Magyar Szó, 1901. február (2. évfolyam, 28-51. szám)

1901-02-01 / 28. szám

2­28. szám, Budapest, január 31. A képviselőhöz holnap, pénteken délelőtt 10 órakor tartja legközelebbi ülését. Napirendre több bizottsági tag, egy jegyző választása, kér­­vényi és mentelmi ügyek tárgyalása van ki­tűzve. MAGYAR SZÓ A köztisztviselők függetlensége. E cím alatt az „Egyetértés“ a Gyarmathy­­ü­gyről igy emlékszik meg : Gyarmathynak, a székelyudvarhelyi polgármesternek ügye már el van temetve. Elméleti hivatalos frázisok tömege e polgármestert vétkesnek tüntette föl s a belügyminiszteri kupak­­tanács a nyilvánosság teljes kizárásával ügyét letárgyalta s őt hivatalvesztésre ítélte s jogtalan és buta címeken megszabott kár­térítéssel vagyonában is megrongálni töre­kedett. Nem erről akarunk tehát ezúttal szólani. Közgazdasági párt. A bécsi „Information“ ma egy szabadelvűpárti képviselő tollából újabb adatokat közöl a közgazdasági pártnak, illetve annak a pártközi koalíciónak előkészületeiről, melynek célja Magyarország közgazdasági rege­nerálása a teljes gazdasági függetlenség alapján. Az idézett forrás szerint immár Szilágyi Dezsőt is megnyerték ennek az eszmének. A mozgalom vezetői különben már a h­orvát tartom­ánygyűlés többségével is érintkezésbe léptek, hogy az új koalíció eszméjének a horvátok támogatását is­­ megnyerjék. Román nemzeti gyűlés Aradon. Arad vá­rosa román ajkú lakosságának vezetői mozgalmat indítottak oly célból, hogy a magyar kormány a román nemzeti konferenciának Aradon leendő megtar­tását engedélyezze. A mozgalom élén ál­lanak azok a román korifeusok, a­kik a román nemzeti komiténak egykor tagjai voltak, de a Ra­­tiu-Coroianu-féle klikkel összekülönböztek s utóbb megegyezésre nem tudtak jutni. Az aradi vezetők Goldis püspök támogatása mellett már megtet­tek minden készülődést arra nézve, hogy Aradon összehívhassák a román nemzeti Rapaktanácsot. Az aradi konferencia megtartásának az volna a célja, hogy az új választások előtt tisztázhassák­­­­ a helyzetet és határozzanak­ a passzivitás abban­ [­s hagyása vagy fentartása tárgyában. Az aradi romá­­n­­ nők Goldis vezérlete alatt azzal óhajtják megokolni­­ a magyar kormány előtt a konferencia összehívása­­i­­­nak szükségességét, hogy a konferencián kimondhas­­­­­­sák a passzivitás abbahagyását és így ezt véve j­ó alapul, bemehessenek a parlamentbe. Goldis a­­ román nemzeti politika fészkévé akarja felavatni székvárosát, Aradot. Magától értetődik, hogy a szereplésből kijutna Mangiának is abban az esetben, ha az aradiak elérnék vágyak ne­­m továbbjut, hogy tudniillik a román politika 1­i súlypontját áttegyék Aradra. A nagszebeni­­ tribunisták, a brassói intranzigensek és a többi román frakció — mint lapunknak Nagy­­­­szebenből írják — nem maradnak tét­­­­lenek az aradiak mozgalmával szemben. Nagy­szebenben, Brassóban, Naszódon, Szászvároson, Déván, Temesvárt, Lugoson már­is erősen tár­gyalnak a románok a célból, hogy az aradi nemzeti konferencia összehívásának jogosultsága ellen tiltakozzanak és állást foglaljanak az Ara­don hozandó összes határozatokkal szemben. Aradi levelezőnk azt írja nekünk a tribunisták magatartását illetőleg, hogy az aradi román kon­ferencia megtartásának jogosultsága ellen ma­guknak az aradi románoknak egy igen jelenté­keny része is tiltakozni fog. A nóta aztán átcsapott, mint a szikra. Ha itt „Somogyba valósi“ legények fújták az ő bicskanyitogató dalaikat, a matyókok se hagyták magukat. Biztatták az elől lógó, nagy tufa palóc­k­át. — Ne te már­ tán bizony rozsda feküdte meg a bárzsingodat. Nagyot rázott magán a gyerek, a pipáját kivette a szájából, aztán egy hegyeset köpött és belekapott a nótába. — Aszongya, aszongya, aszongya hogy: Ha az asszony lutri véna A gyerek meg ternó vóna, Hej én milyen boldog lennék! Mert, hogy mennyi ternót nyernék! De a lutrin sobse nyerek, Piz helyett meg gyün a gyerek. De már azt sem neheztelném, Csak adóba kivethetném. Kivethetném, Beszedhetném, A szénámat rendezhetném! Van ennek a nótának még vagy hét szaka, azt mind elfújták a legények. Nótázva vonuljt le hosszú, kígyó alakban az egész sereg. A háborúsdi végét járta, össze volt már keveredve az egész tömeg. Magam sem tudom, hogy került hozzánk a Károly király ezredből két század. Mar­cona, sötét tekintetű oláhokból és mócokból állt a csapat. Nem igen elegyedtek össze a többiekkel, a magyar fiukkal, megmaradtak egymás között. A legszálasabb fickó volt közöttük ajuon, csak így hívták. Széles vállú, hórihorgas ember, sötét szeméből úgy villogott elő az alattomos szenvedély, mint az odújában­­ megvonult fenevad. No nem is lett volna tanácsos vele kikezdeni, különösen, ha rossz­­ kedvű volt. Közvetlen a háta mögött lovagoltam ekkor és sokáig elnéztem sunyi ábrázatját. Mire gondolhat ez ? min tépelődhet ilyenkor ? Pe­dig hogy valamin jár az esze, az látszott az arcán. — No Juon, örülsz-e már, hogy nem so­kára hazakerülsz ? — Nekem mindegy, domuule. — Hát miért! Nincsenek szüleid ? — Nincsenek. — Hát szeretőd ? — Volt. — Már az sincs ? — Nincs ! És a fickó kihúzta magát, — megvillant a­­ szeme, és láttam, mint szorul ökölbe a keze. — Talán bizony megcsalt ? — Nem a, csak elhagyott!­­— mondta a s legény s nagyot rántott a vállán. — Ugyan, ugy­e! Aztán kihez pártolt át ? ! — Aki ott megy! A Vazulhoz, ahhoz a­­ kis nyavalyáshoz, ahhoz a részeges kan­csóhoz . . . Juonnak igaza volt; a Vazul mellette egészen eltörpült. Váljon mivel vehette meg a leány szivét. — Majd visszatér még hozzád, — vigasz­taltam a legényt. — Nem! a szülei se akarják, meg már az eljegyzés is meg volt. A hikzi is meg­­­ lesz, mihelyt a Vazul is hazajön. Ha ugyan meglesz! — tette hozzá felhangon. — No nem szeretnék a Vazul bőrében lenni! — gondoltam magamban. Ez a Juon nem olyan agyagból van gyúrva, hogy a Veronica járól csak úgy kényedén le­mondjon. /­ ­ Február 1. A kath. autonómia és a választások. Budapest, jan. 31. Ezelőtt két héttel volt módunkban h­irt adni arról a manőverről, mel­lyel a klerikálisok az autonómia kérdésében a kormányt sarokba próbálják szorítani. Elmondtuk akkor, hogy az autonómia ügyét az országgyűlési képviselő­­választások előtt döntésre akarják juttatni, hogy a már­is nyilvánvaló eredménytelenség­ből a szabadelvűség mint politikai reddszer ellen a választásokra kortes­ fegyvert ková­csolhassanak. Értesülésünk volt arról is, hogyan szándékoznak ezt keresztülvinni, ne­vezetesen, hogy a kongresszus elnökeit szorí­tani akarják a 12-es illetőleg 27-es bizottság mielőbbi összehívására, hogy ott a kormán­­­nyal s a püspöki karral való érintkezés vé­gett kiküldött hármas albizottság tárgyalá­sainak eredményéről beszámoljon, s hogy e végből úgy a hercegprímásnál, mint gróf Szapáry Gyula elnöknél bizalmas után a lé­pések már meg is tétettek. Arról is hírt ad­tunk, hogy e lépések eredménytelensége ese­tére 50 aláírót gyűjtenek, a kiknek kívánsá­gára a kongresszus, az ügyrend értelmében azonnal összehívandó. Mennyire pontos volt értesülésünk, bizo­nyítja Ugron Gábor nyilt levele, melyet jan. 27-iki kelettel gróf Szapáry Gyulához inté­zett s melyben követelte, hogy a hármas bi­zottság tárgyalásainak eredménye azonnal terjesztessék a kongresszusi 12-es, illetőleg 27-es bizottság elé, mert különben ő az ügy­rend értelmében a kongresszus azonnali ös­­­szehívását fogja kívánni. Erre a levélre fel­tűnő sietséggel válaszolt gróf Szapáry Gyula, valószínűleg nem tudatos szándék nélkül, nyilt levélben, mely az ügy elhúzódásának ódiumát a kormányra hárítja s egyben tu­datja, hogy a hármas bizottság a püspöki kar küldötteivel jan. 80-án fog találkozni. Ez a találkozás tegnap, úgy tudjuk, meg­történt s a püspöki kar megmaradt régi me­rev álláspontjánál. A cél azonban el van érve. A felelősséget az autonómiai mozga­lom sikertelenségéért a kormányra lehet hárítani, mely belement abba a csapdába, hogy a magas klérust megelőzve tikszírozta a maga álláspontját, holott nyilvánvaló do­log, hogy az állam liberalitásának a mér­téke a kath. autonómiával szemben legfőbb­­képen attól függ, hogy az egyház mekkora jogkört enged át híveinek, hogy tehát az ál­lam a minden tekintetben a maga jogható­sága alá tartozó polgárokkal vagy a papi­renddel, tehát egy az államtól sok tekintet­ben független s máshonnan dirigált osz­­tál­lyal áll-e szemben. Szapáryéknak azonban sikerült az ellenkező mo­dus precedendivel a püspöki kart kivonni a felelősség alól s a kormányt állítani oda bűn­baknak az autonómiai mozgalom sikertelen­­­­ségéért. Most már, a püspökökkel való érte­kezés megtörténvén, rövidesen összeül a 27-es bizottság, majd maga a kongresszus plénuma is, ahol kon­statáltatni fog, hogy az adott viszonyok közt az autonómiából nem lesz semmi. A néppárt, de különösen a vele konkurráló vagy fraternizáló Ugron-párt csak is ezt akarta, mert ezzel a választásokra megkapta az elkoptatott s immár hatástalan A fickó fütyörészni kezdett,­­ nem akart tovább beszélni. Ott hagytam. Jó bennel voltunk mi­ár a szürkületben, mi­kor megálltunk. A legénység részben sátorok­ban volt, részben a szabadban ütött tanyát. Mire a csillagok feljöttek, már magasan lo­bogtak a lángok. Nem is maradt a faluban meg egy háznak a fedele se épen, mind lelop­kodták a legények. A sátorhoz támaszkodva néztem a festői képet. A lobogó láng mellett heverő katonák, a táborból ideszű­rödő zsongár, az előkerült furulya és guzlica panaszos hangja, melyet csak néha-néha zavart meg egy-egy hango­sabb rikkantás, oly lebilincselő volt. Egyszerre csak Vazul állt előttem. Arcá­ról a kétségbeesés ritt le. — No, mi az, Vazul­? Valami baj van.? — Nagy baj, domuule, nagy baj. Vazul szerecséntlenné van téve ! — No, no, — csak talán nem Juon . . . — Nem tudom . . . de eltűnt a piros kendőm . . . Benne volt a sok paksamóta mind, amit a daskal kór a lakéihoz, benne volt száz forintom . . . — Talán valaki ellopta? — Nem... hiszen mindig nálam volt;­­— de a mars közben kigomboltam a waffen­­rockomat . . . Akkor eshetett ki. — Hát mit teh­etek én? . . — Talán a Befehlben kiadná, hogy a száz forintot odaadom, csak a paksamétá­­kat adja vissza az, aki megtalálta. — Jól van, Vazul, ezt megtehetem, de nem hiszem, hogy­ sokra megyünk . . . Talán va­lami mást is kitalálunk . . . Gyanakodtam Juon­ra és azon töprengtem, hogy jöhetnék a turpisság nyomára. " Épen jött a Juon.

Next