Magyar Szó, 1956. december (13. évfolyam, 327-357. szám)

1956-12-01 / 327. szám

2. oldal A Jugoszláv Kom­munisták Szövet­sége központi ve­zetőségének vég­rehajtó bizottsá­ga határozatot hozott, hogy 1957 őszén meg­tartják a Szövetség VII. kong­resszusát. A VI. és VII. kongresszus között eltelt, nemzetközi vi­szonylatokban és belpoliti­­tikai téren egyaránt viharos öt év sokkal többet jelent, mint egy békés fejlődési fo­lyamatban eltelt öt év. Te­kintet nélkül az egyiptomi és magyar események által elő­idézett pillanatnyi nehézsé­gekre, a nemzetközi kapcso­latok terén továbbra is a vi­tás kérdések békés­­ megol­dásának irányzata érvénye­sül. A nemzetközi munkásmoz­galom fejlődésében is jelen­tős események szemtanúi va­gyunk. Az eltelt öt év alatt sok fontos kérdésre, így pél­dául a szocialista országok egymás közti viszonyának problémájára is igyekeztek helyes feleletet találni. A Sztálin halála után jelentke­ző folyamatok új korszakot nyitottak meg. Tekintet nél­kül a jelenlegi­­ helyzetre, nem alaptalan az az állítás, hogy a Szovjetunió XX. kong­resszusa új távlatokat nyitott meg a nemzetközi munkás­­mozgalom előtt. Bármennyire is magukra vonják a figyelmet ezek a jelentős és különleges válto­zásokat hozó események, nem kevésbé jelentős az a másik kérdés sem, amelyet VI. kongresszusunk tett fel­: belső szocialista fejlődésünk kérdése. Emlékeztetni­­akarok arra, hogy Tito elvtárs a VI. kongresszuson tar­tott beszámolójának ,Ju­goszlávia kommunistái­nak harca a szocialista demokráciáért« címet ad­ta, hogy a kongresszus munkája ebben a szellem­ben is folyt, és hogy vé­gül az elfogadott határo­zatok értelmében, a küz­delem a dolgozó nép ön-­­­kormányzatának fejlesz­téséért a kommunisták alapvető feladatává vált. A kongresszus egyhangú­lag rámutat arra, hogy a gazdasági vállalatokban megvalósult munkásigaz­gatás — amely a terme­lés terén megteremtette a szocialista viszonyokat és a dolgozó nép önkor­mányzatát — sorsdöntő, elhatározó jelentőségű a szocialista demokrácia és a szocializmus fejleszté­sében és megerősítésé- '■ ben. (A JKP VI. kong­­­­resszusának határozata­i »A Jugoszláv Kommunis ' ................................................................................................................................................................................................................................................................................*......................................******......................................................................................************** Petár Sztambolícs cikke ták Szövetsége feladatai­ról és szerepéről­).­­ Mint ahogy 1941-ben rend­kívül fontos volt megérezni és felfogni, hogy a fegyveres harc a nemzeti felszabaditá­­■ sért és a dolgozó nép ural­máért folyó harc alapvető formája, hogy csak ily módon lehet átjutni a túlsó partra — most is, — a VI. kongresz­szus-co, — Marx, Engels és Lenin eszméitől vezérelve,­­»a győztes szocializmus nem őrizheti meg győzelmét és nem juttathatja el az embe­riséget az állam elhalásáig, ha nem valósítja meg a tel­jes demokráciát« (Lenin), felhasználva a nemzetközi munkásmozgalom e tekintet­ben szerzett valamennyi po­zitív és negatív tapasztala­tait, a jugoszláv kommunis­ták megszabták a szocialista viszonyok fejlődésének új ut­­ait hazájukban. Abból kiindulva, hogy a tökéletes szocialista vi­szonyok csak a termelő­erők egy magasabb fokú színvonalán, az ipari ter­melés alapján alakulhat­nak ki,­­ azokban a gaz­daságilag elmaradott or­szágokban, amelyekben a munkásosztály vette a hatalmat a kezébe, köny­­nyen abba a hibába es­het valaki, hogy a szocia­lista viszonyok kialakí­tásához szükséges felté­telek megteremtését, az ország gazdasági fejlődé­séért vívott harcot tel­jes egészében azonosítsa a szocialista viszonyok építésével és közben meg­feledkezzék a lényegről, magukról a szocialista viszonyokról. A forradalom sajátos fej­lődése Jugoszláviában az ugyanis, hogy a politikai irá­nyítást szükségszerűen a munkásosztály legöntudato­­sabb részében, a Kommunis­ta Pártban kellett összpon­tosítani azt az irányzatot erő­síthette volna, hogy a Párt más, megváltozott körülmé­nyek között is,­­ amikor az összpontosítás szüksége már megszűnt —, megtartsa a ré­gi munkaformákat, és ezzel szűkítse a szocialista erők­­ politikai alapját. A VI. kongresszus és egyben a Kommunisták Szövetségének jelentősé­ge abban rejlik, hogy eré­lyesen megtörte ezeket az irányzatokat, s meg­találta azokat a formá­kat és utakat, amelyek a legnagyobb mértékben felszabadítják a dolgozó tömegek forradalmi ere­jét. A dolgozó nép önigazgatá­sa, a szocialista demokrácia fejlődésének ez az alapfor­mája, már eddig is hatalmas eredményeket hozott. Első­sorban politikai erőt és szi­lárdságot adott a szocialista­­ rendszernek Jugoszláviában, növelte a szocializmusért har­­­coló erőket, és ezzel a szo­cializmus továbbfejlődése dolgozóink millióinak, konk­rét tudatos tevékenységük­nek és munkájuknak ügyévé vált. A munkásosztály ebben a szakaszban a politikai élet és a politikai tevékenység új formáihoz jutott, és mégpe­dig épp azokhoz a formák­hoz, amelyek a lehető leg­nagyobb mértékben lehetővé teszik, hogy, mint a szocia­lista fejlődés legfontosabb mozgatóereje érvényesüljön. Más­részről: a szocialista viszonyok fejlődése a lehető legjobb feltételeket teremti meg az ország gazdasági erői­nek leggyorsabb és legracio­nálisabb növeléséhez és azok­nak az akadályoknak a fel­számolásához, amelyeket a gazdaság adminisztratív irá­nyításának rendszere szükség­szerűen létrehozott. Az önigazgatás rend­szerének fejlődése ezek­ben az években mindkét irányban — társadalom­­politikai és gazdasági irányban is — még sok optimista várakozást is túlszárnyalt. Nem elég csak­ meglátni, hogy hány ember vesz részt az igazgató szervekben, mert rajtuk keresztül lé­nyegében valamennyi dolgozó ember hat. Ezek az eredmények csak ak­­­­kor tűnnek igazán sze­münkbe, ha felmérjük dolgozóink kezdeménye­zését, az emberek és a köztük lévő viszony ki­alakulását és azt az érzé­süket, hogy »a maguk gazdái«. Nemrégiben Nisben jártam a Sztanko Paunovics vasúti műhelyben. Felvetették azt a kérdést is, hogy a vasutak sajátos viszonyai miatt ez és a többi vasúti műhely ismét egyesüljön valamilyen beo­­grádi vasúti igazgatóság a­­latt. A munkások egybegyűl­tek és alapvető kérdésként azt tették fel, hogy mi lesz az önigazgatásukkal? A munkásönigazgatás fej­lődésében jelentkező Vala­mennyi negatív tünet, külön­ben csak kísérő jelenség volt, amely nem tehette két­ségessé a fejlődés alapirá­nyát, s ma már nagyjából ki is küszöböltük őket. Amikor a VI. kongresszu­son szilárdan meghatároztuk a fejlődésnek ezt az irányvo­nalát, ezt azért tettük, mert hittük, hogy ez az irányvo­nal szükségszerűleg ered for­radalmunk egész eddigi bel­ső fejlődéséből. Egyben úgy véljük, hogy fejlődésünk mélyen a marxizmus elveiben gyökerezik, és hogy a dolgozó nép önigazgatá­sa a szocialista rendszer lényeges kérdése, mérté­ke annak, hogy a szocia­lizmus mennyire szocia­lista. És csak ez — a legáltalá­nosabban vett önigazgatás el­ve — az igazi mérték, függet­lenül megjelenésének konk­rét formáitól a különféle or­szágokban. Ez az elv viszont olyan áltl­ános, hogy külön­böző országokban és külön­böző feltételek között a leg­különbözőbb formákat és a szocializmus különböző útjait tartalmazhatja. És még valami: abból a fel­tevésből kiindulva, hogy a szocializmus már világrend­szerré válik, az a vélemé­nyünk, hogy továbbfejlődése, szempontjából sokkal dön­tőbb és jelentősebb az, hogy belső fejlődésében milyen e­­lőny­ van a kapitalizmussal szemben (ide számítjuk a ter­melőerők fejlődését, a poli­tikai­ szabadságot és jogokat, a munkások és a dolgozó em­berek politikai életét, a szo­cialista társadalmi viszonyo­kat, st­b.) , mint az, hogy­­hány szuronnyal és hány ki­lowatt energiával rendelke­zik. (Habár a jelenlegi pil­lanatban ennek is nagy je­lentősége van, és holnap, megváltozott helyzetben egész más megvilágításban tűnhet fel). Senki sem gon­dolt arra, hogy ezt a rend­szert rá kell kényszeríteni valaki másra. Jugoszlávia nem hadereje miatt örvend tekintély­nek a világban, nem stra­tégiai helyzete, gazdasá­gi ereje vagy lakosságá­nak száma miatt, hanem azér­­­t, mert politikájával kifejezi a nemzetközi vi­szonyok fejlődésében mindinkább döntőbbé vá­ló általános haladó irány­zatokat. Ma már bárki, aki csak némi politikai képzettséggel is rendelkezik, megállapít­hatja egy-egy ország vagy mozgalom más országra gya­korolt hatásának lehetősé­geit és határait. A francia forradalom megrázta Euró­pát, közvetlen ösztönzést a­­dott az európai polgári for­radalmaknak, de anélkül, hogy bármelyik is a francia forradalomhoz hasonló for­mában ismétlődött volna meg. Így van ez az Októberi Forradalommal is. Megnyi­totta a szocialista forradal­mak korszakát, és a szocia­lista forradalmak különféle országokban különféle, békés vagy nyugtalan formában fejlődnek, de sehol sem is­métlődnek meg az Októberi Forradalom klasszikus for­mái Csak az gyakorolhat ha­tást, ami más országok álta­lános törvényeinek és szük­ségszerű irányainak vonalán fejlődik. Nem véletlen, hogy a horthisták még csak em­líteni sem merészelték a magyar nép előtt a nagy ipar denacionalizálását (noha szívesen végrehaj­tották volna) mert a ma­gyar munkások számára az államosítás tartós és állandó vívmány. Ki vesztegetne ma időt ar­ra, hogy a polgári társada­lomban a feudális viszonyo­kat propagálja, amikor ez már rég túlélt társadalmi for­ma? A szocialista rendszer azért a jövő rendszere, mert nap­ról napra érlelődnek feltéte­lei és mert belső erejével gyakorol hatást. Ezért mi so­hasem gondoltunk­ arra, hogy Jugoszlávia szocialista fejlő­désének konkrét formái más hatást is gyakorolhatnának, mint a szocialista országok közötti normális tapasztalat­­cserét. A dolgozó nép önigaz­gatását azonban általános elv­nek tekintettük és tekint­jük. A keleteurópai orszá­gokban igen keveset tudnak ennek az elvnek konkrét al­kalmazási formáiról. (Len­gyelországban például két helyen is megkérdeztek en­gem, vajon nálunk az igaz­gatókat kötelezően minden évben leváltják-e? Hasonló kérdéseket intéztek elvtára­inkhoz más országokban is.) Mégis, az önigazgatás a lengyel munkásosztály és a lengyel munkáspárt egyik alapvető belpoliti­kai kérdése a legutóbbi évben. Kelet-Németor­szág kormánya határo­zatot hozott a munkás­­tanácsok megalakításá­ról, Magyarországon pe­dig a fellázadt munká­sok megalakították a munkástanácsokat, és ezek a munkástanácsok (amelyek mellesleg meg­jegyezve nem nagyon ha­sonlítanak a mi munkás­­tanácsainkhoz) élvezik ma a legnagyobb tekin­télyt a magyar munkás­­osztályban. Lengyelországi elvtársaink egészen helyesen saját útjük­ról a lengyel útról, a hala­dás lengyel formáiról beszél­nek. Az októberi pesti felkelés nem a »múlt bűneivel« való leszámolás volt, hanem egy bürokratikus rendszerrel, a­­mely megfosztotta Magyar­­ország munkásosztályát attól a lehetőségtől, hogy politi­kailag éljen és politikailag hasson. A magyarországi ese­mények azt bizonyítják, hogy jó és helyes úton ha­ladnak azok a progresszív erők, amelyek a szocializmus továbbfejlődéséért, a szocia­lizmus demokratikus formái­ért harcolnak. A magyaror­szági eseményekkel kapcso­latban napjainkban külön rámutatunk az események tragikus oldalára; tragikusra azért, mert mindig az a meg­győződésünk, hogy a véron­tást el lehete­tt volna kerül­ni, mert mindig szemünk előtt lebeg az azonos és ha­sonló problémáknak lengyel­­országi megoldása. Ám, ha az események menete már ilyen drá­mai és véres formákat öl­tött, akkor a­ nemzetközi munkásmozgalomnak le kell vonnia belőlük a szükséges következteté­seket. El kell gondol­kodni azon, hogy mennyi robbanóanyagot halmoz­hat fel egy bürokratikus rendszer, amely megfe­ledkezik az emberi vi­szonyokról. Ezért furcsa, érthetetlen és alaptalan a Pravda cik­keinek az az állítása, mintha a mi véleményünk szerint »Jugoszlávia útja a szocia­lizmus felé a leghelyesebb, sőt az egyetlen lehetséges út a világ majd minden országa számára­. A Jugoszláv Kommunis­ták Szövetsége képes volt arra, hogy ezekben az új, megváltozott feltételekben is megtalálja a helyét, és meghatározza szerepét a leg­különfélébb irányzatokkal szemben. Először is a kommunisták álltak a munkás önigazgatás fejlesztéséért vívott harc élén. Kezdettől fogva, az első Petar Sztambolics F­aluhelyen csak ritkán zárnak ka­put, ajtót, legfeljebb éjszakára. Zár helyett inkább, harapós ku­tyát alkalmaznak az udvaron — az ismerőst az eb a szagától kü­lönbözteti meg az idegentől, az idegen pedig... nos hát segítsen magán ahogy tud. Adja hangos jelét érkezésé­nek, a vad kutyaugatá­sra különben is ki jönnek a háziak. Szokás még az utcai ab­lakot is meg-megzergetni s ha nem jön ki senki és sokáig kopogsz, jelentkezik ha mar a szomszéd és elmondja, hogy a há­ziak nincsenek itthon, elmentek a dunsz­­tosüvegek ügyében Julis nénihez a Ta­kács soron (Hogy faluhelyen a szomszéd ne tudná, hova mentél, olyan nincs ké­rem). A városok központjaiban viszont az egymás tetejére rakott emeleteken, a csen­gő helyettesíti a kutyaugatást. Ott zárt aj­tókat találsz mindenfelé s a társbérletek mosonti nagy korszakában egész tudomá­nya fejlődött ki annak, hogyan kell az éppen általad keresett lakót a lakástér homályából előszorongatni. A térképol­vasás — mondják — nagyon nagy mű­vészet, de az semmi azokhoz a rébuszok­­hoz képest, amelyek az ajtón vagy az ajtó oldalán elédtárulnak, magyarázva, hogy Vérebnek kétszer, Silasicséknak három­szor kell csöngetni. Esetleg kombinálva, esetleg úgy hogy Véberéknek egy hosz­­szu és két­ rövid, a másik lakónak két hosszú és egy rövid. Van ahol öt-hat név-­­ jegy vagy kézzel rajzolt kartonlapocska díszeleg — különösen ahol albérlők is te­tézik a társbérlők listáját — s vidáman lezongorálhatod az egész Morse-ábécét ha dolgod van a lakók egyikével, így lett korunk egyik vezérmondata a „háromszor csöngetni". S ha véletlenül két­ezer csöngetsz ahol háromszor kell — mondjuk Csircsák Pétert keresed — szóval akkor megjelenik egy slafrokkos nő, ha­jában drótfonatokkal és gorombán rádszól, hogy mit akarsz. S amint te kimondod Csifcsák Péter nevét, a következő pilla­natban eldől milyen e társbérleményi egye­dek egymáshoz való viszonya. Ha ugyan­is a nő minden további nélkül azt mond­ja: „mindjárt szólok neki“ a nem kezd rögtön elöljáróban „egy hosszú vitát arról, hogy „tessék jobban megnézni Oda van írva: neki háromszor kell csöngetni" — szóval ha nem így reagál az ajtónyitó, ha­nem készséggel kihívja a Csifcsákot, tudd meg hogy ez egy békés közület Hogy ezek a társbérlők itt — legalább is a Csircsák meg a vuklis nő — nincsenek hadilábon egymással, hogy türelmes emberek akik tekintettel vannak egymásra de még in­kább a betolakodott, csöngető járatlan­ságára ak­i nem tudja a jelszót, hogy „há­romszor csöngetni" és erre a rövid időre — amíg ő a Csiícsákkal a dolgát inté­zi— nem is hajlandó a csöngetések vég­telen rendjének teljes egészét magáévá tenni. Vagy csak rossz szeme van — mert azzal ugye nem akarom megrágalmazni, hogy nem tud háromig olvasni Viszont a­­hol kiásták a haveibárdot, ott a társla­kók rögtön éppen erre figyelmeztetik az utcáról érkezett árnyékot: „nem tud ol­vasni, nem tud háromig olvasni?..vagy eföót mondának bános köavettemégad. De még ez nem minden, dehogy, de­hogy! A rendreutasítás maga azt jelenti ugyan, hogy ez a házközösség nem tehe­ti ki a SZERETET és BÉKE feliratú dia­­dalkapucskát a főbejáratra, ám a Csifcsá­kot némi morgadozás után mégis csak elő­­szólítják. Itt még létezik valamiféle koeg­­zisztencia, az együttélés némi halovány regardja — ahogy mondják —, a tűzve­szély ott a legnagyobb, ahol szó nélkül és egyszerűen becsapják előtted az ajtót, csak úgy durran. S te ott állsz mint Bálám sza­mara a következő problémákkal: létezik-e egyáltalában ez a Csipcsák ebben a ház­ban, valójában hányszor kell neki csön­getni, beszól-e neki a nő vagy neked kell ismét azt e fehér gombot ezúttal há­romszor megnyomni... szóval kompasz nélkül állsz a zárt ajtó mögül láthatat­lanul felédáramló gyűlölködés levegőjében. Amelyhez neked semmi közöd nincs ugyan de háromszor is átkozott vagy pusztán azért mert Csifcsákékhoz egy keresés erejéig közeledni merészeltél. Hát igen, a társbérleményi állapot, a közös lakás, korunk nagv rákfenéje (amely a háromszor csöngetni les szavát szülte) va­lami kilúgozhatatlan érzéskomplexum­­aival jár. Itt nincs se hatalom, se jótanács amely meg tudná szüntetni a negatívumo­kat. Legfeljebb enyhébbek a jelenségek. MAGYAR SZÓ 1956. XI. 29. 30. XII. 1.

Next