm lesz. És mégse tudom, mit tegyek ? A sírásban már kifáradtam és még mindig várok valami csodát, ami változtatna a helyzetünkön. Lesem, hogy a szíve visszatérjen hozzám, de amikor komor és sápadt arcát látom, mindig elfog a kétség, nem volna-e jobb, ha elé állok és így szólok hozzá: — Leveszem rólad a láncokat. Menj innen, siess oda, ahova a vágyad, a lelkiismereted és a boldogságod reménye kerget. Nincs már erőm semmihez. Ha Istent ismer, mondja meg nekem, mit tegyek . . .“ HL Egy pillanatig mind a négyen hallgattak. A férfi fürkésző szemmel nézett a három asszonyra és igen komoly hangon mondotta: — Eddig a történet és most legyenek szívesek megmondani, mit tennének a szegény Abigail helyzetében ? A mézeshetes menyecske szép kék szemében nagy kénycseppek ragyogtak, mikor megszólalt: — Én visszaadnám a szabadságát. Legyen boldog azzal, akit szeret. A háromesztendős asszony így szólt: — Legyen türelemmel még egy-két esztendeig. Hátha még minden jóra fordulhat. Az özvegy kissé cinikusan vont egyet a szép gömbölyű vállán és ezt mondta : — A dolog szomorú, de — én nem mondanék le az uramról! A kopasz fiatal ember pedig ezt konstatálta magában: — Az ördög érti az asszonyokat. Igazi báró. 5 — Regény. —■ Irta: Tolnai Lajcsi, II. A sógor úr háznépe. Nem hagyta el a többi sem. Jöttek a rokonok s jóbarátok is. Általában teljes volt a tisztelet. — A malmok lám ! — forgatja lelkében jólesőn e gondolatot Tótpálné. III. Kardos Zsófia és Forgó István megmérik egymást. — Kinek a háza ez, a hol laktok, — kérdő Tótpálné némi körültekintés után a bárónét. A sirassal pedig, azt mondom, hagyj fel, ne lássa a sok leselkedő kutya, hogy Hammerné alól ezzel a koporsóval kiemelték a széket— Nem a mi házunk, — válaszolt az első kérdésre a zokogó asszony. — De hisz azt gondoltam, mi a tulajdon házunkban lakunk, a piac során. De csak maradt a férjed után valamitek ? Mibe került az a koporsó, meg a hozzá való felszerelés ? — Oh, azt Forgó úr el fogja igazítani —■ azt gondolom az egész temetés öt-hatszáz forint-------Óh jaj, jaj ! . . . — Borzartó! Noha ez a Forgó így forog nálad, majd odább lódítom én a kerekét. Érckoporsó? Hát egy jó cserfa nem tette volna talán meg ? Olyanban, amilyenben én a szegény apámat, meg anyámat fektettem a tulajdon kezeimmel, — egy rongyos báró: