Magyar Szó, 1967. május (24. évfolyam, 117-146. szám)
1967-05-01 / 117. szám
2. oldal MAGYAR SZÓ 1967. ápr. 30., május 1., 2. Újabb lépés Javaslat a magyar nyelvű oktatás javítására __ A Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke beadvánnyal fordult a Novi Sad-i Bölcsészeti Kar tanácsához, és néhány újítást javasolt az oktatás javítása érdekében. Kérte, hogy a következő tanévtől kezdve minden hallgató éppúgy választhassa kötelező idegen nyelvként a magyart is, mint az angolt, oroszt, franciát és németet. A magyar nyelvet választó szerb hallgatók számára négy szemeszteren át tanfolyamot kívánnak szervezni a kar fonetikai intézetében, vizsgakötelezettséggel. Ugyanez a beadvány javasolja, hogy a magyar nemzetiségű hallgatók számára, akik számtant, biológiát, történelmet vagy bármilyen más tárgyat magyar nyelven szándékoznak tanítani, idegen nyelv helyett a magyart tegyék kötelezővé. A negyedik szemeszter után írásbeli és szóbeli vizsgát terveznek számukra, és az oklevél záradékában e vizsga alapján feltüntetik, hogy a hallgató a magyar nyelven történő oktatásra is képesítést szerzett. A beadvány szerint az ilyen oklevéllel rendelkező, magyarul tanító hallgatók az államvizsgán kötelesek magyar nyelven tartani előadásukat, s erről a végbizonyítványban is említést kell tenni. E javaslattal kapcsolatban felkerestük dr. Szeli Istvánt, a tanszékvezető helyettesét, s részletesebb tájékoztatást kértünk tőle erről és a tanszék újabb terveiről. • Szeli elvtárs, mi késztette a tanszéket, hogy a Bölcsészeti Kar minden tanszékének hallgatói számára magyar lektorátus felállítását és a magyar nyelv idegen nyelvként való tanításának bevezetését kezdeményezze? — Csak kettőt említek indítékaink közül. Az egyik: újabban több szerb és más anyanyelvű hallgató érdeklődött tanszékünkön a magyar lektori órák felől, mert további tanulmányaik, szakosításuk érdekében hasznosnak vélik megismerni a magyar nyelvű szakirodalmat. Kérésüknek, véleményünk szerint, úgy lehet leginkább eleget tenni, ha a magyart is választhatják idegen nyelvként. Tudniillik minden tanszék hallgatója köteles egy idegen nyelvet is tanulni. Eddig angol, orosz, francia és német között választhatott. A másik azoknak a magyar hallgatóknak az ügye, akik tanulmányaik befejeztével magyar iskolákban szándékoznak Számtant, biológiát, földrajzot vagy egyéb szaktantárgyat tanítani. Számukra az idegen nyelv helyett a magyart szándékozzuk kötelezővé tenni. Ezek a hallgatók ugyanis mindeddig szerbül tanulták szaktantárgyukat, mivel anyanyelvi oktatásban nem részesülnek, tanulmányaik befejeztével sem a magyart, sem a szerbet nem beszélik kielégítően. Magyar általános és középiskolákba kerülve képtelenek a földrajzot, biológiát, számtant szabatos magyar nyelven előadni. Gyakran még a magyar szakkifejezéseket sem ismerik kellőképpen. A zavaros, homályos nyelven előadottakat a kisdiákok nehezen értik meg, s emiatt süllyed az oktatás színvonala. A magyar iskolák ily módon hátrányos helyzetbe kerülnek. Ezenfelül a rosszul beszélő tanárok rontják a diákok anyanyelvi kultúráját is. Javaslatunk tehát a magyar tanárképzés javítását, közvetve a magyar általános és középiskolák színvonalának emelését szolgálja. Tudomásunk szerint voltaképpen egy korábbi gyakorlat felújításáról van szó, hiszen a magyar tanszék felállításakor, 1959-től kezdve egy-két éven át azok a magyar hallgatók, akik magyar iskolában is szándékoztak előadni, idegen nyelv helyett a magyar nyelvet voltak kötelesek hallgatni. Miért álltak el ettől a gyakorlattól? — A Bölcsészeti Kar illetékes szervei döntöttek így. Sokan úgy vélték ugyanis, hogy a magyar hallgatók előnyös helyzetbe kerültek a szerbekkel és más nemzetiségűekkel szemben, mert idegen nyelv helyett anyanyelvüket tanulhatták. Ezért a magyar hallgatók számára ismét az idegen nyelvet tették kötelezővé. Ez persze igen körülményes, nemegyszer a hallgató nevének vizsgálatába kellett belebocsátkozni, hogy eldöntsék, beírhatja-e a magyar nyelvet. A szerb hallgatók ugyanis továbbra is tanulhatták idegen nyelvként. Véleménye szerint nem kifogásolható, ha a magyar iskolákban tanítani szándékozó hallgatók számára kötelezővé teszik a magyar nyelvet? — Semmiképpen sem, hiszen szakmájuk minden egyes tantárgyát idegen nyelven, szerbül tanulják. Nem látom, miért kerülnének így előnyös helyzetbe más nemzetiségű hallgatókkal szemben. És egyébként is: a tanárképzés módozatait nem az dönti el, hogy melyik diák kivel szemben kerül előnyös helyzetbe, hanem az, hogy a hallgatót a lehető legjobban képesítsük arra a munkára, amelyet tanulmányai befejeztével végeznie kell. A tanárképzést meghatározott célnak kell alávetni. Ha tehát magyar iskolákban tanító szaktanárokat is kívánunk képezni, nemigen akad más választásunk. · A fentieken kívül van-e a Bölcsészeti Karon újabb kezdeményezés, amelyről beszámolhatnánk olvasóinknak? — Van. A Szerb Nyelv és Irodalom Tanszékének kezdeményezésére új tanszéket szándékozunk nyitni, az úgynevezett szerb—magyar csoportét. Ha elgondolásunk megvalósul, akkor itt képezzük ki azokat a tanárokat, akik magyar iskolákban a szerb nyelvet tanítják. Eddig ugyanis megesett, hogy magyar iskolákban olyan tanárok is adtak elő szerbet, akik nem tudtak magyarul, tehát ugyanúgy adták elő, mint a szerb iskolákban. Általában nagy fogyatékossága egyetemeinknek, hogy sehol sem nevelnek gyakorlati nyelvoktatókat. Olyan tanárokat, akik a nyelv elsajátításába képesek tanítani, akik megtanítják szerbül, magyarul vagy angolul beszélni a diákokat. Az új tanszék ezt a hiányt kívánja a maga módján pótolni. Major Nándor A tulipán vörös száját kitárja Piros tulipán sárga váza(Gál László verse) A Kelet virága volt a tulipán, Hafiz, a költő virágos kertjében is, a versek köz fel-felvillant, formát öltöt és elbűvölt. Különös virága tulipán, illat nélküli, csal szín és forma. Körúton került egykor a mi tájunkra pedig a delizsánsz itt vitte végig először Szerbián, Szerémségen és Horvátországon keresztül Bécsbe és onnan Hollandiába. — Ferdinánd császár konstantinápolyi követe, Busbeg úi juttatta el Németalföldre a tulipát, s lett belőle tulpe, tulipán, tulipánt. Holland nemzeti virág. Igaz, ott századokon át sokat kísérleteztek vele a mesterkertészek: oltották, keresztezték, ma már hatvan fajtáját ismerik. A tulipánok tútorát viszont — ez a tútorság, gyámság olyan virágkonzuli rang — itt ismertem meg Csernyén, Biacsi Pál személyében, írd oda, hogy idősebb, figyelmeztettek. Földművesember ő, öregnek nem merem jellemezni, olyan fiatalos és eleven. Biztosan régi kertész — firtattam —, s igy került erre a nem mindennapi tátorságra. De nem addig a’! Szerette ugyan a világot világéletében, valójában azonban csak 1960 óta foglalkozik kertészettel. Tulajdonképpen nem is virágtermesztő, a szó kertészeti értelmében, hanem a magot, pontosabban a virághagymát termeli ki, ezekkel kísérletezik. S a több hold földről nyert virághagymát küldi szét az egész országban. A legnagyobb tulipánhagyma-vevő Szlovénia, itt ültetik a legtöbb virágot. — Nehéz tudomány ez? — kérdezem tőle. — Hát nézze... fő, hogy az ember szeresse ezt a munkát, szeresse a virágot, sok bajjal és gonddal jár, nagy anyagi befektetéssel, és van úgy bizony, hogy... ráfizetek. De jövedelmez is, nem mondom, különben nem csinálnám. Mutatja a levelezését, a megrendelő lapok másolatát (Hollandiából szerzi be az „anyagot”), aztán az ő bizományosának leveleit, aki a virághagymát főleg Szlovéniában terjeszti. „Princesse Beatrix, fehér szegéllyel", olvasom az egyik megrendelőap szélén. Ilyen fehér szegélyes tulipánt mintha láttam volna otthon is a lakásomban a minap ... — Igen, ez éppen a divatos, mert hát a virágnak is megvan a divatja. — Hol tanulta ezt, Pali bátyám? — Hát itt-ott gyakorlatból is, de főleg könyvekből. Mert nézze, az az igazság, hogy a virágtermesztésnek sok csínja-bínja van, és hát én meghozatom mind a könyveket, amelyek erről írnak. Vagyis hát megveszem őket. És másolom a jegyzetfüzetbe: Vécseyné Ticsenszky Mária: Virág a házban és a ház körül; Mezőgazdasági Kiadó: Zöldség és virágtermesztés; Domokos János: Dísznövények termesztése; Bessenyei Zoltán: Zöldségnövények termesztése... és még néhány. — Csak virágot termeszt? — Néha zöldségfélékre, kerti veteményre is adok magot, de ez a kisebbik munkám. Első a virágmag, s főleg a tulipán. S mutatja a nagy árkos papírokat, amelyre rárajzolta az egész kert alaprajzát, az egyes táblák és virágágyak beültetésének sorrendjét, ültetési idejét és minden tudnivalót. Valóságos haditerv ez, az ő kertjében nincs egyetlen tenyérnyi terület, amelyről ne tudná írásban és pontosan: mi van benne. De hát ez kell is, fontos is, hiszen a virágmag és virághagyma termesztése valóságos tudomány. Kisétálunk a falusi nagy kertbe, és Biacsi bácsi példákkal illusztrálja mondókáját. Abban a pillanatban — két héttel azelőtt jártam nála — sárga tulipánok virágoztak az egyik táblában, vaj színűek. Köztük azonban ... egy szál rózsaszínű is kikelt. — Ezt ki kell dobni — mondotta —, ki kell szedni, vagy áttenni abba a táblába ott. Ez valahogy kakukkfiókaként került a földbe. Elrontaná a hitelemet a vevő előtt, aki sárga tulipánra kért hagymát. Nézem megint a tervrajzokat, a szöveget: milyen szép, kiírt írás. — Zsombolyán jártam én, kérem, négy polgárit. Mikor is, várjon csak ... 1913-ban fejeztem be. Kisvasúton jártam be oda, később az apám kosztba adott ott. Nem volt olcsó a szállás, a keszthely, búzában és kukoricában meg hízóban fizettük... mai pénzben az felmenne ötven-hatvan ezer dinárra is! Reszkíroztak taníttatásomra a szüleim, aztán hazajöttem, és visszatértem az eke szarvához. Igyekeztem én már akkor is korszerűen termelni. Fiamat is gazdasági iskolában tanítattam. Ő is visszatért aztán a földhöz. Ö most gazdálkodik, én meg kertészkedek. A szobában folyik a beszélgetés tovább. — Hogy van az, Pali bácsi... maga csak gyengén tud szerbül, szlovénül meg talán sehogy, meg aztán a hollandokkal is ha kijön a némettel, de az a sok virágnév, virágmag, hogy fordítja le őket mind? — Ott van, kérem, a virág latin neve mindenütt, és csak ahhoz igazodok. Nehéz is lenne a virágkertésznek anélkül, éppen talán mint a patikában, úgy megy a magtermelésnél minden árnyalat latinul. Búcsúzásnál egyszerre tele lett a kezünk virággal, úgy vonulunk, mint a lakodalmasok; a virágok tátora nyomta a kezünkbe a sok jácintot, tulipánt, meg a háza népe. Sok szerencsét is integetnek utánunk. Majtényi Mihály Tulipánok kertje Biacsi Pál . Böngésző szép és egyszer majd mégis nagyot, szívből nagyot nevet a királyom... MÁJUSRÓL an egy egészen magánjellegű Májusom is. Ezen a szép májusi ünnepen meglátogat, nagy csokor emléket hoz magával, meg egy csomó elsárgult fényképet. Különös emberek — fiatalok, öregek — vannak a fényképeken. A férfiaknak magas keménygallér szorítja a nyakukat, bajuszuk van, némelyiküknek szakálla is. A nők, hát ők is másképpen öltözködtek, de azért szépek, de azért fiatalok. Nagyapó fényképe az egyik, amely ilyenkor az asztalomra kerül. Ő a valamikori Az Újság gyermekrovatának szerkesztője volt e néven. Egyébként Paris Pálnak hívták. 1919 májusának első napján rádőlt a diadaloszlop a hajdani Nemzeti Színház előtt. A barátságunk évekkel ezelőtt kezdődött. 1914-ben jelent meg az általa szerkesztett hasábokon első olyan írásom, amely a nagyobb nyilvánosság elé került. Együgyű kis versike volt, anyám megőrizte, itt van most előttem. Arról gügyögök benne (nem is én, az a tizenkét éves), hogy hősök akarunk lenni mi gyerekek is. Később már nem ilyesmit gügyögtem. Az is nála jelent meg, hogy álmot álmodtam. Azt, hogy béke van. Azt, hogy nem állnak már hosszú sorokat a péküzletek előtt az asszonyok, a feleségek, az anyák a kukoricás kenyérért. És azt, hogy nem ölik már egymást az emberek. Akkor külön is üzent Nagyapó. Tetszett neki az álmom, jutalmat is kaptam érte, két szép könyvet. Akkor tizenöt éves fejjel, a béke királyának álmodtam Nagyapóm Paris Pált, és ő gyönyörűségeseket üzent nekem a békéről és az ő királyságáról. Csúnya álom, de néha azt álmodom, hogy az a ledőlt oszlop a békekirályt, a békét is agyonütötte. Voltak vidékek valamikor, ahol májusfát ültettek május elsején. És olyan vidékek is, ahol ilyenkor a legények megválasztották a „Szomorú királyt”. A szomorú királynak sohasem volt szabad nevetnie. A szomorú király egy hosszú napon át búslakodott mindenki helyett. A többiek házról házra jártak, örültek, énekeltek. Munka-király, béke-király, Május-király. Szomorú, EGY MÁSIK MESE Béke és szeretet honolt görög földön. Ám egyszer Gaia, a föld istennője, az ég istenének, Uranosznak öleléséből három gyermeket szült, három szörnyeteget. Az apa megrémült három gyermekétől, és a föld mélyébe, a Tartaroszba lökte őket, hogy még a napvilágot se láthassák. A földanya fájdalmában korábban született fiaihoz, a titánokhoz fordult: — Gyermekeim! Atyátok egymás után tünteti el fiait. Büntessétek meg őt az első gonosztettért, ami elkövettetett ezen a világon. Eljött az éj, és Uranosz szerelemittasan közeledett Gálához. Fia, Kronosz élesre fent sarlót ragadott, és apját megcsonkította. A tengerbe hullott halhatatlan férfierőből született Aphrodité, a szépség és szerelem istennője. A titánok ledöntötték trónjáról erejét vesztett apjukat, és öccsüket, Kronoszt tették meg az ég urává. Kronosz később testvérei ellen fordult. Széttéphetetlen bilincseket veretett kezükre, és az alvilág mélyére száműzte őket. A megcsonkított Uranosz megátkozta fiát: — Tudd meg, te is az én sorsomra jutsz! Saját gyermeked fordul ellened! ... Hosszú a mese. Kronosz félelmében egymás után nyerte el saját újszülött gyermekeit. Egyiküket azonban, Zeuszt, anyja elrejtette előle. Amikor felnőtt, elhatározta, hogy ledönti trónjáról apját, a kegyetlen istent, és megszabadítja testvéreit. Hosszú, súlyos harcok után legyőzte Kronoszt és szövetségeseit... Hogy többé ne legyen háború, Zeusz láncra fűzette saját segítőtársait is ... Uranosz, Kronosz, Zeusz... Gyilkos apa, apagyilkos fiú, testvérháború ... És mert még mindig nem győzött Zeusz-isten, a mesének nincsen vége. Gál László