Magyar Szó, 1959. szeptember (16. évfolyam, 205-230. szám)
1959-09-01 / 205. szám
l. oldal Ismét van értelme az életnek. Az ember, e végtelenül hosszú nyári hónapok alatt, csak ébredt, csak evett csak lefeküdt — talán, kínjában, néha egyegy könyvet is megsimogatott, tétova mozdulattal, ahogy egy porcelánt vagy egy kis kutyát megsimogat néha unalmában, aztán félretolta. Sütött a nap, ami csak ritkám történt, esett az eső, ami sokkal gyakrabban. Miniszterek utazgattak, államfők, sőt királyok is — beszélgettünk békéről, háborúról, atomrobbantásról és a raktáraink megteltek búzahegyekkel közben. Új házak, új utcák épültek a mi kis városunkban, aztán pufók és okos gyerekek születtek — mert minden gyerek pufók és okos— néhány ismerős arccal kevesebb lett, mert még mindig halnak az emberek, de akkor már sem pufókok, sem okosak És nem történt semmi mégsem. Rettenetes érzés, amikor célját és értelmét elveszti az ember és maga az élet. Amikor kedvelt napilapunk utolsó előtti oldalán csak néhány kósza sakk-hír jelenti az oázist a Szaharában, avagy a szigetet a végtelen óceánok hullámzó végtelenségében. Rettenetes, amikor úgy érzi az ember, hogy" nincsen miért, amikor nem gyűlöl és nem szeret, amikor még ölni sem tudna, ami annyira emberi — és hát mi volna szép a mi emberi életünkben, ha nem éppen az, ami legemberibb? No, de ez most már mind a múlté. Elkezdődött. A reggel is más volt és délelőtt már fojtott izgalommal kémleltük embertársainkat: vajon érzi-e ő is, vajon tudja-e ő is, vajon ott lesz-e ő is? Én nem tudom pontosan, hogy mit érzett Napóleon egy-egy sorsdötő nagy csata előtt, de lám, nagyon is el tudom képzelni Archimedes örömét, amikor kiugrott a fürdőkádból, meztelenül végigrohant az utcán és boldogan kiabálta: — Heuréka! Megtaláltam! Mert az is nagyszerű valami, az Archimedes-i törvény és neki akkor még nem is lehetett más öröme, hiszen egy végtelenül messzi, primitív korban élt, villanyhűtő, távolbalátó, sőt rádió nélkül. És labdarúgó mérkőzések sem voltak még akkor, az ezerszeresen szegényes előidőkben. Elkezdődött végre.... Jaj, ha most nem éreznék ezt a megelégedett sóhajt, amely olyan lassú örömmel száll fel belőlem, mint ahogy a hajnali nap emelkedik méltóságos és vörös boldogsággal a fekete világ fölé. Dehogyisne éreznék, hiszen ott voltak, ott voltunk valamennyien és szidtuk és dicsértük és átkoztuk és imádtuk a tizenegy hőst, városunk büszkeségeit, saját dicsőségünket, a jövő bajnokait. Igen, ott ültem én is a lelátón. És ha volt valami életemben, amire érdemes lesz visszaemlékezni és ha éreztem valaha, hogy nem hiába éltem — emberek! öt kapufa volt, öt leírhatatlanul gyönyörűséges, mennydörgés-szerű robajjal csattanó kapufa. Ne csodálják, ha berekedtem és már alig van hangom, hogy a két gólt, a Veszelinovicsét és az Ivesét, azt a két gólt, amelynek világtörténelmi jelentőségét aligha vonná kétségbe akár egy Tarle is... hogy e sorsdöntő, e világrengető, napfényes és örömteli új korszak születését bejelentő két gólt köszöntsem. Bevallom, bűnös vagyok. Majd egyszer a másvilágon, ha mégis Szent Péter elé kerülnék, mellet döngető alázattal fogom bevallani: — Uram, én kételkedtem, Uram, én hitetlen voltam, bocsásd meg az én vétkeimet, Uram... én nem hittem abban, hogy megverjük a Velezst, én nem hittem Tózó lábaiban. Őt milyen gúnnyal tekintettek rám szomszédaim, amikor azt merészeltem kimondani, hogy ugyan ki lőne gólt a Vojvodina csatársorából? Egy kedves tekintetű, idősebb úr, mély szomorúsággal rámtekintett. Igen, még könnyek is csillogtak szemében, éreztem, elveszett embernek tart és azt is, hogy sajnol, hogy ennyire hitetlenül tengődöm ég és föld között, a negyedik lelátón, hetedik sorban, a huszonkilences számot viselő ülőhelyen. Mea culpa, mea maxima culpa! Soha többé! — Na, fiatalember — mondta egy húszéves legényke a második gól után — na, fiatalember, mit szól a Vojvodinához? Igen, egy csöppecske igazságos harag is volt a hangjában, de azért éreztem, hogy szeret, hogy , megbocsát, hogy látja bennem az őszinte megtérés igaz szándékát és végeredményben kevesebb egy megtért bűnös a húszéves Úr színe előtt, mint aki még sohasem vétkezett. Hiszek, hiszek Tebenned, Vojvodina! Gál László: Megkezdődött MAGYAR SZÓ A munkásmozgalom fejlődése Nagybecskereken Szervo Mihály forradalmi harca (4) Letartóztatások a fejkinttal röffcélrulaterjesztés után - Borzalmas kínvallatás a rendőrségen - Utazás Zágrebieaki államvédelmi bíróság elrettentő ítélete - Tíz év Mitrovicán £*&rtuff*k 40. évfordulójába. Nemsokára, pontosabban június 9-én Kikindán szokolszemlét tartottak. Az ünnepet megelőző éjszaka ismeretlen tettesek röpcédulákat dobáltak szét. A röpcédula egyik oldalán Alekszandar király karikatúrája, másik oldalán ketrechez hasonló királyi korona s benne a láncravert nép. A koronaketrec egy rácsa elpattant. A röplapnak ezen az oldalán ez a szöveg állt: „Le a véres diktatúrával, éljen a világforradalom!" Ugyanekkor a Becskerekről Kikindára érkező vonatban egy ottfelejtett táskát találtak, benne ugyanazok a röplapok, a király karikatúrájával, továbbá a Proleter néhány példányszáma. Volt még a táskában egy szokol ing, Sz. T. Bukovac — Veliki Becskerek jelzéssel. Ezekből a tárgyakból a rendőrség nyomába jutott.Radivoj Davidovicsnak és Jovan Trajkovicsnak, akik részt vettek a kikindai szokolszemlén. A rendőrség erre meglepetésszerűen behatolt Trajkovics házába, és tettenérte, amint éppen újabb röpcédulákat készített. Újabb letartóztatások következtek. Ennek kapcsán érdekes megemlíteni, hogy Mihajlovicsnak sikerült túljutnia az országhatáron, és elmenekülni a letartóztatások elől. Később kiderült, hogy ekkor már rendőrségi besúgó volt. A letartóztatások kiterjedtek Becskereken kívül Csernyére, Alekszandrovóra, Banatszki-Dusanovácra, Muzslyára, Szubotiára ... Szervo Mihály azonban semmit sem ismert be a rendőrség előtt. Akkoriban a rendőrség a mai színház udvarában volt. Középkori kínzó módszerekkel próbálták vallomásra bírni Szervo Mihályt és társait. Fogókkal, kalapáccsal, tűvel vallatták felváltva ütötték-verték őket e rendőrügynökök, s hogy jajgatásuk ne hallatsszon, pokrócokkal fedték be az ablakokat és állandóan ordított a gramofon. Ha az áldozat eszméletét vesztette, leöntöztették vízzel, hogy magához térjen és tovább kínozták. E borzalmas kínzás ellenére, a rendőrség Szervától semmi mást nem tudott meg, csak egy kitalált zágrebi személy nevét, akitől állítólag a röpcédulákat kapta, így próbált a sok kínzás közepette egy kis lélekzethez jutni. Ezután Nikola Makszimovics rendőr alkapitány elvitte Zágrábba, s három teljes napig kutattak a légből kapott személy után. De hiába nézték át a zágrebi rendőrség egész kartotékáját, Szervo Mihály természetesen, egyikben sem ismerte fel emberét. Időközben Becskerekről táviratoztak, hogy térjenek vissza, mert a nyomozás szálai Szuboticára vezetnek. Otthon Szervót bosszúból, hogy a rendőrséget az orránál fogva vezette, újra kegyetlenül megkínoztak. A városban uralkodó terror ellenére július 17-én hajnalban újra röpcédulákat találtak. Egyes verziók szerint maga a trg őrség írta és terjesztette őket, hogy folytathassa a letartóztatásokat, mások szerint a szabadon lévő kommunisták, hogy félrevezessék a nyomozást. Legkegyetlenebbül Szervo Mihályt, Gyúró Pácárt, Szőnyi Mihályt és Mohr Ferencet kínozták meg. Ott a rendőrségi fogdában értesültek arról, hogy Gyúró Gyakovicsot meggyilkolták. Egyikük, aki életben maradt, Szőnyi Mihály így emlékezik vissza: , , , . Egyszer éjféltájban kihallgatásra, jobban mondva kínzásra vezettek elő. Az ajtóban megjelent Voja Pajevic, rendőrügynök és , rámrivallt „No most úgy jársz, mim Gyúró Gyakovics!” Világossá vált előttem hogy Gyúró Gyakovicsot megölték, amikor az ügynél rámfogta fegyverét és megparancsolta, hogy meneküljek. Megsejtettem szándékát agyon akar lőni és úgy tüntetni fel, mintha szökés közben lőtt volna le. De hiába erőszakoskodott, makacsul ellenálltam, úgyhogy végül is vissza vezettetett a cellába.’ 1929 december 1-én a foglyok egy csoportját áthurcolták Beográdba. A bírósági tárgyalásig a Glavnyacsában votak. A szobákban és pincéiben mintegy száz fogoly volt, le sem lehetett ülni annyira tömve volt minden hely December 9-én a beográd államvédelmi bíróság megkezdte a tárgyalást. A bírákon, államügyészen, ügyvédeken kívül csak a legközelebbi rokonok és 12 csendőr volt jelen. Három napi tárgyalás után december 11-én délután hirdettek ítéletet. A 12 vádlottat 110 évi rabságra ítélték, éspedig Andrija Mihajlovicsot, Mita Deszpotovicsot, (mindkettőt távollétükben) Jovan Trajkovicsot és Ács Mártont 12—12, Szervo Mihályt, Mita Alekszicsot, és Márton Rózát 10—10, Gyúró Pácárt 8, Szőnyi Mihályt és Georg Funkot 7, Mohr Ferencet 6 és Radivoje Davidovicsot 4 évi fogházra. Ezenkívül még két csoport felett ítélkeztek, egyik felett a beográdi államvédelmi bíróság, a másik felett a becskereki törvényszék. 29. születésnapján Szervo Mihály már a mitrovicai fegyházban volt. Mögötte tíz évi politikai munkásság, előtte pedig tízévi raboskodás állt. Életének új szakasza következett, amit szorgalmas tanulás, további illegális politikai munkára való felkészülés töltött ki, mivel a politikai foglyok a szremszka mitrovicai raboskodást kommunista egyetemmé változtatták. A nagybecskereki csoportból kilencen 1929 december 18-áig a Glavnyacsában maradtak. Ekkor áthelyezték őket Szremszka Mitrovicára. Éppen havazni kezdett, amikor a kilenc kommunistát összekötözve, gyalog végighajtották a városon az állomásra. Márton Rózát Zágrábba vitték a szavszkacesztai fogházba. Szremszkamitrovicán már néhány nap múlva kapcsolatba kerültek a régebbi kommunista foglyokkal. Orvosi vizsgálat közben történt. Mindannyian meztelenre vetkőzve várták, hogy az orvos megvizsgálja őket. Szervó észrevette, hogy az egyik ápoló, aki maga is rab volt — Rodolyub Csolákovics — reá néz és K-betűt rajzol a falra. Szervo igent intett a fejével. Ez a kapcsolat azonban rövidéletű volt, mert 1930 januárjában, amikor a becskerekiek még magánzárkában sínylődtek, Mosa Pijadet, Csáki Lajost és másokat Lepoglavára, Rodoljub Csolakovicsot és Rade Vujovicsot Mariborba vitték ... Csak 1933- ban, az összeg fogházakban vívott, kemény küzdelmek után összpontosították a politikai foglyokat újra Mitrovi Icán. Lyubomir MILIN (Folytatjuk.) Kedd, 1959. IX. 1. új kisautó a láthatáron Jövőre nyolcezer kisautó és hatvanezer motorkerékpár . Mai első vásári beszámolónkban leszögeztük, hogy a beográdi árumintavásár idei slágere az autó. Igazolja ezt az a temérdek néző, amely betölti a harmadik csarnokot, ahol a gépkocsik vannak kiállítva. De most nem a sikerről akarunk beszámolni, hanem autógyártásunk kilátásáról. Az a kis kétüléses Fiat sportkocsi, ami a Zastava bemutatóján látható, csak rendelésre készül, s 1 millió 300 ezer dinárba kerül. A Mercedes és a DKW kocsiknak is nagy közönségsikerük van, de vevő nincsen. Minket a kisautók érdekelnek, s a termelés növelése. Motoriparunk képviselői úgy vélik, hogy 2-3 év múlva sor kerülhet egy korszerű automobil szalon megszervezésére, valamelyik árumintavásáron. Ennek megvalósítása természetesen a hazai motoripar gyártásának fejlődésétől függ. Kiskocsit és motorkerékpárt most nálunk könnyű eladni. Itt van a kis Fiat 600- as kocsi, amely végeredményben nem a legkényelmesebb kiskocsi. Európában gazdaságosabb autók is szaladgálnak, de nekünk megfelel, s annyira keresett, hogy például Noviszádon legalább kétszáz, Szlovéniában pedig csaknem ezer kocsira van előjegyzés. Az azonnal átvehető használt Fityó ma drágább, mint az új, amelyre hónapokig kell várni. A Zastava autógyár jövőre — így mondották az illetékesek — 8 000 darab 600-as típusú és 2 000 darab 1 100-as típusú kiskocsit hoz forgalomba.Ugyanitt hallottuk, hogy jövőre a jugoszláv motorgyárak 60 000 motorkerékpárt gyártanak, ezzel azonban korántsem fedezik az egyre növekvő keresletet. Úgy látszik, 1960-ban még egy „népkocsi” kerül forgalomba — legalább is a kopári Tomos megbízottai szerint. Ez a gyár ugyanis, amely eddig a PACH szabadalom alapján különféle mopedeket, robogókat és nagyobb motorkerékpárokat gyártott, áttér a kiskocsi gyártására is. A konjuktúra készteti erre. Franciaországban a Citroen autógyár tavaly egy csúnya külsejű, de gazdaságos népkocsit hozott forgalomba, 400 000 frankba kerül. Ez a szürke, sátorfedelű kocsi minden csúnyasága ellenére is meghódította a franciákat, s ma márszázezerszámra szaladgál Párizsban és a vidéken. A Tomos-gyár e francia kiskocsi gyártására tárgyalt a Citroen autógyár megbízotttaival. A megbeszélések már befejezés előtt állanak, s lehetséges, hogy jövőre a jugoszláv utakon is megjelennek a kooperációban gyártott Citroen kiskocsik. E kocsi motorja 500 köbcentis, jól bírja az utakat és a nehezebb terepet. Jó rugózata van és keveset fogyaszt. Ma Franciaországban heteket várnak az igénylők e népkocsira, a- I kár nálunk a Fityóra. Egy információ szerint a francia ■ népkocsi nálunk mintegy hatszázezer dináros áron kerülne forgalomba. A Tomos-gyár rendelkezik az ilyen népkocsi sorozatos gyártásához szükséges technikai felszereléssel, különösen kooperációs alapon, ahogyan az új kiskocsit gyártanák. Minél több kiskocsink lesz, s lehetséges, hogy előbbutóbb a garázskérdés égetőbbé válik a nagyvárosokban, mint a lakáskérdés. A személykocsik mellett igen nagy az érdeklődés a teherkocsik iránt is. Nálunk elsősorban a TAM és a FAP gyár állít elő teherkocsit. A TAM megbízottai szerint jelenleg kétféle teherkocsit gyártanak. Az egyik kocsi, a 2 tonnás Pionír, gyártásával azonban rövidesen felhagynak, mivel típusa avult. Az újabb gépkocsi a 4,5 tonnás Diesel-motoros teherkocsi, ezt fogják tömegesen gyártani. _ Mindkét gyár ezenkívül előállít tűzoltó-, hűtő- és különleges szállítókocsikat, vala- mint társas gépkocsikat. A beográdi árumintavásár, autócsarnoka