Magyar Szó, 1965. április (22. évfolyam, 89-118. szám)

1965-04-25 / 113. szám

Г М. «Mal MAGYAR SZÓ Aranyat ér a keze... Az ember. Az anyag. És a munkaeszköz. Az embert Szótér Jánosnakhívják. Foglalkozása faszobrász. Az anyagról az elhunyt B. Szabó György mesélt nekem egyszer. Emlékszem, valahol a golniki szanatórium körül erdőkben sétáltunk. A professzor váratlanul megállt egy rönk előtt. Az anyag szépségéről, élni akarásáról és halhatatlanságáról beszélt. Az anyag belső izgalmas életéről __ Az eszközről, pedig a mai írás alanya tájékoztatott: azt mondta, hogy a faszobrászatban hétszázál is több fajta vésőt használnak. Igaz, neki csak százötven van, de azok megismeréséhez is legalább egy teljes esztendő kell. Csakugyan, mennyi szépség rejlik az anyagban: a dió, a hárfa, a tölgy, a jávor, a cseresznye- és a körtefában, amelyekből a mester vésőkkel — csak vésőkkel — szintte életre hívja az anyagot. És még több szépség van ebben az emberben, Szótér Jánosban, aki a plasztikus művészetnek legősibb technikájával, a vésők sokaságával érzelmi és gondolatvilágának gazdagságával melegségével, a művészeti szintet elért szakmai ismeretével, ügyességével az anyag belső, lüktető, élni akaró, burkolt és titkolt nagyszerűségét éppen úgy a felszínre, a székiünk és érzelmi világunk elé tudja varázsolni, hozni, mint az aranybányász a föld mélyéből a csillogó ércet. Aranyat ér a mester keze! Mester?! Amikor mestert mondok, akkor a művészt értem, a hatvan évesnél is idősebb mestert, Szótér Jánost. Sajnos az idő megállíthatatlanul rohan. Gyorsabban talán, mint gondoljuk. Még három éve sincs annak, hogy egy újságíró ezt írta: Szótér János messze a város zajától, városszéli kis házának csöndjében alkot. A mester most is ugyanabban a házban, műhelyben alkot. Növi Sadon, a strandhoz vezető útra nyíló egyik utcában, a nemrégen és újonnan épült toronyházak és márványépületek tövében, a városnak azon a részén, ahol a központ kiköltözött, kinyújtózkodott a külvárosba. Szótér János 1927 óta él Növi Sadon. A szakmát Kulin kezdte tanulni 1922-ben. Subotica, Zágráb, Belgrád után telepedett le Novi Sadon. Műhelyében egy albumot lapozgattunk. Fényképek és pecséttel, aláírásokkal ellátott igazolások vannak az albumban. Kedves olvasó, ha egyszer Belgrádba visz az utad, keresd fel a kalemegdáni Ružica templomot. Állj meg néhány percre az ikonosztázion előtt. Megismered benne Szótér János első nagy művét, nyugodtan mondhatjuk: művészi alkotását. 1925-ben készítette. Az irigi templomban is megtalálod aranyat érő kezének munkáját. Szent Teodor Tiron tölgyfából készített szarkofágját. A péterváradi vártemplom, a péci érsekség, a beoeini, az eckai, a Sremski Karlovci-i, a kopovói templom oltárai és ikonosztázionjai is a mester keze munkáját dicsérik. Az album fényképei éppen ezeket az alkotásokat igazolják. Bútorok, csillárok, remekbe szabott képrámák, dobozok, különböző figurák és emléktárgyak kerülnek ki a keze alól. Szótér János alkotásaiból már van a világ minden táján, mind az öt világrészen, s kilenc évvel ezelőtt New Yorkból is kapott megrendelést: fölkérték, készítse el az ottani görögkeleti templom ikonosztázionját. Soha semmit nem készít sorozatban. Még a legegyszerűbb emléktárgyakból sem készít soha két egyformát. Mindig valami új, szebb, tökéletesebb megoldás, kivitelezés felé törekszik. A művészember igaz és őszinte énjével kutat az anyagban rejlő és az anyag nyújtotta szépségek után, a számára is elég sokszor ismeretlen anyagvilágban. És mindaz, amit megformál, életre kelt, az övé, az elgondolás is, a kivitelezés is. Még a vésőket is egyedül élesíti. írásom elején megemlítettem az embert, az anyagot és az eszközt. Az embernek, Szótér Jánosnak, meleg szíve van, és szívvel szereti a művészetet. Az anyagnak — B. Szabó György mondta — benső, élni akaró, halhatatlan és rejtett világa van. A mester pedig azért művész, mert szívvel, mély emberi átérzéssel, fantáziával és tökéletes szakjai ismerettel elővarázsolja az anyag rejtett világát és halhatatlan életét. Igen ám, de az idő gyorsan halad. Az élet is. Az ember élete. A mester már túl van a hatvanon. Csak az anyagnak halhatatlan az élete. S ennek a halhatalan életnek a szépségét a mester keze és szíve még szebbé és halhatatlanabbá formálja. Utánpótlás nincs. Novi Ladon ő az egyedüli faszobrász. Vajdaságban is talán még ketten vannak kívüle. Úgy tudom, hogy faszobrászatot még a középfokú iparművészeti iskolában sem tanítanak. Már a régi egyiptomiak is foglalkoztak faszobrászattal, kedvelték a plasztikus művészetnek ezt az ősi technikáját. Úgy látszik azonban, éppen a mai nemzedékek, tehát majdnem mi leszünk azok, akik a faszobrászat szépségének véget vetünk. A mester, akinek műveit egyébként Novi Sadon az iparművészek üzletében is gyakran megtalálhatod, mert a mester tagja az iparművészek egyesületének, olyan szomorúsággal beszélt erről a jelenről, amely nemsokára csak múlt és emlék lesz, mintha csak a saját gyerekeitől búcsúzna. Csak az anyag marad meg a maga világával és szépségével, meg a vésők, de nem lesz ember, mester, aki felkutatná és felszínre hozná az anyag rejtett szépségeit. Kár! SZERENCSÉS József Női fej Szótér János műhelyében Lebontanak egy régi házat Egy sidi asszonnyal lépkedünk felfelé a hegyre. Mikor leszálltunk a buszról, s meglátta, hogy a hegynek tartok, hamar hozzámszegődött megkérdezni, hol van itt a szanatórium. Húsz perc múlva, míg a gyógyintézethez értünk, kérdezgetés nélkül megtudtam egész élettörténetét. Mert miből áll az élete egy egyszerű parasztasszonynak? Belefér egy versbe, egy tömör balladába. De ez most nem tartozik ide, ezúttal nem az életét akarom elmondani, csak életének egy fontos fordulóját, amihez éppen most érkezett el. Három gyereke van, még fiatalasszony, férje az egyik sidi gyárban dolgozik. A beteg, akihez most látogatóba jön, nem hozzátartozói csak jó szomszédja — látta, hogy ma előre áll, kint nem lehet csinálni semmit de hogy mégse vesszen kórba a nap, vonatra ült, s jön a szomszédját meglátogatni a szanatóriumba. Hogy ezt mondja, azonnal meleg rokonszenv ébred bennem iránta. Nemcsak fekete fejkendője válik egyszerre közelivé és ismerőssé, de észjárása és érzésvilága is. Jól kereső gyámmunkás a férje, parasztból lett gyári munkás, olyan, akiből nálunk a legtöbb van, de mégis azzal a különbséggel, hogy ő a földről végképp levette a kezét. Nem úgy azonban, hogy túladott volna rajta — megmaradt mind hiánytalanul, sőt az ősszel egy öreg szőlőt is ragasztottak hozzá —, hanem rábízta a feleségére: csináld, folytasd, ahol én abbahagytam. Így aztán a férje hajnalban indul a gyárba, ő meg megy ki a mezőre, vagy a szőlőbe, mámé pedig otthon őrzi és ajnározza a három unokát. Eddig nem is volt semmi baj. De kora tavasszal a várostól értesítést kaptak, hogy az a hely, ahol a házuk van, beleesik a városrendezési tervbe, tehát a házukat hamarosan lebontják, és két lehetőség közül választhatnak: vagy lakást kapnak az új városrészben, vagy pedig megkapják pénzben házuk ellenértékét. Először az utóbbit választották. Mert nekik udvar kell, ahová terményeikkel beállíthatnak a szekerek. Nekik udvarra van feltétlenül szükségük, ahol elférnek a tyúkok, kacsák, kocák, a vetőgép meg a többi paraszti szerszám. De most már úgy látszik, menthetetlen a világ, és az a munkamegosztás is, amit ők a családban bevezettek. Menthetetlen ez a felemás életforma. Mert az asszony nyakába vette az országot, kisezer helyen megfordult, hol tud- t na szerezni épületanyagot az új parasztház felépítéséhez; volt Belgrádban, aztán eljött ide Bácskába is. Moravicára, Bajmokra, de a téglát, az épületfát mind a nagy építkezésekhez szállítják, s nem is győzik, akkora a ■ megrendelés. — Így nem tudunk építeni, kénytelenek leszünk elfogadni a lakást az új városrészben, valamelyik emeletes házban, ahová akkora udvar se tartozik, mint a tenyerem — mondja az aszszony. — Mért nem próbálkoznak faluhelyen? Akadna ott maguknak való eladó ház. — Dehogy hagyná ott az uram a gyárat. Semmi pénzért neon hagyná ott. — Akkor adják el a földet is. — Azt se akarjuk. Meg hát mit csinálnék én akkor? Nem tudok én beülni a négy fal közé, nem tudok én nagysága módra élni, mindenért a piacra szaladni. Nem tudok én tyúkok nélkül meglenni. Én már akkor is nyugtalan vagyok, ha olyan az idő, mint most, hogy nem lehet rámenni a földre. Ha eljön az ideje, hogy duggatni kell a hagymát, nem tudok én bent maradni egy percig sem. Nem tudok én úgy élni, mint látom, sokan, hogy kikönyökölnek a teraszra és fél napokat ott ülnek, és nem csinálnak semmit, mikor anynyi a tennivaló. Meg mit csinálnánk a sok szép szerszámmal, azokkal a szép új hordókkal, az eketaligával és mindennel, ami nálunk van. — Eladják őket. — Jaj, fiatalember, nem vesz ma már olyasmit senki. Mindenki szabadulna tőle, de senkinek se kell. Mi meghagynánk ha maradhatnánk ott, ahol vagyunk. Úgy örültünk, mikor kész lett az új út a házunk előtt. Szép házunk van. A nagyobb szobában négy ágy, a kisebben, mámóéban három. Be se férne azokba az új lakásokba a hét ágy. Nagy volt a mi családunk. Most úgy látszik, össze kell húzódszkodnunk, egymás hegyire, hátára. Nem bírom én azt ki. De építenek nálunk is, most különösen rákezdtek, szép város lesz híd, nézem a hegyoldalból, a szőlőből, mindig csak magas házakat építenek, ami volt, azt meg lassan mind elpusztítják. Legjobban azt a szép nagy udvarunkat sajnálom. Hideg fekete felhők ülnek a hegy tetején, mintha csak most vesnné őket észre, felsóhajt: — Csak ez ne volna. Lehűti a levegőt, éjszakára meg kiderül és lepörköli a fagy a virágokat. Nálunk is anynyi szép virág van a fákon. Lehetne annyi őszibarack. Mikor reggel kimegyek a szőlőbe és látom,hogy a sok virág rásült az ágakra, úgy elfáradok hirtelen, úgy elhagy az erőm, hogy még az az egy szál ruha, ami rajtam van, az is nehéz. Ami már egyszer megvan, és szép, és úgy őrizné az ember, mert nem maradhat meg. De talán csak megtér már az idő. Alig láttunk napot áprilisban. Most már csak a gyümölcsfákról mesél, a szőlőről, meg a szép hidi erdőkről, a répabogarakról, meg valami újfajta permetről, ha jól értettem, mintha már el is felejtette volna, hogy őszre beköltöznek az erkélyes házba, valahol az új városrészben, ahol nem lesz többé elkerített udvar, csak egy közös tetőterasz lesz, messzire villogó, száradó, fehér lepedőkkel. NÉMETH István Misszióban szatyorral A házasságon belül nem érdemes a férfinépre törékeny holmit bízni, mert — legyen az váza, levesestál vagy az asszony mécsese — eltörik. Mégis úgy adódott a minap, hogy a piacról haza kellett szállítanom egy szatyor-rakomány tojást. — Én útközben beugrom a DOZ-ba — javalltam nőmnek —, hogy vállalnak-e tojásbiztosítást? Türelmetlenül legyintett: — Nem kell szeleskedni az úton. A lábad alá nézz, és ne akarj te befordulni két házzal a sarok előtt (nagyot koppanva, s akkor azután elhallgatva). — Kérlek, nem vállalhatom a történelem ítélőszéke előtt a felelősséget — húzódoztam vitézül. — Annak a Kolumbusznak is mennyiszer felhányták azt az egy tojást, pedig nem is ő koccantotta oda az asztal lapjához, hanem egy firenzei dómfaragó. — Még mindig itt vagy?! — zárták le mintegy históriás eszmefuttatásomat, és azon kaptam magam, hogy ott lettem hagyva a piac sarkán. Ha Zrínyi harminc tojással a lajbijában vág neki a töröknek, azok belepusztulnak ott a várakozásban. Jaj, tipegne már le költőnk a felvonóhídon. Hogy vittem én azt a szatyrot! Előre köszöntem minden villanykarónak. A szebb női individuumokat is, akik mellett egyébként olyan közvetlenül haladok el, hogy indigót se lehetne közénk gyömöszölni — most akkora ívben kerülöm meg, hogy de Quincy a jeles szexológus külön fejezetet szentelhetne nekem új könyvében a (még ő sem tudja a címét). Nos a tojás végül is hazaérkezett. Gyengéden beleraktam a tojástartóba, és rohantam, hogy a tükörben homlokon csókoljam magamat. Nem, mihelyt befutott, nem is sorjában kérdezett, hanem mindjárt rátért a lényegre: — Hányat törtél el? Felhördültem, mint Prométheusz, mikor egy pofátlan sas az első zsírosabb falatot cvikkelte le májából. — Hogy ééén?!... Boldogtalan ... Te egyszerűen nem vagy tisztában, kivel találtad magad szemben! A szatyor-világbajnokság nikkel-érmesével! (pláne ha linkelni kell!)... A tojások rezzenés nélkül értek haza, mintha a tyúkok direkt a tojástartóba tojták volna bele őket. — Szóval egy se tört el? —Egy se-e? ... Egy félnek a törtrésze se!... Fiacskám, így nem törni el, tojás még a spirál-ködünkben el nem törött nemlegesen. — Igen? — Igen — igen. — Esküszöl? —... „Én vén Márkus előálltam ... vedlett süvegem levedve, hadd sütése céljából galambősz fejemnek a nap által..Esküszöm a törött tojásokra, melynek száma egy se! Asszonyom puszit csattintott az arcomra. — Csodálatos vagy! ... Minimum ... ... mert volt közte, mit négy dinárral olcsóbban vettem, két törött is. — Kilenc csepp viz, pontosan kilenc — viszont a legjobb orvosság a csuklás 11171. KOPECZKY László