Magyar Szó, 1902. november (3. évfolyam, 258-283. szám)
1902-11-01 / 258. szám
2258. szám. az igazság és világosság bajnokai legyenek a Krisztus vitézei. Akkor lesz teljes világosság! Jöjjön el az az idő minél előbb ! (Sárospatak.) Dr. Tüdős István. MAGYAR SZÓ. ■<*>November 1. Október 31. Egykor e nap sokat, igen sokat jelentett. Jelentette az Eszme, az Ige valóságát. Egy embert, aki a rab-lelkek közül kiválva, odaállt a wittenbergi vártemplom ajtaja elé és nyomorult barát létére a kiszögezett 95 tétel mindenikében azt merte mondani: Én vagyok! Nagy, világra szóló nagy dolog volt ez. E mondással az emberiség történetének egy hossza, sötét kora, a középkor bezárult s egy — hisszük, időtlen időkig tartó — fényes kor, az uj kor megnyílott. Nem Kolumbus, — Luther nyitotta azt meg. Kolumbus csak egy —— igaz, hogy jókora — darab földet, Amerikát fedezte fel. Luther felfedezte magában az embert. Felfedezte azt az embert, aki egy darab földnél, sőt az egész világnál több, mert Isten lakik benne. Felfedezte azt a keresztény embert, aki — mint maga mondja: — «Istenbe vetett személyes élő hite által szabad, minden dolgok, egész világ ura, úgy, hogy immár senkinek sem veti alá magát; hitből élő szeretete által pedig szolga, minden dolgok, az egész világ kész eszköze, úgy, hogy immár mindenkinek aláveti magát.» Mert hát ilyen formán gondolkodik: «íme, Isten engem, méltatlan és érdemtelen bűnös embert, ingyen kegyelméből és szeretetéből a Jézus Krisztusban az üdvösség minden javaival megajándékozott. •— ej, megteszem hát ennek az én Atyámnak én is önként, ingyen és örömmel, ami az ő akaratja s leszek felebarátaimnak én is, mi nékem a Jézus Krisztus vala, teszem, mi nekik hasznos, üdvös és javukra szolgál.» És megcselekedte. Az evangéliomi keresztyén hit magna chartájával, a 95 tétellel, megszerezte, illetőleg visszaszerezte nekik legfőbb javukat, azt az egyetlen jót, azt az egy szükséges dolgot, ami az embert emberré, a föld fiából és az egyház, jobban mondva a papság fiából Isten fiává, önálló, magában feltétlen értékű, szabad személyiséggé teszi. Visszaadta az evangéliom világosságát: a tiszta, az élő és egyedül üdvözítő hitet s vele a lelkiismeretnek szabadságát. Visszaadta egyszóval az egyén öntörvényhozását (autonómiáját) a legszentebb s legegyetemesebb körben: a vallásos élet terén. Ez Luther érdeme s ebben van október 31-nek világtörténelmi nagy jelentősége. A többi, ami ezután következett s mi az uj kornak örök dicsősége marad, az már mind csak eme nagy életelvnek, az emberi szellem vallási téren való autonómiájának koronáriuma s egyszerű alkalmazása. Luther elve az, melyet egy Descartes az ember bölcselmi gondolkozására alkalmazott s melynek alapján kimondotta, hogy Én, mint gondolkodó is vagyok, sőt mert gondolkodom, azért vagyok s minek szükségszerű folyománya, s gondolkodás szabadsága vala. S Luther elve az is, melyet egy Kant az ember erkölcsi cselekvésére alkalmazott s melynek alapján minden kötelességet a — mint ő mondá: — intelligibilis Én saját lényegét alkotó benső és feltétlen parancsszavából (categoricus imperativus) vezetett le s minek szükségszerű folyománya vala: az akarat szabadsága. Igen, Luther hervadhatatlan dicsősége, hogy az emberi szellem, a vallás, tudomány és erkölcs e szent hármas autonómiája alapján a modern kultúra megszületett s hatalmas fejlődésnek indult minden téren, még a legalantasabb körökben is. Kell hát, hogy háromszorosan szent napja legyen október 31-ike az egész művelt világnak, nyelv-, vallás- és osztály-különbség nélkül. Mert e napon nem egy embert — legyen egyébként bármely nagy históriai alak! — nem egy felekezet héroszát, hanem a testté lett Eszmét és Igét: az emberiség szellemiszabadsága születő napjának emlékét ünnepeljük. Fényes nap! Merünk-e még belétekinteni? Ha merünk-e? Fájó kérdés. Hiszen a mi napunk már leáldozóban. A reformáczió az Eszme, az Ige egyházát teremtette meg. A mi egyházunkból kihalóban minden eszme, ideális czélokért lelkesedni s tenni nem tudunk többé. Élettelen, lomha tömeg vagyunk, nem mozgunk, nem mozgatunk, csak vonaglunk napról-napra. A reformáczió a hivő személyiségek, az élő és elevenítő szellem egyházát teremtette meg. A mi egyházunk hivatalos egyházzá lett, mely a betűvel, a törvény és szabályrendeletek ezer meg ezer paragrafusával hitet irt, egyéniséget bénít, szellemet kiolt. A reformáczió az igazságért küzdő, vérző, áldozó, szabad egyházat teremtette meg; a mi egyházunk az igazságot s szabadságot is áruba bocsátja hatalmi czélokért, önző érdekekért és — egy falat kenyérért! így lesz a fényes zászlóból rongy, — hősök seregéből vert had. Október 31. első évről-évre, de vajh visszatér-e még valaha vele Luther lelke? Avagy fényes napunk leáldozik mindörökre? Akkor jó éjszakát neked, magyar! s (Pozsony.) Dr. Masznyik Endre. Napvirág. *—■ A «Magyar Szó» eredeti tárczája». —* Irta: V. Sípos Ida. Lehullt a rózsának biborszirma, elszállt a fűszeres virágok illata, a tüzes bor édessége fanyar, fondorrá vált... A király megvénhedett. Elveszett az ő orczáiról az ifjúságnak ékes ragyogása, megfogyatkozók karjainak erőssége, elhomályosult szemének világa, s minden teteme lankadtan gornyadozék össze. Ő, kinek kezét rettegték egykoron távol, nagy országok letiport népei, ő, kinek s mérhetlen gazdagságáról, hatalmáról beszéltek a tündöklő paloták arany- és márvány-oszlopai, a mesés függő kertek csodavirágai, ő, ki léteit adott egy parancsszavával eddig nem álmodott csodáknak, most gyönge, nyomorult volt és tehetetlen a szomorú vénségnek, a sápadt képű nyavalyáknak rémei ellen küzdeni. Összehivatá a világ minden bölcseit, ismerőit a csillagok titkainak, a füvek, virágok és vizek csodáinak, kutassák, vizsgálják, füvek gyökerében, tengerek mélységeiben mi csak életnek, erőnek, megújhodásnak balzsama. Halmaza a kincseknek, tündöklése méltóságnak, hatalomnak, királyi kegynek lészen jutalma annak, ki is megépítené a király elsorvadt tetemének épségét, karjaiba öntene kardot biró erőt, Orczába mosolygó ékességet, meleg tüzes ifjú Vért, mind egész testébe. Oh, vágyott fiatal lenni újra, hogy végtelen, epekedő vággyal. Ha ismét elkezdhetnék az életet, bizonnyal még dicsőbb, még ragyogóbb lenne az, miként az első. Érett, bölcs elmével, ifjúi szépséggel és erővel élni e világot ki ne áhítozna? Ah, kényszeríteni kell a földet, a vizeket, a csillagokat, hogy teremjen gyógyirt, mutasson tudományt, hol él, hol, imiben rejtezik a halálnak, vénségnek, nyavalyáknak megoldó, legyőző, diadalmas ereje. Ám hasztalan törték fejüket a bölcsek, hasztalan kérdezték a csillagoknak tanácsát, hasztalan próbálták a füveknek erejét,hasztalan szálltak le a tengereknek mélyére -életadó csodák leírásáért, a királyt nem szabaditá meg semmi balzsam, semmi hűverő, vénségének lenyűgöző lánczitól. Átfogta az mint fojtogató rémek ölelése és szivta a trérét és tépte a szivét, miglen, valamint az árnyék, a király elfogyatkozék. De ime, álmatlan, gyötrő éjszakáján egykoron a setét, vak, tanácstalan kétségbeesésnek, látomány sugárzók a király meghomályosult szemeinek előtte. És láta ékes, ifjú alakot közeledni fekhelyéhez, föld feletti szépségben és erőben ragyogót, és az ifjú feléje lépvén, megszólala, mint ezüst sípoknak hangja édes, zengedező szóval: ■— Serkenj fel, oh király, a te ágyadnak párnából; én téged meggyógyítalak. És kézen fogván a királyt, vezeté virágos, rózsás kerteken, sugáros mezőkön által, miglen ezüsthabu forrás elébe értek, ottj megfürdeté az ágyot a tüzcseppü, illatos víznek árjában, s ime, kilépe az onnan, mint deli, szép ifjú, ragyogó ékességben. Boldog vala a király, miként halandó boldog még nem vala a földönt s a csodás ifjúnak lábaihoz omolván, kérdé, mit adhat ő, háladatos szive bár legkisebb jeléül is, mindezért? Az ifjú pedig felelt: — Semmit sem adhatsz nékem, mi nem volna már a te ajándékod nélkül is az enyém. Térj vissza békén palotádba és örvendj a te ifjúságodnak, lankadt tetemid megújhodásának, orózáid tündöklő szépségének; ám én nekem ne köszönj semmit, mert nem tudhatod, a jó, avagy a gonosz szellemek küldöttek-e hozzád ? És eltűnt a jelenés. A király pedig nem gondolkozó sokáig e különös beszéden. Boldog álmok édes ébredése, valósult csodáknak babája várta palotája, selymes festekében. Szép asszonyok karja tapadott rá, tánczoltak előtte lenge rózsatestü lányok. Csókból, ami legédesb, borból, mi legtüzebb, virág illatából, mi legbóditóbb, érezni, befogadni tudta mind, mintha, nem is két szeme lett volna a nézésre, egy ajka a csókra, végtelenségét a gyönyörnek tudta magába szívni egy pillanatban. Az idő repült és ifjúsága, ereje meg nem fogyatkozék, de újabb vágyak, álmok fakadoztak szivében, miként virágot, levelet hajt egyre a fiatal, erős fa, ő virulásának gazdagságában. Harmathullató hajnalon felserkent azért a király egy nap, és senkitől is nem láttatva, titokban, észrevétlen kilopódzék ő ágyasházából. Királyi koronáját, bíboros palástját palotájában hagyta s szegény pásztorfiának mezét ölte magára, így ment ki lappal, bolyongva a kert rózsabokrai közé, mintha várna, mintha keresne valakit. Ifjúságának emlékezési valának ő véle. Akkor is igy lopódzék ki, nesztelen, észrevétlen palotája márvány termeiből, hívogató vagy felébresztvén aranyos nyoszolyája kárpitjai közül. Mire várt? Mit akart? Miért jött? Kinek látására? Nem ismere még akkor asszonyt, és ajkait