Magyar Szó, 1903. január (4. évfolyam, 1-27. szám)
1903-01-01 / 1. szám
"ty 21. szám MAGYAR SZÓ. ható fellép. Részt vehettek a ma törvénytelenül létesült Házban az egészen szegény, munkájuk után élő főnemesek is. A «reform» azonban az «arisztokrácziát » még arisztokratábbá tette, nagy vagyoni föltételekhez kötve, csak a «Hoch-arisztokrácziát», a dús javadalmú és ezért többnyire henye főúri osztályt hagyta meg főrendnek. Az «arisztokráczia» elvét párosította a «glutokráczia» elvével s egy uj, minden eddiginél gyarlóbb korcs-szülöttet, úgynevezett «bastard»-elvet hozott létre. Rang-különbséget állapított meg még a főnemesek közt is s kevés kivétellel csak a legaulikusabb, legpecsovicsabb főurakat hagyta meg törvényhozóknak. De még ezzel sem elégedett meg, hanem egy egészen újfajta törvényhozót létesített, a király által kinevezett főrendet. Ez a korcs-keverék Ház természetesen egészen a bécsi és római önkény eszközévé vált. Hiszen tagjainak jelentékeny része vagy függő viszonyban áll a legfelsőbb hatalmaktól, vagy pedig oly különleges anyagi — hitbizományi — s más kedvezményekben részesült a legfelsőbb hatalmaktól, s oly kiváltságokat élvez a nemzet kárára, hogy már származása és érdeke folytán is a felfelé való engedelmességre utaltatik. S mily botrányosan járt el az említett törvény az egyházakkal szemben. A római és keleti egyházaknak összes püspökeit törvényhozókká avatta, — holott a magyar protestáns egyházaknak, e teljesen nemzeti s minden idegen hatalomtól független szervezeteknek püspökeit csak részben fogadta be. Nehogy azt hihesse valaki, hogy a protestáns egyház egyenrangú egyház s püspöke — már e jellegénél fogva is főrendiházi tag — úgy intézkedett a törvény, hogy a püspökök maguk közül csak képviselőket küldhessenek. Szóval, itt is a protestáns egyházak csak másodrangú egyházaknak ismertettek el, — holott a római hatalomtól függő s így voltak ép összeférhetetlen állású püspökök, valamint a nemzetiségi egyházak püspökei, akik a magyarnak legnagyobb ellenségei, már állásuknál fogva magyar főrendi törvényhozók. Ez a törvény volt Tisza Kálmán egyik legnagyobb vétsége, ezt a törvényt most azzal toldja meg az új javaslat, hogy még különleges kedvezményeket nyújt azoknak, akik a nemzet fölött és a nemzeten kívül állva, úgyis minden hatalmat, előjogot élveznek. Nekik, a hitbizományok dúsgazdag urainak, szabad majd oly üzleteket kötniük, oly seftek»ben részt venniök, amelyekben szerény jövedelmű képviselőnek nem szabad. S e felháborító kedvezmény még azzal indokoltatik, hogy nekik hitbizományaik , nagy uradalmaik révén ez természetszerűen kijár. E törvényjavaslat betetőzése mindannak, amit eddig ez a szegény ország a nép rontására tapasztalt. Főurak, örvendezzetek, tiétek az ország, tiétek itt minden, ami nem vándorol ki. Jubiláte ! Csak eszetekbe ne inason a költő mondása: «De eljövend a jótékony vihar, Élesdi férget letipor, kimar. Az ezeréves tölgy kihajt majd újra Egy fényesebb, dicsőbb, szebb fordulóra. ■*>_. Hazám, eged bár egyre csak sötétül. Én nem tudok meghalni e hit nélkül.» Január Ti1 Nagy dolgok. — Az orosz külügyminiszter Bécsben. — Budapest, deczember 31. A Balkán-félsziget térképe kétségkívül újabb változások előtt áll. Európának ez az egyre forrongó földdarabja ismét vajúdik s a vajúdás eredménye alighanem az lesz, hogy a Balkán független szláv államainak száma meg fog szaporodni még eggyel: Macedóniával, mely közel áll ahoz a ponthoz, hogy Bolgárországhoz hasonlóan, teljes önkormányzatot nyerjen. Az orosz külügyminiszter utjának nyílt czélzata az, hogy a Balkán-kérdést rendbehozza. Evégből előbb odalenn járt a Balkán szláv népei között, most pedig Bécsben időzik, ahol útjának eredménye véglegesen eldöntendő. Hogy a döntés mi lesz, arról egyelőre még nem lehet tájékozva senki sem, de hogy ez a döntés akármilyen lesz is, miránk nézve nagy fontossággal fog bírni, az kétségtelen. Régi iránya az az osztrák-magyar külpolitikának, amely terjeszkedésünket a Földközitenger partjai felé irányítja. Bosznia és Herczegovina költséges elfoglalásának, pénz- és véráldozatokon való megtartásának csakis e külpolitikai irány szolgálatában lehetett czélja, értelme. Nyilt tengerpartra van szükségünk, olyanra, mely kereskedelmünk részére rövidebb, olcsóbb utakat egyengethet az Adria félre eső zugainál. Észak felé nem terjeszkedhetünk, az világos. Nyugat felé nincs tengerünk, Keleten csak a Fekete-tenger még távolabb eső partjaira akadnánk, a terjeszkedésnek tehát csakis egy észszerű, természetes iránya lehet. Dél felé, a Földközi-tenger partjához, Szaloniki felé. Szaloniki régebben nyílt czélpontja volt az osztrák-magyar külpolitikának. Márpedig Szalonikibe csakis a Balkán-félszigeten keresztül jutahtunk, csak úgy, ha Bosznián keresztül közvetlen folytonos érintkezést tudunk létesíteni a Balkán déli partjaival. Minden új független állam, mely a Balkán-félszigeten létesül, egy-egy újabb kerékkötője lehet külpolitikánk úgyis csak döczögve haladó szekerének. S ha tény az, hogy a Balkán felé való terjeszkedés leginkább Magyarországnak fontos érdeke, akkor tény az is, hogy a Balkán önálló államainak gyarapítása leginkább Magyarország érdekeit érintheti. Nagy fontossággal bír tehát reánk nézve, hogy gróf Lambsdorff és a közösének nevezett osztrák diplomácia Bécsben mit határoz, a maczedón-kérdésben s a magyar kormány fontos kötelességének tartjuk, hogy a kérdés eldöntése alkalmával kellőképen gondoskodjék a magyar érdekek védelméről. Annál fontosabbnak tartjuk mi ezt, mert nézetünk szerint a macedón-kérdés megoldása gróf Lambsdorff bécsi útjának csupán az egyik rendeltetése: az orosz diplomata «nagy dolgai» közül a kisebbik. Az orosz külügyminiszter most Bécsben még egy nagyobb dolgot is képvisel. Kétségtelen ugyanis, hogy Oroszország és az Osztrák-Magyar Monarchia diplomácziája közt néhány év óta feltűnő közeledés állapítható meg. Az önálló eszmékben terméketlen osztrák diplomaták Bismarck példáját követik, aki, míg egyrészt nyíltan megkötötte a hármas-szövetséget, addig másrészt titokban Oroszországgal is szövetkezett. Reánk nézve sem lehet haszontalan, vagy fölösleges dolog, ha Oroszország barátságát keressük és lehetőleg sűrűn lerontjuk mindazokat az elidegenítő ellentéteket, melyek köztünk és az oros rabnak a szemeiből két forró kénycsepp gördült alá az arczán. — Megint egy halott! — sóhajtott fel. S hátat fordított a főmuftinak. Az emberséges török pap egy szót sem tudott többé belőle kipréselni... Teltek a napok. Lassan s nagy szomorúságban. Hazulról semmi hir sem érkezett. A szabadulásra semmi remény sem volt. Szalóczy Mihály lelkét nyomasztó bánat ülte meg. Otthon a felesége: — él-e még?... A kisfia, a göndörhajú kis Misiké, mit csinál: — mi lesz belőle védő támasz nélkül? S a testvére, Bertalan, a most már Kirla bég: — nem vezet-e sereget édes hazája ellen? Oh, nem is jó minderre gondolni sem!... ... Egy délelőtt két katona kíséretében Ogli pasa lépett be a börtönbe.Ezekkel a szavakkal: — Szalóczy Mihály, szabad vagy! A rab kipirult e váratlan hírre. — Oh, hatalmas pasa, ne játsszál a telkemmel! — hebegte a fogoly megindultam. . — Szabad vagy! — ismételte a szavakat Ogli pasa. — Megkaptam éretted az ezer arany váltságdíjat. A fogoly nem akart hinni a füleinek. — Megküldték értem, az ezer aranyat? Ki? A király?... — Törődik is a király veled? ! — A feleségem!... — Ó örül, ha van neki mit esprit v. nem hogy éretted ezer aranyat le tudna fizetni. — A rokonaim!?... hát mégis a rokonaim?... Oh, pedig hogy szidtam őket, igaztalanul, igen, igaztalant!!!... — Csak szidd őket tovább is, szegény gyaur, mert bizony nem ők voltak a pénz megküldői. •—Ők sem!... Hát ki?! ■ — Egy igazhitű török. 'A neve: — Kirla bég.. 'J. . Szalóczy Mihály, mint egy, sebzett vad, úgy ordított fel. • ff -V.S— Kirla bég? f *f Aztán erőt vett magán s szép csendesen visszaült a helyére. * S így szólt: * v •* - f “ — Jó uram, Ogli pasa. Csak hadd rajtam ezeket a lánczokat. Jó nekem igy, itt lennem. Nem kell a szabadság! — Nem kell?... Az öröm elvette az eszedet, gyaur. Hát miért nem kell?... — Tudod-e, uram, hogy kicsoda az a Kirla bég ? ■" w •— Tudom hát. A te öcséd: Bertalan. — No, hát akkor tudd meg azt is, hogy, egy hitehagyott hazaárulótól Szalóczy Mihály, nem fogadhat el semmit sem. Még a szabadságot sem.— Ne bolondozz, gyaur! Az ezer aranyat már kifizette éretted a beg. •— Hát add vissza neki, uram! * Ogi pasa most már dühbe jött. — Hát mit gondolsz, te kutya? Megvesztem én? Mikor a kezemben van a pénz, én azt onnan kiengedjem s az aranyok csengése helyett a te szépségedben gyönyörködjem? — Hát tartsd meg, uram, az aranyokat. Ide azért engem is tarts tovább íőSísJy.kell* mert nekem a szabadság Kirla bégtől nem kell! — Kell, nem kell, azt én nem fogom tőled mégegyszer megkérdezni. Kirla bég kifizette a váltságdíjat, én téged tehát kiengedlek a börtönből. Ezt megígértem. Ezt meg is tartom. •— Nem távozom!— Nem?... Emberek, szedjétek le erről a bolondról a lánczokat, őt pedig dobjátok ki az utcára! Mire Szalóczy Mihály csak egyet is gondolt, már kint találta magát a kapu előtt. Itt aztán gondolkozhatott azon, hogy most már miit csináljon? Szabad. Mehet a merre neki tetszik. ® Gondolt is o erre most!... A kovácshoz ment s bilincset vezetett a kezére. S a láncz végére egy nagy vaskapcsot csináltatott. Aztán visszatért a Jedikula kapujához. Az egyik vasrácsos ablakhoz oda erősítette a lánczot. ~ pi S leült a kövezetre. \ 's *? Ha akarják, ha nem;—per'fogoly, marad! £ i. . ........ .. * *. • • * * • » • • • • Stambulban sokáig közbámulat tárgyát képezte az önkénytes rab. Koldus módra élt abból, a mit a szánakozó nép nyújtott neki. Azt mondták róla, hogy: — bolond. V y , * » . # . . . . . . . p Kilencz esztendeig élt ebben az önkénytes fogságban, míg végre megkönyörült rajta — halál...•* '■ X - i - ' - . . \ ''V' , m* - ..ésmÉHPw1 tdlWKKB