Magyar Szó, 1900. december (1. évfolyam, 260-284. szám)
1900-12-01 / 260. szám
December 1. MAGYAR SZO minimumra szorítsa le. Igen kérjük hát a pécsi püspök urat, gondoskodjék arról, hogy egyházmegyéje szlavóniai községeiben a magyar hívők lelki szükségleteinek kielégítéséről magyar papok gondoskodjanak. Íme láthatja a reformátusok jó példáját, akik sokkal kevesebb eszközzel magyar lelkészségeket tudtak szervezni, melyek valóban missziói szolgálatot teljesítenek nemcsak egyház, hanem nemzeti tekintetben is. De talán még a templomnál is nagyobb szerepet játszik ebben a kérdésben az iskola. A Dráván túl fölcseperedő magyar gyermekek elhorvátosodásának legfőbb oka az, hogy magyar iskolák nem lévén, kénytelenek a horvát iskolákba járni, magyarul semmi, se olvasni meg nem tanulnak, s rendről-rendre megfogadnak a horvát sovinizmus hálójában. Iskolákat kell tehát állítani, ahol a magyar gyerekek magyar nyelvű és magyar lelkű oktatásban részesüljenek s ebben a szlavóniai magyaroknak segítségükre menni úgy a magyar társadalomnak, mint a magyar államnak elutasíthatatlan kötelessége. Egyelőre talán még arról is le lehetne mondani, hogy minden községben, ahol magyarok laknak, mindenütt rendszeres iskolák állíttassanak. Ahol a magyarok kisebb csoportokban vannak szétszórva, ott a következő szervezet állíttatnék fel: az illető kisebb körű vidék alkalmas központján mindenütt található ; értelmesebb egyén tanítaná magyar nyelvre ; a közeli környék gyermekeit. Sőt ott is, ahol jó nagyobb számmal együtt élő magyarok , nyilvános iskola felállítására kínálkozó alkalmat nyújtanának , netalán elegendő eszközök hiányában jobb megoldásig sikerrel működhetnének az ily magánjellegű összejövetelek, mondjuk missiói szórványok. Ezek szervezését és működését a törvények nem tiltják, nem is tilthatják, egyszerűen azon természetes jognál fogva, mely szerint magánháznál magán után bárki egymaga vagy többedmagával bármi nyelvet: az angolt, franciát, németet, vagy épen a magyart tanulhatja. A daruvári ev. ref. lelkész által szervezett s 3 ponton működő missiói kör sikeres példája mutatja, hogy ily szervezetek, az alantasabb hatóságok boszantásait nem számítva, bátran működhetnek. És hogy mily sikereket eredményezhetnek, mutatja a nevezett missiói kör, melynek 3 főpontján: Daruvár-, Imsovoselo-, Korencsánban több mint 300 magyar gyermek tanult meg 3 év alatt magyarul írni, olvasni, s hazafias énekeket énekelni. Sajnos, hogy az anyagi eszközök hiánya miatt e magyarok által különös képen lakott s nagy kiterjedésű daruvári kör csak 3 ponton s ott is felette hiányosan ellátva működhetik. E területen 10 ily pontnak kellene működni, ami évi 4000 koronába kerülne. Ha az egész Horvát-Szlavonország területén szerveztetnék 25 missiói pont, ami elegendő lenne, az egész 10 ezer koronába kerülne. 10 ezer korona, 370 ezer magyar! Ez aránylag csekély összeggel kiszámíthatlan nyereség volna szerezhető a magyar nemzet számára. Különösen ha ezeken kívül egyelőre legalább 6 legsürgősebb helyen: Korencsan, Cepidlak, Imsovoselo, Krestolovac, V.Brsljanica és Brekinskán nyilvános iskolák állíttatnának fel. Akkor lenne a magyar hit önmagához, akkor lenne igaz és dicső a mi főuraink, főpapjaink s minden rendű tehetősebbjeink, intézeteink stb. hazafisága, ha véreik megmentésére áldozatokat hoznának. Mily nagy és dicső a cél s mily elenyészőlag csekély az áldozat: egy országtól néhány ezer korona. Nagy mulasztás volna a képviselő uraktól, ha erről a kérdésről úgy a horvát-magyar pénzügyi egyezmény, mint a költségvetés tárgyalása rendén nem beszélnének. 260. szám. 3 ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése. I. Ma a sértés ne essék — a minorum gentium vonult fel kivenni a részét a költségvetés általános tárgyalásából. Elsőnek Púder Rezső szólott. Az öreg plébános ur kenetteljes volt, mint a böjti prédikáció. Bontotta a liberalizmust egyházi és politikai szempontból. Szertelen buzgalmában még az anarkizmust is a liberalizmus nyakába aggatta. Mindenki meggyőződhetett, hogy az öreg úr a keresztyéni türelem határain kívül kalandozott, mikor a többek között azt állította, hogy a liberalizmus a világi főket pápákká akarja avatni s hogy csupán a liberalizmus az oka a középosztály eladósodottságának. Páder Rezső komoly veszedelmet lát abban, hogy a földbirtok egy része zsidó kezekbe ment át, de egyelőre vonakodott megjelölni az utat, hogy miként lehetne azt a zsidó kezekből kivenni. A második szónok Asbóth János volt, akit tudvalevőleg néppárti programmal választottak meg s aki meg Széll Kálmán javára minden közösséget megtagadott a néppárttal. Asbóth János a politikában mindig az excentrikus iránynak volt híve. Mi sem okozott neki nagyobb örömet, mintha szembeállíthatta magát a közvéleménnyel. Emiatt akármikor késznek mutatkozott önmagát is dezavuálni. Senki annyi talentummal és ismerettel nem faragott fából vaskarikát, mint a néppárt legfiatalabb renegátja, s Széll Kálmán legfrissebb sütetű híve: Asbóth János. Felszólalása alatt senki sem tudta, hányadán van vele. Úgy lehet maga sem tudta, de az mellékes. Az örökös ellentmondások érdekes alakját a Ház figyelemmel hallgatta. Kiváncsiak voltak legújabb meghasonlására önmagával és másokkal. Nos, Asbóth János ma sem maradt adósa az érdeklődésnek. Beszámolt excentrikumával. Megmagyarázta magát s megmagyarázni igyekezett Széll Kálmánt. De előbb Molnár János beszédével foglalkozott, melyből megfelelő mennyiségű kíméletlenségek után kisütötte, hogy a néppárt az obstrukció alatt a próbamén szerepét játszotta. A néppárt e hasonlat hallatára meghökkenve ütötte fel a fejét, Asbóth pedáns nyugalommal folytatta a néppárt leszólását az összes vonalakon. Mert, Asbóth szerint, a néppárt törekvéseinek nincs jogosultsága Széll Kálmán kormányzata alatt, s nyomban kinevezte a miniszterelnököt az engesztelés szelleme- Beöth Balázs históriája. (Ébredés. — A Dunán. — Idill az erdőben.) VI. Reggel felé azt álmodtam, hogy a sivatag hajója vagyok és eljutottam ama bizonyos három hét végére, ameddig a teve a szomjúságot bírja. Én már nem bírtam. Ösztönszerüleg, lecsukott szemekkel nyúltam az éjjeli szekrény felé, megragadtam a vizes üveget és kiittam egy búzámban. Közben úgy homályosan láttam, hogy valami sötét alak ül a széken. De hogy jobban megnézhessem, legalább is a szememet kellett volna kinyitnom, ahhoz pedig épen semmi kedvem sem volt mostan. Visszadőltem a párnára és aludtam tovább. De az a sötét alak sehogy sem hagyott nyugton. Beleszövődött szépen az álmomba és épen egy hegyes tőrt készült belém döfni, amikor fölriadtam. — Ki az? A sötét alak fölállott és kezdett tisztán kibontakozni mámoros szemem előtt. — Szervusz Balázs! — Nini, Géza! — Nem akartalak zavarni, megvártam hát, amíg magadtól felébredsz. Elviszlek magammal. Már várnak a hajóállomásnál. •— Miért hagytál aludni ? Megérdemeltem volna, hogy felkelts. Gálád lump vagyok! Sietve kapkodtam magamra a ruhámat, de aztán Olga jutott az eszembe és hosszasan elbabráltam a hajammal, meg a bajuszommal. A hajamra mindig büszke voltam. Hullámos volt és fekete, kékes fénnyel. Bajusz dolgaiban ugyan még vajmi gyengén álltam, de egy kis fekete bajuszpedrővel valahogy csak mutatóssá tettem azt is. A Duna partján együtt találtam már az egész családot. A Weisz-mama úgy kiöltözködött, mintha bálba készült volna. Olga amint meglátott, ott hagyta a rőthajú nevelőnőt, aki olyan volt, mintha csak valami Marlittregényből vágták volna ki. — Már azt hittem, hogy el sem jön. Nini, milyen sápadt! A pesti szín. Tudja-e, hogy ez magának nagyon jól áll ? A kirándulók sűrü tömegén keresztül vergődtünk fel a hajó fedélzetére. Egy elrejtett zugban cigánybanda muzsikált népszerű indulókat. A szeptemberi nap csillogott a széles Dunán, a kupolákon, a hajó rézkorlátjain. A paloták kettős sora lassanként elmaradozott, elhagytuk a Margit-szigetet is, amely sűrü lombozatával mint egy édes titok sötétlett a derűs viztükör közepén. Később kitágult a folyam medre, a mint kilépett kő börtönéből. A szabad levegő egyszerre megcsapott bennünket a pilisi hegyek felől. Némán ültünk egymás mellett a keskeny padon és gyönyörködve merültünk el a messziség panorámájába. Ám futó pillantásom lopva Olgára tévedt olykor és mindig az ő nyilt tekintetével találkozott. Egyszerű fehér ruhácskájában, borzas, ide-oda libegő hajával csodásan bájos volt. Weisz úr néhány lépésnyire tőlünk szivarozgatva üldögélt és bennünket nézett. Ez megzavarta csöndes boldogságomat. Siheder koromban egyszer ladikon keltem át a Tiszán. A révész fiatal leánya segített az átkelésben. Ám a vihar elsodort az öbölből és az áradat ellenállhatatlan erővel ragadt magával a Szamos torkolata felé, ahol vészes örvények keringenek a vizen. Evezni próbáltam, csakhogy a hullámok minduntalan kicsavarták a kezünkből a falapátot. Meg-meglibbenve haladt az idomtalan csolnak a ve ■ [UNK]szedelem felé, a vihar zúgott, a partokon a kukoricavetések hajladoztak felénk és mi egymáshoz simulva bámultunk a halál torkába. Egy fiatal siheder és egy gyerekleány. Magam sem tudom, hogyan jutott eszembe most ez. De éreztem, hogy ha Olgával ketten ülhetnénk most a rozoga ladikban, de mennyivel jobb volna az, mint így! Leányfalvánál kikötött a hajó és mi is kiszállottunk. Az erdős dombok magukhoz csaltak bennünket. Zsenge cser-erdőben ütöttünk szállást magunknak. A missza Weisz mamával az ozsonna elrendezésén bíbelődött. Géza fürgén segített nektek a víg munkában, Weisz úr pedig a fűbe keveredve, újságot olvasgatott. — Szedjünk virágot! — mondá Olga. Gyerekmódra szökdeltünk a cserjék kÖ-