Magyar Szó, 1903. május (4. évfolyam, 103-128. szám)

1903-05-01 / 103. szám

2­103. szám MAGYAR SZÓ Május 1. van alávetve ? De a jogfolytonosság egészen más. Ez a mi nemzeti életünk igazi ereje. Jogfolytonosság ! Ez a magyar alkotmá­nyosságnak régi, kemény vaskapuja, amely ha rongált is, ha recsegve jár is, azt azért a hatalomnak mindig csak a hozzá­való ódon rozsdás kulcsosat, a törvény kulcsával lehetett fölnyitnia. És az elv ellenében nem lehet semmi ereje annak a mostanában han­goztatott — és elismerem, hogy egyéb­ként nyomatékos érvnek, hogy a mai al­kotmányosságnak nincsen semmi értéke és nem volna igazi veszteség a nem­zetre nézve, ha akár a teljes abszolutiz­mus kerülne helyébe. A 67-es kiegye­zéssel teremtett alkotmányos rend csak­ugyan nem a mi drága kincsünk, elmé­leti alapjában sem, a gyakorlata pedig kétségtelenül csupa hamisság és szem­fényvesztés. De ha nem bír értékkel az alkotmány tényleges mivolta, mindig ér­tékkel bír az, hogy ez az alkotmány is a jogfolytonosság megújított szankcziójá­­val jött létre. A magyar alkotmányosság történelmi harczainak egyik legfényesebb fejezete az, ahogyan Deák Ferencz az osztrák «ver­virkt»-elmélet ellenében, me­lyet Schmerling a forradalmi esemé­nyekre alapított, a jogfolytonosság elvét rendíthetetlenül fentartotta és végül dia­dalmas elismerésre juttatta az ellensé­ges hatalmaknál is. És ez az, aminek nem szabad kérdésbe jönnie. Bécsnek egyszer el kellett ismernie, hogy a jog­védő forradalom még teljes levezetésében sem játszhatta el a magyar nemzet tör­ténelmi jogát. De nem tudom, micsoda következtetésekre jutnak ott, ha magá­ból a magyar törvényhozásból szárma­zik az a mesterséges megakasztás, mely az állami igazgatás alól elvonja a jogfolyto­nosság törvényszerű alapját ? Talán nem is jó efelett gondolkozni.Ám hogy a független­ségi párt nagy súlyt fektet az alkotmá­nyos rendre és a jogfolytonosságra, bármi gyarlónak lássa is ezt a mai alkotmányt, ezt ugyancsak nyilvánvalóvá teszi, ami­kor az ex-lex bekövetkeztéért a vád és felelősség legnehezebb terhét hárítja a kormányra. Hogy mi ebben a magatar­tásban a nagy ellen­mondás, azt hiszem, nem szükséges rámutatni. A kormánynak sorsa ennél a kér­désnél nem is jön tekintetbe. Széll Kál­mán úrtól elég nevetséges póz, ha a sa­ját személyes baját az alkotmány bajával akarja összefoglalni és hősiesen helyén marad, hogy az alkotmány védelméért felelősségét beváltsa. És még nevetsége­sebb híveinek kegyes sopánkodása, hogy Széll Kálmán ezt a végletes harczot az ellenzék részéről meg nem érdemelte. Ugyan mit, ha csak a kormány bukásá­ról volna szó! Hanem mondjuk úgy, hogy Széll Kálmán valóban nem érde­mes rá, hogy az ellenzék ilyen nagy koczkázattal idézze elő bukását. Az exlex­­xel szabadítani meg a nemzetet egy kor­mánytól, az is hasonlít kissé ahhoz, amikor azért, hogy egy darazsat űzzünk el valakinek homlokáról, nagy követ vá­gunk fejéhez. Pedig elégszer hallunk olyan nyilatkozatokat is, hogy a függet­lenségi párt ez idő szerinti politikája egy­általán nem irányul a kormány megbuk­tatására. Az az egy kétségtelenül igaz, hogy a függetlenségi párt ismét történeti hiva­tása nagy fordulójához jutott, ahol a nagy czélokért a megfelelő nagy eszkö­zöket is kell alkalmaznia. De ha a feladat rendkívüli is, útja most is csak a nemzeti jog törvényes útja lehet. Ez ez az út biztos hiddá is válik, amikor mind­két oldalán vészes örvények zajlanak. Jó szelleme vezesse a pártot rajta lanka­datlanul előre, szövetség 2-ik szakaszát. A vita folyamán felszó­lalt Kaftán új­ cseh képviselő és választott bíróság szervezését kérte a magyar és osztrák kormányok között felmerülendő vitás kérdések elintézésére. Dr. Schalk nagy­ német képviselő azt kifogásolta, hogy Magyarország a brüsszeli nemzetközi czukor­­értekezleten önállóan volt képviselve, ez, szerinte, ellenkezik a közös képviselet elvével. A vám­bizott­ság a vámdíjszabásnak az állati maradványokra­natkozó tételeit tárgyalta. A kereskedelmi szerződések. A német bi­rodalmi gyűlés tegnapi ülésében, mely viharos je­lenetek között folyt le, a német agrár­párt egyik vezére, gróf Limburg-Stirum kérdést intézett a kormányhoz, hogy szándékozik-e a külföldi ke­reskedelmi szerződéseket felmondani és ha igen, mikor? A kérdés feltételét pártértekezletek előz­ték meg, mert a szabad-konzervatív-párt minden kö­vet megmozgatott, hogy az agrár­pártot az inter­­pelláczió megtételéről lebeszélje, ami azonban nem sikerült. A távollevő birodalmi kanczellár, gróf Bü­­low helyett gróf Posadovszky államtitkár felelt, ki­jelentvén, hogy tárgyi okokból a kérdésben semmi­féle fölvilágosítást sem adhat. E kijelentés után az államtitkár a szövetségtanács összes tagjaival elhagyta a birodalmi gyűlés termét, ezzel adván jelét a kérdés megtétele miatt keletkezett elége­detlenségének. A válasz fölött heves vita keletke­zett, melynek folyamán a konzervatív-agrár­párt tagjai és a szabad-konzervatív-párt keményen ös­­­szeütköztek. Felszólalt Kardorff is, aki a kor­mány kijelentéséből azt következteti, hogy a fenn­álló kereskedelmi szerződéseket továbbra is érvény­ben fogják tartani. _____­­_ Budapest, április 30. A kiegyezés. Az osztrák képviselőház kiegye­zési és vámbizottsága tegnap folytatta a kiegye­zési javaslatok tárgyalását. A kiegyezési bizottság letárgyalta és elfogadta a vám- és kereskedelmi ■ ■ ■ Budapest, április 30. ?... Az egész közvélemény ma egy nagy kérdőjel. Mindenki kérdezi, mi lesz? S nem tud rá senki sem felelni. S nemcsak a «be nem avatottak» nem tudják, hová fejlődnek az események, — a «beavatottak» ép oly ke­veset tudnak. Ha semmiben sem vagyunk meg­nyugodva, abban az egyben mindenki nyu­godt lehet, hogy senki sem tud nálánál többet — a megoldást illetőleg. Csak egy bizonyos, hogy itt az ex-lex. De meddig? Mi módon ér véget? Hogy oldják meg a gordiusi csomót? mintha áttetsző zöld selyemfátyol lebegne a gályák között; a fehérvirágos falu fölött ez az aranyos-zöld félkoszorú igazán, hogy nem volt csúnya: — Nem, Rózsi néni, ez nem csúnya! — Láttok még ennél szebbet is a kertből. És igazán láttunk; a híres gyümölcsöt termő, nagy kert magaslatáról még szebb, közvetlenebb kép tárult fel, mint az útról, s ez elbűvölő szépségnek életet adott a fákról, csalitokból zengő élénk madárcsevegés. A kis «fattyú-fülemile» oly gyönyörűen énekelt, hogy az igazi sem különben. Az illat pedig úgy szállt a tavaszi jégben, hogy édes bódulatba ringatott. Később, a nénénk híres, jó uzsonnakávéja után, előállt a kocsi, a négy pejlovon tömén­­telen fehér virág díszlett: ez már a kis fiuk­nak is tetszett, s hogy meglátták a kocsis ka­lapján a nagy, fehér bokrétát, egyszerre csak érdeklődni kezdtek a virágok iránt, amiből aztán nekik is kijutott bőségesen. A nénénk intésére egy nagy kosár virá­­­got hoztak be, fölül két óriási bokréta volt: nekem és leányomnak. Fehér iiizből, fehér nárczisből, fehér orgonavirágból és a még alig feslő gyöngyvirágból. —­ Te csak a fehér virágot szereted, — mondta nénénk, átnyújtva a gyönyörű bok­rétát. — Szeretek én minden virágot, Rózsi néni. — No, hát akkor öntsék a kocsiba az egész kosárral. Oda is öntötték és nagy volt a mi gyönyörűségünk az egész után. Most már más világításban, más oldal­ról tűnt fel a Mátyás Jankóék­­­­­­ ürtefája, s ha lehet, még elragadóbbnak, fehérebbnek tetszett az az óriás virággula. Ilyen bokrétát kötni csak a nagy alkotó tud, mikor jó kedve van. A «Tekintő»-re érve Bánffy-Hunyad is meg akarta mutatni mit tud, s habár kevés a virágos fája, de fel tudja mutatni a havas­­onrni vén Vlegyászát, az is fehér virágot hajt és a tavasz alkonypirjában rózsaszínes fén­nyel ragyog a hó. Ilyen fény rezeg a kocsiban fel­halmozott fehér virágokon is. — Hát, virággá váltatok? — kérdezte az uram, amint megérkeztünk. — Neked hoztuk a névnapodra és eb­be raktuk az asztalra mind a virágot; nagy ha­lom lett. — No, én is vártalak titeket valamivel — s elkezdte a virágok alól kihalászni a névje­gyeket, sürgönyöket, azok is kitettek egy kis halmot. A rendes névnapi üdvözleteket sok­szorozták a szerencsekivonatok az épen akkor kapott kitüntetéshez. Sok humoros dolog volt azok között. Az egyik vigasztalja, hogy soha se búsuljon, hiszen érhette volna ennél még na­gyobb baj is. Magyar nemes nem szokott azért neheztelni, ha királya kitünteti. Ennek mintha folytatása lett volna, csakhogy komolyan, egy öreg kegyelmes ur gratulácziója: «A királyi kegy mindég becsületére válik egy jó magyar nemes embernek.» A következő már ismét hu­moros és szörnyen busul azon, hogy még csak egy igaz tekintetes ur volt Erdélyben s már annak is vége! S mig ezeket az igaz baráti szívből jövő szerencsekivánatokat felolvasta, láttam sze­méből, mily jól esnek azok: újból felcsillant az a régi kedves kékes fény, mit az idő szür­kére árnyalt. Leányom intett kis öcscseinek, azok puha lecsóikkal összefogództak, az édes apjuk elé álltak és kezdték: «Élted virágos kertjében, zengjen örömmadár hangja. Jöjjön el még sokszor, sokszor édes apánk nevenapja.» Gyermekeihez hajolt és a mint deresedő szakálla belevegyült a fehér virágok közé,­ egyszerre csak a nagy skót költő versét kezdi tem­ magamban ismételni: John Anderson, szivem John, Midőn találkozónk, Hajad s­ötétszám­ volt, Szép szemed csupa láng, Együtt jövőnk szivem John, A hegytetőre fel, S víg napjainkat is, John Együtt töltöttük el; Most lefelé megyünk John, De kézfogyást hívén, S ott lent is együtt alszunk John Anderson, szivem. Most is május első napja van, de már nem olyan ragyogó, mint az volt; a fehér vi­rágok között dércsipte szirmok barnáinak. A leányunknak is más az otthona, a két kis fiúból pelyhező álló ifjú lett és már nem mondanak köszöntő versikéket: a nénénk is odahagyta virágos verandáját és örök álmát alus­sza: minden megváltozott, csak az az egy maradt igaznak, hogy a hegyen lefelé hala­dunk John Anderson szivem!...

Next