Magyar Szó, 1952. április (9. évfolyam, 79-104. szám)

1952-04-01 / 79. szám

:© (Folytatás a 2. oldásról) teremből: »Sztálini politika«). A sztálini politika nem lehet következetes, ilyen dolgokban. Mi ezt tudjuk. De tudjuk azt is, hogy az ilyen olaszországi vegyes politikai társaságok ellenére senki sem téríthet le bennünket utunkról. Hiába fenyegetnek ők bennünket az olasz tájékoztatóirodásokkal és mi történik ha De Gasperi veszít? Nem történik semmi. Az olasz kommunistáknak sem másmilyen a politikájuk mint az olasz fasisztáknak. Politikájuk közös, terjeszkedő, imperialista, hódítani, ahol lehetséges. És ez az, ami aggodalommal tölt el bennünket és amit a nyugatiak nem látnak. Azt mondják: »Figyelmeseknek kell lennünk Olaszország iránt, hiszen az Atlanti paktum tagja, Jugoszlávia pedig nem. E szerint mi Jugoszlávia rovására nyugtathatjuk meg valamiképpen Olaszországot«. Mi pedig úgy véljük, senkinek sincs joga arra, hogy a mi számlánkra megvásároljon valakit, mert az sokkal többet követel, mint amit Önök adhatnak nekik saját eszközeikből, ők a miénket követelik, mi pedig a miénket nem adjuk. (»Úgy van« — hosszantartó taps). A való békeszerződés megkötésekor? Rossz. Rossz volt számunkra elvtársaim, az oroszok nem akartak nekünk segíteni,mert csak arra néztek, hogy a maguk számára minél többet elérjenek. Képzeljék el, egy olasz hadtest miatt, amely nem csinált nagy károkat a Szovjetunióban, mert az egészet vissza lehetett volna hozni egy vasúti szerelvénnyel, ők kaptak jóvátételt, mi pedig nem. Mi 16 milliót kaptunk, ők pedig 300 milliót. Megkapták a hadiflottát és még sok egyebet. A mi flottánkat megsemmisítették az olasz fasiszta erők, ők pedig egy csónakot sem vesztettek. Talán a szerint a logika szerint, hogy orosz csatlósoknak tekintettek bennünket, minthogy pedig mi ebben a »családban« vagyunk, — mint az oroszok mondják, — jogos, hogy az kapjon, aki ennek a szövetkezetnek az élén áll. Mi azonban sohasem akartunk ebben a szövetkezetben lenni. (taps): Vérző szívvel...! Ebbe a békealkuba bele kellett egyeznünk azért, mert magától értetődik, nem állhatunk szembe az egész világgal, másrészt pedig azért, mert nem akarunk mi lenni azok, akik veszélyeztetik a békét. Nekünk vérző szívvel és nehéz lélekkel bele kellett egyeznünk ebbe, ebbe az új igazságtalanságba a második világháború után. Nem jóvátételt, sem Triesztet, sem azt, amit mi szabadítottunk fel mint miénket, nem kaptuk meg. Ez az az igazságtalanság, amely velünk szemben történt. Mi azonban nem akarjuk ezért a Szovjetuniót okolni, mert tudtuk, minél több hasznot akar húzni, — hanem inkább a nyugatiakat, akik nem akartak tárgyilagosan tekinteni Jugoszlávia nagy hozzájárulására, a fasiszta hatalmak elleni harcban. Ez az ő bűnük és népünk ezt nem egykönnyen felejtheti el nekik. És ne csodálkozzanak, hogy ezekkel az új eljárásaikkal, amelyeket most tesznek, az olasz revansvágy uszályán haladva, elveszíthetnek némi rokonszenvet a mi népeinknél is. (Taps.) Én ezt nem kívánom s nekünk nem szabad túlságos hangot adni méltatlankodásunknak, de tudomásukra kell hoznunk: nem szabad így tennetek, ha számítani akartok ránk, mint a béke tényezőjére, mint olyan tényezőre, amely sokban hozzájárulhat a békéhez, az agresszió elleni védelemben és a béke védelmében való részvételével. És ezzel számolniok kell. Én úgy vélem elvtársak és elvtársnők, hogy még nyugodt lélekkel kijelenthetjük, hogy viszály vagy agresszió esetén Jugoszlávia bizonyosan sokkal inkább hozzájárul a béke ügyéhez, mint ahogy ők remélik, hogy egy más részről hozzájárulhatnak (Taps.) A történelmi Amikor felmerült Trieszt és hadseregünk Triesztből való visszavonásának kérdése, — úgy vélik-e, hogy ez könnyű volt számunkra? — mi vérző szívvel vonultunk vissza onnan. Miért? Talán az erőszak elől kellett viszszavonulnunk? Nem. Mi ott összeverekedhettünk volna, de nem akartuk veszélyeztetni a békét. Ott maradhattunk volna, de nem akartunk azért, mert nem szabad bizonyos súrlódások, fegyveres viszályok stb. tényezőinek lennünk. Azért vonultunk vissza, mert el akartunk kerülni minden összeütközést. És talán azt hiszik, hogy a Szovjet Szövetség támogatott akkor bennünket? Csalódnak, ha azt hiszik. Én ma kijelenthetem ez előtt a ház előtt, hogy abban a pillanatban, amikor ez a nehéz összetűzésünk volt a körül, hogy elhagyjuk-e Triesztet vagy sem, nem kaptunk semmiféle erkölcsi támogatást a Szovjet Szövetségtől. Éjszakákon át ültem a telefonnál, várva, hogy legalább valami tanácsot kapjunk. De nem kaptunk semmit, mert ők itt nem voltak tapasztalat azt mutatja, hogy mi sohasem árultuk el és sohasem áruljuk el szövetségeseinket. (Taps.) közvetlenül érdekeltek. Hadd tegyenek a jugoszlávok, amit tudnak. És magától értetődik, visszavonultunk. De azért, mert visszavonultunk, vájjon úgy tekintettük-e, hogy ez a dolog egyszer és mindenkorra véglegesen elintéződött? Nem. Mi úgy véltük, amikor ennek az övezetnek egy része a mi katonai közigazgatásunk alatt maradt, hogy fokozatosan majd valahogyan megegyezünk, s legalább sor kerül arra, hogy kormányzót nevezzenek ki, s valami elviselhető kormányzat legyen arra az időre, amíg helyreáll az, amit 20 esztendő folyamán tettük az elnemzetietlenítés érdekében, vagyis, hogy embereink, horvát és szlovén lakosságunk megkapja a jogot a kulturális és más életére. Minthogy erre nem került sor, mi a háromhatalmi kiáltvány után, amely rettenetesen meglepett bennünket, egy másik megoldást akartunk ajánlani, hogy valamiképpen megegyezzünk az olaszokkal. Több javaslat is volt, az olasz kormány azonban egy javaslatra sem adott pozitív választ. Hogyan gondoljuk mi, hogy kell ezt megoldani, nehogy megint azt mondják, hogy nem vagyunk világosak és érthetők. Nem akarok itt semmi újat mondani. Mi továbbra is kitartunk kormányunk javaslatánál, amelyet az utóbbi időben hangsúlyoztunk, vagyis: közös igazgatás, kondominium, plusz az, amit most elmondtunk a jegyzékben a népszavazás körülményeiről, ha ezek megérnek. Ez volna a kiegészítése ennek a javaslatnak. Csak az ilyen megoldás értelmes, egyedül az ilyen megoldás küszöbölhet ki egy szerencsétlenséget közülünk és Olaszország közül, s ez talán szerencsétlenség volna a világ többi részére is, mert ki tudja, mi minden fejlődhet ki ebből. Mi csak ilyen megoldásról tárgyalhatunk. Nem lehet szó semmiféle felosztásról a »B« övezetben, s hogy az »A« övezet a mellett megszállott legyen. Ez az, ami mellett szilárdan kitartunk. Mi nem akarunk alkudozni, mi túlságosan nagy árat fizettünk ahhoz, hogy elkerüljük azt, hogy olyanokká nyilvánítsanak bennünket, akik nem akarják a békét. Trieszt mint szabad övezet — ez áldozat, nagy áldozat részünkről. Nekünk erről le kellett mondanunk a békeszerződésben. De nem mondhatunk le az élő emberekről, nem mondhatunk le ott élő lakosságunkról, sohasem egyezhetünk bele a trieszti probléma valamiféle megoldásába, anélkül, hogy ne gondolnánk Olaszországban maradt lakosságunk. Mi követeljük, hogy Olaszországban maradt lakosságunk a mi nyelvünkön beszéljen, s hogy meglegyenek ugyanazok a jogai, mint amilyenek az olaszoknak vannak hazánkban. (Taps). Ez a nép nem lehet kitéve különféle olaszországi fasiszta és tájékozta-[tóirodás elemek önkénye-I nek és terrorjának. Ezt szavatolnia kell az olasz kormánynak és ezt a kérdést szilárdan rögzíteni kell köztük és köztünk. A mi álláspontunk világos és elvszerű. Mi nem akarunk alkut, mi a magunkét akarjuk, a másét nem. Erről a helyről azt üzenhetem népünknek, hogy nem kell túlságosan nyugtalannak lennie. Mi soha nem teszünk valami olyat, ami ellenkezne népeink kívánságával és akaratával, mi védeni tudjuk hazánk érdekeit«. (Viharos és hosszantartó taps). Az olasz kormány kísérlete és az olaszországi fasiszta és tájékoztatóirodás elemek provokációi elleni éles felháborodás légkörében a népképviselők egyöntetű helyesléssel kísérték Tito marsal szavait, elítélve minden olyan kísérletet, hogy Trieszt kérdését Jugoszlávia részvétele nélkül, Jugoszlávia akarata és népeinek érdekei ellenére oldják meg. Mi nem akarunk alkuig mi a magunkét akarjuk,a másét nem Tito marsal szkupstinai beszéde Nem akartuk veszélyeztetni a békét Hogyan került sor minderre Később még visszatérek erre, most pedig szeretném egy kicsit felfrissíteni emlékezésünket, hogyan került sor minderre. Én már előzőleg megemlítettem: Trieszt a mi országunk rovására történt alku eredménye volt, az osztrák birodalom széthullása alkalmával, és minthogy ez a nép még nem volt államilag rendezett és erős, legkönnyebben innen lehetett valamit leszakítani. Emlékeznünk kell azonban arra, hogyan fejlődtek a dolgok később, amikor ez a szerződés létrejött, milyen volt a helyzet Isztriában az első világháború után. Milyen politikát folytattak Isztriában a mi embereinkkel szemben, milyen példátlan eszközöket használtak fel lakosságunk elnemzetietlenítésére, milyen vadállati tetteket hajtottak végre embereink felett. A ricinus közönséges eszköz volt, hogy ne is beszéljünk a gyilkosságokról és az olasz börtönökben töltött sokéves rabságról stb. stb. És most ki akarják használni ennek az elnemzetietlenítő politikájuknak a következményeit, amikor még ez friss, amikor még létezik valami kicsi abból, amit 30 esztendőn át sikerült erőszakkal rákényszeríteni az emberekre és ezért népszavazást követelnek. Mi a népszavazás mellett vagyunk,, de erről később beszélünk. Ezt az egész kérdést, amely Trieszt területe körül fölmerült, mesterségesen imperialista eszközökkel, fasiszta eszközökkel teremtették, és nincs joguk arra, hogy újra hivatkozzanak azokra az emberekre és véleményüket kérjék, akiknek nemzeti öntudata a körülmények hatása alatt egy kissé elfojtódott a hosszantartó tortúrák folytán ezen a területen. Hol volt Olaszország a második világháborúban? Vagy mondjuk, — újra vissza kell térnem erre, — vájjon mi elfeledhetjük-e, hol volt Olaszország a második világháborúban. Milyen okot adtunk mi, Jugoszlávia népei arra, hogy Olaszország megtámadja hazánkat, vájjon voltak-e bizonyos területi, nemzetiségi, néprajzi problémák, vájjon voltak-e olaszok a mi területünkön? Nem volt, egyetlen ember sem sehol. Területünk hatalmas része már 30 esztendeje az ő uralmuk alatt áll. Miért jöttek ide mit akartak itt? Ha ők elfelejtették is, mi nem felejtettük el. Mit tettek itt? Ezért ne csodálkozzanak, ha nálunk esetleg valaki , néha elkeseredésből felemlíti ezt. Nekünk azonban nem kell ugyanazt a hangnemet használnunk mint nekik. A mi magatartásunknak megfelelő magaslaton kell állnia, nekünk csak a valóságot, az érveket, a történelmi tényeket kell említenünk. Nem kell viszonoznunk szidalmaikat. A mi erőink a tényekben, a történelmi tényekben rejlik, a mi erőnk jogunkban, általában nemzeti jogunkban, területi jogainkban, mindenben rejlik. Mi itt erősek vagyunk, bennünket itt nem ingathatnak meg. (Hosszantartó taps). Dúltak, pusztítottak hazánkban, minden ok nélkül, a maguk, régmúltba visszanyúló »történelmi«joga alapján. Amikor itt járt Cézár, miért ne lennének ők is itt, miért ne hódítanák meg újra ezt a vidéket. Egy igen durva imperialista politikát folytattak, s ma nem szégyenek ugyanazokat a politikai gesztusokat megismételni, mint a fasizmus idején. És ebben a tekintetben Trieszt problémája sokkal messzehatóbb mint egyesek gondolják. A hazánk elleni imperialista célokról van szó. Mi pedig ügyelünk rájuk. És mi volt a helyzet elvtársaim az Olaszországgal Miért nem adtak választ És miért nem adott? Azért, mert megvan a maga kidolgozott terve, amely sokkal messzehatóbb ,mint az »A« övezet és a »B« övezet, azért, mert szilárdan akar itt állni, hogy tovább terjeszkedhessen a mi szent, szocialista földünkön, amely — ezt tudják meg, — nagyon forró. De ők nem tudják ezt megérteni. És ma, azután, látva, hogy nem törtünk meg szellemileg azért, mert keletről fenyegetnek bennünket, hanem szilárdan állunk utunkon, általános offenzívát indítottak és sajnos elnyerték a nyugati szövetségesek támogatását. Mi pedig ma e Szkupstina előtt nyíltan és világosan beszélünk erről, (minthogy az ott azt akarta, hogy én is kinyilvánítsam véleményem), hogy semmiféle megoldás sem lehetséges Trieszt körül, a mi részvételünk és beleegyezésünk nélkül. (»Úgy van« — a népképviselők felállnak és hosszasan tapsolnak. Ha ezt ők megtennék, igen nagy hibát követnének el. Azt mondom Önöknek e magas ház színe előtt, egy még súlyosabb és kijavíthatatlanabb hibát követnének el, mint amilyen az a szerencsétlen háromhatalmi deklaráció volt. Látniok kellene mi minden fejlődhetne ki később ebből és tisztában kellene lenniök ezzel. Ők ide vezényelhetik az olasz hadsereget éspedig erőszakkal, de mi lesz holnap, ha mi magunk maradunk, szemtől szembe ezzel az olasz hadsereggel, azzal a pretenciózus imperialista étvágyával? Vajon nem ez lesz-e a legnagyobb tűzfészek? Gondoljanak egy kicsit erre, ügyeljenek arra, mit tesznek. — szilárdítják-e a békét, akarják-e hogy barátok legyünk vagy nem. Én felvetem ma ismét e magas ház színe előtt a kérdést, az olasz kormánynak és De Gasperinek: »Akarják-e Önök, hogy a jugoszláv nép barátjuk legyen, vagy azt akarják, hogy ellenségek legyünk. Ez az, amit mi tisztázni akarunk. Én a magam részéről az egész nép nevében mondom: Mi barátok akarunk lenni, mert ez hazánk és népeink érdeke. De mondják meg Önök is, akarják-e, hogy barátok legyünk, h hogy tudjuk, mivel számoljunk. íme, ez az, amit ma világosan és érthetően meg akarunk kérdezni tőlük, és meg akarunk mondani nekik Semmiféle új alkudozást nem ismerünk el és nem ismerhetünk el a mi rovásunkra. (A képviselők felállnak és hosszantartóan helyeselnek). l ÉklKA GYÜREGÉNY AZ AAAEClWiAI PACAIslf-SAiC, ÉLETáBÖL 105 Wilson lehorgasztotta fejét és hevesen megrázta. — Nem tehetem, — mondotta. — Magatoknak is kevés, ami van. — Van annyink, hogy eljussunk odáig, — mondta apa. — Nem hagytunk itt mindent. Hamarosan lesz munkánk. — Nem tehetem, — mondta Wilson. — Goromba leszek, ha okoskodtok. Anya kivette a két bankót apa kezéből- Gondosan összehajtogatta, letette a földre s rájuk helyezte a disznóhússal megrakott serpenyőt. — Ez itt marad, — mondotta. — Ha te nem veszed el, elveszi másvalaki — Wilson még mindig lógó fejjel megfordult s bement sátrába, a bejáratot fedő sátorlap visszahullott helyére és eltakarta. A család várakozott egy-két pillanatig, aztán megszólalt Tom. — Mennünk kell. Azt hiszem, mindjárt négy óra lesz. A család felmászott a kocsira, anya a rakomány tetejére nagyanyó mellé. Tom As és apa az elülső ülésen helyezkedtek el, Winfield apa ölében, Connie és Saronrózsája az elülső fal mögöt csináltak fészket maguknak. A prédikátor, John bácsi és Ruthie összevissza telepedtek rá a rakományra. Apa visszakiáltott: — Isten áldjon, Wilsonék! — A sátorból nem jött semmi válasz. Tom megindította a motort s a kocsi eldöcögött. Amint meredek uton kapaszkodtak Needles és az országút felé, anya viszszanézett. Wilson ott állt sátra előtt, utánuk bámult, kalapja a kezében. A nap egyenesen arcába tűzött. Anya kezével integetett neki, de nem válaszolt. Tom a második sebességet kapcsolta be a rossz után, hogy a rugókat kímélje. Needlesnél behajtott egy töltőállomásra, megvizsgálta a kopott gumikerekeket, hogy van-e bennük elég levegő, s megvizsgálta a hátul felkötözött pótkereket is. Megtöltötte a benzintartályt s vásárolt két ötgallonos kanna benzint, meg egy kétgallonos kanna olajat. Megtöltötte a hűtőt, aztán térképet kért és tanulmányozni kezdte. A töltőállomás alkalmazottja fehér egyenruhájában nyugtalannak látszott, amíg a számlát ki nem fizették. Aztán ezt mondta: Annyi szent, hogy bátor emberek vagytok. Tom fölnézett a térképről. — Miért mondod ezt? — Hát mert ilyen tragaccsal indultok keresztül a sivatagon. — Te megtetted már ezt az utat? — Meg hát, sokszor, de nem ilyen rozoga masinával. Tom azt mondta: — Ha defektet kapunk, majd csak segít rajtunk valaki. — Hát hiszen meglehet. Csakhogy az emberek félnek éjszaka megállni. Én nem szeretnék. Nincs annyi bátorság benne-Tom elmosolyodott. — Nem sok bátorság kell ahhoz, hogy megtegyen valamit az ember, ha semmi mást nem tehet. No, köszönöm. Most tovább mocorgunk. — Azzal beült a kocsiba és elindította. A fehérruhás alkalmazott bement a vasépületbe, ahol segédje egy számlakönyvvel dolgozott. — Uram Isten, micsoda keményképű társaság! (Folytatjuk)