Magyar Szó, 1902. november (3. évfolyam, 258-283. szám)

1902-11-01 / 258. szám

2­258. szám. az igazság és világosság bajnokai legye­nek a Krisztus vitézei. Akkor lesz teljes világosság! Jöjjön el az az idő minél előbb ! (Sárospatak.) Dr. Tüdős István. MAGYAR SZÓ. ■<*>November 1. Október 31. Egykor e nap sokat, igen sokat jelentett. Jelentette az Eszme, az Ige valóságát. Egy embert, aki a rab-lelkek közül kiválva, oda­­állt a wittenbergi vártemplom ajtaja elé és nyomorult barát létére a kiszögezett 95 té­tel mindenikében azt merte mondani: Én vagyok! Nagy, világra szóló nagy dolog volt ez. E mondással az emberiség történetének egy hossza, sötét kora, a középkor bezárul­t s egy — his­szük, időtlen időkig tartó — fényes kor, az uj kor megnyílott. Nem Kolumbus, — Luther nyitotta azt meg. Kolumbus csak egy —— igaz, hogy jó­kora — darab földet, Amerikát fedezte fel. Luther felfedezte magában az embert. Felfedezte azt az embert, aki egy darab föld­nél, sőt az egész világnál több, mert Isten lakik benne. Felfedezte azt a keresztény embert, aki — mint maga mondja: — «Istenbe vetett szemé­lyes élő hite által szabad, minden dol­gok, egész világ ura, úgy, hogy immár sen­kinek sem veti alá magát; hitből élő sze­rete­te által pedig szolga, minden dolgok, az egész világ kész eszköze, úgy, hogy immár mindenkinek aláveti magát.» Mert hát ilyen formán gondolkodik: «íme, Isten engem, mél­tatlan és érdemtelen bűnös embert, ingyen kegyelméből és szeretetéből a Jézus Krisz­tusban az üdvösség minden javaival megaján­dékozott. •— ej, megteszem hát ennek az én Atyámnak én is önként, ingyen és örömmel, ami az ő akaratja s leszek felebarátaimnak én is, mi nékem a Jézus Krisztus vala, te­szem, mi nekik hasznos, üdvös és javukra szolgál.» És megcselekedte. Az evangéliomi keresztyén hit magna chartájával, a 95 tétellel, megsze­rezte, illetőleg visszaszerezte nekik legfőbb ja­vukat, azt az egyetlen jót, azt az egy szükséges dolgot, ami az embert emberré, a föld fiából és az egyház, jobban mondva a papság fiából Isten fiává, önálló, magában fel­tétlen értékű, szabad személyiséggé teszi. Visszaadta az evangéliom világosságát:­ a tiszta, az élő és egyedül üdvözítő hitet s vele a lelkiismeretnek szabadságát. Visszaadta egyszóval az egyén öntörvény­hozását (autonómiáját) a legszentebb s leg­egyetemesebb körben: a vallásos élet terén. Ez Luther érdeme s ebben van október 31-nek világtörténelmi nagy jelentősége. A többi, ami ezután következett s mi az uj kornak örök dicsősége marad, az már mind csak eme nagy életelvnek, az emberi szellem vallási téren való autonómiájának koron­á­­riuma s egyszerű alkalmazása. Luther elve az, melyet egy Descartes az ember bölcselmi gondolkozására alkalmazott s melynek alapján kimondotta, hogy Én, mint gondolkodó is vagyok, sőt mert gondolkodom, azért vagyok s minek szükség­szerű folyománya, s gondolkodás sza­badsága vala. S Luther elve az is, melyet egy Kant az ember erkölcsi cselekvésére alkalmazott s melynek alapján minden kötelességet a — mint ő mondá: — intelligibilis Én saját lé­nyegét alkotó benső és feltétlen parancssza­vából (categoricus imperativus) vezetett le s minek szükségszerű folyománya vala: az aka­rat szabadsága. Igen, Luther hervadhatatlan dicsősége, hogy az emberi szellem, a vallás, tudo­mány és erkölcs e szent hármas autonó­miája alapján a modern kultúra megszüle­tett s hatalmas fejlődésnek indult minden téren, még a legalantasabb körökben is. Kell hát, hogy háromszorosan szent napja legyen október 31-ike az egész művelt vi­lágnak, nyelv-, vallás- és osztály-különbség nél­kül. Mert e napon nem egy embert — legyen egyébként bármely nagy históriai alak! — nem egy felekezet héroszát, hanem a testté lett Eszmét és Igét: az emberiség szellemi­­szabadsága születő napjának emlékét ünne­peljük. Fényes nap! Merünk-e még belétekinteni? Ha merünk-e? Fájó kérdés. Hiszen a mi na­punk már leáldozóban. A reformáczió az Eszme, az Ige egyházát teremtette meg. A mi egyházunkból kihaló­ban minden eszme, ideális czélokért lelkesedni s tenni nem tudunk többé. Élettelen, lomha tömeg vagyunk, nem mozgunk, nem mozga­tunk, csak vonaglunk napról-napra. A reformáczió a hivő személyiségek, az élő és elevenítő szellem egyházát teremtette meg.­ A mi egyházunk hivatalos egyházzá lett, mely a betűvel, a törvény és szabályrendeletek ezer meg ezer paragrafusával hitet irt, egyéniséget bénít, szellemet kiolt. A reformáczió az igazságért küzdő, vérző, áldozó, szabad egyházat teremtette meg; a mi egyházunk az igazságot s szabadságot is áruba bocsátja hatalmi czélokért, önző érde­kekért és — egy falat kenyérért! így lesz a fényes zászlóból rongy, — hő­sök seregéből vert had. Október 31. első évről-évre, de vajh vissza­tér-e még valaha vele Luther lelke? Avagy fényes napunk leáldozik mindörökre? Akkor jó éjszakát neked, magyar! s (Pozsony.) Dr. Masznyik Endre. Nap­virág. *—■ A «Magyar Szó» eredeti tárczája». —* Irta: V. Sípos Ida. Lehullt a rózsának biborszirma, elszállt a fűszeres virágok illata, a tüzes bor édessége fanyar, fo­ndorrá vált... A király megvénhe­­dett.­­ Elveszett az ő orczáiról az ifjúságnak ékes ragyogása, megfogyatkozók karjainak erős­sége, elhomályosult szemének világa, s minden teteme lankadtan gornyadozék össze. Ő, ki­nek kezét rettegték egykoron távol, nagy or­szágok letiport népei, ő, kinek s mérhetlen gaz­dagságáról, hatalmáról beszéltek a tündöklő paloták arany- és márvány-oszlopai, a­­ mesés függő kertek csodavirágai, ő, ki léteit adott egy parancsszavával eddig nem álmodott cso­dáknak, most gyönge, nyomorult volt és tehe­tetlen a szomorú vénségnek, a sápadt képű nyavalyáknak rémei ellen küzdeni. Összehivatá a világ minden bölcseit, ismerőit a csillagok titkainak, a füvek, virágok és vizek csodáinak, kutassák, vizsgálják, füvek gyökerében, ten­gerek mélységeiben mi csak életnek, erőnek, megújhodásnak balzsama. Halmaza a kincsek­nek, tündöklése méltóságnak, hatalomnak, ki­rályi kegynek lészen jutalma annak, ki is meg­építené a király elsorvadt tetemének épségét, karjaiba öntene kardot biró erőt, Orczáb­a mosolygó ékességet, meleg tüzes ifjú Vért, mind­­ egész testébe. Oh, vágyott fiatal lenni újra, hogy végtelen, epekedő vág­gyal. Ha ismét elkezdhetné­k az életet, bizon­nyal még dicsőbb, még­ ragyogóbb lenne az, miként az első. Érett, bölcs elmével, ifjúi szépséggel és erővel élni­­ e világot ki ne áhítozna? Ah, kényszeríteni kell a­­ földet, a vizeket, a­­ csillagokat, hogy teremjen­­ gyógyirt, mutasson tudományt, hol él, hol, imiben rejtezik a halálnak, vénségnek, nyavalyáknak megoldó, legyőző, diadalmas ereje. Ám hasztalan törték fejüket a bölcsek, hasz­talan kérdezték a csillagoknak tanácsát, hasz­talan próbálták a füveknek erejét,­­hasztalan szálltak le a tengereknek mélyére -életadó cso­dák leírásáért, a királyt nem szabaditá meg semmi balzsam, semmi hűverő, vénségének le­nyűgöző lánczitól. Átfogta az mint fojtogató rémek ölelése és szivta a trérét és tépte a szivét, miglen, valamint az árnyék, a király elfogyatkozék. De ime, álmatlan, gyötrő éjszakáján egy­koron a setét, vak, tanácstalan kétségbeesés­nek, látomány sugárzók a király meghomályo­­sult szemeinek előtte. És láta ékes, ifjú alakot közeledni fekhelyéhez, föld feletti szépségben és erőben ragyogót, és az ifjú feléje lépvén, megszólala, mint ezüst sípoknak hangja édes, zengedező szóval: ■— Serkenj fel, oh király, a te ágyadnak párnáb­ól; én téged meggyógyítalak. És kézen fogván a királyt, vezeté virágos, rózsás kerteken, sugáros mezőkön által, mig­len ezüsthabu forrás elébe értek, ottj megfür­­deté az ágyot a tüzcseppü, illatos víznek árjá­ban, s ime, kilépe az onnan, mint deli, szép ifjú, ragyogó ékességben. Boldog vala a király, miként halandó bol­dog még nem vala a földönt s a csodás ifjúnak lábaihoz omolván, kérdé, mit adhat ő, hála­­datos szive bár legkisebb jeléül is, mindezért? Az ifjú pedig felelt: — Semmit sem adhatsz nékem, mi nem volna már a te ajándékod nélkül is az enyém. Térj vissza békén palotádba és örvendj a te ifjúságodnak, lankadt tetemid megújhodásá­nak, orózáid tündöklő szépségének; ám én ne­kem ne köszönj semmit, mert nem tudhatod, a jó, avagy a gonosz szellemek küldöttek-e hozzád ? És eltűnt a jelenés. A király pedig nem gondolkozó sokáig e különös beszéden. Boldog álmok édes ébre­dése, valósult csodáknak babája várta palotája, selymes festekében. Szép asszonyok karja tapadott rá, tánczol­­tak előtte lenge rózsatestü lányok. Csókból, ami legédesb, borból, mi legtü­zebb, virág illa­tából, mi legbóditóbb, érezni, befogadni tudta mind, mintha, nem is két szeme lett volna a nézésre, egy ajka a csókra, végtelenségét a gyönyörnek tudta magába szívni egy pillanat­ban. Az idő repült és ifjúsága, ereje meg nem fo­­gyatkozék, de újabb vágyak, álmok fakadoztak szivében, miként virágot, levelet hajt egyre a fiatal, erős fa, ő virulásának gazdagságában. Harmathullató hajnalon felserkent azért a király egy nap, és senkitől is nem láttatva,­ titokban, észrevétlen kilopódzék ő ágyasházá­ból. Királyi koronáját, bíboros palástját palo­tájában hagyta s szegény pásztorfiának me­zét ölte magára, így ment ki lappal, bolyongva a kert rózsabokrai közé, mintha várna, mintha keresne valakit. Ifjúságának emlékezési valának ő véle. Ak­kor is igy lopódzék ki, nesztelen, észrevétlen palotája márvány­ termeiből, hívogató vagy felébresztvén aranyos nyoszolyája kárpitjai kö­zül. Mire várt? Mit akart? Miért jött? Kinek látására? Nem ismere még akkor asszonyt, és ajkait

Next