Magyar Szó, 1960. október (17. évfolyam, 231-256. szám)
1960-10-16 / 244. szám
M.eletei Békés nyár Készül az első macedón rendező filmre Dmitrije Oszmanic fiatal szkopjei rendező most forgatja első filmjét a Békés nyár, Frida Filipovics írónő forgatókönyve alapján. A történet hőse egy fiatal házaspár. Közös lakásban élnek, örökösen kitéve a hívott és hivatlan vendégek háborgatásának. Néhány hónapra elutaznak Ohridba, és már előre örülnek a békésnek ígérkező napoknak, de az ismerősök és a barátok itt is megtalálják őket, zavarják nyugalmukat. Mindez sok mulatságos helyzetre ad alkalmat. A film természetesen nem a barátság ellen hadakozik, hanem azok ellen irányul, akik indokolatlanul háborgatják, mások békéjét, a magánélet tiszteletben tartása mellett áll ki. A szkopjei Vardar gyártásában készülő komédia érdekessége, hogy ez lesz ez első macedón filmrendező bemutatkozása. A vállalat filmjeit eddig más köztársaságokból kölcsönkért rendezők csinálták. A főszerepet Szlobodan Perovics, Lyupka Dzsundeva, llija Milcsin, Meri Boskova, Petre Prlicsko és Híja Dzsuvalekovszki játssza. Lyupka Dzsundeva játssza a Békés nyár női főszerepét MAGTAESZO Nyugtalanító találkozás egy remekművel Néhány benyomás a Hiroshima, szerelmem című francia film bemutatójáról A múlt héten, csütörtökön a beográdi Morava filmkölcsönző vállalat vitatribünje a Hirosima, szerelmem című francia film egyetlen előadásával megkezdte állandó, háromhetenként ismétlődő vendégszereplését Noviszádon. Az a célja, hogy kimagasló alkotások bemutatásával, értékelésével véleménycserét váltson ki a filmbarátok között, elmélyítse filmkultúrájukat, elősegítse a filmművészet teljesebb megismerését, megértését. Jobb kezdetet el sem lehet képzelni. Alain Resnais új utakon járó, sok tekintetben korszakalkotó filmjének, amelyhez foghatót — Orson Welles Aranypolgárának kivételével — nem találunk a hangos film történetében. Ezernyi nyugtalanító kérdést vet fel, izgalmas, több szólamú cselekményével és formai újításaival megdöbbent minket a nézőket, akik a kommercializálódott filmipar emlőin nevelkedtünk, és arra késztet, hogy felülvizsgáljuk a filmről alkotói fogalmainkat. A Hiroshima, szerelmem, voltaképpen csak érzelmeket indít, asszociációkat kelt anélkül, hogy magyarázna, megértése a láthatatlan meglátása fárasztó szellemi megerőltetést követel, igénybe veszi, leköti a néző intellektuális képességeit. Erre — valljuk be — nem vagyunk sem felkészülve, sem berendezkedve, mert a mozitól elsősorban könnyű szórakozást várunk s nem elmélyülést. A nézők lélektanának ismerői erre a körülményre alapozzák azt a véleményüket, hogy nem a nagy közönség számára készült — illetve végső fokon mégis csak annak, de nem a mostani, hanem a jövő közönségének — és a filmkölcsönzők is többek között ezért idegenkednek megvásárlásától és forgalombahozatalától. Első látásra lenyűgöző hatású, emésztő nyugtalanságot kelt, az ellentétes, kérdőjeles benyomások annyira megtöltik énünket, hogy nehéz köztük az eligazodás. Többször kellene látni, mert csak ez segítené elő a benyomások rendezését, ez adhatna talán választ az ajkunkra toluló kérdésekre. Sajnos, erre nem volt alkalom, ezért az alábbi sorokra úgy kell tekinteni, mint első tájékozódásra az ismeretlen világban, mint ismerkedésre egy remekművel, amely csak többszöri találkozás után enged teljesebb betekintést szépségeibe. A film talán mindenekelőtt, a háborúról szól, mégpedig olyképpen, mint az ember legbensőbb érzelmeit deformáló, romboló erőről. Szinte lehetetlenre vállalkozunk, amikor történetét megkíséreljük dióhéjba süríteni: egy francia aszszony és egy japán férfi találkozása, 24 órás boldogtalan szerelme, amelybe döntő módon beleszövődik az asszony múltjának tragikus epizódja: egy német katonához való tiltott, tragikus végű szerelme a háború éveiben, a franciaországi Nevers városkában. A múlt és jelen összekapcsolása, az emlékezés és a feledés problémájának tárgyalása, de mindenekelőtt a hiroshimai borzalmak és a Neversben átélt megalázások között megtalált öszszefüggés, az elpusztított város és a tönkretett élet között megteremtett párhuzam rendkívüli mélységet ad a filmnek. Alain Resnais azonosítja Hiroshimát a lány tragédiájával, bemutatja, hogy szerelmének elvesztése és honfitársainak gyűlölete — németet, megszállót szeretett! — ugyanolyan pusztítást végzett bensőjében, mint Hiroshimában az atombomba, egyéni tragédián keresztül érzékelteti a háború következményeit, egy korszak szörnyűségeit, amikor bűnné válik az, ami szép lehetne, amikor a ragaszkodás megbocsáthatatlan szégyenné, vétekké lesz. Ezt az alapgondolatot az emberi problémák sokrétű bonyolult szálai szövik át. Közülük az egyik a magány kérdése. A film hősnője 14 évig hordozta magában, viselte Hiroshimájának terhét, anélkül, hogy megosztotta volna valakivel, férjével mondjuk. Nem tette meg, mert a magáramaradottság korunk emberének — vagy talán minden kor emberének — egyik alaptulajdonsága, egyes dolgokat nem közöl még legközelebbi hozzátartozójával sem, s csak a rendkívüli találkozások nyitják meg a titkok zsilipjét, akkor is rövid időre, hogy aztán ismét begombolkozzanak önmagukba, újabb titkaikkal. A film formanyelve forradalmi. Mód felett érdekes az, hogy a freudi módszer alkalmazásával, hogyan ábrázolja az elmosódó emlékek ébredését, a tudatból kirekesztett, de hatóerejüket el nem vesztett indatok jelentkezését. Az emberi gondolkodás, a visszaemlékezés szokásos menetét követve, nem kronologikus sorrendben, hanem csapongva, a múltdarabkák, az érzelemfoszlányok mozaikjából áll elénk az aszszony múltja. Emiatt közlés módja is szaggatott, értelmét csak az egymástól szétválasztott jelenetsorozatok befejezése után tudjuk megérteni. Ezzel sikerült a rendezőnek felszínre hozni a tudat alatti rétegek rejtekében elfojtott érzelmeket, ami aztán külön varázst adott a filmnek. Ebben döntő szerepe van a montázsnak, amely Resnais művével visszanyerte eredeti értelmét, nevezetesen azt, hogy a látszólag teljesen összefüggéstelen jelenetek egymáshoz fűzésével új értelmet adjon a dolgoknak. Roppant merészek a rendező kihagyásai is, minden magyarázat nélkül, szinte csapongva tér át az egyik jelenetről a másikra, az emlékek sűrűjében kutatva és a nézőre bízza a kapcsolat megtalálását. A Hiroshima a filmszerűség fogalmának felülvizsgálatát is megköveteli. A film vizuális művészet, tehát „beszéljen”, fejezze ki mondanivalóját elsősorban képekben” — hangzik a filmművészek egyik parancsolata. Resnais ezt a lehető legteljesebben meg is tartja. Ám ugyanakkor a párbeszédet egyenrangúvá teszi vele, noha nem abban az értelemben, hogy magyarázza velük a cselekményt, hanem új funkcióval ruházza tét, önálló mondanivalója van vele, aztán az öszszetevő részek hangszerelésével elmélyíti, többsikúvá teszi művét. És végül említsük meg azt is, hogy olyan őszinte, nagy szenvedélyekre képes, bámulatosan kifejező, átszellemülten szép asszonyi arccal, amilyen Emanuella Riváé, nagyon, de nagyon ritkán találkozunk a vásznon. KALAPOS Zoltán Egy film , tíz arc Luchino Visconti rendező Rocco és testvérei című nemrégen elkészített filmjében Olaszország egyik legégetőb társadalmi és gazdasági problémáját, a fejlett Észak és az elmaradott Dél ellentmondását boncolgatja egy Milánóba költözött szicíliai család életének bemutatásával. A filmkritikusok az utóbbi évek legkiemelkedőbb olasz filmjei közé sorolták, a legutóbbi velencei fesztiválon a legjobb alkotás volt, de az egyházi befolyás alatt álló zsűri botrányos körömééyek között megvonta tőle a legnagyobb elismerést. Hamarosan elkerül hozzánk is. Addig is bemutatjuk szereplőit. Fenn, balról jobbra: Alain Delon, Renato Salvatore, Spiros Focas, Max Cartier, Viđolenzn. Lent, balról jobbra: Annie Girardot, Claudia Cardinale, Claudia Mori, Alessanđra Panaro, Katina Paxinon. Mártuk ROSEMARIE KISASSZONY Rosemarie Nitribitt esete a „gazdasági csoda” csodatévőivel, a legbefolyásosabb nyugat-német tőkésekkel és meggyilkolása annak idején nagy port vert fel a német s ezentúl a világsajtóban is. Nos, ez a híres film erről a magas trónra felültetett kéjnőről szól, aki nagyon sokat tudott Németország leggazdagabb polgárainak magánéletéről, gazdasági titkairól, és ez okozta vesztét Rolf Thiele rendező művét a kitűnő filmeknek kijáró hírnév előzte meg, s most hogy végre elkerült hozzánk is, elmondhatjuk, valóban igazuk van azoknak, akik kivételesnek tartják. Thiele rendezőnek egy ízben megemlítették, hogy filmje Bertold Brecht szatíráira emlékeztet, mire ő ezt válaszolta: Brecht Koldus operája az üres has korgása, az én filmem pedig a telt gyomor büfögése. A hasonlat találó, Rosemarie ugyanis mindenek előtt az adott társadalom sajátságos produktuma, az hozta létre, emelte magasba, és tette el végül is láb alól, amikor önálló erőként kezdett hatni. A környezetet nagyon finoman érzékelteti a rendező, Rosemariet beleágyazza az öntelt, sikerektől megszédült társadalmi réteg szövetébe, és így teszi nagyító alá esetét. Végső fokon nem is Rosemarieről, a prostituáltról, hanem Rosemarieről, a társadalmi jelenségről készített filmet. Ebben a megvilágításban nem valami kedvező fény vetődik a nyugat-német közélet vezetőegyiniségeire, azokra, akik hivatalosan az ország legtekintélyesebb polgárai, a társadalom oszlopai. A Rosemarie eset kapcsán tulajdonképpen az uralkodó osztály erkölcsét és etikáját szedi ízekre. Szokatlanul merész téma. És az a körülmény, hogy német film, külön figyelmet érdemel. Azoknak, akiknek sikerült megakadályozni, hogy a Rosemarie eset ne kerüljön a bíróság elé, megkísérelték a film forgatását is lehetetlenné tenni. A Daimler-Bencz cég például megtagadta, hogy a rendező rendelkezésére bocsássa a gyártásában készülő Mercedes kocsikat, amelyeknek egyébként rendkívül különleges és jelképes szerepük van a fimben. Csak ezt az egy apróságot említettük, habár ezernyi ehhez hasonló eset volt, mégis a film, a gáncsoskodás ellenére is, elkészült. Betiltani nem lehetett, de hogy, hogy nem, szokatlanul gyorsan lekerült a németországi mozik műsoráról. EGY MONDATBAN: Egy társadalom bonckés alatt. AZ EZREDES ESEN Amerikai komédia a zsidóüldözésről. Milyen disszonánsan hangzik a film műfajának ez a rövid meghatározása. Nagyon nehéz feladatra vállalkoztak a film alkotói, amikor az emberiségnek egy tragikus szégyen teljes korszakáról a humor hangján kívántak szólni. Végső fokon persze ez sem lehetetlen, de nem úgy, ahogy ebben a filmben látjuk. Az amerikaiak úgy látszik, képtelenek megérteni az európai embereket, körülményeket, mert ahogyan megformálták Samuel Jacobowsky alakját, az minden csak nem üldözött zsidó és a korszak is, amelyet lefestettek, minden, csak éppen nem a nácizmus korszaka. Hogy a film mégis bizonyos hangulatot tud kelteni, azt Danny Kay játékának köszönhetjük. • EGY MONDATBAN: tragédiából komédia. K. z.