Magyar Szó, 1963. december (20. évfolyam, 330-360. szám)
1963-12-01 / 330. szám
Vasárnap, 1963. december . MAGYAR SZÓ Töretlen utak merész keresője Szobrot emeltek Belgrádban Boris Kidričnek JOVAN VESELINOV MEGEMLÉKEZÉSE A köztársaság napján, az AVNOJ II. ülésszakának 20. évfordulója alkalmából ünnepélyesen leleplezték Boris Kidričnek, egyik legkiemelkedőbb forradalmárunknak, a népfelszabadító háború és a háború utáni országépítés egyik legkiválóbb vezetőjének szobrát. Az ünnepélyes szoborleleplelezésen jelen volt Edvard Kardelj, a Szövetségi Szkupstina elnöke, Aleksandar Bankovic, a köztársaság alelnöke, Vladimir Bakaric, Miha Marinko, Đuro Pucar, Lazar Kolisevszki, Blažo Jovanovic, Svetozar Vukmanović, Ivan Gošnjak és Veljko Vlahovic elvtársak, a Szövetségi Szkupstina és a köztársasági szkupstinák legfőbb funkcionáriusai, a Szövetségi Végrehajtó Tanács tagjai, a Jugoszláv Kommunista Szövetség Központi Vezetőségének tagjai, a társadalmi és politikai szervezetek és a Jugoszláv Néphadsereg képviselői, Boris Kidrič munkatársai és barátai. Jelen voltak a szobor leleplezésen Boris Kidrič családtagjai is. Boris Kidrič 3,20 méter magas szobra a Knez Miloš utcában áll, a Szerb Végrehajtó Tanács székháza és a Szövetségi Gazdasági Tervhivatal épülete között. Ebben az épületben dolgozott a háború után fáradhatatlanul Boris Kidrič elvtárs. A monumentális szobor Nikola Janković belgrádi szobrászművész alkotása, a szobor körüli teret Milan Dadić műépítész tervei szerint rendezték. Boris Kidrič szobrátlován Veselinov, az SZKSZ Központi Vezetőségének titkára leplezte le a következő beszéddel: — Bronzból öntött szobra előtt állva, megemlékezünk Boris Kidricről, elvtársunkról, pártunk és népünk harcosáról, akit jól ismertünk és nagyon szerettünk. Megemlékezünk Tito elvtárs egyik legbensőbb munkatársáról, pártunk központi vezetősége végrehajtó bizottságának tagjáról, aki ennek az épületnek falai mögött égett és emésztődött gazdasági építésünk legsúlyosabb munkájának végzése közben, fiatal szocialista országunk harcának legsúlyosabb napjaiban, amikor fennmaradásáért harcolt és azért, hogy megtalálja saját útjait és új, humánusabb megoldásokat a szocializmus és a szocialista társadalmi viszonyok építésében. Boris Kidril elvtárs rövid, korán félbeszakadt életét forradalmi munkásság töltötte ki. Tizenhat éves korában mint még kiskorú ifjú a harcot választotta életútjának, és attól kezdve a munkásmozgalom része, jugoszláv népeink sorsának része lett, a legsúlyosabb harcok és a történelmi fordulat napjaiban. Tizenhét éves korában megszervezte Szlovéniában a munkásifjúság és az értelmiségi ifjúság illegális harcát. 18 éves korában egyévi börtönbüntetést töltött a maribori fegyházban. 1930 és 1935 között Kardelj, Tornáié és más elvtársakkal együtt óriási mértékben hozzájárult a pártszervezeti hálózat kiépítéséhez egész Szlovéniában. 1932-ben a JKP szlovéniai tartományi vezetőségének tagja, 1935-ben a JKP Központi Vezetőségének tagjelöltje és a SKOJ központi vezetőségének titkára lett, Ő vezette a SKOJ küldöttségét az Ifjúkommunista Internacionálé IV. moszkvai kongresszusára, Bécsben vizsgálati fogságba került, utána emigrációban működött, és 1939-ben a Párt utasítására visszatért az országba. Kidrič elvtárs már ebben a legkorábbi időszakban is tanúbizonyságot tett kiváló tulajdonságairól, képességeiről és rátermettségéről. Mély és sokoldalú marxista műveltségre tett szert, megvolt benne a képesség, hogy elméleti tudással támassza alá harcát, megvolt benne a kommunista forradalmár tüzes lelkesedése és hite, s a legmélyebb meggyőződéssel harcolt azért, ami az adott pillanatban a leghelyesebbnek bizonyult. A háborúban a legnehezebb harci erőfeszítések idején Kiđrič elvtárs a szlovén nép felszabadító mozgalmának egyik legkiemelkedőbb vezetője, a szlovén partizánosztagok főparancsnokságának első politikai biztosa lett. 1942- ben megválasztották a Felszabadító Front Végrehajtó Bizottság politikai titkárának, és 1943-ban az AVNOJ történelmi jelentőségű ülésszakán ő vezette a szlovén küldöttséget. Fáradhatatlanul szervezte a fegyveres harcot a megszállók ellen, de egyúttal küzdött a háború belső, felszabadító értelmének érvényesüléséért, a szlovén munkásosztály egységéért, a Felszabadító Front általános népi jellegéért, a népbizottságokért és a néphatalomért, a szlovén hazafiasságért, a többi jugoszláv néppel való testvéri és egyenjogú viszonyért, a következetes internacionalizmusért és más leigázott népek harcának támogatásáért. Hazánk végleges felszabadításának napján, 1945. május 5-én Kidrič elvtársat megválasztották az első szlovén kormány elnökévé. 1946-tól haláláig Kidrič elvtárs gazdasági építőmunkánk legfontosabb szektorain dolgozott. Hazánk dolgozóival együtt, akik erejük latbavetésével hozzáláttak, hogy a háború romjain hatalmas ipart és gazdaságot építsenek, Kidrič elvtárs elemésztődött a szakadatlan munkában. 1948-ban, amikor fiatal szocialista országunk minden erejét megfeszítette, hogy a maga lábán fejlődjön, abban a nagy harcban, amelyet népeink Kommunista Pártunk és Tito elvtárs folytatott, Kidrič elvtárs is kimagaslott, mint gazdasági rendszerünk teoretikusa, legfelelősebb szervezője és vezetője. Az azóta sok jelentős fejlődési szakaszon átment új rendszerünk kialakulásának kezdetén, Boris Kidrič merész lépéseket tett az ismeretlenbe, új utakat tört, hogy valóra váltsa a legmerészebb eszméket, szüntelenül ellenálljon a prakticizmussal és a vulgarizációval, és olyan megoldásokat találjon fejlődésünkben, amelyek egyúttal a leghumánusabb társadalmi viszonyokat is jelentik. És éppen azért, mert gazdasági rendszerünk már abban az időben is olyan antidogmatikusan és antibürokratikusan fejlődött, éppen azért volt lehetséges, továbbra is felfedni és bírálni gyengeségeit, és fokozatosan olyan rendszerré fejleszteni, amely a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság új alkotmányában nyerte el teljes kifejezését. Az újat fejlesztve Kidrič elvtárs egyúttal engesztelhetetlen harcot folytatott minden államkapitalista irányzat ellen, a partikularizmus, a centralizmus, a bürokrata gyakorlat maradványai ellen. Kidrič elvtárs neve elválaszthatatlanul egybefonódik forradalmunk műveivel, Marx, Engels, Lenin és a nemzetközi munkásmozgalom nagy eszméinek megvalósításával, a munkásönigazgatás eszméjének megvalósításával, a munkástanácsok megalakításával, és azért a gazdasági rendszerért vívott harccal, amelyre alapul a közvetlen termelőknek a politikai és a társadalmi életben való demokratikus részvétele. Az (Folytatása a 9. oldalon) Radovan Vlajkovic beszél a Népszínházban 3. oldal Vajdaság és az AVNOJ határozatai Részletek Radovan Vlatkovićnak az AVNOJ II. ülésszaka 20. évfordulójának alkalmából a Novi Sad-i Népszínházban elmondott ünnepi beszédéből Jugoszlávia minden népével egyetemben Vajdaság népei is örömmel fogadták az AVNOJ II. ülésszakának határozatait. A Vajdasági Tartományi Népfelszabadító Bizottság körlevélben tájékoztatta a népbizottságokat az AVNOJ II. ülésszakáról és eredményeiről: „Ezen az ülésen ünnepélyesen megerősítették népeinknek a felszabadító harcban kikovácsolt ч egységét, és elhelyezték a népi, demokratikus föderatív Jugoszlávia alapjait... Az AVNOJ kibővített képviseletében helyet kapott Vajdaság két küldötte, közöttük a Tartományi Népfelszabadító Bizottság egyik tagja is, aminthogy ebben a testületben képviseletet kapott minden népünk és minden országrész a nép által kiküldött delegátusok révén”. A politikai és katonai vezetőségek számos jelentése, a párt, a front és az ifjúság sajtója, az AVNOJ II. ülésszaka után megtartott sok népgyűlés és értekezlet kivétel nélkül azt bizonyítják, hogy Vajdaság népei kitörő örömmel fogadták forradalmi múltúnk legnagyobb történelmi eseményét. A Slobodna Vojvodina hírt adott arról, hogy „Szerémség csaknem minden községében, a felszabadított és megszállás alatt lévő községekben egyaránt, nagy népgyűléseket tartottak az ideiglenes kormány megalakításának hírére. A nép mindenütt nagy lelkesedéssel üdvözölte legmagasabb törvényhozó testületét, az ideiglenes kormányt, határozatait saját akarata kinyilvánításaként fogadta”. VAJDASÁG NÉPEI ÉS AZ AVNOJ HATÁROZATAI Vajon mi az oka annak, hogy Vajdaság népei ennyire magukénak érezték az AVNOJ II. ülésszakán hozott határozatokat, mi a magyarázata annak a határtalan lelkesedésnek, amellyel ezeket a határozatokat tartományunk magáévá tette? Mint ismeretes, a régi Jugoszláviában Vajdaság népeinek jogi, politikai, gazdasági, nemzetiségi és kulturális helyzete rendkívül súlyos volt. A háború előtti Jugoszlávia reakciós kormányai arra törekedtek, hogy politikai és gazdasági rendszabályokkal a legnagyobb mértékben kiszipolyozzák ennek a területnek gazdasági forrásait. Kegyetlenül elfojtották a politikai vagy nemzeti ellenállásnak még a gondolatát is. Vajdaság ilyen társadalmi, politikai, gazdaság és kulturális feltételei súlyosan rányomták bélyegüket a munkásosztály, a parasztság és a nemzeti kisebbségek életére, ami természetszerűleg belső ellenállást ébresztett az itteni népekben. Ebben a helyzetben teljesen érthető volt, hogy Vajdaság népei a jugoszláv királyság és a burzsoá társadalmi és politikai rendszer kereteiben reménytelennek látták nemzeti és társadalmi fejlődésüket. Ez a helyzet megteremtette társadalmi feltételeit annak, hogy Vajdaság területén a munkásmozgalom erőteljes fejlődésnek induljon, mégpedig az ország munkásosztályának tevékeny támogatásával és együttműködésével, hiszen a munkásosztály helyzete Jugoszlávia szerte rendkívül súlyos volt. Ebből kifolyólag Szerbia, Horvátország, Szlovénia és a többi országrész munkásosztálya szakadatlanul támogatta, segítette Vajdaság dolgozó népének küzdelmét. Vajdaság újabb politikai történelme tele van forradalmi akciókkal, sztrájkokkal, bérharcokkal, a munkások, az elproletarizálódott parasztok és a nemzeti téren jogfosztott nemzetiségek politikai megmozdulásaival. A polgári politikai pártok és csoportok nemzeti korlátoltságával, sovinizmusával ellentétben a JKP volt az egyetlen vajdasági politikai párt, amely valóban a népek teljes egyenjogúságának társadalmi feltételeiért és teljes mérvű megvalósításáért küzdött. Ennek érdekében Jugoszlávia Kommunista Pártja szerteágazó legális és illegális tevékenysége során célul tűzte ki, hogy meg kell teremteni az autonóm Vajdaságot, a demokratikus, munkás-paraszti Jugoszlávia föderatív rendszerében. Ezt a jelszót a tartomány népe magáévá tette mint a JKP politikájának egyik lényeges elemét a politikai küzdelem tömeges formáinak kialakításában Vajdaság területén, mégpedig elsősorban az ifjúsági mozgalom és a népfront útján. A néptömegek és a JKP elvetette a vajdasági polgári politikusok autonomista-szeparatisztikus törekvéseit, mert azok a jugoszláv királyság vagy a Horthy-Magyarország burzsoá rendszerének keretében akarták megvalósítani az autonómiát. A néptömegek és a JKP olyan autonóm Vajdaságért küzdöttek, amelynek kereteiben a nemzeti kérdés az igazi népi demokrácia alapjain gyökeresen megoldódik. A nemzetiségek szabadságáért és egyenjogúságáért küzdve egyúttal minden erejükkel küzdöttek a horthysta és hitlerista törekvések ellen, hogy ezen a területen a nemzeti kérdést imperialista háborúval „oldják meg”. Vajdaság népei — a különféle nemzetiségek áruló csoportjainak kivételével — e probléma megoldását nem Jugoszlávia határain kívül keresték, hanem a JKP politikai koncepciói alapján Jugoszlávia minden népével együtt. A NEMZETISÉGEK így aztán a Vajdaság és egész Jugoszlávia nemzeti kérdésének megoldásáért vívott harc társadalmunk leghaladóbb erőinek feladata és szent kötelessége lett. Jugoszlávia megszállása és felosztása után ez a harc teljes értelmet kapott. A JKP Központi Vezetősége már 1941 májusában nyomatékosan hangsúlyozta: „Vajdaság kommunistáinak nagy feladatuk az, hogy minden nemzetiséget maguk köré tömörítsenek a háború és a megszállás átkos következményei elleni harcban, Vajdaság népeinek testvériségéért; kötelességük, hogy vállvetve küzdjenek az imperialista örökösök és megszállók ellen, Vajdaság népeinek testvéri megegyezéséért, egyenjogúságáért, azért, hogy a népek szabad rendelkezése útján megtalálják a nemzetiségi kérdés igazi megoldását”. Jugoszlávia többi népéhez hasonlóan Vajdaság rabságba vetett, de le nem igázott népei a JKP és Tito elvtárs felhívására döntő küzdelembe indultak a fasiszta megszállók és csatlósaik ellen. Vajdaság sűrűn lakott síksági területe, amelyet nagy folyók, sűrű út- és vasúthálózat fon át, amelyet két csatlós állam határolt, és amelyet a fasiszta megszállók erős egységei tartottak hatalmukban, nem volt leküzdhetetlen akadály a forradalmi erőknek a népfelszabadító harc felszítására. Tito elvtárs a területünkön vívott felszabadító harc feltételeivel és eredményeivel foglalkozva kiemelte: „A vajdasági felkelésnek sajátos jellege volt... A körülmények rendkívül súlyosak voltak, de az ottani felkelés még ilyen súlyos feltételek közepette is fellángolhatott, mert azok, akik fegyvert fogva indultak harcba a megszállók ellen, maguk mögött tudták az egész népet ... Elvtársak és elvtársnők, ti nagy mértékben hozzájárultatok ahhoz a legfenségesebb és legszebb eszméhez, amelyet a partizánegységek az első napoktól kezdve zászlóikon hordoztak, a testvériség és egység eszméjéhez. Megakadályoztátok, hogy kölcsönös gyűlölködésre és vérontásra kerüljön sor, tisztában voltatok azzal, ki az ellenség és ki a barát, tekintet nélkül nemzetiségi hovatartozására, és ez az öntudat magas fokát bizonyítja nálatok”* A NÉPFELSZABADÍTÓ BIZOTTSÁGOK A fentiekkel kapcsolatban ki kell emelni néhány fontos tényezőtt. Először, az egész háború alatt egy pillanatra sem szünetelt a küzdelem Vajdaság területén, ha különféle objektív és szubjektív feltételek miatt a tartomány egyes részein nem alakulhattak ki nagyobb katonai egységek, a harcot más formák között, de ugyanazzal a tartalommal folytatták ; a nagyobb katonai akciókat a tömegek köjött folytatott rendszeres és kitartó politikai munka, a tömegekért vívott harc helyettesítette. Másodszor: a háború tartama alatt Vajdaságban nem vert gyökeret és nem erősödött meg a tömegekben egyetlen ellenséges katonai-politikai mozgalom, sem a fasiszta elképzelések, sem pedig hazug antifasiszta jelszavak alapján. Harmadszor: Vajdaság minden pártszervezete egyforma lendülettel és önfeláldozással vetette magát küzdelembe a nemzeti és osztályellenséggel szemben, egyforma lendülettel állt helyt ebben a küzdelemben a győzelemig, és példaképül szolgált tartományunk minden antifasiszta harcosának. Amint a helyi, járási és körzeti népfelszabadító bizottságok a néphatalom csírái voltak helységükben, járásukban vagy körzetükben, Vajdaság tartományi nép felszabadító bizottsága az egész Vajdaság népi hatalmának kezdete volt. A népeink fenséges fegyveres harcával, fegyverbarátságával megvalósított szabad Jugoszláviában Vajdaság nem lehetett más, mint autonóm tartomány. Az új Jugoszláviában végre megvalósult a mélységesen népi jellegű politikai és államrendszer, amely szavatolja Vajdaság népeinek igazi szabad fejlődését, mégpedig az AVNOJ II. ülésszakán hozott határozatok szellemében: „Jugoszlávia nemzetiségei biztosítékot kapnak nemzetiségi jogaikra.” Így aztán megoldódott a vajdasági népek szabad fejlődésének minden lényeges kérdése. Társadalmi rendszerünk kiépítésének végső szakaszában minthogy Vajdaság lakosságának többsége szerb nemzetiségű, a tartomány népeinek küldöttsége az ASNOS-ban kifejezte azt a kívánságát, hogy Vajdaság mint autonóm terület Szerbia köztársasághoz tartozzon. Ezt a kívánságot az AVNOS egyhangúlag üdvözölte és elfogadta, később pedig a vajdasági népek küldötteinek szkupstinája és az AVNOJ határozata is megerősítette.