Magyar Szó, 1956. december (13. évfolyam, 327-357. szám)

1956-12-01 / 327. szám

1956. XL 23. 30. XII. & MAGYAR SZÓ KÖZÖTT Peter Sztambolics cikke tanácsadó jellegű munkás­tanácsok megalakulásától kezdve világos általános táv­latunk volt Ez lehetővé tet­te, hogy a fokozatos és konk­rét előrehaladás megmarad­jon a fejlődés általános vona­lán, hogy ezt a fejlődést ne kísérjék nagyobb ingadozá­sok, és ne legyen kísérleti jellegű. Mint ahogy azt ké­rik, Dobrica Tveszics megál­lapította, nálunk Jugoszláviában kárfelemeléssel szavaz­ták meg ezt a fejlődést, Magyarországon viszont ennek a folyamatnak az ismert drámai körülmé­nyek között kellett leját­szódnia. Másodszor: a VT. kongresz­szus megszabta a kommunis­ták alapvető kötelességét és szerepét is, politikai és esz­mei munkájukat a tömegek nevelésében, aynnak hangsú­lyozásával, hogy »a JKP sze­repe legfontosabb feladatá­ban rejlik — az eszmei-neve­lő vezetésben, éberségében, hogy szocialista társadal­munk normálisan és helye­sen fejlődjék« (Tito: Beszá­moló a KPJ VI. kongresszu­sán). A Kommunisták Szö­vetsége összhangba hozta szervezetét és munkamódsze­rét az új feltételekkel és a létrejövő új viszonyokkal, és megtalálta azokat a formá­kat, amelyek módot adnak számára, hogy feladatait a legjobban teljesítse. A Kommunisták Szövetsé­ge ezáltal semmit sem vesz­tett vezető szerepéből, csak­hogy felelőssége most más módon fokozódik. A jugoszláv kommunis­ták nem »veszíthették el a tömegekkel való kap­csolatukat«,­­ nem tá­volodhattak el a töme­gektől«. Ma már ezek a fogalmak is furcsán és anakronizmusként hat­nak számunkra. Társadalmi és politikai éle­tünk rendszerében, az­­ön­igazgatás rendszerében és eb­ben a rendszerben elfoglalt helyénél fogva a Kommunis­ták Szövetsége nem távolod­hat el a tömegektől, nem kü­lönülhet el a Szocialista Szö­vetségtől, a munkástanácsok­tól, a választók gyűlésétől és a népbizottságoktól Egyes barátaink, akik meg­látogatták hazánkat, képte­lenek voltak ezt megérteni, és nem mulasztották el fel­tenni a kérdést, vajon nem apolitizálódott-e a Kommu­nisták Szövetsége. Vélemé­nyük szerint mi ugyan el­helyeztük a kommunistákat a különféle szervezetekben, de a Kommunisták Szövetsé­ge »mint olyan«, nem érez­teti hatását Nyilvánvalóan nem értik meg a Kommu­nisták Szövetségének szere­pét a mi rendszerünkben. Nem látják, hogy Tito elv­társ szavai szerint­­a Kommunisták Szövetsé­gének szerepe ma nem az, hogy parancsnokol­jon, hogy mindenhol és minden­be beavatkozzék, mint holmi legfelsőbb döntőbíró, aki té­vedhetetlen és megmásítha­tatlan ítéletet hoz a társa­dalmi élet tudományos, gaz­dasági és más problémáiról.« A kommunisták jelentőségét és munkáját az új feltételek között más mérce szerint kell értékelni. Másrészt, ezekre a barátainkra mindig erőteljes benyomást gyako­rolt — és ezt meg is mond­ták nekünk —, a demokra­tikus rendszer, az emberek közötti viszony és az embe­reknek ezekből a viszonyok­ból eredő az a szocialista ön­­tudata, hogy továbbfejlesz­­sze éppen ezeket a viszonyo­kat. A Kommunisták Szövetsé­gében kétségtelenül nagy horderejű esemény volt, hogy más munkamódszerre tér­tünk át, hogy más vágányra kapcsoltunk át Az eredmény csak kedvező volt Ezeket az eredménye­ket nem lehet csak a Kommunisták Szövetsé­ge tagjainak száma szem­pontjából értékelni. Eb­ben az időszakban a ta­gok bizonyos száma el­hagyta a Kommunisták Szövetségét Egyesek kö­zülük azért, mert koráb­ban azt hitték, hogy a tagsági könyv igazolvá­nyul szolgál számukra holmi jobb állásra, hol­mi kedvezményekre. Az előző időszakban, a fej­lődés hátrányos kísérő jelen­s­égeként ilyesmire is volt lehetőség. Ma ezek az embe­rek kiábrándultak. Mások vi­szont az­ új helyzetben kü­lönféle befolyások alá kerül­tek. ' ' •_ Ha ezt a kérdést vizsgál­juk, nem szabad szemünk elől téveszteni azt az alap­vető tényt, hogy a kommu­nisták számára, a kommunis­ták társadalmi-politikai te­vékenysége számára a leg­­szélesebb körű lehetőség nyí­lik, és tevékenységük a mai körülményekben semmit sem veszít forradalmi jelentősé­géből. Hazánkban a kommu­nisták ereje nem az el­különült pártapparátus­ban rejlik, hanem az élő emberekben, a Szövetség tagjaiban, akik együtt harcolnak és küzdenek hazánk többi dolgozójá­val; ez az erő a kommu­nisták szervezeteiben rej­lik, amelyek nemcsak fe­lülről várnak utasításo­kat, hanem önállóan meg­oldják problémájukat. Ebben az időben kétségte­lenül óriási feladat volt a kommunisták számára új munkamódszerekre áttérni. Nem kevésbé súlyos volt vég­rehajtani és teljesíteni a szo­cialista demokrácia új felté­teleiből eredő feladatokat közben lehetőség nyílott a népellenes elemek és a reak­ció erősebb hatására, lehető­ség nyílott arra, hogy a nép­ellenes elemek és a reakció saját számukra kíséreljék meg kihasználni a demokra­tikus fejlődést. Hasonlókép­pen, a fejlődés, hazánk el­maradt gazdasági összetétele és különféle zavaros, anti­­szocialista felfogások alap­ján feltételeket teremtett a különféle kistulajdonosi irány­zatok feléledésére. Másrészt éppen a társa­dalmi önigazgatás szocialista demokráciájának fejlődése, s amely ilyen lehetőségeket is­­ nyitott, megteremtette a fel­■ tételeket a népellenes elemek­­ és a kispolgári anarchisztikus­­ elemek hatásának léküzdésé­■ re is, mert felszabadította a­­ népi szocialista erőket, első­­s­sorban a munkásosztály erő­it, amelyek korábban az ad­minisztratív bürokratikus időszakban háttérbe voltak szorítva. Az antiszocialista törek­vésekkel csak a népi töme­gek, a szocializmus tuda­tos erői számolhatnak le, nem pedig a bürokrati­kus apparátus, amely nyomását kiterjeszti a néptömegekre is, és ezál­tal kedvező feltételeket teremt az antiszocialista törekvések erősbödésére. Az önigazgatás rendszeré­nek fokozatos fejlődése külön mindennapi politikai harcot követelt meg, mert nem kapta meg kezdetben teljes­­ formáját és ezzel önmagá­ban hordta a rendszer külön­féle »áttörésének« lehetősé­gét, a lokalizmus felburján­zását, stb. Általános gazda­sági körülményeink — az egy­oldalú háború utáni fejlődés minden következményével együtt — külön nehézségeket okoztak, és ezekkel Jugoszlá­via kommunistáinak meg kellett küzdeniök. Ennek a harcnak általános eredménye­­ kétségtelenül eredményes volt. A fordulatt minden »vál­ságát«, a kommunisták »he­lyének és szerepének kérésé-­­ sőt« a konkrét munkában csakhamar leküzdöttük. Sok olyan ügyeit, amelyek össze­jöveteleink napirendjén mint külön fontos probléma szere-­e­peltek, ma már megoldottuk, vagy pedig a folyó kérdések közé tartozik. Vegyük például a lokaliz­­mus kérdését Ma már nem jelenti azt és olyan veszélyt mint néhány évvel ezelőtt, rendszerünk kereteibe fog­lalva ma már egyre inkább másik oldaláról mutatkozik meg: pozitív kezdeményezés a »saját« problémák megol­dására, amelyek — minthogy megszabott határok között mozognak — egyúttal álta­lános jugoszláv problémák is. És Jugoszlávia kommunistái , végül meglátták, hogy a munkásmozgalomban kezde­nek felülkerekedni azok az­­ elvek, amelyekért­ küzdöttek. Ebben az időben a kom­munis­ták munkájának alapvető gyengesége azok­ból a változásokból eredt, amelyeket az új rendszer hozott magával, és ame­lyek az eszmei nevelő­­munka súlypontjának el­mozdulása következté­ben állottak elő. Munká­juk hiányossága főként abban nyilvánult meg, hogy nem voltak elég ki­tartóak a különféle ne­gatív jelenségek elleni harcban és nem tanúsí­tottak elég politikai érzé­kenységet az új szocia­lista ellenes irányzatok megnyilvánulásai iránt. Értekezleteink és konferen-­­ ciáink kritikája főként e kér­désekre irányult. Mai szem­szögből, egy hosszabb fejlő­dési folyamat távlataiból te­kintve, ezek a gyengeségek az új munkamódszerekre va­ló áttérésből eredtek, de jó­részt már leküzdöttük őket. A kommunisták nem von­ták és nem is vonhatják ki magukat hazánk szocialista fejlődése iránti felelősségük aló. Rendszerünk napról­­napra, évről-évre erősödik és gyökeret ver, de jelenünk és fejlődési irányunk marxista elemzése alapján továbbra is keresnünk kell fejlődésünk további kérdéseinek legjobb gyakorlati megoldásait Az önigazgatás fejlődése itsz széles távlatokat nyit a nagyszámú politikai kérdés helyes megoldásá­ért folytatott küzdelem előtt Gazdasági erőforrásaink még mindig nem eléggé fej­lettek és ebből különleges ne­hézségek és problémáik szár­maznak, de a hagyomány, a múlt és az elmaradottság is súlyos teherként nehezedik ránk. Életünk minden megnyil­vánulásában a régi és az új államdó összeütközésben és le­számolásban áll egymással.­­ Biztosak vagyunk abban, hogy az új fog győzni, de a nagy harc minden egyes moz­zanatáttól függ, hogy milyen ütemben oldjuk meg az ége­tő kérdéseket Aki ebben a nagy moz­galomban politikai, tár­sadalmi és erkölcsi fele­lősséget érez, és hozzá akar járulni a küzdelem­hez, széles munkalehető­ségeket találhat, és meg­érheti azt a belső elége­dettséget, amelyet csak a társadalom­politikai dol­gozók és forradalmárok érezhetnek a harc hevé­ben. Valóságunk és fejlődésünk számára ilyen társadalmi­­ munkások szükségesek. A­­ küzdelemmel egyidőben­­ újabb küzdőtársakat fedez­­­­nek fel, nevelik és kiválaszt­­­­ják őket és ezek közül a­­ legaktívabbak, a politikailag­­ és társadalmilag legöntuda­­­­tosabbak napról-napra bőví­­í­tik a Kommunisták Szövet- I­­égének sorait ! Szocialista fejlődésünk gaz­­­dag eredményeire és a nem­­­­zetközi munkásmozgalom küz­­­delmének gazdag tapasztala­­­­taira támaszkodva, a Jugo­ I­szláv Kommunisták Szövet­­­­sége a VII. kongresszuson­­ nehézségek nélkül kijelölheti­­ : további feladatait . az emberek vérmérséklete szerint (vagyis: az előbb adott gyorslecke után, hogy Csifcsáknak máskor háromszor tessék csöngetni — mégis kihívja az illetőt stb.) de azért ott kavarog a levegőben érezni, mint a kiömlött gázszagot, mint a spar­­hertra feltett karfiolt, érezni, hogy kiirt­­hatatlanul jelen van. S ez az érzés­komplexum mindenkit legyűr, aki a kö­zelébe kerül — legfeljebb nem reagá rá, tűri, viseli, nem mutatja hogy van — de ott fojtogatja a torkokat és a bezárt ajtó mögött( ha ugyan van igazi bezárt ajtó a túrabérle­ményben) ki-kitöröget. Életem egyik nagy élménye volt, ta­lálkozásom a háború után Heltai Jenővel. Itt járt Nerviazódon az ősz mester aki a korábbi­­ regenerációk egyetlen és utolsó képviselője — azé a generációé amely már a századforduló előtt imnl kezdett — és szerete­tel vettük körül, mert mesél­­getett erről is, arról is, régi írókról, régi irodalomról. Azonban mindezt valami u­­nott és öreges fásultsággal tette. Hanem amikor a lakásviszonyai után érdeklőd­tünk (valamikor 1948 elején folyt be ez a beszélgetés) hát hallottad volná. Csupa tűz lett egyszerre, hévvel és gúnnyal ostorozni kezdte... a társlakóját aki így meg úgy !_ Az elmúlt ötven év történelmének jellem­­nem használt annyi szót annyi jel­zőt, mint arra a társbérlet viszonyra („Képzeljétek csak, a fürdőszobában“ ... satötok, satöbb). Én megdöbbentem, álltam a szóáradat kellős közepén, megérteni ak­kor értettem meg igazán, amikor magára is társbérlői függőségbe kerültem. A társbérlemény — meg kell állapíta­ni objektívün — általános európai jelen­ség. Társadalmi rendszerekre való tekin­­­­tet nélkül a Volgától az Ibériai félsziget­­ sarkáig du. Most azonban nálunk egy­­ bátor lépéssel az új lakástörvény egy­­­­szerűen kiirtja, megszünteti. Sajnos, csak a távlatban, a jelenleg közös lakásokat nem­­ érinti; a törvény életbelépése után azon-­­­ban nem lehet társbérleményi alapon, s több család összeköltöztetésével közös la­­j­kést­ bérelni. De eljön majd az ideje a­­ jelenlegi közös bérlemények felszámolása­­i­nak te. ha másként nem ház (ahol lehet)­­ átépítéssel, falazással új konyha, mellék-­­ helyiségek stb. teremtésével, és eljön majd­­ az a korszak, hogy amikor valaki meg a mö­­­gött becsukja az ajtót — valóban saját­­ lakásában, saját otthonában lesz. S az ajtóra nem kell ki írni: a kar csön-­­ getés és kinek. Nem kel kiírni, hogy „te® , sok háromszor csöngeted*. Kart akárki : csönget­és a Wdltoénjsaae, s csöngetés ne­­j kod sól. X oldal Több optimizmussal A közfigyelem az utóbbi napokban a Szövetség Kép­viselőház felé fordult. S nem alaptalanul. Munkást, pa­rasztot, hivatalnokot egyformán gyötrő és érdeklő kérdés került szőnyegre a legfelsőbb népképviselet előtt. Ne­vezetesen: Merre fejlődik az ország gazdasága, lesz-e több, pontosabban elegendő traktor, kombájn, műtrágya, épületanyag, szén, villanyáram, textil- és bőráru, iskola és kórházi tér, meg gyermekeinknek játékszer, s nem utolsó sorban a lakosságnak olyan vásárlóereje, hogy mindezt megvásárolja. Egy szóval: mennyire válik meg­­foghatóvá az életszínvonal következetes megjavításának politikája. A képviselőházban még nem zárult le a jövő évi tár­sadalmi terv­ alapelveiről folyó vita. Hallottuk azonban Szvetozár Vukmanovicsnak, a Szövetségi Végrehajtó Ta­nács alelnökének expozéját. Rajta kívül még vagy húsz népképviselő kért szót a törvényhozás emelvényén, s igyekezett olyan hangulatot kelteni, ahogyan gazdasági fejlődésünket választókerületének népe látja napjaink­ban, s még inkább látni szeretné a jövőben. Három napja tart mindössze a képviselőházi vita. Azt azonban már az eddigiek alapján is megállapíthatjuk, hogy van okunk, sok okunk van arra, hogy több bizako­dással tekintsünk a már kopogtató új esztendőre. Van okunk, mert a felszabadulás óta az idén először hallottuk mellékzönge és egy nyaláb objektívnek elismert mentőok nélkül bizakodva, sőt mi több, határozottan, hogy: Min­den gazdasági intézkedésünket az életszínvonalra irá­nyítjuk! Ebből minden nagyobb okfejtés nélkül leszűrhetjük a következtetést. Az országépítés nehezén túl vagyunk, ránk virradnak a napok, amikor — lassan, fokozatosan bár, de visszavonhatatlanul — élvezhetjük m­ai-agyat megfeszítő fáradozásaink első, zsendülő gyümölcsét. Mert az 1957-es társadalmi tervben — az eddigi jelek szerint — megtisztelő helyet foglal el az életszínvonal, amelyet eddig évről-évre öntudatos lemondással szorítottun­k je­lentőségében az ország gazdasági és hadierejének meg­teremtése mögé. Megnövekedett optimizmusunk persze nem csupán és kizárólag az elhatározásra épül. A folyó év számos in­tézkedése mintegy bevezette, előkészítette az ilyen és éppen ilyen gazdasági politika rendszeresítését a Szo­cialista Szövetség IV. plénumának határozatai nyomán. Azt meg már elmondottuk, hogy reális anyagi alapját az elmúlt évek lemondásai biztosítják. A gyáripar jövőre újabb 15 százalékkal növeli a ter­melést. Az ideivel együtt tehát 25 százalékkal többet ter­mel a gyáripar, a legjobb háború előtti esztendőhöz­ vi­szonyítva pedig írd és olvasd: 166 százalék a növekedés. S ha ehhez hozzáadjuk, hogy az 1955-ben 3,7, az­ idén pedig közel 9 milliárd dinár értékű közfogyasztási be­hozatal jövőre még nagyobb lesz, akkor azt mondhatjuk, hogy az árualap érezhetően növekedik, van mit vásárol­ni, sőt a piac megszilárdítása érdekében megteremtettük a legelengedhetetlenebb anyagi tartalékokat is. Az áru­alap gyors és erőteljes növekedésére csupán a mező­­gazdasági termelés vet árnyékot, mert ezen a téren se­hogyan sem tudtunk eddig elmozdulni a holtpontról, ha­bár a jövőben ezen a téren is — ha nem is törésszerű, de biztató — változások várhatók. A megnövekedett árualap, a nagyobb termelés és a nemzeti jövedelem kedvezőbb felosztása folytán megvan az elemi lehetőség arra, hogy javuljon a lakosság, min­denekelőtt a városi lakosság vásárlóereje is. Ezen a té­ren első intézkedésnek számít a már bejelentett 12, illetve a szakképzetlen alkalmazottaknál a 7 százalékos fizetés­­emelés. Ezen a helyen kell azonban megmondani még egy vitathatatlan tényt, legalább is az idei tapasztalatok alap­ján. Felsőbb intézkedéssel, a Képviselőhöz és a Szövet­ségi Végrehajtó Tanács rendszabályai alapján már az idén megkezdődött a közgazdaság átállítása egy olyan vágányra, amely gyorsabban visz bennünket az életszín­vonal emelése felé. Törvényhozó intézkedések azonban még távolról sem oldják meg az életszínvonal annyira áhított megjavítását Egy meghatározott országos politi­kai cél életrehívása sokezer apró, hogy ne mondjam szürke cselekedet révén történik. S itt mintha valami hiányozna. Nem fenn, hanem az önkormányzat és az ön­igazgatás alsó szerveinél, a népbizottságokban és a gyá­rakban. Ott te sokszor országos politikát »csinálnak«, s közben elsikkadnak az apró, de annyira szükséges cse­lekedetek. Ha ezek nem maradtak volna le, fájdalom­mentesebben, kevesebb zökkenővel történne a gyáripar átállítása közszükségleti cikkek gyártására, a mezőgaz­daságfejlesztő alap jótékony hatását észrevennénk a városok megjavult élelmiszerellátásában, jobb vetőmag­gal és korszerűbb földműveléssel többet termelnénk, az ipari üzemekben pedig — éppen az apró, belső intézke­dések folytán — nem csupán két százalékkal növekedett volna a munka termelékenysége. Talán nem lenne céltalan, ha a mostani képviselőházi vita nyomán az önkormányzat és az önigazgatás szervei is számvetést végeznének saját házuk táján. Akkor még több okunk lenne arra, hogy valóban nagyobb optimiz­mussal tekintsünk a már kopogtató 1957-es esztendőre. VARGA László cA. szuhelleni­­Ditonka SZABÓVÁLLALAT munkaközössége üzletbarátainak és az ország MINDEN DOLGOZÓJÁNAK ÜDVÖZLE­TÉT KÜLDI NOVEMBER 29-ÉN, A KÖZ­TÁRSASÁG NAPJÁN 3025

Next