Magyar Szó, 1902. március (3. évfolyam, 53-77. szám)

1902-03-02 / 53. szám

fs6 53. számok MAGTÁR: Szfe zoleum örökíti meg emlékét. Ott, a mauzóleum mellett terül el a falu, tót népével, s e faluban nincsen népiskola. Találhatnak-e vajjon nyugalmat Kazinczy hamvai, ha a fennen hangoztatott ma­gyar haladás, műveltség még annyira se tudta vinni, hogy Széphalmon ma­gyar népiskola nyíljék? De minek idézzünk fel még több ily képet. Tudja mindenki, hogy milyen állapotban van az ország. Tudja min­denki, hogy harminczötmilliót nem költ­hetünk egy épületre, s elismerte ezt maga Széll Kálmán miniszterelnök is, a Barthának adott válaszban. Ámde most már késő. Az új országházat már fölépítettük. S még többet kell rá költenünk, mert töméntelen a belső hibája, amelyet ki kell javítani, így igazat adván Bartha Miklós fel­szólalásának abban, hogy az épület drága és nem szép: — mégis csodála­tunkat kell kifejeznünk, hogy Bartha Miklós mindezt csak most fejti ki a kép­viselőházban, s kifejti oly czélzattal, amelyben személyeskedő vonatkozás rej­lik. S egyben megrójja a képviselőházat, hogy tétlen szemlélte annyi éven át a visszásságokat. Hát hiszen Bartha Miklós is tagja volt ennek a Háznak, s így ,ő reá is esik az a vád, amelyet most hallat. Eső után köpönyeg — Bartha fel­szólalása. S nincs is más politikai czélja, mint visszamenőleg gyanúsítani embereket. Ám rójjuk meg a múltban elkövetett hibákat, — de nem azért, hogy botrányt idézzünk elő, hanem azért, hogy a jö­vőben hasonló hibáktól óvakodjunk. Ne használjuk fel klerikális czélokra még az ily ügyeket is, amelyek az ország gazdaságának s művészetének ügyei. Ne vigyük a vitába azt a rut vonást, mely a múlt rendszereit ostorozza, — de mihelyt alkalom kínálkozik, hason­lók elkövetésére hajlandó, hogy aztán anya, aki pólyás csecsemője arcra telé ha­jolva, túláradó gyönyörrel mélyed a picziny teremtés vonásaiba , azt hiszem, a legszebb, legkiérdemeltebb boldogság osztályosa. Az anya, akinek karja között hal meg az imá­dott gyermek , a legszánandóbb lény min­denek között. Ezért dicsőség, és ezért átok az anyai szeretet. Vannak azonban anyák, akik nem óhajt­ják kivenni részüket ebből a dicsőségből. Nem bántja őket a dicsvágy , szerényen visszahúzódnak az anyai érzelmek gyönyö­rei elől. Olyan anyák, akik gyermekük be­tegágya mellől mennek bálba, nem tartoz­nak éppen a ritkaságok közé. Ferenczy miniszteri tanácsosoknak csinos, úri lakásuk volt Budán, a Dunaparton. Most, vasárnap délután, gyermekeiknek — két fiatal leánynak — kedvéért éppen több lány és fiatalember ösmerős gyűlt volt ös­­­sze a háznál, s a fiatalok a szalonban vidám zongoraszó mellett töltötték az időt. A tanácsos úr, a vén szarvas, nem volt odahaza; a szarvasok rendes találkozóhelyén volt, a kaszinóban. Az asszony éppen valamelyik ifjú úrral nyájaskodott, természetesen önzetlenül, a nagyobbik lánya érdekében, mert — mint egy ízben, szűk családi körben megjegyezte­m— vejének szerette volna ezt a fiatalembert, tudniillik, mert jó állása volt valami banknál. — Trés jolie — mondotta valamire éppen Ferenczyné, akire franczia nevelőnői minősé­gtólag ismét az erkölcsbiró szerepére vállalkozzék. Bartha Miklósnak, mint képviselőnek és mint hírlapírónak magának is része van abban, hogy hiba történt. Szólalt volna fel mindenkor oly erél­lyel és oly bőbeszédűséggel, mint most, állta volna útját a pénzfecsérlésnek s ha évek hiábavaló harcza után most újból fel­szólalna, szavának jelentősége lenne. De ma ráillik beszédére: «Man merkt die Absicht und wird verstimmt». Már hiába, ez a­ mai kétlelkű és két­színű írók hibája, hogy akkor is elárul­ják lelkük sötét indulatát, amikor helyes ügyet kellene védelmezniük. Márczius 2ü. a Jajveszékelés. A figyelmes szemlélő előtt sokat jelentő mozzanatokat tár fel a magyarországi római katolikus autonómiai tanácskozás. Mert sem­miképpen sem jelentéktelen jelenség az, hogy Ugron Gábor szembeszáll az egri érsek­kel, — gróf Apponyi Albert, a kuruczkodást­ hirdető, a békeközvetítő szerepet játs­sza és semmiképpen sem érdektelen, sőt egész ha­tározottan feltűnő jelenség egy római kat. tanácskozáson az, hogy a klérus és a idős az úgynevezett jogok biztosítása terén ellen­tétes véleményben van, még­pedig a klérus az, amely kevesebbet látszik követelni, s a laikusok azok, akik gróf Zichy Nándor veze­tése alatt mindent akarnak egyszerre! Szinte elszédül az embernek a feje, e lát­ványos jeleneteket figyelemmel kísérve, amelyekben az egyháziak lesznek alkalmaz­­kodók, kevéssel beérők s a világiak lesznek követelődzők, az egyháznak mind többet megnyerni akarók. És ebből az ellentétes állapotokat tartal­mazó, egymásnak már princzipiumaik sze­rint is ellentmondó jelenségekből, szinte kiismerhetően mozzanatokból most a jaj­veszékelés hangjait hangoztatják azok, akik ultramontánabbak a klérusnál, akik túl akarnak tenni magán a pápán is! Érdemes ezzel a jajveszékeléssel behatób­ban is foglalkozni, mert a fajok között ott van a leplezetlen igazság, amelynek megvaló­sítását tűzték ki a római katolikus auto­nómiai mozgalmakkal. Miért is jajveszékelnek Ugronék s gróf Zichy Nán­dorék ? géből maradt rá a franczia szavak előkelő belevegyitése a beszédbe, — amikor belép a szobalány s jelenti, hogy egy fiatalember keresi a méltóságos asszonyt. — Kicsoda? — kérdezi Ferenczyné. — Nem tudom, méltóságos asszony. Sza­lonkabátban van. Amikor kinyitottam neki az ajtót, először azt kérdezte, hogy itthon van-e a méltóságos úr ? — Bizonyosan valami protekcziót keres, — dünnyögte hozzá ő méltósága, s még egyszer kiküldte a cselédet, kérdezze meg, nem az urát keresi-e? Mert akkor jöjjön holnap. — A méltóságos asszonyt kéreti nagyon szépen az a fiatal úr. Azt mondja, csak nagyon rövid időre óhajtja tiszteletét tenni. — No, hát vezesd be az ebédlőbe, —szó­lott az asszony, s jelezve, hogy valaki keresi, kiment a szalonból. Amint benyit az ebédlő ajtaján, a fiú, aki már bent volt a szobában, sírva fakad : — Anyám ! Ferenczyné, mint akit a vipera mart meg, visszahőkölt: — Mi... mit mond? Egy pillanatra, lehet, talán megdobbant benne valami. De ezt a dobbanást nyomban, még ugyanabban a pillanatban, elnémította egy rettentő rémület, hogy mi történik, ha most egyszerre egész múlt életéről lehull a fátyol az ura, a családja, sőt talán az egész világ előtt is. Azért, mert az autonómiai kongresszus bizonyos tekintetben azt határozta, hogy az alapok és alapítványok nem adandók ki az autonómiának ! Tehát a vagyon, a gazdagság kérdése a fordulópont Hinc­illáé lacrimae ! S ha valaki kételkedik állításunk igaz voltában, azt utaljuk a gróf Zichy Nándor beszédére s utaljuk mindenekfölött a Ma­gyar Állam­­nak ama czikkére, amelyben egészen őszintén s leplezetlenül nyilatkozik meg a magyar római katolikusoknak min­den autonómiai vágya s óhaja. Nyíltan és őszintén, határozottan és lep­lezetlenül kimondja a Magyar Állam ez évi 47-ik számában, hogy­­ erősséget a katolikus autonómiának csak a nagy katolikus alapok kezelése (természetesen önkormányzati) adhat. E sarktételen nyugszik az egész szervezet élet­­képessége és jogosultsága ... A katolikus auto­nómiának czéljaihoz anyagi eszközök kellenek .. . Nagy terheket vesz magára majdan az autonó­mia az iskolákkal, s már előre is aggodalommal kell elébe néznünk a reánk váró nagy felada­toknak. Honn­ét vegye a pénzt az autonómia ? Adókivetéssel nem kezdheti mégsem munkáját? Nem gondolnám, hogy valaki félreértené e mondásnak vagy nyilatkozatnak a jelentő­ségét, sőt vallom, hogy mindenki, aki el­olvassa s gondolkozik fölötte, ezt olvassa ki belőle : íme, a vagyon biztosítása a római ka­tolikus autonómia egyetlen és fő c­élja! És ezt tudva , már most egész határo­zottsággal, — látva immáron azt, hogy tu­lajdonképpen minő érdeket akarnak szol­gálni római katolikus honfitársaink , egész nyíltan kérdezzük : hát a vagyonkezelés az a nagy szellemi s erkölcsi érdek, amelynek biz­tosítását akarják a r. kat. autonómia által elérni a r. katolikusok is, meg azok is, akik mint Bartha Miklós, a liberalizmust gúny és nevetség tárgyává téve, tüzeskednek ezért az ügyét? Jajveszékelésük tehát nem más miatt van, mint a vagyonkezelésnek, a vagyon­­birtoklásnak be nem következése miatt ? Bizony nem egyéb ez­, mint az az állapot, amelyben nagy szellemi, erkölcsi javak és czélok felett siránkoznak, hogy nem érvé­nyesülnek, holott pedig a mosochnak való áldozást nem végezhetvén, azért hullanak a könyek. Nekünk, magyaroknak, általában sokat je­lent e jajveszékelés ! Jelenti az igazságnak napfényre derülését, amely ime, vagyonban mutatja be az autonómiát ott a klérus körében ; jelenti azt a hamisságot,amelybe burkolták hosszú időn át az autonómiai Rögtön tisztába jött tehát vele, hogy ezt az embert innen el kell űzni, minden áron, akármicsoda áron. Tehát ridegen rivallt rá a fiúra : — Mit mond, kérem? Az mereven, szinte megüvegesedő szem­mel, hosszan ránézett az asszonyra. Aztán zavartan hebegett valamit, és ré­mült tekintetével, mint egy Meduza-főre, folyton az anyjára tapadva, hátrálva kiment a szobából. Az asszony utána nézett, s aztán meg­könnyebbült sóhajjal visszament a szalonba, a csevegő fiatalság közé. — Ki volt itt, mama ? — kérdezte ifjabbik leánya, hozzája simulva. Ferenczyné félrehúzta a száját: — Egy­­ koldus. A fiú pedig, mint az őrült, rohant le a lépcsőn. A kapuban ott volt nevelőapja. — Nos, nos ? — kérdezte ez aggódó rész­véttel, gyöngéden megfogva a karját. A fiú halotthalványan hebegte : — Kitagadott ! Az anyám kitagadott ! S kétségbeesett mozdulattal ki akarta rántani magát a jó ember karjából : — Eresszen, megyek a Dunának ! Nevelőapja rémülten kiáltott rá : — De fiam ! Édes fiam ! Aztán m­ind a ketten, ott az utczán, sírva fakadtak.

Next