Magyar Szó, 1900. december (1. évfolyam, 260-284. szám)

1900-12-01 / 260. szám

2­260. szám. MAGYAR SZÓ December 1. röpiratban meleg hangon emlékezik meg Bánffy Dezső miniszterelnöki működéséről, szeplőtlen hazafiai jelleméről és a magyar nemzeti állam érdekében tett nagy szolgálatairól. Konstatálja, hogy micsoda őszinte lelkesedéssel ragaszkodott a párt a volt miniszterelnökhöz, a­mely rokoni szenvet a párt nagy többsége még most is őrzi. Végül a most uralkodó felekezeti villongá­soktól óvja választóit. A Tribuna kirohanásai. Az egész magyar sajtóban nagy megbotránkozást keltett a napok­ban a magyar érzésű derék fiatal egyetemi könyvtárnoknak, a román származású Bárbul Jenő dunaa ama leleplezése, hogy a bazilita szerzetesek, Molnár Jánosék, Firczákék és a dákórománok intrigájára kibuktatták a bikszádi kolostor priori székéből az apostoli buzgalmú, igaz magyar hazafit, Pásztory Árkád bazilita szerzetest. E leleplezések miatt most az egész dákóromán sajtó a legvakmerőbben neki­ront Barbul Jenő úrnak, sőt a román nem­zet árulójának — renegátnak — nevezi. — A leghevesebb e támadásokban a nagyszebeni hírhedt Tribuna, melynek Delamara álnév alatt rejtőző budapesti levelezője — ki értesüléseink szerint valami Mester nevű román joghallgató — Bárbus Jenőt és egy másik budapesti derék hazafias gondolkozású magyar publicistát, dr. Siegesky Józsefet, kik a Tribuna szerint román alapítványok ösztöndíjaiból, román pénzen ne­velkedtek fel, mindennek elnevez. Delamara úr e két becsületes magyar hazafit, ép e tiszta hazafisá­­guk miatt a románság szemében úgy igyekszik fel­tüntetni, mint a román társadalom két legve­szedelmesebb egyénét, s példának hozza fel őket a román szülőknek, hogy őrizkedjenek tőlük, s ne adják fiaikat magyar iskolákba, hová Barbul és Siegesku urék jártak, nehogy oly veszedelmes renegátok váljanak belőlük, mint ezekből. Jól tudjuk azt, hogy Barbul és Siegesku urak vannak oly kipróbált hazafiak, hogy kinevetik a Tribunisták eme terrorizálásait, sőt büszkék arra, hogy a Tribuna támadja őket hazafiságukért, de nem mulaszthatjuk el, hogy ne hívjuk fel az illetékes körök, különösen az ügyészség figyelmét arra, hogy hassanak oda, hogy végre szüntessék be a Tribunának eme féktelen izgatásait, s a hazafias érzésnek büntet­len terrorizálásait. Magyarok Horvátországban. Budapest, nov. 29. A Dunántúl alsó vármegyéiből az áttelepü­­lés Szlavóniába még mindig folyamatban van, a minthogy nem szűntek meg az okok sem, a melyek az előidézték. Somogyban, Zalában, Baranyában óriás terjedelmű kötött birtokok vannak s aránytalanul csekély terület marad a kisgazdaságokra. A nép pedig szorgalmas, takarékos, ért a gazdálkodáshoz s ennélfogva tudná a föld­ birtokát szaporítani, ha egyálta­lán volna megvásárolható föld. De nincs. Eb­ből aztán a népesség szaporodásával két eredmény következik. Az egyik a kisgazda­ságoknak örökösödés útján való szertelen fel­­aprózódása; s másik az eladásra kerülő min­den kis föld­darabnál jelentkező vevő-kon­­kurrencia folytán a földárak rendkívüli meg­drágulása. Viszont Szlavóniában van föld bő­ven s a horvát paraszt azt se mivelni, se megbecsülni nem tudja úgy, hogy a Somogy­ban vagy Baranyában eladott 3­—4 hold árán a Drávántul 15—20 hold jó minőségű földet lehet vennie. S a magyarnak csak arra van szüksége, hogy az a föld ott legyen a talpa alatt. Munkájával és értelmességével rendről­­rendre kieszi a dologtalan és értelmetlen hor­­vátot. Az az áttelepülés tehát magában nem volna veszedelem, sőt helyesen vezetve el­érhetnék általa a ma Szlavóniának nevezett régi magyar vármegyék visszamagyarosítá­­sát. Hiszen ma az a magyarság, a­mely a Dráván innen alig tud megélni, a Dráván túl felvagyonosodik, s a­mi ezzel együtt jár, szaporodik is sokkal nagyobb mértékben, mint Somogyban vagy Baranyában, a­hol éppen a kis­gazdaságok számára jutó föld elégtelensége arra indítja a családokat, hogy a születések számát mesterségesen kor­látozzák. A Dráván túlra való áttelepülés te­hát a magyarság vagyoni és népességi ter­jeszkedését szolgálhatná, h­a átszakadt vé­reink Szlavóniában meg tudnának magyarnak maradni. Ebben pedig nincs semmi lehetetlenség. Csak arra van szükség, hogy ez az áttelepü­lési processzus valamely céltudatos vezetést kapjon. Hogy ne egy-egy alsó raj vagy épen csak egy-egy család vágjon neki a véletlennek, a bizonytalannak, ha­nem egy tervszerű, átgondolt telepítési rendszer vezesse az új települőket a ré­giek megerősítésére. Ennek a feladatnak a betöltése a Dunántúli Közmivelődési Egye­sületnek következetesen elmulasztott köte­lessége. Egy pár frázison kívül, mely a „ki­vándorlás“ miatt jajgatott, nem is foglalkozott vele, még csak addig a mértékig sem, hogy egy kis népies füzetkét adott volna ki, mely a népnek az áttelepülésnél útmutatással szol­gál. Holott pedig hát kétségtelen, hogy ezt az átvándorlást a Drávántúlra megakadá­lyozni még ha helyes volna is, éppen a drá­­ván-inneni vármegyék birtokmegoszlási vi­szonyai következtében teljességgel lehe­tetlen. A másik feladat volna a már régebben megtelepült magyaroknak a magyarság szá­mára való megmentése. Itt természetesen leg­első­sorban azok a községek volnának tekin­tetbe veendők, ahol a magyar lakosság több­ségben van, vagy legalább­is kompakt tö­megben él együtt, aminek pl. Korenica, Apid­lak, Imsevoselo, Kresztolovac, R.­Gredjani, Brekirska, Kasalovica, Ferezovac, Grubis­­nepolje, V.-Pizanica, V.-Brljanica és így to­vább. Itt kell sietősen a magyar lakosok se­gítségére sietni, hogy végképp és menthetet­lenül el ne horvátosodjanak, úgy a magyar társadalomnak, mint a magyar államnak. Mire van ezeknek az egyszerű embereknek szükségük, hogy magyarok maradjanak ? Magyar templomra és magyar iskolára. És megkaphatják ezt is, azt is, ha meg­vannak hozzá a financiális eszközeik. A hor­vát közigazgatási hatóságok malíciája sem ezt, sem azt meg nem akadályozhatja, de még különben is a magyar kormánynak kell lenni annyi erejének és bátorságának, hogy ennek a malíciának az érvényesülését a tehát erről mormogott magában, hogy min­denki megöregedett már. Az alagút épen olyan volt, mint akkor, mi­dőn utoljára ment rajta keresztül. Az alagút­­ról eszébe jutott neki régi szomszédnője, Furnér Mária asszony, a­ki azért nem ment az alagúton keresztül, mert mindig attól félt, hogy bedől. De most nem dőlt be az alagút, az omnibusz átgurult rajta. A lánchídon gu­rult és a Dunán hajók úszkáltak. A hajók füs­töltek, fütyültek, épen úgy, mint azelőtt. Eddig semmi baj se volt, de a lánchíd után jött a város. Nagy paloták között gu­rult a kocsi, a boltok fényes ablakaikkal csudálkozva néztek le Knorra. Egy ablak­ban úri hölgy állt és Knorra nézett szintén, ni­i milyen furcsa öreg ember 1 mondta. Az emberek siettek a házak mellett és a friss hó, — télen volt ez, — lassan szálldogált. Az öreg asszonyok egyenkint leszálltak, a kocsi ilyenkor sokáig állt és a sapkás em­ber gyanakodva nézett Knorra, hogy még mindig nem akar leszállni. Tán egész, hát­ralevő életét a kocsiban akarja tölteni? Knor már az ablakon se mert kinézni. Lehunyta a szemét és úgy gondolkozott az idegen, nagy és zajgó városról, a­hová ju­tott. Pest volna ez ? De kár, hogy a szomszéd pék kis­fiát nem hozta magával. Az utcában híre volt, hogy ez a fiú, Károly nevű, úgy ismeri Pestet, mint egy fiákeres. Sok verést is kapott e miatt az apjától, de bár itt volna most. Az alaguton át — amelyen néha át­nézegetett Kner Mátyás — Jelényinek se látszott ez a város. Bizonyos, hogy itt senki sem ismeri őt. Mindenütt kinevetik és kicsú­­folják, mint az a Károly szokta néha tenni, ha botjával a házak mellett kopog. A sapkás ember rászólt: — Tessék leszállni! Kner engedelmesen felállt és lement a ko­csiról. A kocsi tovább döcögött. Az öreg pol­gár az utca­sarokról úgy nézett a kocsi után, mintha otthona, boldogsága és élete döcögne tovább a sárga nagy kocsival. A szürke ló kapkodta a fejét és a kocsis magas bakján keményen ült. Kner megfordult és körülnézett. A sarkon öreg kofa asszony gesztenyét sü­tött, de mintha aludt volna, csak a szemhéjai mozogtak gyengén, keze, lába, feje mozdu­latlan. A kocsik iszonyú sebességgel nyargal­tak. Az utca olyan széles volt, mint a Duna. Hol van itt ? Az ördög tudott eligazodni. Az­ emberek mind siettek mellette ; jött egy pe­reces fiú és a fülébe énekelt. Majd egy ci­­linderes ur meglökte, egy uridáma pedig mér­t Bánják is azt, hogy ő Kner Mátyás, hires­­ polgárcsalád sarjadéka és egykor biró is volt. Régen.­­ Visszament a gesztenyés kofához. A szeg­­­­letes arcú öregasszony még mindig mozdu­­l­latlanul ült és szemhéjait gépiesen mozgatta. Mikor Knor közeledett, felemelte a kezét és a gesztenyére mutatott. Knor megrázta a fe­jét. A kofa leeresztette a kezét és tovább szunyókált. A friss hó csendesen hullott a nagy város felett, Knor mereven és dideregve bámult a levegőbe. Észre se vette, hogy I esernyőjét elvesztette — soha se vesztette el, I — észre se vette, hogy hátulról megtaszítják, oldalba ütik és rákiáltanak. A kofa kinyújtotta a kezét és megérintette a Knor karját.­­ — Hallja, beteg maga? — kérdezte. Knor megrázta a fejét és elszégyelte ma­gát. Lassú lépésekkel tovább ment, keresztül­­ az utcán, de nem tudta, hogy a kocsik csak­nem elgázolták. Sokáig ment egyenesen előre. Ha jobbra-balra tekingetett volna, ha merte volna megnézni a nagy házakat, szép bolto­kat, asszonyokat és férfiakat, bizonyosan el­tévedt volna. De így a láncaidhoz ért. Keresztülment a hídon, majd az alagúton. A Krisztina­ téren megfordult, és az alagúton át, fejcsóválva vissza­nézett. Kivette az írást a zsebéből és négyfelé repesztette. — Az ördög vinné el az egész Pestet! — mormogta, város. Mindig tudtam, hogy cudar Krúdy Gyula,

Next