Magyar Szó, 1957. május (14. évfolyam, 119-147. szám)

1957-05-01 / 119. szám

2. oldal Vlatko Begovics : Egy demokratikus jog érvényesítése Munkások az igazgatásért -­ Az egyik legérdekesebb és legjelentősebb mai társadal­mi jelenség a termelőknek, elsősorban a munkásosztály­nak az a követelése, hogy­ közreműködjék a közgazda­ság, mindenekelőtt a válla­latok igazgatásában, és ezt a követelését olyan formában érvényesítse, hogy tanács­adó joga legyen, hozzájárulá­sát kérjék a döntésekhez, be­tekintést nyerjen a vállalat ügyeinek intézésébe, felügye­leti jogot kapjon, közremű­ködjék a társadalmi és az önigazgatóéban. A munkások igazgatási jo­gának eszméje szoros kap­csolatban áll a szervezett munkásmozgalom és a szo­cialista eszme fejlődésével. A munkások először 1648 forradalmaiban támasztották azt a követelést, hogy köz­reműködjenek a gyárak és az üzemek igazgatásában, vagyis akkor, amikor az eu­rópai proletariátus önállóan kezdett fellépni a társadal­mi harcokban. A párizsi kommün 1871 április 16-án kelt dekrétumával adták át először a gyárak és műhe­lyek igazgatását a munkakö­zösségeknek. Ekkor történt meg a történelemben elő­ször, hogy a termelőeszközök­­a szabad és egyesült mun­ka eszközeivé váltak, először alakult meg a »szabad ter­melők társulása«. A párizsi kommün elfojtásával eltöröl­ték ezt a történelmi vív­mányt is, de tovább élt az eszme, hogy a munkásoknak joguk van a vállalatokat i­­gazgatni. Miközben a kapitalizmus tovább fejlődik, ez az esz­me tovább él a munkásmoz­­­­galomban, a múlt század végén és századunk elején pedig egyes vállalatokban felbukkannak megvalósításá­nak kezdeti formái, a gyári munkásbizottságok. E szer­vek segítségével a munkások részben érvényesítették e­­gyes jogaikat a vállalatok­ban és igyekeztek áttörni a magántőke részének, a gépek alkatrészének tekintett bér­munkások szűk jogkörének kereteit. Az októberi forradalom ide­jén a munkások jogot nyer­tek arra, hogy közreműköd­jenek a vállalatok igazgatá­sában és a termékek elosz­tásában. Ezek a gyári mun­­kásbizottságok 1918-ban a szakszervezetek szerveivé a­­lakultak át, 1920-ban pedig megvonták tőlük a jogot,­­ hogy közreműködjenek a tére­melés igazgatásában. Az el­maradt, szervezetileg felbom­lott és a háborúban lerom­bolt szovjet közgazdaságnak abban az időben központosí­tott állami igazgatásra volt szüksége, hogy áthidalhas­sák a szocialista építés egyik súlyos szakaszát. A közgaz­daságnak ez a központosított állami igazgatása később gaz­dasági rendszerré vált, és mind a mai napig fennma­radt. Az első világháború után, az októberi forradalom ha­tására, éles társadalmi ösz­­­­­szetűzések közepette Európa sok országában, megalakul­tak a gyári munkásbizottsá­gok, és a munkások jogot nyertek a gyárak ellenőrzé­sére. Törvényes előírásokat is hoztak működésük törvé­­nyesítésére, például Ausztriá­ban, Németországban, Cseh­szlovákiában és más orszá­gokban is. Az osztrák szak­­szervezet 1919-ben tartott el­ső kongresszusán célul tűz­ték ki »a közgazdaság szo­cializálását a gyári munkás­bizottságok által«. Németor­szágban a gyári bizottságok képviselői 1919 és 1922 kö­zött­ több kongresszust tar­tottak. Az 1922-ben tartott kongresszuson mintegy két­ezer gyár bizottság képvise­lői vettek részt. Az 1920-ban Belgiumban tartott rendkívü­li szakszervezeti kongresz­­szust teljesen­­az ipari és kereskedelmi vállalatok úgy­szintén a közüzemek, gyári és igazgatóbizottságainak« szentelték. Olaszországban 1919-ben kezdték meg a munkásbizottságok szervezé­sét, és már a következő év­ben ezek a bizottságok áll­tak annak a mozgalomnak az élén, amely a vállalatigaz­gatás és ellenőrzés jogának megszerzését tűzte ki célul. Érdekes, hogy­ az első és a második világháború alatt a termelők és a munkások, egyes országokban pedig a termelők és az állam is kö­zös szerveket létesítettek. Persze elsősorban az ellen­tétes érdekek összeegyezte­téséről volt szó, de egyúttal azt is jelentette hogy a köz­vetlen termelők benyomul­tak az igazgatás körébe. A spanyol háború idején Katalóniában a spanyol gyár­ipar központjában széleskö­rű igazgatási jogokkal felru­házott munkástanácsok ala­kultak a vállalatokban. A második világháború­ban a francia és az olasz el­lenállási mozgalomban szin­tén erőteljesen kifejezésre ju­tott az a követelés, hogy a háború után biztosítsák a munkások közreműködési jo­gát a vállalatok igazgatásá­ban. Franciaországban ez a követelés igen nagy mérete­ket öltött, és mintegy 18.000 vállalatban megalakultak a gyári bizottságok. Nagybri­­tanniában a háború alatt ter­melési bizottságok alakultak, és tevékenységüket a hábo­rú után is folytatták. Ha­sonló bizottságok alakultak a skandináv országokban, Né­metországban, Ausztriában, Olaszországban és más euró­pai és Európán kívüli orszá­gokban. Ebben az időben i­­lyen bizottságok működtek a csehszlovák, magyarországi és lengyelországi vállalatok­ban is, de később nagyjából 1949-ig­­ beolvadtak a szak­szervezetekbe, és fokozatosan elvesztették szerepüket a vállalatokban. Egyes orszá­gok a második világháború után törvényes előírásokat hoztak a munkások közremű­ködési jogáról a közgazda­ságban, pl. Belgiumban, Hol­landiában, Franciaországban, stb. Az 1947. évi olasz al­kotmány elismeri a munká­soknak azt a jogot, hogy »a törvényben megállapított módon és keretek között köz­reműködjenek a vállalatok i­­gazgatásában«. (Hasonló ren­delkezést tartalmazott a weimari Németország alkot­mánya is.) A nemzetközi­ munkaügyi hivatal 1951. évi jelentése szerint több mint 30 ország­ban alakultak különféle ál­landó szervek, amelyek ré­vén a termelő munkások va­lamilyen módon közremű­ködnek a vállalatok, egyes iparágak vagy az egész köz­gazdaság igazgatási problé­máinak megtárgyalásában vagy megoldásában. A legutóbbi időkben a né­pi demokratikus országokban és a Szovjet Szövetségben — ahol a vállalatokat és az or­szág egész gazdasági életét,­­a munkásosztály nevében« az állam igazgatja — általá­ban felszínre jutott az a probléma, hogy a termelők nagyobb jogot nyerjenek a vállalatok és általában a gaz­dasági élet igazgatására. E­­zekben az országokban első­sorban felélesztik a termelé­si tanácskozásokat, a mun­káskonferenciákat és kiter­jesztik a szakszervezet gaz­dasági funkcióit. Igen jel­lemző, hogy az októberi len­gyelországi és magyarorszá­gi eseményeik idején igen erőteljesen kifejezésre jutott a termelőknek az a követe­lése, hogy nagyobb jogokat vívjanak ki maguknak a gaz­daság igazgatásában, és en­nek folytán munkástanácsok is alakultak. Ilyen úton-módon igyekez­nek a termelők benyomulni a vállalatok, a gazdasági á­­gak és az egész közgazdaság igazgatásába. A termelő munkások e szerveinek for­mája, összetétele, jogköre és munkája igen eltérő az egyes országok körülményei, gaz­dasági és társadalmi fejlődé­si foka, hatalmának jellege és a munkásosztály ereje szerint. A kapitalista világban ez a jelenség ma már általá­ban polgárjogot n­yert. Ez a munkásmozgalom jelentős­ si­k­erét jelenti. Egykor a mun­kaadók még arra sem voltak hajlandók, hogy megtűrjék a munkás szakszervezetek lé­tét. A tőkés munkaadók tem­é­szetesen megkísérlik, hogy az igazgatásban közreműkö­dő munkásszerveket a válla-­­lati adminisztráció függvé­nyévé, fullajtásává tegyék, vagyis olyan eszközzé, amely feloldja a belső ellentéteket, biztosítja az »osztálybékét«, hogy ezáltal is nagyobb ter­melékenységre és a profit nö­velésére ösztönözzék a mun­kásosztályt. Ám már a ter­melők ilyen szerveinek pusz­ta létezése is a tulajdonos i­­gazgatási hatáskörének kor­látozását jelenti, és a terme­lőeszközök tulajdonosának rovására zavart kelt a ka­pitalista termelő viszonyok­ban. Ott, ahol állami tulaj­don és államigazgatási for­mák vannak, ez egyúttal a közgazdaság közvetlen álla­mi igazgatásának korlátozá­sát is jelenti. Az igazgatásban való köz­reműködés a termelő, első­sorban pedig a munkásosz­tály számára óriási lépést je­lent a dolgozók jogaiért, jobb munka- és életfeltétele­iért, a magántulajdon kor­látozásáért és a dolgozók de­mokratikus jogainak kiter­jesztéséért vívott­­ harcban. Új elemeket, új tartalmat és új formákat visz az osztály­harcba­n. termelők ebben a harcban új demokratikus jogokat nyernek, tanulnak, képesítik magukat a közgaz­daság igazgatására és pozíció­kat is szereznek benne. Ez­zel megsokasodnak a szo­cializmus elemei a kapitalis­ta társadalomban, azokban az országokban pedig, ahol győzött a szocialista forrada­lom, korlátokat állítanak a bürokratikus törekvések e­­lé, és szélesebb alapot te­remtenek a szocialista de­mokrácia számára. Ez a je­lenség rámutat a szocializ­mus felé való haladás és a szocialista fejlődés új út­jaira is. A termelők e joga érvényesü­lését akadályozzák az eszmei fisz­tátlatírág és a munkásmozgalom hm erről a kérdésről kialakult sv’tíroz-­tta-j, vagy teljesen ellen­tétes nézetek. Ezek a nézetek nemcsak egyes mozgalmak sze­rint térnek el egymástól, hanem az egyes munkásszervezeteken belü­l is. A szakszervezetekben felülkere­kedett az a vélemény, hogy a termelő­k közreműködése az igaz­gatásban gyengíti a szakszerve­zetek pozícióit a vállalatokban, és ezzel akadályozza a szakszer­vezetek feladatainak végrehajtá­sá­t. Egyes szakszervezetek a man­grásoknak az igazgatásban való közreműködésre irányuló törek­vését gyakran korlátozni igyekez­nek és konkrét szakszervezeti politikiá­juknak megfelelő irány­ba terelik. A szocialista pártok többsége elvben állást foglal amellett, hogy a munkások közreműköd­jenek a közgazdaság igazgatásá­ban, mégpedig tanácsadás és a döntésben való részvétel formá­jában. Ám ezt a pártok túlnyo­mórészt csak lehetőségnek ter­in­tik arra, hogy a munkaadó és a termelők békésen együttmű­köd­­jenek a vállalatban, egyes kér­désekben pedig a termelők, a munkaadók és az állam maga­sabb síkon is együttműködjék és meg is elégednek ennyivel. E­­nyyi csoportok, sőt egyes pártok is tovább mennek ennél, és kö­vetelői a döntésben és ellenőr­zésben való részvétel jogának ki­terjesztését. A szocializmusba vezető útról és a szocialista rendszer formái­ról alkotott meghatározott fello­gásból kiinduló kommunista pár­tok sem értékelik kellőképpen a munkások közreműködését a közgazdaság igazgatásában. A ka­pitalista országokban kivívott közreműködési jogokban és ki­alakult formákban csak „a bur­zsoázia eszközét látják az osz­tályharc csompítására“ és „az osztályok közötti együttműködés kifejlesztésére“. Olaszország Kom­munista Pártja bejelentette, hogy megváltoztatja álláspontját ebben a kérdésben. Általában sem a kommunista, sem a szocialista pártok nem lát­ják a termelőknek az igazgatás­ban való közreműködése mai for­máiban az új társadalmi fejlő­dés csíráit, a szocializmus ele­meit, amelyek a kapitalizmus ke­belében születnek, és amelyeket a forradalmi munkásmozgalom spontánul a felszínre vet. Azokban az országokban, ame­lyekben győzött a szocialista sor­tartalom, a kommunista pártok az utóbbi időben igyekeznek ki­terjeszteni a munkások közre­működését a termelés igazgatá­sában, mind­mellett megmarad­nak az eddigi formák, — a ter­melési tanácskozások, a munkás konferenciák és a szakszerveze­ti tevékenység mellett —, és ki­tartanak annál a felfogásnál, hogy már az állami tulajdon és az állami igazgatás is biztosítja a munkásigazgatást. Gyakran azt állítják, hogy mindezt nem lehet megvalósítani a fejlett­­ipar­i országokban, stb. Kitarta­nak az állami igazgatás mellett, s csak bizonyos decentralizáló intézkedéseket hajtanak végre. Kivétel az Egyesült lengyel Munkáspárt, amely szélesebb a­­lapokon valósítja meg a mun­­kásigazgatás elvét, és a Magyar Szocialista Munkáspárt, amely az októberi események után el­fogadta a­ már megalakult mun­kástanácsok egyharmadát. Ez a­­zonban nem teremt feltételeket arra, h­ogy a munkástanácsok to­vább fejlődjenek és nagyobb mértékben kifejezésre jussanak. Jugoszláviában a termelők jo­ga a közgazdaság igazgatásában a munkástanácsok formájában érvényesül, a termelők tanácsai­val és a kommunákkal együtt e­­zek képviselik a termelőeszközök társadalmi tulajdonán nyugvó közgazdasági igazgatási gépeze­tet. Ma már hétévi tapasztalat­tal rendelkezünk ezen a téren és elméleti szempontból meglehető­sen feldolgoztuk ezt a kérdést. A termelők e jogának érvény­esí­tése sajátos feltételeinknek meg­felelően és konkról formáink ál­tal történik, gazdasági és társa­dalmi fejlődési fokunkból eredő sok nehézség leküzdése árán. Mégis úgy véljük, hogy tapasz­talataink nemzetközi jelentősé­gűek is, mivel arány és időtar­tam tekintésében páratlanok. A termelőknek, főleg pedig a munkásosztálynak ezekért a jo­gákért vívott harcában és magá­ban az igazgatásban eddig szer­zett tapasztalataink általársítá­sa, úgyszintén e kérdés elméleti tételeinek kidolgozása minden bi­zonnyal világosabb távlatot és tájékoztatást nyújtana a mun­kásosztálynak és általában a szo­cialista mozgalomnak. Itt kétség­telenül a mun­kásmozgalom­ erős­­ödését­ is szolgálná. A munkások részvétele a vál­lalatok igazgatásában fokozato­san valósággá válik, mint a gaz­dasági-társadalmi fejlődésnek, a szervezett munkásmozgalom erőts , büdösének és a tevékenységének múlhatatlan eredménye. Igen sok országban m­a már nem í­gy teszik fel a kérdést, vajon részt vegyenek-e a munkások a vál­lalat igazgatásában, hanem úgy, hogy milyen mértékben működ­jenek közre az­ igazgatásban, ho­gyan valósítják meg közremű­ködésüket. Ez az eszme egyre mélyebb gyökeret ver a munkás­mozgalomban. Tapasztalataink, úgyszintén más országok tapasztalatain­ak megismerése alapján, úgy vél­jük, hogy a termelő közreműkö­dése a közgazdaságban, a köz­gazdaság általános irányvonalát szabályozó más intézményekkel együtt — végső formájukra te­kintet nélkül —, olyan társa­dalmi gépezetet jelent, amely fel­válthatja a kapitalistákat és a közgazdaság közvetlen állami i­­gazgatását egyaránt, amely biz­tosíthatja a közgaz­d­a­sász ált­alá­nos társadalmi szabályz­ását és irányítását, és egyúttal képes ar­ra is, hogy összeegyeztesse a termelők és a fogyasztóik ér­dekeit, az egyéni érdekeket és a társadalom érdekeit. Ez a de­mokratikus igazgatási gépezet biztosíthatja a zavartalan gazda­sági fejlődést, a szocialista de­mokrácia fejlődését, és távra,té­kát nyújt a szocializmus fejlő­désének. Cikk a Komunist heti­ kép 1. számából. VÁZLAT M. NIKOLAJEVICS MAGYAR SZÓ Május 1, 2, 3. A VII. kongresszus előtt Tito elvtárs a párt hato­dik kongresszusán így címez­te beszámolóját: Jugoszlávia kommunistáinak harca a szo­cialista demokráciáért. Szinte magától érthetőnek vettük ezt akkor, 1952 no­vemberében, alig néhány hó­napra a munkásönigazgatás bevezetése után. Mert úgy tartottuk, hogy a munkás­tanácsok rendszerében a fel­gyülemlett demokratikus erők, a kommunisták harcá­val eddig még szinte nem látott lendülettel látnak hoz­zá a nemcsak számunkra új­szerű belső társadalmi válto­zások megvívásához. S most amikor a kommu­nisták ismét arra készülnek, hogy őszre az ország közvé­leménye elé lépjenek sok, egyébként derűlátó embert kellemesen érint majd ha a ljubljanai kongresszuson összegezik a szocialista de­mokráciáért vívott harc ered­ményeit. Bármennyire is koc­kázatos dolog egy mondatba sűríteni az ítéleteket ez eset­ben nyilván habozás nélkül el lehet mondani, hogy to­vább jutottunk, mint aho­gyan gondoltuk, mélyreha­tóbb demokratikus változá­sok történtek az ország belső társadalmi életében, mint a­­hogyan azt akkor a kon­gr­esz­szusi napokban elképzelhet­tük. Mert amint működésbe lé­pett a munkásönigazgatás mechanizmusa mindjárt meg­mutatkozott, hogy még sok­­sok mindent kell módosítani — hogy úgy mondjam hozzá­­ide­litani a kialakulófélben lévő rendszerhez. S egymást követték az intézkedések, a­melyeket ma már csak így jegyzünk: bevezették a tár­sadalmi igazgatást a közélet minden terén, új tartalom­mal telítették a helyi önkor­mányzat szerveinek munká­ját stb., stb. Ha pedig még alaposabbak akarnánk len­ni, akkor idéznénk, hogy eny­nyi és ennyi polgár dolgozik, javasol és dönt a népképvi­seletben, ennyi és ennyi az üzemekben, a falusi szövet­kezetekben, az egészségügy­ben, az iskolákban, a lakás­ügyekben, hogy ne is sorol­juk a közélet számtalan más ágazatát. Száz és százezrek mozdul­tak­ meg, hogy munkájukkal előbbre vigyék a közügyeket, a maguk ügyét. Ahhoz az­után már nem kell nagy ok­fejtés, hogy a demokratikus erők ilyen tömeges megmoz­dulásából rengeteg új, hala­dó, s a vélemények harcá­ban cselekvést lendítő gyü­mölcsöző elhatározás, meg­annyi okos megoldás szüle­tett. S lassan elmondhatjuk, hogy fokozatosan bár, de ránk köszöntöttek a napok, a­­mikor élvezhetjük m­ai­ agyat megfeszítő fáradozásaink a­­lig várt gyümölcsét Mert nem lehet véka alá rejteni, hogy éppen az önigazgatás rendszerében felszabadult társadalmi erők voltak azok, amelyek százszor jobban mint ahányféle bürokratikus apparátus a rejtett tartalé­kok feltárásához láttak, hogy megsokszorozzák az anyagi javakat. Van azután ennek a folya­matnak egy másik, az első pillanatra nehezebben le­mérhető mozzanata is. Ujti- Pusu emberek kovácsolód­­nak, edződnek az önkormány­zat milliókat mozgató rend­szerében. Uj­tipusu szocialis­ta emberek, akiknek hi­hetet­­lenül megnövekedett a látó­­köre, széles skálájú az érdek­lődése, akik napról napra jobban otthon érzik magukat a közügyek intézésében. Ilyen szempontból — tehát a belső társadalmi erők fej­lődése szempontjából — most azután külön érdeklődéssel várja a közvélemény a Kom­munisták Szövetségének VII. kongresszusát. Mert ma már több mint valószínű, hogy éppen ennek a felmérése jel­lemzi majd. Erre utal többek között a kongresszusi kikül­döttek választásának módja és a most folyamatban lévő előkészületek az alapszerve­zetektől kezdve egészen a központi vezetőségig. Annyi már ismeretes, hogy a VII. kongresszusra a kiküldötte­ket nem járási értekezlete­ken választják, hanem a köz­ségekben és a nagy­üzemek szerveezteiben, mintegy így is hangsúlyozva, hogy első­sorban azok gyűlnek egybe Ljubljanában akik a közélet legalsó sejtjeiben küzdenek azért, hogy a demokratikus viszonyok a mindennapi gya­korlatban mély gyökeret ver­jenek. Illetve azok, akik nap mint nap ott vannak a véle­mények harcának tüzében s mozgósítják a kommunistá­kat is meg a szervezeten kí­vülieket is, hogy ebben a nagy társadalomé­t­ formáló munkában mindig azt az utat válasszák, amely elő­rébb viszi a közügyeket. VARGA László

Next