Magyar Szó, 1962. április (19. évfolyam, 89-117. szám)

1962-04-18 / 106. szám

Г *. oldal ZENTA KÖZSÉGI NÉPBIZOTTSÁGÁNAK TANÜGYI TANÁCSA pályázatot hirdet a következő tanügyi munkahelyek betöltésére: a Zentai Mesa Pijade Gimnáziumba 1. Igazgató 2. Magyar nyelv sz­akos előadó 3. Ném­et nyelv szakos előadó 4. Előadó technikai nevelésre 5. Testnevelési tanár a Zentai Közgazdasági Iskolába 6. Közgazdász és könyvelői szakra a Zentai Vegyészeti Technológiai Iskolába 7. Matematika és technikai­ rajz szakos tanár 8. Fizika és számtan szakos tanár 9. Tanár a szerves vegytan tanítására 10. Tanár az analitikai vegytan előadására a Zentai Petőfi Sándor Elemi Iskolába 11. Angol nyelv szakos előadó 12. Zene szakos tanár, vagy előadó a Zentai Szteván Szrémac Elemi Iskolába­n­­ 13. Zenei nevelésre előadó, vagy szaktanító 14. Testnevelési előadó, vagy szaktanító a Zentai Dózsa György Elemi Iskola magyar nyelvű tagozatára 15. Zene nevelésre előadó, vagy szaktanító a Zentai Thurzó Lajos Elemi Iskola magyar nyelvű tagozatára 16. Angol, német vagy orosz szakos előadó 17. Szerb szerv szakos előadó 18. Előadó a technikai nevelésre a Felsőhegyi Csokonai Vitéz Mihály Elemi Iskola magyar nyelvű tagozatára 19. Szerb, német vagy orosz szakos előadó 20. Biológia és testnevelési előadó 21. Előadó a technikai nevelésre a Tornyos­ Tömörkény István Elemi Iskolába 22. Nevelő 23. Két tanító a tanyai iskolába 24. Magyar és szerb nyelv szakos előadó 25. Angol, német vagy orosz nyelv szakos előadó 26. Szerb nyelv szakos előadó 27. Számtan és fizika szakos előadó 28. Biológia és vegytan szakos előadó a Zentai Szteván Mokranyac Alsófokú Zeneiskolába 29. Szaktanító hegedűre 30. Ének szakos szaktanító 31. Két harmonika szakos szaktanító a Zentai Papp Pál Ipari Iskolába 32. Szerb nyelv szakos tanár, vagy előadó ., 33. Magasszakképzettségű fémipari munkás 34. Technikus, vagy magasszakképzettségű textil­ipari munkás 'd­ο0Ш9 ‹ '1,?­ ° 35. Szakképzett asztalos FELTÉTELEK: Az 1. pont alatt felsorolt munka­helyre pályázhatnak 10 évi szolgálattal rendelkező ta­nárok, akik a magyar és a szerb nyelvet tökéletesen beszélik, a 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10, 12, 13, 14, 15, 17, 18, 19, 20, 21, 22, 23, 25, 26, 27, 28 29, 30, 31, 32, 33, 34, 35, alatti munkahelyekre kötelező a szerb és a ma­gyar nyelv tudása. A 9. és a 10. pont alatt felsorolt munkahelyeken előnyben részesülnek a technológiai egyetemet vég­zett személyek. A 14. pont alatt felsorolt munkahelyen a női mun­kaerők részesülnek előnyben. A 31. pont alatt felsorolt munkahelyre pályázhat­nak a középfokú zeneiskola elméleti szakát végzett személyek, akiknek melléktantárgyuk a harmonika. A 34. pont alatt felsorolt munkahelyen elsőbbségük a középiskolát végzett személyeknek van. Megjegyzés: A kérvényeket az érdekelt iskolák bizottságainak kell címezni. A pályázat a SZ. N. Hiva­talos Közlönyében való közzététel napjától számítva 15 napig érvényes. A kérvényekhez csatolni kell a pályázati szabályzat 23. szakaszában előírt iratokat. A később és a megfelelő iratok nélkül beküldött pá­lyázatokat nem fogadjuk el MAGYAR SZÓ Szerda, 1962. április II. 1 Szlovéniában várnak bennünket kis örömök, kis gondok Kéthetes szlovéniai körutos voltam a szlovén turistaszö­vetség jóvoltából. Olcsó pén­zért vittek engem és velem együtt még 26 — más köz­társaságbeli — útitársamat, hogy újságírók és turisztikai ügynökségek képviselői saját szemünkkel lássuk és magun­kon tapasztaljuk, mit találhat a turista, nyaraló munkás, vagy külföldi vendég hazánk legszebb vidékén, Szlovéniá­ban. Két hétig utazni azon a vidéken, megtekinteni a leg­szebb és legnevezetesebb lát­nivalókat, s mindezt azzal a feladattal, hogy később el is mondjuk vagy leírjuk, nem kis feladat. Azt hiszem, Osmán, a Karavankák keleti nyúlványain rejtőzködő kis telepen mondta az ottani tu­ristaszövetség képviselője: „Ha normálisak vagyunk, ak­kor már úgy összekevertük a helységeket, hogy Bledet a tengerre képzeljük, Nova Go­­ricáról pedig nem tudjuk pon­tosan, hogy Verne regényéből ismerjük-e, vagy a világűr­utazással kapcsolatban hal­­lottun­k-e róla”. Jómagam azt tartom, hogy normális va­gyok és alaposan összekever­tem a látottakat, megpróbá­lom mégis rendezni az ösz­­szekuszált gondolatokat, fo­galmakat, és leírni az érdeme­sebb dolgokat hogy más is megkedvelje Szlovéniát, más is lássa, azt, amit előttem m­ér sokan dicsértek és raj­tam kívül még sokan megdi­csérnek. „ A LEGKELLEMETLENEBB EMLÉK Tulajdonképpen nem egé­szen helyes ez a cím, mert kellemetlen emlékben — ezen az egyen kívül — nem is volt részünk. Tehát: a kelle­metlen emlék. Ünnepélyesen megfogad­tam ugyan magamban is, és szlovéniai vendéglátóim és útitársaim előtt, hogy ezt az esetet, ezt a kellemetlen ese­tet, elfelejtem, mert az út többi részén annyira jól érez­tük magunkat, hogy ezt iga­zán kiha­gyhatnám. Kérem, szlovéniai ismerőseim elnézé­sét, hogy megszegem fogadal­maimat, de ha elolvassák, ak­kor rájönnek, hogy nem rossz szándékból teszem, hogy éppen ezzel az esettel kezdem az esetek sorozatát Április 30-án Nova Goricá­­ra érkezett autóbuszunk. (Ha már az autóbuszt említem, felp­y el kell mondanom, hogy a­­ két hét alatt kereken két­ezer kilométert tettünk meg ezzel az autóbusszal a szlo­véniai hegyi utakon, de e­­gyetlen egyszer sem volt ve­le semmi baj. Sohasem kel­lett miatta várakoznunk. Igaz, nem egyszer borsódzott a hátam és valamennyiünké a buszban, amikor a kanyar­gós szerpentineken hirtelen, szembetalálkoztunk más jár­művel. Azt hittük, no, most itt a vég! Jezse, a sofőr azon­ban olyan ügyesen vezette a kocsit, hogy kár volt izgul­nunk.) Megérkeztünk tehát Nova Goricára, s megálltunk a Park hotel előtt, hogy ott meghaljunk. Útvezetőnk, Tha­ler Bruno kijelentése szerint ez a hotel Nova Gorica egyik látványossága. Nemrégen é­­pült, s a lehető legmoder­nebb, úgy számítottuk, hogy itt lesz az egyik legszebb fogadtatás. A hotel igazgató­ja azonban a legdurvább mó­don elutasított bennünket. Inkább fizetek, csak minél előbb álljanak tovább! — mondta. Mindezt csak azért emlí­tem, hogy némileg megértés sem, milyen kellemetlen hely­zetbe hozta ez az igazgató nemcsak átvezetőnket és min­ket, hanem valamennyi szlo­véniai vendéglátót, akik any­nyi jó szándékkal iparkodtak n megvovtatni mindent,­­ ami­ Szlovéniában legszebb, leg­­kedvesebb* Akik ez­után ez eset után nem győztek elég­szer bocsánatot kérni, hogy felejtsük el az esetet. Ezen­túl valahányszor szlovén köz­társasági vagy goricai járá­si turistavezetővel találkoz­tunk, mind az­t állította, hogy ilyen eset még nem volt Szlo­véniában és nem is lesz, mert csak egy hoteligazgató van, aki ezt megtette, de az sem lesz az sokáig. A látottak alapján elhi­szem állításukat, mert ilyes­mit sehol máshol nem ta­pasztaltunk és hiszem, hogy más sémi A szlovéniai táj szépségé­ről imi már elcsépelt dolog. Inkább a vendégmarasztaló — helyesebben a vendégfo­gadó apróságokat említem, amivel ott marasztalják az idegent a leleményes helybe­— Eno tursko prosim! (Fe­ketét kérni megtanultam ez­alatt a két hét alatt szlové­nül is). Jött a kávé gyorsan. S a­­kár kedves és mosolygó pin­­cérlábig hozta, akár ügyes fiú vagy idős pincér bácsi, a csé­szealjbam ott virított egy szál ibolya, vagy más illatos és színes virág. Ha gyufát kértem, azt is igy hozták. — Virág nélkül nálunk nincs felszolgálás..-k­imondta az egyik pincér, akivel erről néhány­ szót beszéltem.^ilh' ј*ЈГ Más hasonló esetet is ta­pasztaltam: Koperba érve egy kis sza­bad időnk volt, és Majoros Pé­ter rádiós kollégámmal sze­rettünk volna ellátogatni a Trieszt előtti Skofija határ­­átjáróhoz. Kívánságunkat csak fél füllel hallhatta egy — egyébként vajdasági szár­mazású — vendéglátónk, s a­­zonnal felajánlotta, hogy el­visz bennünket kocsiján, mert úgyis megy át Trieszt­be. — A határról visszajöhet­nek autóbusszal. — Ugyan — vágott közbe egy másik. — Kimegyek én értük fél óra múlva, és ha­zahozom az én kocsimmal. Útközben benzint vett új ismerősünk­ A benzinkút elő­zékeny alkalmazottja pillana­tok alatt letörölte a szélvé­dőt, átnézte a gumikat, meg­töltötte a tartályt, "sofőrünk” ki sem szállt a kocsiból, csak az ablakot engedte le és ott fizetett. „­­ Szerencsés utat, kelle­mes szórakozást! — búcsúzott tőlünk a benzinkút műnké­­se. Nem került neki semmibe, hogy szerencsés utat kívánt, mi sem lettünk vele gazda­gabbak, legfeljebb egy kelle­mes élménnyel, amiben bizo­nyára szívesen részesül bár­melyik autóutas. Az általános tisztaság ia hozzátartozik a kedves ven­déglátáshoz, de ahol­­ sok a vendég, ott nehéz vigyázni a tisztaságra. Szlovéniában igen sok a vendég, mégis minde­nütt minden tiszta. A tiszta­ságra való vigyázásnak meg­van a maga módja, például ez: Lipicán, a híres lipicai lo­vak több száz éves tenyész­­telepén, az istálló előtt kis bemutatót tartottak számunk­ra. Az ajtó mellett szemetes­kosár állt, hogy a gyakori látogatók ne az ajtó elé do­bálják az üres ciigarettásdo­­bozokat, papírdarabot, st­b. Szarajevói útitársunk, úgy látszik, nem szokta meg az ilyenféle rendet, vagy pedig nem látta a szemeteskosarat, és pont a küszöbre dobott egy üres cigarettásdobozt. — Kérem, mi sokat adunk a tisztaságra, bocsánatot ké­rek, hogy figyelmeztetem, de legyen szives, dobja a kosár­ba azt a dobozt — figyelmez­tette az igazgató udvariasan a szemetesét. MATUSKA Márton APRÓ KELLEMES MEGLEPETÉSEK Kranyszka Gora Elvarázsolt kagylóT­ ermészetesen telefonkagyló. Ne haragudjanak, de nem tudom kivárni az írás végét, és már most az elején kikottyintom a tanulságot: NE AKARJ TE TELEFONÁLNI HA NINCS TENEKED HUSZDINÁROSOD. Köszönik igenis a tanulságot, de ha még egyszer ilyen pofátlan közhellyel állok elő akkor... Hát jó. Hallgatok. De csak mondjam nyugodtan. Úgysem olvassák el. Az más. Tehát. Beográdban jártam főleg. Mellékesen megbíztak, hogy intézzek el két apró ü­­gyecskét. Ügyfeleim valamely a valaháza­­megetti cirillbetűs utcában terültek el. Beográdot úgy ismerem, mint a tenye­remet, melyből csak a három fővonalra emlékezem. Gyalogolni meg hát nincs tü­relmem. (Az ember megindul az OKTO­BER 14., utcán, megy vagy negyvennyolc órát, mendegél, felnéz az utcatáblára, és nahát még mindig 14-e van!) Nem és ezerszer nem. Elvégre Mister Bell volt olyan szíves és feltalálta a tele­font... Én meg majd szépen feltalálok egy húszdinárost. Igen. Igen? Kiforgatom a zsebeimet. Húszdi­nárost akkorát sem találok, mint két tíz­­dináros. Na jó. Tudnivaló dolog. Az lett volna furcsa, ha találok. Ha nem tessék idenézni. Ezért a százasért veszek Magyar Szót és visszakapok... Visszakapok egy ötvenest és három tí­zest. * Hát nem lök ki velem, újságárus bácsi. Veszek még egy NIN-t is. Az ötvenesből éppen húsz jár vissza. De négyszer öt is húsz. Na jó. Nem erőltetjük az újságárusnál. Elő egy másik százast. Veszünk a boltban bonbont hatvanért. Megüt a guta, ha ott tudom meg, hogy a Nemzeti Bank időköz­ben negyvendináros pénzegységet hozott forgalomba. Nem. Ilyenről szó sincs. Ta­karosan csomagolt egydinárosokat kapok. Az utolsó százasomon kenőmájast ve­szek. Sajnos: „lehet-e — több — öt — de­kával — az — pont — száz...’*, és nem kaptam vissza semmit. Villamosra szállok. Itt már ötszázast kell elővennem. De már a következő állomáson letessékelnek mert három nyelven is ki­írták. APRÓPÉNZT TESSÉK ELŐKÉ­SZÍTENI!. Megreggeliztem, úgy kerekítettem fel a borravalót, hogy húsz dinár járjon vissza. Sajnos nem fogadtak el borravalót, és ap­rójuk sem volt visszajáró, így kaptam tí­zet. Vettem a feleségemnek vázát. Magam­nak mandzsettagombot rövidujjú Inghez. Semmi. A második ötezrest már fel sem akarta váltani a tyúkszemvágó. Mereven nézett a szemembe: — Aprója nincs? — Nincs! — hazudtam szemérmetlenül. Pedig ha akkor beolvasztanak, össztérfo­­gatomnak csak egy százaléka lett volna nem fém. Sóhajtottam. Már amennyire az ötdin­árosok engedték a mellényzsebben. Káromkodva adott vissza egy csomó pénzt. Elhülve bámult utánam, hogy min­den lépésnél úgy csilingelek, mint egy trojka. Vettem a sarki bazárban jó erős botot. Arra támaszkodva vonszoltam magam. Ekkor megcsillant előttem a megváltás reménye. A Pénzváltó Intézet. Ha! Beme­gyek. Váltsanak be húszasokba tízeseket Kiderült, hogy dinárt dinárba nem le­het beváltani. Rendőrt akartak hívni. Olyan szomorúságos állapotban voltam, (a kenőmájas is olvadozott már a zsebem­ben), hogy nyugodtan kiállhattam az állo­más elé. »I. „Uram,-.i a kórházból jövök... Sí­rom napja nem... telei... Izé ettem... ha volna egy húszd­in­árosa... És csakhamar két valóságos piszkot húszdináros ragyogott a tenyeremen Rohantam a telefonfülkéhez. Bedobom a pénzt. Tárcsázok. Ezt csak nem teszik meg velem?! Nem veszik fel a kagylót! Pedig nem veszik. De mennyire nem veszik. Fricskázom a te­lefont. Kérem, könyörgöm, adja vissza a húszasomat... Van magának fogalma ... Hát tehetek én róla, hogy az illető még alszik, avagy közhelyen ül... Legyen szí­ves ... De igazán, hogy lehet ily kegyet­len !... Sóhajtok. Bedobom a másik húszast. Remegő ujjakkal tárcsázok. Foglalt. Sebaj. Akkor vissza a pénzt. Kitt-katt... Lenyelte!! Hé! A húszasom! Hiszen most nem tetszett kapcsolni. Ad­ja vissza! Adide! Ütögetem a dobozt. Pofozom. Püfölöm. Harapom. Üvöltök a kagylóba ... húsza­som! Vissza! Please! Prego!... Nem? Majd én megmutatom. Te! Te...! — Rú­gok. Tépem a zsinórt. Öklözöm a számo­kat. Kint egy tágra nyílt szemű öregúr bor­­zadozik. Látom, hogy rohanna a mellet­tem­ levő fülkébe, hogy feltárcsázza a 04- et a Mentőket. Csakhogy... he-he! Húszasa neki sínes. KOPECZKY László

Next