Magyar Szó, 1903. május (4. évfolyam, 103-128. szám)
1903-05-01 / 103. szám
Május 1 . MAGYAR SZÓ, 103 szám, 3 Úgy szokott az lenni, hogy még az exlexnek is vége szokott lenni. De ez a mostani ex-lex miképen érhet véget? Az ellenzék á-t mondott, hát b-t, c-t is kell mondania. Tehát tovább kell küzdenie. A nemzet java is kívánja. A kormány, illetve az udvar, meg csökönyös. Nem tágít. Hogy álljon hát helyre az ex-lexből ismét a lex? Ilyen helyzetben egyhamar nem volt a magyar politika. S nem segíthet immár ezen csupán a személyi változás. Mikor Bánffy jutott ex-lex be, az ellenzék megkapta győzelmi jelül — Bánffy fejét. Ezzel beérte. De a választók zúgolódtak: «Nem személyi áldozat kell nekünk, hanem vívmány. Nem elég nekünk, ha Bánffy megy, s helyébe más jön. Ezzel nem lakunk jól. Teljesítsék a nemzet kívánságait». Most az ellenzék tehát nem ismételheti, de nem is akarja ismételni a múltkori ex-lexmegoldást. Nem elég neki a Széll Kálmán feje: — nemzeti vívmányt akar. A sok ezer ujonczért cserébe magyarságot akar a hadseregben. Nem akarja fiainkat a német szoldateszkának tovább is kiszolgáltatni. Sarkára állt és jogot követelt Bécstől. A magyar ügynek tényleges győzelme a czél, nem csupán személy buktatása. Legalább minden igaz magyar igy gondolkodik. Tehát ha Széll Kálmán buknék is és uj miniszter jönne: az obstrukczió s vele az exlex nem érne véget, — amig nem teljesül a nemzet óhaja. Az exlex vége tehát beláthatatlan, amig az udvar nem enged, vagy a függetlenségi párt ereje nem törik meg. Ha a függetlenségi párt megtörik, ez országos csapás. Nemcsak mert a katonai javaslatok akkor keresztülmennek, hanem azért, mert beláthatatlan időkig megtört a nemzeti ellentállás. Tehát a 48-as párt a végsőkig kénytelen menni. Viszont az udvari párt tudja, hogy ha most enged, a magyarság ügye győzött, s ezért nem akar engedni. Ezért tömörült minden osztrák párt, s ezért egyértelmű Ausztria minden eleme: ellenünk. Tehát az udvari párt álláspontja: «Várunk. Ha törvényesen nem kapunk költségvetést és újonczot, majd gondoskodunk más uton.» Tehát az ex-lex előreláthatólag soká fog tartani. De minél tovább tart, annál nehezebb a megoldása. Ezért mondottuk, hogy a történelem függönye felgördült. A fátyol, amelyet a múltra borítottunk, félrelebbent. A nemzet és az udvar harczi felekként állanak egymással szemben. A százados tusa uj fejezete áll előttünk. Egy részen oly hatalom, amely erőszakosabb, mint valaha volt. A másik részen a nemzet, amely elszántabb, mint évtizedek óta volt. Úgy látszik, jelentős idők közelegnek. Oly idők, midőn nyilt színvallást vár a nemzet minden fiától. Vagy ide — vagy oda. Aki nincs velünk — az ellenünk. A képviselőház ülése, Budapest, április 30. Név szerinti szavazással kezdődött, a mai emlékezetes ülés, az utolsó az ex-lex előtt. A Ház többsége tudomásul vette Wlassics miniszter válaszát, melyet a Gotterhalte-ügyben tegnap megadott. A szavazás után egyszerre nagy mozgolódás támadt. Előkelő szónok volt soron. A jegyző hívta, hogy az indemniti-vitában elmondja beszédét — Berzeviczy Albert! Berzeviczy szólásra emelkedett.Mielőtt azonban hozzáfoghatott volna beszédéhez. Rátkay László, Barta Ödön és Beöthy Ákos a házszabályokhoz szólva, kérték, hogy előbb a javaslat ellen beszélhessen valaki, tekintettel arra, hogy az utolsó szónok, Darányi Ignácz, tegnap mellette beszélt. Apponyi Albert nem ismerte el ez álláspont jogosultságát, de mivel maga Berzeviczy is beleegyezett, hogy előtte más beszélhessen, ellenzéki szónok következett. Nem kisebb férfi volt ez, mint Eötvös Károly, kit tegnap este a függetlenségi párt egy nyolcztagú küldöttsége kért fel, hogy a mai emlékezetes napon ő mondjon beszédet. Óriási hallgatóság előtt, halotti csöndben kezdett szólani a vajda. Mindenekelőtt Darányi Ignácz beszédével foglalkozott s a miniszter érveivel fordult, a kormány ellen. Fontosaknak mondotta mindama kérdéseket, melyeket Darányi szerint az ellenzék megakaszt, de hozzátette: — Ha az embernek háza ég, nem az az első dolga, hogy az ablakokat, foltozza, hanem, hogy hozzálásson az oltáshoz. Sürgette azután, hogy a kormány ne csak a nemzet, hanem a korona akaratát is igyekezzék megváltoztatni. Foglalkozott azzal a tétellel, mintha a magyar fél annyit dolgoznék, mint kellene. — Igaza van, — úgymond nagy derültség közben — a miniszter úrnak. De miért dolgozzék kétszer annyit a magyar ember, ha mostani munkájának gyümölcseit is elviszi az osztrák! Évelődött Darányi méhhasonlatával is. — Ne kövessük, úgymond Eötvös, a méh1 példáját. Az állatvilágnak legszerencsétlenebb teremtése ez. Gyűjt, gyűjt, de a mézet más eszi meg. A függetlenségi párt viharosan megtapsolta e megjegyzést. Kifejtette azután a vajda, hogy sokkal dinasztikusabbak vagyunk, semmint kellene. Ne kövessük Darányi szavait, mert ha még dinasztikusabbá válnánk s ezt megtudná a külföld, becsületünk utolsó foszlánya is elvész. Beszéde további folyamán a miniszterelnök beszédével foglalkozott Eötvös és a függetlenségi párt álláspontjából cáfolgatta annak közjogi állításait. Igazat adott Széllnek, hogy az élet semmi kérdésben meg nem áll. De épen ez igazság alapján követelte a hatvanhetes alap nemzeti irányban való fejlesztését. Utalt a sok küldöttségre, mely ezt kívánja. Itt a honvédelmi miniszter két szava lett hallható: — Megvetni való! Irtózatos lárma tört ki erre. A függetlenségi padokról többen fölugráltak s az elnök felé fordulva, harsogták: — Rendre! Rendre! •— A küldötségekről azt mondta, hogy megvetni valók! Percekig tartott, míg a rettentő zűrzavarban egy szót lehetett hallani. Fejérvárytól eredt ez is. Azt mondotta: — Semmiféle közbeszólás nem volt, csak magánbeszélgetés. .Vészi hozzátette: — Velem beszélgetett a miniszter és Plósszal! Nem használt a magyarázat. Egyre bömbölték: —• Rendre! Rendre! Apponyi leszólt: . — Semmit nem hallottam! Újra kitört a vihar. — Tessék megkérdezni a minisztert, mit mondott! — Tőlünk megkérdi, ha nem hallja! ■— Ez nem eljárás! Apponyi Tallián Bélát leküldötte Fejérváryhoz, hogy megkérdezze, mit mondott. Mikor Tallián visszatért s a nagy orkán elhallgatott, jelentette az elnök: — Hivatalosan tudomásomra jutott, hogy közbeszólás nem történt s igy elnöki intézkedésre nincs szükség. A baloldal nem nyugodott meg ebben. Magukból kikelve süvöltették egyesek: !—De közbeszólt a miniszteri , — Visszaszívta! Mivel sehogysem akart csönd lenni, Eötvös Károly, ki még nem fejezte be felszólalását, öt percz szünetet kért. Forró hangulatban Apponyi megadta a szünetet. Szünet alatt aztán kitudódott a tényállás. Fejérváry Plósz Sándor igazságügyminiszterrel és Vészi Józseffel beszélgetett s e magánbeszélgetés folyamán megjegyezte: — Luteránus néppárti, megvetni való! — Tehát nem a katonai javaslatok ellen érkező küldöttségekre értette szavait. Megindult a kérdés: — Hát kire értette? A néppárt hamar megtalálta a magyarázatot: báró Ka,as Ivorra, ki luteránus is, néppárti is. Óriási zűrzavar támadt erre a folyosón. A néppártiak szinte őrjöngve bömböltek, — Rendre kell utasítani! •—■ Nem járja! — Képviselőt igy nem lehet megsérteni! Apponyi a néppártiak közé vegyült és csitította őket: — Fejérváry nem szólt közbe, — úgymond — és kijelentette, hogy senkit sérteni nem akart. Ezzel a néppártiak nem érték be. Hangoztatták: — Szóvá kell tenni a dolgot a Házban. Legcsöndesebb volt b. Kaas Ivor. Ő egyszerűen megbízta gróf Wilczek Frigyest és Förster Ottót, hogy kérjenek felvilágosítást Fejérvárytól. Mikor ennek híre ment, csönd léte és Apponyi újra megnyithatta az ülést, Eötvös pedig folytathatta beszédét. Kifejtette a vajda, hogy a többség-elmélet meg nem áll. Viharos taps között kimondta az aranyigazságot: — Vannak igazságok, melyeket egyes emberek tartanak fen országokkal szemben és —• nem a többségben levőknek van igazuk! Azt a kérdést vetette föl azután, hogy van-e segítség a mai helyzetben? Arra az eredményre jutott, hogy van: a koronának bölcseséggel engednie kell. Végül elparentálta a miniszterelnököt s felszólította, hogy lépjen ellenzékbe. Nagy tapsot kapott Eötvös akkor, amikor a mai helyzetet a megfeneklett szekérrel hasonlította össze. — Ha megfeneklik a szekér, — úgymond Széll Kálmánhoz fordulva, — le kell a tetejéről szállni, s az áldott anyaföldre támaszkodva kell azt kiemelni a kátyúból. Ezzel leült a vajda. A függetlenségi párt zajos éljenzéssel és tapssal jutalmazta érvekben gazdag, lendületes, színes beszédéért, majd kézszorítással üdvözölte a vajdát. Eötvös után Darányi földmivelésügyi miniszter beszélt személyes kérdésben. Visszautasította azt a vádat, mintha a nemzetet kisebbíteni akarta volna s mintha az ő beszéde ellenzéki beszéd lenne. Hangsúlyozta azután, amit tegnap nem tett, hogy a haderő fejlesztése elsőrangúan fontos. Szemére vetette az ellenzéknek, hogy lehetettel, feltételhez, a katonai javaslat visszavonásához köti a költségvetés elfogadását. Balfelől odaszólt valaki: — úgy beszél, mintha miniszterelnök lenne már! Darányi visszavágott: — Ez izetlen beszéd! Végezetül a kormány összes tárjai nevében kijelentette, hogy ők nem állandó semmiféle láthatatlan kéz nyomása alatt. Eötvös Károly röviden felelt a miniszrernek. Csak ennyit mondott: — Most se volt több igazsága, min tegnapi beszédében. Eötvös után Kaas Ivor kérdezte meg báró Fejérváryt, hogy ráértette-e a «megvetni való» kifejezést. Fejérváry kérdéssel felelt a kérdésre: — Közbeszóltam egyáltalán? Hallotta-e valaki, hogy közbeszóltam volna? Azt hiszem, ha valamit meg akarok jegyezni, hangosan is megtennék. Nem mondtam egyébként semmit. A néppárt nagy lármát csinált. Zboray Miklós szólásra emelkedett. Viharosan zúgta a jobboldal.’ Jr