Magyar Szó, 1963. december (20. évfolyam, 330-360. szám)

1963-12-01 / 330. szám

Vasárnap, 1963. december . MAGYAR SZÓ Töretlen utak merész keresője Szobrot emeltek Belgrádban Boris Kidričnek JOVAN VESELINOV MEGEMLÉKEZÉSE A köztársaság napján, az AVNOJ II. ülésszakának 20. évfordulója alkalmából ün­nepélyesen leleplezték Boris Kidričnek, egyik legkiemel­kedőbb forradalmárunknak, a népfelszabadító háború és a háború utáni országépítés e­­gyik legkiválóbb vezetőjének szobrát. Az ünnepélyes szoborlelep­­lelezésen jelen volt Edvard Kardelj, a Szövetségi Szkups­­tina elnöke, Aleksandar Bankovic, a köztársaság al­­elnöke, Vladimir Bakaric, Miha Marinko, Đuro Pucar, Lazar Kolisevszki, Blažo Jo­­vanovic, Svetozar Vukmano­­vić, Ivan Gošnjak és Veljko Vlahovic elvtársak, a Szö­vetségi Szkupstina és a köz­­társasági szkupstinák leg­főbb funkcionáriusai, a Szö­vetségi Végrehajtó Tanács tagjai, a Jugoszláv Kommu­nista Szövetség Központi Ve­zetőségének tagjai, a társa­dalmi és politikai szerveze­tek és a Jugoszláv Néphad­sereg képviselői, Boris Kid­­rič munkatársai és barátai. Jelen voltak a szobor le­leplezésen Boris Kidrič csa­ládtagjai is. Boris Kidrič 3,20 méter magas szobra a Knez Miloš utcában áll, a Szerb Végre­hajtó Tanács székháza és a Szövetségi Gazdasági Terv­hivatal épülete között. Eb­ben az épületben dolgozott a háború után fáradhatatlanul Boris Kidrič elvtárs. A mo­numentális szobor Nikola Janković belgrádi szobrász­­művész alkotása, a szobor kö­rüli teret Milan Dadić mű­építész tervei szerint rendez­ték. Boris Kidrič szobrát­­lo­ván Veselinov, az SZKSZ Központi Vezetőségének tit­kára leplezte le a következő beszéddel: — Bronzból öntött szobra előtt állva, megemlékezünk Boris Kidricről, elvtársunk­ról, pártunk és népünk har­cosáról, akit jól ismertünk és nagyon szerettünk. Meg­emlékezünk Tito elvtárs e­­gyik legbensőbb munkatár­sáról, pártunk központi ve­zetősége végrehajtó bizott­ságának tagjáról, aki ennek az épületnek falai mögött é­­gett és emésztődött gazdasá­gi építésünk legsúlyosabb munkájának végzése köz­ben, fiatal szocialista orszá­gunk harcának legsúlyosabb napjaiban, amikor fennma­radásáért harcolt és azért, hogy megtalálja saját útjait és új, humánusabb megoldá­sokat a szocializmus és a szo­cialista társadalmi viszonyok építésében. Boris Kidril elvtárs rövid, korán félbeszakadt életét for­radalmi munkásság töltötte ki. Tizenhat éves korában mint még kiskorú ifjú a har­cot választotta életútjának, és attól kezdve a munkás­­mozgalom része, jugoszláv népeink sorsának része lett, a legsúlyosabb harcok és a történelmi fordulat napjai­ban. Tizenhét éves korában megszervezte Szlovéniában a munkásifjúság és az értelmi­ségi ifjúság illegális harcát. 18 éves korában egyévi bör­tönbüntetést töltött a mari­bori fegyházban. 1930 és 1935 között Kardelj, Tornáié és más elvtársakkal együtt óriási mértékben hozzájárult a pártszervezeti hálózat ki­építéséhez egész Szlovéniá­ban. 1932-ben a JKP szlové­niai tartományi vezetőségé­nek tagja, 1935-ben a JKP Központi Vezetőségének tag­jelöltje és a SKOJ központi vezetőségének titkára lett, Ő vezette a SKOJ küldöttségét az Ifjúkommunista Interna­­cionálé IV. moszkvai kong­resszusára, Bécsben vizsgála­ti fogságba került, utána e­­migrációban működött, és 1939-ben a Párt utasítására visszatért az országba. Kid­­rič elvtárs már ebben a leg­korábbi időszakban is tanú­­bizonyságot tett kiváló tulaj­don­ságairól, képességeiről és rátermettségéről. Mély és sokoldalú marxista művelt­ségre tett szert, megvolt ben­ne a képesség, hogy elméleti tudással támassza alá har­cát, megvolt benne a kom­munista forradalmár tüzes lelkesedése és hite, s a legmé­lyebb meggyőződéssel har­colt azért, ami az adott pil­lanatban a leghelyesebbnek bizonyult. A háborúban a legnehezebb harci erőfeszítések idején Kiđrič elvtárs a szlovén nép felszabadító mozgalmának egyik legkiemelkedőbb veze­tője, a szlovén partizánoszta­gok főparancsnokságának el­ső politikai biztosa lett. 1942- ben megválasztották a Fel­szabadító Front Végrehajtó Bizottság politikai titká­rának, és 1943-ban az AVNOJ történelmi jelentőségű ülés­szakán ő vezette a szlovén küldöttséget. Fáradhatatlanul szervezte a fegyveres harcot a megszállók ellen, de egyút­tal küzdött a háború belső, felszabadító értelmének ér­vényesüléséért, a szlovén munkásosztály egységéért, a Felszabadító Front általános népi jellegéért, a népbizott­ságokért és a néphatalomért, a szlovén hazafiasságért, a többi jugoszláv néppel való testvéri és egyenjogú viszo­nyért, a következetes inter­nacionalizmusért és más le­­igázott népek harcának tá­mogatásáért. Hazánk végleges felszaba­dításának napján, 1945. má­jus 5-én Kidrič elvtársat megválasztották az első szlo­vén kormány elnökévé. 1946-tól haláláig Kidrič elvtárs gazdasági építőmun­kánk legfontosabb szektorain dolgozott. Hazánk dolgozóival együtt, akik erejük latbave­­tésével hozzáláttak, hogy a háború romjain hatalmas ipart és gazdaságot építsenek, Kidrič elvtárs elemésztődött a szakadatlan munkában. 1948-ban, amikor fiatal szo­cialista országunk minden erejét megfeszítette, hogy a maga lábán fejlődjön, abban a nagy harcban, amelyet né­peink Kommunista Pártunk és Tito elvtárs folytatott, Kidrič elvtárs is kimagaslott, mint gazdasági rendszerünk teoretikusa, legfelelősebb szer­vezője és vezetője. Az azóta sok jelentős fej­­lődési szakaszon átment új rendszerünk kialakulásának kezdetén, Boris Kidrič merész lépéseket tett az ismeretlen­be, új utakat tört, hogy való­ra váltsa a legmerészebb esz­méket, szüntelenül ellenáll­jon a prakticizmussal és a vulgarizációval, és olyan megoldásokat találjon fejlő­désünkben, amelyek egyúttal a leghumánusabb társadalmi viszonyokat is jelentik. És éppen azért, mert gazdasági rendszerünk már abban az időben is olyan antidogma­­tikusan és antibürokratiku­­san fejlődött, éppen azért volt lehetséges, továbbra is felfedni és bírálni gyengesé­geit, és fokozatosan olyan rendszerré fejleszteni, amely a Jugoszláv Szocialista Szö­vetségi Köztársaság új alkot­mányában nyerte el teljes ki­fejezését. Az újat fejlesztve Kidrič elvtárs egyúttal engesztelhe­tetlen harcot folytatott min­den államkapitalista irányzat ellen, a partikularizmus, a centralizmus, a bürokrata gyakorlat maradványai ellen. Kidrič elvtárs neve elválaszt­hatatlanul egybefonódik for­radalmunk műveivel, Marx, Engels, Lenin és a nemzetkö­zi munkásmozgalom nagy eszméinek megvalósításával, a munkásönigazgatás eszmé­jének megvalósításával, a munkástanácsok megalakítá­sával, és azért a gazdasági rendszerért vívott harccal, amelyre alapul a közvetlen termelőknek a politikai és a társadalmi életben való de­mokratikus részvétele. Az (Folytatása a 9. oldalon) Radovan Vlajkovic beszél a Népszínházban 3. oldal Vajdaság és az AVNOJ határozatai Részletek Radovan Vlatkovićnak az AVNOJ II. ülésszaka 20. évfordulójának alkalmából a Novi Sad-i Népszínházban elmondott ünnepi beszédéből Jugoszlávia minden népé­vel egyetemben Vajdaság né­pei is örömmel fogadták az AVNOJ II. ülésszakának ha­tározatait. A Vajdasági Tartományi Népfelszabadító Bizottság körlevélben tájékoztatta a népbizottságokat az AVNOJ II. ülésszakáról és eredmé­nyeiről: „Ezen az ülésen ün­nepélyesen megerősítették népeinknek a felszabadító harcban kikovácsolt ч egysé­gét, és elhelyezték a népi, de­mokratikus föderatív Jugo­szlávia alapjait... Az AVNOJ kibővített képviseletében he­lyet kapott Vajdaság két kül­dötte, közöttük a Tartomá­nyi Népfelszabadító Bizott­ság egyik tagja is, amint­hogy ebben a testületben kép­viseletet kapott minden né­pünk és minden országrész a nép által kiküldött delegátu­sok révén”. A politikai és katonai ve­zetőségek számos jelentése, a párt, a front és az ifjúság sajtója, az AVNOJ II. ülés­szaka után megtartott sok népgyűlés és értekezlet ki­vétel nélkül azt bizonyítják, hogy Vajdaság népei kitörő örömmel fogadták forradal­mi múltúnk legnagyobb tör­ténelmi eseményét. A Slobodna Vojvodina hírt adott arról, hogy „Szerém­­ség csaknem minden közsé­gében, a felszabadított és megszállás alatt lévő közsé­gekben egyaránt, nagy nép­gyűléseket tartottak az ide­iglenes kormány megalakítá­sának hírére. A nép minde­nütt nagy lelkesedéssel üdvö­zölte legmagasabb törvény­hozó testületét, az ideiglenes kormányt, határozatait saját akarata kinyilvánításaként fogadta”. VAJDASÁG NÉPEI ÉS AZ AVNOJ HATÁROZATAI Vajon mi az oka annak, hogy Vajdaság népei ennyi­re magukénak érezték az AVNOJ II. ülésszakán ho­zott határozatokat, mi a ma­gyarázata annak a határta­­lan lelkesedésnek, amellyel ezeket a határozatokat tarto­mányunk magáévá tette? Mint ismeretes, a régi Ju­goszláviában Vajdaság né­peinek jogi, politikai, gazda­sági, nemzetiségi és kulturá­lis helyzete rendkívül súlyos volt. A háború előtti Jugo­szlávia reakciós kormányai arra törekedtek, hogy politi­kai és gazdasági rendszabá­lyokkal a legnagyobb mér­tékben kiszipolyozzák ennek a területnek gazdasági forrá­sait. Kegyetlenül elfojtották a politikai vagy nemzeti el­lenállásnak még a gondola­tát is. Vajdaság ilyen társa­dalmi, politikai, gazdaság és kulturális feltételei súlyosan rányomták bélyegüket a munkásosztály, a­ parasztság és a nemzeti kisebbségek é­­letére, ami természetszerűleg belső ellenállást ébresztett az itteni népekben. Ebben a helyzetben teljesen érthető volt, hogy Vajdaság népei a jugoszláv királyság és a burzsoá társadalmi és politi­kai rendszer kereteiben re­ménytelennek látták nemze­ti és társadalmi fejlődésüket. Ez a helyzet megteremtet­te társadalmi feltételeit an­nak, hogy Vajdaság terüle­tén a munkásmozgalom erő­teljes fejlődésnek induljon, mégpedig az ország munkás­­osztályának tevékeny támo­gatásával és együttműködésé­vel, hiszen a munkásosztály helyzete Jugoszlávia szerte rendkívül súlyos volt. Ebből kifolyólag Szerbia, Horvát­ország, Szlovénia és a többi országrész munkásosztálya szakadatlanul támogatta, se­gítette Vajdaság dolgozó né­pének küzdelmét. Vajdaság újabb politikai történelme tele van forradalmi akciók­kal, sztrájkokkal, bérharcok­kal, a munkások, az elprole­­tarizálódott parasztok és a nemzeti téren jogfosztott nemzetiségek politikai meg­mozdulásaival. A polgári politikai pártok és csoportok nemzeti korlá­toltságával, sovinizmusával ellentétben a JKP volt az egyetlen vajdasági politikai párt, amely valóban a népek teljes egyenjogúságának tár­sadalmi feltételeiért és teljes mérvű megvalósításáért küz­dött. Ennek érdekében Jugo­szlávia Kommunista Pártja szerteágazó legális és illegá­lis tevékenysége során célul tűzte ki, hogy meg kell te­remteni az autonóm Vajda­ságot, a demokratikus, mun­kás-paraszti Jugoszlávia fö­deratív rendszerében. Ezt a jelszót a tartomány népe magáévá tette mint a JKP politikájának egyik lényeges elemét a politikai küzdelem tömeges formáinak kialakí­tásában Vajdaság területén, mégpedig elsősorban az ifjú­sági mozgalom és a népfront útján. A néptömegek és a JKP el­vetette a vajdasági polgári politikusok autonomista-sze­­paratisztikus törekvéseit, mert azok a jugoszláv király­ság vagy a Horthy-Magyar­­ország burzsoá rendszerének keretében akarták megvaló­sítani az autonómiát. A nép­tömegek és a JKP olyan au­tonóm Vajdaságért küzdöt­tek, amelynek kereteiben a nemzeti kérdés az igazi népi demokrácia alapjain gyökere­sen megoldódik. A nemzetisé­gek szabadságáért és egyen­jogúságáért küzdve egyúttal minden erejükkel küzdöttek a horthysta és hitlerista tö­rekvések ellen, hogy ezen a területen a nemzeti kérdést imperialista háborúval „old­ják meg”. Vajdaság népei — a különféle nemzetiségek áruló csoportjainak kivételé­vel — e probléma megoldá­sát nem Jugoszlávia határain kívül keresték, hanem a JKP politikai koncepciói alapján Jugoszlávia minden népével együtt. A NEMZETISÉGEK így aztán a Vajdaság és egész Jugoszlávia nemzeti kérdésének megoldásáért ví­vott harc társadalmunk leg­haladóbb erőinek feladata és szent kötelessége lett. Jugoszlávia megszállása és felosztása után ez a harc tel­jes értelmet kapott. A JKP Központi Vezetősége már 1941 májusában nyomatéko­san hangsúlyozta: „Vajdaság kommunistáinak nagy felada­tuk az, hogy minden nemze­tiséget maguk köré tömörít­­senek a háború és a meg­szállás átkos következményei elleni harcban, Vajdaság né­peinek testvériségéért; köte­lességük, hogy vállvetve küzdjenek az imperialista örökösök és megszállók ellen, Vajdaság népeinek testvéri megegyezéséért, egyenjogúsá­gáért, azért, hogy a népek szabad rendelkezése útján megtalálják a nemzetiségi kérdés igazi megoldását”. Jugoszlávia többi népéhez hasonlóan Vajdaság rabságba vetett, de le nem igázott né­pei a JKP és Tito elvtárs fel­hívására döntő küzdelembe indultak a fasiszta megszál­lók és csatlósaik ellen. Vajdaság sűrűn lakott sík­sági területe, amelyet nagy folyók, sűrű út- és vasúthá­lózat fon át, amelyet két csatlós állam határolt, és a­­melyet a fasiszta megszállók erős egységei tartottak hatal­mukban, nem volt leküzdhe­tetlen akadály a forradalmi erőknek a népfelszabadító harc felszítására. Tito elvtárs a területünkön vívott felsza­badító harc feltételeivel és eredményeivel foglalkozva kiemelte: „A vajdasági felke­lésnek sajátos jellege volt... A körülmények rendkívül sú­lyosak voltak, de az ottani felkelés még ilyen súlyos fel­tételek közepette is fellán­golhatott, mert azok, akik fegyvert fogva indultak harc­ba a megszállók ellen, maguk mögött tudták az egész né­pet ... Elvtársak és elvtárs­nők, ti nagy mértékben hoz­zájárultatok ahhoz a legfen­ségesebb és legszebb eszmé­hez, amelyet a partizánegysé­gek az első napoktól kezdve zászlóikon hordoztak, a test­vériség és egység eszméjéhez. Megakadályoztátok, hogy köl­csönös gyűlölködésre és vér­ontásra kerüljön sor, tisztá­ban voltatok azzal, ki az el­lenség és ki a barát, tekintet nélkül nemzetiségi hovatarto­zására, és ez az öntudat ma­gas fokát bizonyítja nálatok”* A NÉPFELSZABADÍTÓ BIZOTTSÁGOK A fentiekkel kapcsolatban ki kell emelni néhány fontos tényezőtt. Először, az egész háború alatt egy pillanatra sem szünetelt a küzdelem Vajdaság területén, ha különféle objektív és szubjektív feltételek miatt a tartomány egyes részein nem alakulhattak ki nagyobb katonai egységek, a harcot más formák között, de ugyanazzal a tartalommal foly­tatták ; a nagyobb katonai akció­kat a tömegek köjött folytatott rendszeres és kitartó politikai munka, a tömegekért vívott harc helyettesítette. Másodszor: a háború tartama alatt Vajdaságban nem vert gyö­keret és nem erősödött meg a tömegekben egyetlen ellenséges katonai-politikai mozgalom, sem a fasiszta elképzelések, sem pe­dig hazug antifasiszta jelszavak alapján. Harmadszor: Vajdaság minden pártszervezete egyforma lendü­lettel és önfeláldozással vetette magát küzdelembe a nemzeti és osztályellenséggel szemben, egy­forma lendülettel állt helyt eb­ben a küzdelemben a győzele­mig, és példaképül szolgált tar­tományunk minden antifasiszta harcosának. Amint a helyi, járási és körze­ti népfelszabadító bizottságok a néphatalom csírái voltak helysé­gükben, járásukban vagy körze­tükben, Vajdaság tartományi nép felszabadító bizottsága az egész Vajdaság népi hatalmának kezde­te volt. A népeink fenséges fegy­veres harcával, fegyverbarátsá­gával megvalósított szabad Jugo­szláviában Vajdaság nem lehe­tett más, mint autonóm tarto­mány. Az új Jugoszláviában végre megvalósult a mélységesen népi jellegű politikai és államrend­szer, amely szavatolja Vajdaság népeinek igazi szabad fejlődését, mégpedig az AVNOJ II. üléssza­kán hozott határozatok szellemé­ben: „Jugoszlávia nemzetiségei biztosítékot kapnak nemzetiségi jogaikra.” Így aztán megoldódott a vajdasági népek szabad fejlő­désének minden lényeges kérdé­­se. Társadalmi rendszerünk kiépí­tésének végső szakaszában mint­hogy Vajdaság lakosságának több­sége szerb nemzetiségű, a tarto­mány népeinek küldöttsége az ASNOS-ban kifejezte azt a kí­vánságát, hogy Vajdaság mint autonóm terület Szerbia köztár­sasághoz tartozzon. Ezt a kíván­ságot az AVNOS egyhangúlag üd­vözölte és elfogadta, később pe­dig a vajdasági népek küldöttei­nek szkupstinája és az AVNOJ határozata is megerősítette.

Next