Magyar Szó, 1901. szeptember (2. évfolyam, 206-230. szám)

1901-09-01 / 206. szám

2­206. szám, el a kormányelnökséget, hogy az orszá­got a zűrzavaros helyzetből kivezérelje. S amint én Széll gondolkodását isme­rem, mondhatom, hogy csak addig akar a kormányelnöki székben maradni, amíg rendezett viszonyok lesznek az országban. Mindezeket azért írtam meg önök­nek, mert rokonszenvezem a Magyar Szó irányával, nagyrabecsülöm annak a lelkes kis ujságíró-gárdának küzdel­mét, szeretem a magyaros, radikális irányt és azt a protestáns szellemet, amely belőle kiárad. Azért bocsátottam e tanácsokat, ezt a levelet rendelkezé­sükre. MAGYAR SZÓ Szeptember 1. Budapest színházai. Budapest, augusztus 31. Holnap, szeptember elsején, az Operaház kivételével újból megnyílnak a kőszínházak kapui. Kéthónapi pihenés után ismét meg­kezdődik a főváros színházainak művészi élete, s a nyári színházak könnyűvérű, ledér múzsája a téli színházakba költözik át. Komoly s igazi művészetet, őszintén szólva, az új idény alatt sem remélünk : színhá­zainknak az utóbbi évek alatt követett irá­nya már hozzászoktatott bennünket ahoz, hogy a színházakat ne a nemzeti művelő­dés hajlékainak, hanem csakis oly közön­séges üzleti vállalkozásnak tekintsük, ame­lyek a jövedelem fokozása érdekében eléggé tudnak egymáson túltenni, de művészi ver­­s any kifejtésére már szinte képtelenek. A magánszínházakat terheli első­sorban a felelősség, hogy színművészeti tekintetben Budapest színházai a vidékkel szemben kiejtették kezükből a vezető szerepet. Az övék az a dicstelen dicsőség, hogy a még meg nem romlott ízlésű vidéki városok egymás után utasítják vissza az itt már őrültségig hajszolt erkölcstelen s gyakran botrányos irányzatot. A magánszínházak válogatott műsora riasztotta el a színházak­tól a komoly művészet barátait s azokat a tisztes polgári családokat, amelyek nem abban látják a színházak hivatását, hogy azok a nagyközönségnek már nem is két­értelmű, hanem félreérthetetlen erkölcs­telenségekből esténkint leczkéket adjanak. Elszomorító s megdöbbentő valóság, hogy a durva, sikamlós, erkölcstelen s gyakran undorító idegen színpadi termékek bemuta­tása iránt kifejlődött lázas igyekezet már csaknem teljesen lehetetlenné teszi, hogy serdülő leányok s szeméremérzettel bíró asszonyok Budapesten színházba járjanak. A következetesen b­ocsátott dalcsarnokok erkölcsi tekintetben már színházaink fölé kezdenek emelkedni. Sokszor halljuk azt a védekezést, hogy a magánszínházak nemcsak a művészi czélt, hanem a vállalkozás anyagi hasznát is kény­telenek figyelembe venni, s azért csak oly darabokat adhatnak elő, amely a közönség ízlésének megfelel s amely éppen ezért pénztári sikerre is számíthat. Az ily véde­kezés igaztalan vád a színházat látogató közönség ellen, mintha ennek az elromlott ízlése rontotta volna meg a színházak mű­vészi irányát, holott éppen a színházak vol­tak a közönség ízlésének a nyilvánvaló meg­­rontói. Közelfekvő példák igazolják, hogy a budapesti közönség a valóban szép s ko­moly irányú művészet iránt színházaink ebbeli igyekezetének daczára sem vesztette még el az érzékét, a szépet, a jót s a tisz­tességeset is megérteni és élvezni tudja; tehát semmi ok sincs arra, hogy színházaink az érzékiségben dühöngő irányzatukkal ne szakíthassanak. Előttünk fekszik a színházak most meg­nyíló új idényének előzetesen összeállított műsorterve, melyből nagy és maradandó művészi eredményeket ez alkalommal sem lehet jósolni. A programmban ismét az ide­gen színpadi termékek vannak túlsúlyban, s abban, hogy ezek valóban színre is kerül­nek, semmi okunk nincs kételkedni. Azt azonban, hogy a kilátásba vett eredeti ma­­i gyar darabok mind bevonuljanak a világot j jelentő deszkákra, már kötve his­szük.­­ Színházaink a magyar szerzők iránt elfo­gultak s szűkkeblűek. Ezeknek a támogatá­sát nem igen tartják feladatuknak. Még jobb­­nevű írók is sokszor éveken át várnak egy­­egy darabjuk szinrehozatalára, mert az ide­gen művek mindenkor háttérbe szorítják őket. A magyar irodalomban még névtelen s kezdő drámaíróknak pedig bizonyára czél­­szerűbb lett volna nem is születniük. Nem azt kívánjuk, hogy a titkos dráma­írók sületlenségei színre kerüljenek, de az mégis hihetetlen, hogy a magyar nyelven egy év alatt gyártani szokott egy pár száz színdarab közül csak öt-hat legyen előad­ható, s hogy a többi mind silány és haszon­talan férczmunka. A színházak könyv- és lomtáraiban bizonyára nem egy oly színmű­vet lop a a por és köt be a pók, amely egy kevés simítással, a siker reményé­ben előadható lett volna. Azért, hogy a magyar színműirodalom oly hosszú évek óta meddőségben szenved, megint csak a budapesti színházakat lehet okolni, amelyek az eredeti művek színre­­hozatalától idegenkedve, az írók között nem is próbálnak nemes versenyt kelteni, ha­nem arra várunk, hogy valami csodás nagy tehetség teljesen készen fog kiugrani a mesebeli Jupiter fejéből. A magánszínházakat kétségkívül nem lehet arra kör­dezni, hogy a magyar szín­padi termékek különös gondozására áldoza­tokat hozzanak. Erre legfölebb­­ csak a saját érdekük és érzékük ösztönözheti őket, de az ország első műinntézetének, a Nemzeti Színháznak mindenesetre az volna a leg­szebb hivatása, ha műsorából kidobva a könyvvérü, léha s harmadrendű idegen színműveket, a magyar­ drámairodalom megteremtésére és támogatására teljes ere­jéből igyekeznek. A Nemzeti Színháznak sem­mi szüksége nincs arra, hogy a Vígszínház műsorával keljen versenyre. Erre nem kényszeríti a pénztári bevételek minden áron való foko­zása sem s csak akkor emelkedhetik hiva­tása magaslatára, ha az idegen művek közül Szent­ házasság. — A Magyar Szó eredeti tárczája. — írta : Zsoldos László. Itt ülök a kertben, s farkasszemet nézek a holddal, a Föld e méla tisztelőjével, aki­ről, Istenem, annyi sokat pletykázhatnának az emberek. — A vén bolond, — mondhatnák — sze­relmes szegény a szép, az élettől duzzadó Föld-asszonyba, holott az rá sem hederít, mert az ő ura a Nap, igen. S a szeren­csétlen flótás azért mégis mindig a szép asszony körül lebzsel, s mivel nappal nem mer mutatkozni, csak mikor a Nap meg a a Föld már együtt nyugovóra tért, éjjel lopózik elő, hogy a felhőfüggönyök mögül sóvár tekintettel lesse ki a «szeretett lény» álmát. Ah, a szerelem sok bolondságra képes ! S mint valami kaleidoszkópban, megje­lennek előttem a mai emberek a szerelem jegyében. Mennyi csók és mennyi sóhajtás, mennyi gyönyör és mennyi kétségbeesés, amig két ember szerelmi regénye véget ér ! S a kedves, öreg néni, akinek minap a szerelemről beszéltem, hogy kikelt neki­pirosodó arczczal az emberek ellen, akik — úgymond — már nem tudnak szeretni ! Nem tudnak, mert a pénz, az anyagi érdek annyira rabszolgáivá tette őket, hogy rövid­áru-kereskedést nyitnak a szívükből, s an­nak adják oda legszentebb érzelmeiket, aki — mondta a néni — legtöbbet igér érettük. A­ mai leányok — úgymond — többé nem ahoz mennek feleségül, akit szeretnek, hanem akinek aránylag a legjobb állása, a legnagyobb jövedelme van ; a férfiak pe­dig — óh, a római jellemek! — néma mát­kájukat, de ezek hozományát veszik el. — Hanem — csevegte,, mialatt aranyke­retes pápaszemét szelíd mozdulattal föltette a homlokára — hanem azért olyan esetet, aminőt egy rokonomnál láttam, maga is még aligha hallott az életben. Tudja, ez a rokonom, — most már meglehetősen jó állásban van — fiatal ko­rában, öt-hat esztendő előtt, szerelmes volt egy leányba. A leányt, mondjuk, Gizellának hívták, s valóban kedves, házias, amellett pedig rendkívül csinos nő volt; olyan, hogy bármelyik férfi bátran boldognak érezhette volna magát, ha ilyen asszonyt kap feleségül. Azaz hogy: nem. Rosszul mondtam. Gizella csúf volt, kiállhatatlan és egyáltalában nem asszonynak való , hiszen: nem volt hozománya. Legalább is nem annyi, hogy jóravaló ember, aki tizenöt­­húsz-harminczezer forinton alul nem há­zasodhatok, elvehette volna feleségül. Mind­össze ötezer forint készpénze volt. Rokonomnak a szülei, akik szeretett fiuk­ban alkalmasint egy szebb jövő letétemé­nyesét látták, keveselték ezt az összeget, s az apa, e Cato, kitagadással fenyegette Ru­dolfot — ez volt a fiú neve — ha Gizellát veszi feleségül. Rudolf — egy jó fiú ugyan mi mást is tehetett volna? — a sok rábeszélésre vé­gül maga is belátta a dolgot, s néhány havi széttevés után egyszer csak sarkon fordult és otthagyta a leányt, akinek — mondtam — csak ötezer forint­ volt a hozománya. 3 — Nem lehet — nyugtatta, meg maga­magát — ilyen kevés pénzzel elvenni vala­kit. Apámnak igaza van : ha már házaso­dom, legyen mit aprítani­ a tejbe. Koldus egyedül is tudok lenni. A férfiak tudniillik gyávák és jellemtel­e­nek, s nincs lelki erejük hozzá, hogy a gondjaikba merjenek venni egy nőt, akiről — a hitvestársról — tudvalevő, hogy telje­sen, föltétlenül, vakon rábízza magát a férfiúra, akinek — szerelemből — fe­leségévé lesz. Tudja, mondok egy ha­sonlatot, hogy milyen az, amikor egy leány férjhez megy valakihez, aki — bárhogyan forgassuk is a kérdést — egészen az utolsó perczig merőben idegen ember ránézve. Tehát a dolog ’ egészen olyan, mint mikor valakit «vigyázz» állás­ban fölállítanak például egy lépéssel maga elé — háttal, maga pedig odaáll egy lépés­sel ő mögéje, s azt mondja neki: — Na most, dőlj a karomba ! Ekkor az illető, aki háttal áll önnek, ke­zét a lábához tapasztva, egymáshoz szorított térddel, összetett sarkkal, mint a felbillen­tett fatuskó, elkezd lassan dőlni hátrafelé , anélkül, hogy — elül lévén a szeme — látná, tudná, vagy egyáltalában biztos lehetne felőle, hogy ön, akinek vakon dől a karjai közé, valóban el fogja-e kapni, vagy pedig — ilyen ember is akadhat,— az utolsó pil­lanatban félreugrik, ő pedig hanyatt vágódik, hogy csak úgy nyekken. Nos, így dől háttal jegyese karjába a leány, s bizony akárhány-

Next