Magyar Szó, 1903. május (4. évfolyam, 103-128. szám)
1903-05-01 / 103. szám
2103. szám MAGYAR SZÓ Május 1. van alávetve ? De a jogfolytonosság egészen más. Ez a mi nemzeti életünk igazi ereje. Jogfolytonosság ! Ez a magyar alkotmányosságnak régi, kemény vaskapuja, amely ha rongált is, ha recsegve jár is, azt azért a hatalomnak mindig csak a hozzávaló ódon rozsdás kulcsosat, a törvény kulcsával lehetett fölnyitnia. És az elv ellenében nem lehet semmi ereje annak a mostanában hangoztatott — és elismerem, hogy egyébként nyomatékos érvnek, hogy a mai alkotmányosságnak nincsen semmi értéke és nem volna igazi veszteség a nemzetre nézve, ha akár a teljes abszolutizmus kerülne helyébe. A 67-es kiegyezéssel teremtett alkotmányos rend csakugyan nem a mi drága kincsünk, elméleti alapjában sem, a gyakorlata pedig kétségtelenül csupa hamisság és szemfényvesztés. De ha nem bír értékkel az alkotmány tényleges mivolta, mindig értékkel bír az, hogy ez az alkotmány is a jogfolytonosság megújított szankcziójával jött létre. A magyar alkotmányosság történelmi harczainak egyik legfényesebb fejezete az, ahogyan Deák Ferencz az osztrák «vervirkt»-elmélet ellenében, melyet Schmerling a forradalmi eseményekre alapított, a jogfolytonosság elvét rendíthetetlenül fentartotta és végül diadalmas elismerésre juttatta az ellenséges hatalmaknál is. És ez az, aminek nem szabad kérdésbe jönnie. Bécsnek egyszer el kellett ismernie, hogy a jogvédő forradalom még teljes levezetésében sem játszhatta el a magyar nemzet történelmi jogát. De nem tudom, micsoda következtetésekre jutnak ott, ha magából a magyar törvényhozásból származik az a mesterséges megakasztás, mely az állami igazgatás alól elvonja a jogfolytonosság törvényszerű alapját ? Talán nem is jó efelett gondolkozni.Ám hogy a függetlenségi párt nagy súlyt fektet az alkotmányos rendre és a jogfolytonosságra, bármi gyarlónak lássa is ezt a mai alkotmányt, ezt ugyancsak nyilvánvalóvá teszi, amikor az ex-lex bekövetkeztéért a vád és felelősség legnehezebb terhét hárítja a kormányra. Hogy mi ebben a magatartásban a nagy ellenmondás, azt hiszem, nem szükséges rámutatni. A kormánynak sorsa ennél a kérdésnél nem is jön tekintetbe. Széll Kálmán úrtól elég nevetséges póz, ha a saját személyes baját az alkotmány bajával akarja összefoglalni és hősiesen helyén marad, hogy az alkotmány védelméért felelősségét beváltsa. És még nevetségesebb híveinek kegyes sopánkodása, hogy Széll Kálmán ezt a végletes harczot az ellenzék részéről meg nem érdemelte. Ugyan mit, ha csak a kormány bukásáról volna szó! Hanem mondjuk úgy, hogy Széll Kálmán valóban nem érdemes rá, hogy az ellenzék ilyen nagy koczkázattal idézze elő bukását. Az exlexxel szabadítani meg a nemzetet egy kormánytól, az is hasonlít kissé ahhoz, amikor azért, hogy egy darazsat űzzünk el valakinek homlokáról, nagy követ vágunk fejéhez. Pedig elégszer hallunk olyan nyilatkozatokat is, hogy a függetlenségi párt ez idő szerinti politikája egyáltalán nem irányul a kormány megbuktatására. Az az egy kétségtelenül igaz, hogy a függetlenségi párt ismét történeti hivatása nagy fordulójához jutott, ahol a nagy czélokért a megfelelő nagy eszközöket is kell alkalmaznia. De ha a feladat rendkívüli is, útja most is csak a nemzeti jog törvényes útja lehet. Ez ez az út biztos hiddá is válik, amikor mindkét oldalán vészes örvények zajlanak. Jó szelleme vezesse a pártot rajta lankadatlanul előre, szövetség 2-ik szakaszát. A vita folyamán felszólalt Kaftán új cseh képviselő és választott bíróság szervezését kérte a magyar és osztrák kormányok között felmerülendő vitás kérdések elintézésére. Dr. Schalk nagy német képviselő azt kifogásolta, hogy Magyarország a brüsszeli nemzetközi czukorértekezleten önállóan volt képviselve, ez, szerinte, ellenkezik a közös képviselet elvével. A vámbizottság a vámdíjszabásnak az állati maradványokranatkozó tételeit tárgyalta. A kereskedelmi szerződések. A német birodalmi gyűlés tegnapi ülésében, mely viharos jelenetek között folyt le, a német agrárpárt egyik vezére, gróf Limburg-Stirum kérdést intézett a kormányhoz, hogy szándékozik-e a külföldi kereskedelmi szerződéseket felmondani és ha igen, mikor? A kérdés feltételét pártértekezletek előzték meg, mert a szabad-konzervatív-párt minden követ megmozgatott, hogy az agrárpártot az interpelláczió megtételéről lebeszélje, ami azonban nem sikerült. A távollevő birodalmi kanczellár, gróf Bülow helyett gróf Posadovszky államtitkár felelt, kijelentvén, hogy tárgyi okokból a kérdésben semmiféle fölvilágosítást sem adhat. E kijelentés után az államtitkár a szövetségtanács összes tagjaival elhagyta a birodalmi gyűlés termét, ezzel adván jelét a kérdés megtétele miatt keletkezett elégedetlenségének. A válasz fölött heves vita keletkezett, melynek folyamán a konzervatív-agrárpárt tagjai és a szabad-konzervatív-párt keményen összeütköztek. Felszólalt Kardorff is, aki a kormány kijelentéséből azt következteti, hogy a fennálló kereskedelmi szerződéseket továbbra is érvényben fogják tartani. ______ Budapest, április 30. A kiegyezés. Az osztrák képviselőház kiegyezési és vámbizottsága tegnap folytatta a kiegyezési javaslatok tárgyalását. A kiegyezési bizottság letárgyalta és elfogadta a vám- és kereskedelmi ■ ■ ■ Budapest, április 30. ?... Az egész közvélemény ma egy nagy kérdőjel. Mindenki kérdezi, mi lesz? S nem tud rá senki sem felelni. S nemcsak a «be nem avatottak» nem tudják, hová fejlődnek az események, — a «beavatottak» ép oly keveset tudnak. Ha semmiben sem vagyunk megnyugodva, abban az egyben mindenki nyugodt lehet, hogy senki sem tud nálánál többet — a megoldást illetőleg. Csak egy bizonyos, hogy itt az ex-lex. De meddig? Mi módon ér véget? Hogy oldják meg a gordiusi csomót? mintha áttetsző zöld selyemfátyol lebegne a gályák között; a fehérvirágos falu fölött ez az aranyos-zöld félkoszorú igazán, hogy nem volt csúnya: — Nem, Rózsi néni, ez nem csúnya! — Láttok még ennél szebbet is a kertből. És igazán láttunk; a híres gyümölcsöt termő, nagy kert magaslatáról még szebb, közvetlenebb kép tárult fel, mint az útról, s ez elbűvölő szépségnek életet adott a fákról, csalitokból zengő élénk madárcsevegés. A kis «fattyú-fülemile» oly gyönyörűen énekelt, hogy az igazi sem különben. Az illat pedig úgy szállt a tavaszi jégben, hogy édes bódulatba ringatott. Később, a nénénk híres, jó uzsonnakávéja után, előállt a kocsi, a négy pejlovon töméntelen fehér virág díszlett: ez már a kis fiuknak is tetszett, s hogy meglátták a kocsis kalapján a nagy, fehér bokrétát, egyszerre csak érdeklődni kezdtek a virágok iránt, amiből aztán nekik is kijutott bőségesen. A nénénk intésére egy nagy kosár virágot hoztak be, fölül két óriási bokréta volt: nekem és leányomnak. Fehér iiizből, fehér nárczisből, fehér orgonavirágból és a még alig feslő gyöngyvirágból. — Te csak a fehér virágot szereted, — mondta nénénk, átnyújtva a gyönyörű bokrétát. — Szeretek én minden virágot, Rózsi néni. — No, hát akkor öntsék a kocsiba az egész kosárral. Oda is öntötték és nagy volt a mi gyönyörűségünk az egész után. Most már más világításban, más oldalról tűnt fel a Mátyás Jankóék ürtefája, s ha lehet, még elragadóbbnak, fehérebbnek tetszett az az óriás virággula. Ilyen bokrétát kötni csak a nagy alkotó tud, mikor jó kedve van. A «Tekintő»-re érve Bánffy-Hunyad is meg akarta mutatni mit tud, s habár kevés a virágos fája, de fel tudja mutatni a havasonrni vén Vlegyászát, az is fehér virágot hajt és a tavasz alkonypirjában rózsaszínes fénnyel ragyog a hó. Ilyen fény rezeg a kocsiban felhalmozott fehér virágokon is. — Hát, virággá váltatok? — kérdezte az uram, amint megérkeztünk. — Neked hoztuk a névnapodra és ebbe raktuk az asztalra mind a virágot; nagy halom lett. — No, én is vártalak titeket valamivel — s elkezdte a virágok alól kihalászni a névjegyeket, sürgönyöket, azok is kitettek egy kis halmot. A rendes névnapi üdvözleteket sokszorozták a szerencsekivonatok az épen akkor kapott kitüntetéshez. Sok humoros dolog volt azok között. Az egyik vigasztalja, hogy soha se búsuljon, hiszen érhette volna ennél még nagyobb baj is. Magyar nemes nem szokott azért neheztelni, ha királya kitünteti. Ennek mintha folytatása lett volna, csakhogy komolyan, egy öreg kegyelmes ur gratulácziója: «A királyi kegy mindég becsületére válik egy jó magyar nemes embernek.» A következő már ismét humoros és szörnyen busul azon, hogy még csak egy igaz tekintetes ur volt Erdélyben s már annak is vége! S mig ezeket az igaz baráti szívből jövő szerencsekivánatokat felolvasta, láttam szeméből, mily jól esnek azok: újból felcsillant az a régi kedves kékes fény, mit az idő szürkére árnyalt. Leányom intett kis öcscseinek, azok puha lecsóikkal összefogództak, az édes apjuk elé álltak és kezdték: «Élted virágos kertjében, zengjen örömmadár hangja. Jöjjön el még sokszor, sokszor édes apánk nevenapja.» Gyermekeihez hajolt és a mint deresedő szakálla belevegyült a fehér virágok közé, egyszerre csak a nagy skót költő versét kezdi tem magamban ismételni: John Anderson, szivem John, Midőn találkozónk, Hajad sötétszám volt, Szép szemed csupa láng, Együtt jövőnk szivem John, A hegytetőre fel, S víg napjainkat is, John Együtt töltöttük el; Most lefelé megyünk John, De kézfogyást hívén, S ott lent is együtt alszunk John Anderson, szivem. Most is május első napja van, de már nem olyan ragyogó, mint az volt; a fehér virágok között dércsipte szirmok barnáinak. A leányunknak is más az otthona, a két kis fiúból pelyhező álló ifjú lett és már nem mondanak köszöntő versikéket: a nénénk is odahagyta virágos verandáját és örök álmát alussza: minden megváltozott, csak az az egy maradt igaznak, hogy a hegyen lefelé haladunk John Anderson szivem!...