Magyar Szó, 1902. szeptember (3. évfolyam, 203-230. szám)
1902-09-02 / 203. szám
2 206 szám. MAGYAR SZÓ. Szeptember 2. sabb részeit neki is külön német fordításban hozták tudomására, szintén a közjogi kifejezések —• helyes megértése miatt. Bánffy kormányelnöksége óta — azelőtt Bécsben csinálták ezt, a külügyminisztériumban — a magyar miniszterelnökségnek külön osztálya van arra, hogy az uralkodó számára a magyar lapok érdemleges részeit kijegyezze, s a nagyobb súlyú dolgokat német fordításban juttassa a felséghez. Tudatunkban lévén tehát az, hogy amit írunk, az felséges királyunknak, és a trónörökös ő fenségének tudomására jut, hazafiui kötelességünknek ösmerjük, hogy megragadjuk a szerencsés alkalmat, s feltárjuk ne csupán azt, ami a szivünkön fekszik, de feltárjuk azokat a módozatokat is, amelyek meggyőződésünk szerint a népnek és királynak egybeforrasztására vezethetnek. Ez adja meg nekünk a czimer jogot arra, hogy az ország leendő királyának udvarába szólítsuk a függetlenségi pártot, S Kossuth Lajos sírjához hívjuk a leendő királyt. Ne vádoljon tehát bennünket a «Független Magyarország» azzal, mintha czkkeink a trónörökös sugalmazására írattak volna, mert hiszen mi éreznők magunkat a legboldogabbaknak, ha az ország leendő királya ilyen czikkeket sugalmazna nekünk. Olyant, hogy: közeledjék hozzám a függetlenségi párt, s én ellére fogok állni a Kossuth-kultusznak. Ez nem udvaronczkodás, hanem oly erős nemzeti irány, hogy sikerét, mint a czikk elején említettük, maga a «Független Magyarorrszág» is lehetetlenségnek mondta. Hogy pedig, — mint azt laptársunk gondolja — mi mennyire nem füvünk egy követ a néppártal, arra úgy véljük elég a következő példa. Ferencz Ferdinándra vonatkozó czikksorozatunkat, mint megírtuk, a trónörökös is felolvastatta magának. Annyira azonban már nem jutott, hogy e sorozat valamennyi czikkéről tudomást szerezhetett volna, mert éppen azt az egy czikkünket, amely egyenesen Ferencz Ferdinándnak, nejének és esetleg születendő fiúgyermekének a magyar nemzettel, az uralkodóházzal, Ausztriával és a külfölddel szemben keletkező közjogi helyzetét s e helyzet esélyeit tárgyalta: ezt a tezikket eltitkolták előtte. Mégpedig azért, mert e czikkünkben mi felvilágosítottuk a trónörököst arról, hogy a pápának tett esküje őt csupán mint magánszemélyt kötelezheti, mint közjogi személyt azonban egyáltalában nem kötelezi, s így a leendő magyar királynak nincs szüksége arra, hogy ez esküje alól a pápa őt feloldja. A magyar közjog szerint ugyanis Ferencz Ferdinánd esküje csak az esetben volna érvényes, ha azt a nemzettel egyetértőleg tette volna. Minthogy azonban, a nemzet Ferencz Ferdinánd említett esküjéhez sem hozzá nem járult, sem abba be nem folyt, az eskü, közjogunk szerint, alapjában érvénytelen. Mert hiszen, ha a pápa kötelezővé tehetne oly esküt, amelynek közjogi jelentősége van, de amelyhez a nemzet hozzá nem járult, akkor önként következnék, hogy a pápa viszont feloldozást is gyakorolhatna oly közjogi érvényű eskük alól, mint pl. a király esküje a nemzet alkotmányára. Ez pedig nincs így, következésképp az ország leendő királyát csak az az esküje kötelezheti, amelyet a nemzettel egyértelműleg fogad. Ezt fejtette ki szóbanforgó czikksorozatunknak az a része, amelyet aztán nem hoztak a trónörökös tudomására. Ebből az egy dologból is több tanulságot vonhat le a függetlenségi párt. Először is azt, hogy a trón örököséig néha mégsem hathat el minden szó úgy, ahogyan azt mi gondoljuk, s ahogyan ő maga is akarja. Mert megtörténhetik, hogy valamit egyszerűen nem hoznak a tudomására, s aztán az ország a trónörököst, vagy a királyt okolja, holott környezete a hibás. A másik tanulság az, hogy mi valóban nem őrölhetünk egy malomban a néppárttal,mert különben ez bizonyára egy czikkünket sem titkolta volna el előle. Mi reméljük, hogy e soraink most nem fogják elkerülni a trónörökös figyelmét, s azért nyomtattuk le egész terjedelmében a «Független Magyarország» keserű szemrehányásait is, hogy Magyarország leendő királya lássa, minő a nép hangulata, s megértse, hogy nálunk mindent elérhet, de mindent el is veszithet. És azért kivánjuk legjobb hitünk és meggyőződésünk szerint, hogy Ferencz Ferdinánd és a függetlenségi párt egyaránt meggondolják e két eshetőségnek a rendkívüli komolyságát és fontosságát, s amint a trónörökös nem zárkózik el ridegen a magyar nemzet és a függetlenségi párt esetleges közeledése elől, épp úgy a függetlenségi párt se zárkózzék el, még mielőtt egyáltalában trónon volna, jövendő királyunktól, s mivel neki inkább módjában van, mint a most még néppárti ellenőrzés alatt álló trónörökösnek, közeledjék ő Ferencz Ferdinánd elméjéhez és szivéhez, és foglalja le mind a kettőt — ne pártczélokra — de a nemzet és haza javára. Ez, még büszkeségének árán is, hazafias kötelessége. Mi, akik a közvetítésnek, úgy látszik, hálátlan szerepét vállaltuk magunkra, valóban legszebb sikereink közé számítanak, ha a jövő Magyarország királyát és a függetlenségi pártot egymás megértésére s a Kossuth Lajos szellemében való egyesülésre tudnék vezetni. — Budapest, szeptember 1. Mi lett a vége a czigándi paktumnak ? — A Magyar Szó eredeti tárczája. — írta: Péter Mihály. Hogy mikor esett meg ez a történet, amelyet elbeszélni akarok, nem tudom bizonyosan. Arról azonban jótállok, hogy nem mostanában. Lehet tán száz esztendős is. Hát úgy volt biz az, hogy meghalt a czigándi pap. Derék pap volt testileg is, lelkileg is. Akkor látták a czigándiak, hogy mit vesztettek benne, mikor ott feküdt a térítőn. Már hiába, az a sorsuk a belső embereknek, hogy ha valami jelesség volt bennök, azt rendesen haláluk után ismerik el... Ott feküdt a pap a nagy széles ebédlőben kiterítve. A szép ősz haja leomlott a feje alatti vánkosra, az arcz nyugodt, de barázdákkal végig szántva. Ott álltak a hivei s nézték, s ekkor eszökbe jutott, hogy azok a hajfürtök érték őszültek meg s azokat a barázdákat az érettek való gond, a rájuk való vigyázás szántotta a homlokra. A száj be volt csukva. Eszökbe jutott erről, hogy hányszor nyílt fel, sohasem káromlásra, de az Isten igéjének hirdetésére. A kezek összekulcsolva feküdtek a biblián. Hányszor emelte fel őket, sohasem átokra, mindig áldásra. Kurátorok, vén anyókák, fiatal menyecskék álltak a ravatal körül — nézték, nézték a mozdulatlan embert, a halottat, s eszükbe jutott az élő ember. A lezárt ajkak, a megmerevedett kezek mindenkinek emlékezetébe hozott valamit azokból, amit azok valamikor szóltak vagy tettek. Siratgatták a vén papot, kinek mint hozta magával a természete. A vén kurátoroknak csak a könyek folytak, de különben nem zokogtak. Ez az asszonyoknak a szokásuk. Úgy néztek ki ezzel a hangtalan sírással, mint mikor a csendes eső cseppjei végig folynak a szobor hideg arczán. A némbereknek kevesebb volt a könye, de annál szívrepesztőbb a zokogásuk. Ők meg úgy néztek ki, mint mikor a szél rázza, tépi a fákat, s a gályák összeverődnek, aláhajlanak. Szép jelenet az, amikor az elveszett pásztort megsiratja a nyája. De megsiratták, eltemették, azután kezdtek visszatérni a rendes kerékvágásba. Meghalt a király, éljen a király. Ha a pap meghal, újat kell választani. Az idő felszántotta a könyöket és mikorra azok felszáradtak, annak az ideje is elérkezett, hogy más papot kell beállítani a kidőlt helyére. Hogy ütődnek nyélbe az ilyen dolgok? Egyszerűen. Kimegy egy képviselő a felső hatóság kebeléből, megkérdezi a híveket, hogy kit akarnak papjuknak, s azok egy nekik alkalmazosban megállapodnak s megválasztják. Tökéletesen igy volt Czigándon is. Azaz, hogy ide is kiment ugyan az a felső hatósági képviselő, de bizony eredmény nélkül tért haza, mert akkorára a czigándiaknak még nem volt kiszemeltjük. Hát rájuk parancsoltak, hogy legyen ám, amikorra ismét ott lesznek, s bizonyosan megmondják, hogy kit akarnak. Hiába a parasztember szándékaiban van valami lassúság, melyre ráfér a mozgatás. De ha már megmozdítják, akkor aztán tesz is. S a tett legelső és legfőbb nyilvánulása a gyűlés lévén mindenkor: a czigándiak is gyűlést tartottak. De nem azért volt Czigánd nagy paróchia akkor is, hogy ne akarták volna számosan elnyerni, és hogy meg nem mozgatták volna a köveket is, akik a fényes paróchiába beülni kívánkoztak. Ha valaki az előző heteken megfigyelte volna a czigándiak életét, valami olyan titkolódzásszerű ment végbe az emberek között. A bíró egy vasárnapi napon összefogott lovakon volt valahol a kurátorral. Ki tudná, hol? Három presbyter szintén ilyen titkos utat tett Olay Lajos megrágalmaztatása. A Szterényi- Győrffy-ügyből kifolyólag az «Alkotmány»-ék tudvalevőleg megrágalmazták Olay Lajost, ki erre Bartha Miklós és Asbóth Jenő urak útján elégtételt kért egyrészt a rágalmazó czikk szerzőjétől, másrészt az meg az utána következő hétfőn. Szombaton pedig gyalog volt valahová négy presbyter. Nemcsak azért mentek gyalog, hogy útjukat jobban eltitkolhassák, hanem megvallva az igazat azért is, mert nem voltak lovaik, olyan zsellérféle emberek valónak ők. Elég az hozzá, hogy az a gyűlés, melyet a papválasztás dolgában tartottak egy vasárnapi délután, — a kurátori lakáson — nem a legpéldásabb rendben ment végbe A hosszú ládán a kurátor ült, mellette a bíró, kissé távolabb tőlük, de még ugyancsak a hosszú ládán: Peti Gyuri János. Ezek egy párton látszottak lenni. Mert mikor a kurátor ezt mondta: «Kedves Atyámfiai. Nagy fájdalmi zokogással eltemetvén a boldogult nagytiszteletü urunkat, tudják kendtek, hogy most már uj papot kell választani, mert így hozza magával az Istennek a törvénye is; mert miképpen a nyáj is elszéled, ha nincsen pásztora, azonképpen mi is elpusztulnánk, ha nem volna lelkipásztorunk. Ezt még egyértelműleg helyeselték, sőt Nagy Balla János, aki pedig nem a hosszú ládán ült, sőt nem is ült, hanem állott harmadmagával a masina mellett, — olyan hangosan kiálltotta a helyes szót, hogy mindjárt leszakadt egy gombba lájbijáról. De mikor a kurátor tovább folytatta és eképpen nyilatkozott: «Éppen annak folytaképpen olyan embert kell nekünk választani, aki a boldogult nagytiszteletü székét úgy betölti, mint ő figyelme betöltötte.» Még ezt is helyeselték. De csak ezt ne mondta volna: «Ilyen pedig szerintem Illés Gergely nagytiszteletű ur.» Már erre aztán nem támadt helyeslés, csak a hosszú ládán ülők körében. Nagy Balla János, akinek a gombja leszakadt, aki harmadmagával állott, egyenesen közbe is kiáltott, hogy ennek a papnak nem helyesli a szavazatát, amire a ládán ülők kivételével mindnyájan helybenhagyólag billentettek. De amikor azt mondta Balla János, hogy ő szerinte legjobb lesz czigándi papnak a szomszéd nagytiszteletü