Magyar Szó, 1959. március (16. évfolyam, 50-75. szám)

1959-03-01 / 50. szám

г októl MAGYAR SZÓ A FENEVAD GYOMRÁBAN országi hadifoglyok küzdelmeiről ílünk 40. évfordulójára A n. világháború lágí'.. .„ágosebb” voljt, mir : rz cörö. Nem kíméli meg a német hátországét. A történelem bírmajstfonait, ott, a legnagyobb gaztettek mellett, tuet.*alálv■ • egy igazságot is: bompák nuklój ot dúltak az egresi ló klassz*!« ? országára is, zárosokat, Qf.szagrétszeitti pusztít..* ei tre történt ez igazság vonala még valami. A h aború a *»e©rvericött ttr'jen égés its s^.zr* «reit szabadított rá a bemet mnterl*ndfife laz, аггџ a kezdeti diadalai idején oly kézzel fogható b indítékául szolgált a nérva~ fegyverek ,,legyőzi-.vottenafc-' cW”, _ti fogi ’-ok ezrei —őbb több gondolt oki vett i sí vezetőségnek, mint an lyjH haszdasági vezetésén? k a naciifoglyok munkája. Ebben a tekii jbzp a jugoszláv hadifof i'ok mindenütt és mind-n ■ vonatkozásban él-.m jár . Számukhoz mérten többet tettek, mint bárki más a szövetséges nemzetek fogságban sínylődő katonái közül a táborok ellenállási mozgalmának megszervezéséhez. A történelem higgadt kutatói egyszer majd kielemzik és lajstromozzák az okokat, amelyek ilyen kiemelkedő szerepet juttattak a jugoszlávoknak nemcsak a feldúlt hazában, hanem másutt is. Most azonban még nem jött el a higgadtság ideje, s elnézést kérünk a büszkeségért, amellyel leszögezzük, hogy az olasz, és a német fogolytitorok jugoszláv lakóinak nevei szervezetten, bátran, ж -szor halálmegvetéssel vettek részt abban a leszámolásban, amely végül is — temészetesen más erőknek éretemei révén — térdre kényszerítette a fasizmust és megnyitotta az utat a népek, s mi népeink végérvényes elszabadulása felé is. Az ellenállási mozgalom akkor kapott lángra, amikor a németek és a régi jugó táornokok, bukott politikuok köré tömörülő reakció at hitte, hogy diadalát ünnepelheti. Nürnbergben Nelics tábornok emberei a táborparancsnoksággal és német bajonettekkel a hátuk mögött, a legsúlyosabb fenyegetésekkel rábírták a tábor akkor még demoralizált és szervezetlen lakóinak többségét, hogy nyilatkozatot írjanak alá a Hitlerék „új Európája” s a Nédics kormány és a kommunistaellenes front iránti odaadásukról. A foglyok nemsokára rádöbbentek a veszedelemre, amit ez a nyilatkozat jelentett számukra. Látták azt az erkölcsi fertőt, amely felé a németekkel szövetkező hazai reakció igyekezett terelni őket. Világossá vált előttük, hogy felvonultatják őket a harcoló nép ellen. Abban az időben ugyanis (1942 február ha) már fellángoltak a partizán tüzek Szerbiában, a boszniai és crnagorai hegyekben és Szlovéniában. Fényük — egyelőre még csak mint távoli derengés — eljutott a nürnbergi barakkvárosig is. A hírhedt nyilatkozat felkeltette a becsületes hazafiak éberségét, hogy ne rohanjanak a már megmutatkozó jövővel ellenkező irányban, hanyatt homlok a vesztükbe. A nyilatkozatnak volt még egy áldásos következménye. Az aláírás megtagadására irányuló, akkor még igen óvatos megmozdulás kapcsolatba hozta egymással azokat, akik politikai nevelésük s tapasztalataik révén hivatva voltak nagyobb tömegek megmozgatására és megszervezésére — a kommunistákat. Az évekig illegalitásban működő Párt tagjai, a szigorú konspiráció folytán nem ismerték egymást, különösen nem azok, akiket a háborús zűrzavar hozott most össze az ország különböző pontjairól. A nyilatkozat elleni akcióban ők most egymásra találtak. Ettől kezdve rohamléptekkel haladt és fejlődött a népfelszabadító mozgalom a táborban. Sőt , a táborokban. Tettek ugyanis a németek, szándékukon kívül természetesen, még egy szívességet a mozgalomnak. A legkiválóbb és legtevékenyebb elvtársakat minduntalan áthelyezték egyik táborból a másikba, ők azután elhintették a szabadságharc magvát mindenütt, ahol csak megfordultak. 1942 májusában mintegy 2000 hadifogoly tisztet helyeztek át Osnabrückbe, ahol egy maroknyi kommunista harcolt elszántan, de nem sok eredménnyel a táborban teljhatalmúlag „uralkodó” Popadics tábornok és a köréje csoportosuló brigantik ellen. Popadics nyílt színvallásra hívta fel a tábor lakóit, így nem megy tovább... Ha Tobruk angol kézre kerül, akkor az angolok mellett vagytok. Ha a németek foglalják el, egyezkedtek az új Európa gondolatával — mondotta egy alkalommal a tábor főterére kihajszolt foglyok sorfala előtt. — Nyíltan ki kell állnuunk a németek vezette új Európa mellett ... Atöbbször gazdát cserélt afrikai város nevét Popadics nem tudta helyesen kimondani. Rajta is ragadt a csúfnév, hogy „generál Torbuk”. A nürnbergi jövevények hamarosan forradalmasították az osnabrücki tábort. A reakció sem volt rest és amikor 1943 elején — a genfi egyezmény alapján — lágermegbízottat kellett választani, a mintegy ötezer „szavazópolgárt” számláló táborban a népi felszabadító mozgalom embere, Kolb alezredes (jelenleg a Jugoszláv Néphadsereg altábornagya) kapta meg a szavazatok többségét, jóllehet ez a többség hajszálvékony volt. Olyan választás a küzdelmet, amilyen ott folyt le, nem látott Jugoszlávia a húszas évek eleje óta. A reakciót képviselő Tesanovics tábornokot természetesem a németek is támogatták. Blümel ezredes nagyon ideges lett, amikor látta, hogy a választások sorsa néhány tucat szavazattól függ. A táborparancsnok felkereste a népfelszabadító mozgalom néhány kiemelkedő emberét, megfenyegetve őket, hogy a dachaui haláltáborba kerülnek, ha nem engedelmeskednek. A zsidószármazású foglyoknak pedig kilátásba helyezte, hogy ha Kolbra szavaznak, Szerbiába szállítják őket és átadják Nédics pribékjeinek. Fenyegetései azonban nem hozták meg a várt eredményt, mert például a zsidó tisztek 93 százaléka mégis Kolbra szavazott, és mint kisült, a többi hadifoglyot sem lehetett megfélemlíteni. A német parancsnokság és a velük szövetkező csetnik hívek nem soká tűrték Kolb alezredes megbízotti működését. Néhány hónappal a választások után „államcsínyt” hajtottak végre és erőszakkal leváltották Kolbot. Zsivkovics tábornokot nevezték ki „rangidősnek” és megbízottnak, a hirhedt diktátornak és Sándor király homoszexuális bizalmasának, Petar Zsivkovicsnak fivérét. Ugyanakkor a népfelszabadító mozgalom élharcosait, mintegy , hétszázat, akiknek névsorát Zsivkovicsék állították össze és bocsátották a német parancsnokság rendelkezésére, a tábor egy külön részében helyezték el,, a híres D-blocban. Szigorúan elszigetelték őket a többiektől, hogy „kommunista propagandájukkal meg ne mételyezzék őket.” A külön tömbbe zártak közül nemsokára kiválasztottak negyvenet, nagyrészt a szűkebb vezetőség, a lágerkomité tagjait és az ukrajnai Sztrijbe szállították őket, egy a csetnikektől és más Szerbiából oda szállított, illetve a hazai népfelszabadító mozgalom bosszúja elől biztonságba helyezett söpredéktől hemzsegő táborba. A kis csíra azonban a salakos talajon is olyan mozgalommá sarjadzott, hogy Sztrij gócpontjává lett egy szerteágazó szervezetnek, amelynek szálai eljutottak a Harmadik Birodalom minden pontjára, ahol csak jugoszláv hadifoglyok éltek. A hadifogságban küzdő jugoszlávok népfelszabadító mozgalma külön fejezete a jugoszláv népfelszabadító mozgalomnak. Történetét nem lehet néhány sorban bemutatni. Az orslágok és szalagok világát, alakjait majd a szépirodalom, a regények, emlékiratok fogják megeleveníteni. Itt most csak a végeredményre szeretnénk még rámutatni. Arra, hogy 1945- ben, amikor részben még a hitleri birodalom végső öszszeomlása előtt a foglyok kisebb-nagyobb csoportokban hazavetődtek, a háborús romok eltakarításában és az új szabad élet megindításában már ezrével vettek részt. Köztük igen nagy számban olyan szakemberek, munkások, mérnökök, jogászok, írók, művészek, a tanult réteghez tartozó emberek minden fajtája, akiket a hadifogság idején kovácsolt meggyőződéses szocialistává, kommunistává — új emberekké — a Párt vezetése alatt küzdő és nevelő antifasiszta népfelszabadító front. A mi szocialista forradalmunknak van néhány olyan ismertető jele, ami megkülönbözteti az előbbi vagy egyidejű szocialista átalakulásoktól. E sajátos vonások között nem utolsó helyet foglal el az, hogy az értelmiség óriási számban vett és vesz aktív és tudatos részt a forradalomban és a szocializmus építésében. Hogy ez így történt, bizonyos mértékben annak a mozgalomnak is érdeme, amely a németországi táborokban szüntelenül élesztgette a szabadságba vetett hitet és az összeomlott régi hadsereg katonáinak, tisztjeinek a tekintetét a szocializmus, a jövő felé irányította. DR. SZTANCSICS András A régi jugoszláv burzsoázia a hármaskirályság megalakulásától kezdve állandóan leszámolásra készült a jogait követelő munkásosztállyal és vezető szervezetével, a Kommunista Párttal. Az Osznana kihirdetésekor kezdődött az első szervezett támadás, majd egymás után sorakoztak a terror véres eseményei. 1921-ben meghozták a hirhedt államvédelmi törvényt. 1929. januárjában kezdetét veszi az úgynevezett január 6-i diktatúra, stb. A terror a január 6-i diktatúra idején dühöngött legerősebben. A rendőrség nemcsak a kommunistákat, hanem a kenyeret és jogot követelő szabadabban gondolkozó munkásokat is üldözőbe vette. Egyes adatok szerint 1929-től 33-ig 328 személyt öltek meg politikai okokból, mások szerint viszont az államvédelmi bíróság ez időszakban 1946 személyt ítélt hosszabb börtönbüntetésre. Ugyanakkor a munkásmozgalom mintegy 40 000 harcosa járta meg a régi jugoszláv börtönöket, természetesen átélve a rendőrségi tortúra minden kínját. A JKP Központi Vezetősége a jugoszláv és a német Vörös Segély szervezetével karöltve 1930- ban Berlinben a Die Rote Fahne (Vörös Zászló) szerkesztőségében kiállítást rendezett a Jugoszláviában dühöngő rendőrségi terrorról és a január 6-i diktatúra áldozatairól. Egykori felvételünk a berlini kiállítás egy részét mutatja be. Egy ember elmentS zürke kisember volt. Mindig fázósan topogott, az orra mindig vörös volt a hidegtől. Olyan észrevétlenül járt-kelt éveken át a népes bérkaszárnya udvarán, hogy csak akkor figyeltek fel rá, amikor elköltözött. Végérvényesen elköltözött, öregember volt, már a hetven felé járt. A hulladékgyűjtő vállalatnál dolgozott. Ócskavasból vette azt a vaságyat is, amit elköltözésekor Guszti, a minden ócskaság szenvedélyes gyűjtője vett meg tőle pár garasért. Egy öltönyén a zsibvásáron adott túl, asztalát s két székét egy-egy lakó vette meg, ébresztőóráját pedig, amit igen sokra tartott, az öreg hordárnak adta emlékbe, akivel néha beszélgetni szokott, s aki időnkét meghívta egy-egy ebédre. Ósdi düledező, fiókos szekrénye nem kelt el, hát az üresen maradt konyhában hagyta, s nekivágott a nagyvilágnak.. Csak a hordár tudta, hogy valamikor nagygazda volt, sváb nagygazda volt ez a Tamás, valahol Bánátban. Csak a hordárnak mesélt erről néha, vasárnap délutánonként, amikor elsétáltak szép lassan és beültek egyik-másik külvárosi kiskocsmába, késő estig borozgattak. Fia elesett a háborúban, birtokát konfiszkálta a forradalom, aztán meghalt a felesége, lánya világgá szökött, ő maga pedig hányódott egy ideig széles ez országban, míg csak meg nem telepedett itt a városban, olyképp, hogy beköltözött egy öregasszonyhoz, akivel aztán összeálltak, öt évig élt ezzel az asszonnyal, aki egy szép napon így szólt hozzá: — Elég volt belőled, Tamás, nem tudom tovább elviselni, hogy olyan éktelenül csámcsogsz, mert már egy szál fogad sincsen ... De mivel lakáshoz jutni lehetetlen, felosztották ami volt: anyó a szobában lakott eztán, Tamás pedig a konyhában. Több mint egy évig. Egészen addig, amíg Tamás világgá nem ment. Egy szót sem váltottak többé. Tamás elment s el sem köszönt tőle. Otthagyta a konyhát, üresen ásítozott utána, csak a rozoga fiókos szekrény komorkodott a sarokban. Senkinek se kellett. Anyó majd ismét birtokba veszi. A konyhát is. Albérletbe adja, dünynyögte Tamás. Ködös, későőszi napon indult világgá Tamás. Lánya hívta ki, Ausztráliába. Elemér, a motoros favágó egy üveg pálinkát adott neki és azt mondta: — Nem jó lesz ott magának, Tamás bácsi. Olvastam, hogy olyan kevés a nő ottan, hogy tizenkét férfire jut egy... Fázósan ment tovább Tamás, benyitott egyik-másik lakásba, lekezeltek vele s egy pillanatig tétován néztek utána. Aztán végezték a dolgukat, mint tegnap is, tegnapelőtt is, mindennap, minden áldott nap... Csak az öreg hordárnál időzött sokáig Tamás. Szótlanul üldögéltek az asztalnál és pálinkáztak. Amióta az öreg hordár bevált gyászhuszárnak, s így szabadidejét a temetkezési vállalat szolgálatában töltötte, egyre szótlanabb lett, s egyre hajlamosabb arra, hogy maga elé bámulva eltűnődjön, elfilozofálgasson. Szótlanul üldögélt Tamás mellett s az járt az eszében, hogy ez az ember nemsokára felkel innen az asztaltól és elindul, ő pedig a kapuban álldogál majd és néz utána, migcsak be nem fordul az utcasarkon, hogy aztán soha többé ne láthassa. Mintha a temetőbe indulna. Fázós, imbolygó járása éppúgy ehhez az utcához tartozik, mint a villanykaró és a pislogó, halvány körte, papucsának kopogása éppúgy a bérkaszárnyához tartozik, mint a hepehupás kövezet s az a koszos fenyő a bejáratnál, s ha most örökre elmegy innen, egy fény kialszik szemünkben, foghíjasabb lesz a kövezet, ága törik a fenyőnek. Egy ember nekivág a nagyvilágnak, s valahol messze, túl az Óperencián, hegyenvölgyön, jégmezőn, ismeretlen túlvilágon él talán, küzd, és néha megcsillan szemében a fény, amit innen vitt, agyában élnek az emlékek, melyek ide kötik, s ezt ott senki sem érti, senki sem látja, senki sem. Egy ember, aki ehhez az utcához tartozik, elmegy, s éldegél valahol, ki tudja merre a hatalmas földtekén, de számunkra meghalt mindörökre, mihelyt befordul a hajlatnál, az utcasarkon.. • Szótlanul üldögéltek Tamással az asztalnál, s pálinkáztak. Aztán felkelt Tamás, s a hordát a kapuig kísérte. Ott álldogált s nézte, mig kis kofferjével be nem fordult az utcasarkon. Azután visszaballagott a szobájába, szép lassan felöltötte gyászhuszári egyenruháját, s kimért léptekkel ment a tizesi temetésre. Tavaszi napocska sütött már, amikor váratlanul levelet kapott az öreg hordár, valami ismeretlen, távoli világból. Tamás jelentkezett. Beszámolt a tengeri utazásról, valami hőséget emlegetett állandóan, meg birkákat, fákat, bennszülötteket, s nem lehetett pontosan megérteni, mi végre. Mindig is nehéz volt Tamást megérteni, mert bár évek hosszú során sem volt kivel svábul beszélnie, más nyelvet mégsem sikerült megtanulnia sohasem. Levelét azzal fejezte be, hogy „tessék visszabeszélni”, s a hordár nyomban papírt kerített, s egy hosszú délutánt arra szánt, hogy válaszoljon Tamásnak. El is készült vele, azután előszedte a borítékot, közben egyre forgatta Tamás levelét, egyre nézegette, s végül értelmetlenül bámult maga elé. Tamás elfelejtette a címét közölni. Több levél nem is érkezett tőle. Soha többé. , MAJOR Nándor. Vasárnap, 1959. III. )