Magyar Szó, 1967. május (24. évfolyam, 117-146. szám)
1967-05-01 / 117. szám
1967. ápr. 30., május 1., 2. MAGYAR SZÓ Régi kolléga - új alelnök Beszélgetés Minder Tiborral, a Tartományi Végrehajtó Tanács alelnökével Kipróbáltad-e már a miniszteri bársonyszéket? — kérdezem Minda Tibortól, a Fórum vállalat és a Magyar Szó igazgatójától, akit a minap a Tartományi Végrehajtó Tanács alelnökévé választottak, és az ünnepek után elfoglalja helyét a márványpalota 19-es számú kabinetjében. A csipkelődéssel voltaképpen zavaromat leplezem, hiszen először készítek interjút egy kollégával. Pályafutását zrenjanini tudósítóként kezdte, hamarosan a lap szerkesztője lett, majd igazgatóhelyettessé, vezérigazgatóvá nevezték ki, a KSZ tartományi vezetősége elnökségi tagja lett. Első kérdésemet elengedi a füle mellett, mert tudja, hogy az újságírók a meg nem történt dolgokról is fecsegnek, én sem várok rá választ, mert tudom, hogy a politikusok a megtörtént dolgokról is gyakran hallgatnak. Inkább komolyra fordítom a szót, s ezzel megkezdődik a beszélgetés hivatalos része: az újdonsült alelnök első interjúját adja. ★ Milyen beosztásod lesz a végrehajtó tanácsban, vagyis egyszerűbben megfogalmazva: a tartományi kormányban? — Az egyik alelnöki tisztséget töltöm be. Hatáskörömbe tartozik minden nem gazdasági terület — a közoktatás, az egészségügy stb. —, noha ezt föltételesen kell érteni, mivel a végrehajtó tanács kollektív testület, a tagoknak nincs szigorúan vett reszortja. ★ Eddig egy alelnök volt, most kettő van. Mi ennek a magyarázata? — Nemcsak két alelnöke, hanem több tagja is van a végrehajtó tanácsnak, mert közvetlenebb és nagyobb feladatok hárulnak reá a járások megszüntetése után. ★ Mit hagyott örökbe a korábbi végrehajtó tanács? — Egy nyolcvan pontból álló munkaprogramot, amely felöleli napjaink úgyszólván minden időszerű kérdését Elmondhatom, hogy nagy ambícióval látunk hozzá megvalósításához. • Nem lett volna célszerűbb, ha az új végrehajtó tanács készíti el saját munkaprogramját? — Mi ezt a hagyatékot teljes mértékben a magunkénak valljuk, mert a társadalmi és gazdasági reformon alapszik és többnemzetiségű vidékünk sajátságaiból indul ki. Mondhatnám így is: a testület összetétele új, de a program a régi. ★ Mostanában sok szó esett az autonóm tartományok helyzetéről és szerepéről. Legutóbb ezekről a kérdésekről tárgyalt a köztársasági szkupstina elnöksége is. Mi a véleményed erről? — Rendszerünk sarkalatos tétele, hogy minden dolgozó rendelkezhet munkájának gyümölcsével. Ez elvitattan joga minden önigazgatási területnek is. Ebből kiindulva logikusnak tűnik, hogy azok az eszközök, amelyek a tartomány területén képződnek, itt akkumulálódnak — a meghatározott köztársasági szükségletek kielégítése után —, itt is maradjanak, vagyis a tartományban, a községben. Ezt máról holnapra nem lehet nyélbe ütni, de szerintem ebben az irányban kell haladni. A tartomány létjogosultságának értelmét abban látom, ha önállóan és önerejéből eleget tud tenni azoknak a sajátos közoktatási, kulturális és közigazgatási követelményeknek, feladatoknak, amelyeket a többnemzetiségű vidék szükségletei szabnak meg. ★ Úgy tudom, te kerülsz egyedül igen magas köztisztségbe egy nagy vállalat éléről, mondhatnám így is: a közvetlen termelésből. — Rajtam kívül még egy elvtársam került a közvetlen termelőktől a végrehajtó tanácsba. A képviselőházban már sokkal többen vannak. Ezzel kapcsolatban elmondhatom, hogy a rotációval elindult kádercsere csak akkor kap valódi értelmet, ha még jobban vertikális irányú lesz, ha az emberek lentről jönnek föl, föntről pedig le. Új megbízatási helyemen nagy előny lesz számomra, hogy egy olyan munkaszervezetből jövök, ahol fejlettek a belső viszonyok, ahol a közvetlen önigazgatásnak több évi tapasztalata van, ahol a jövedelem megvalósítása és elosztása az üzemegységek szintjén történik. Meg aztán mint a Fórum igazgatója rengeteg emberrel kötöttem ismeretséget, főleg Vajdaság szellemi életének képviselőivel, ami szintén megkönnyíti majd munkámat. * Ha megengeded, egy intim kérdést teszek fel: Nem sajnálod elhagyni a szakmát? — Bevallom, nem mindegy. Fáj, hogy most hagyom el a sajtót, amikor egyre nagyobb és önállóbb szerepe van nemcsak az olvasók tájékoztatásában, hanem véleményük összegezésében, kialakításában is. Megbízatásom négy évig tart, normálisnak tartom, hogy ezután visszatérek a szakmába. Viszszafogadtok? ★ Hogy is mondjam csak ... Nálunk az a fáma járja, hogy a toll embere úgy van a politikai pályafutással, mint a sárgarigó a homoki szőlővel: ha belekóstol, elmegy tőle a hangja. No, de . .. mit mondanál még az utolsó szó jogán? — Tizennégy éve vagyok a Magyar Szónál, illetve a Fórumban. Életem legszebb éveit töltöttem itt. Most, hogy — remélem, ideiglenesen — elmegyek, egy kicsit a fiatalságomtól is búcsúzom. ★ Negyvenegynéhány éves fejjel talán csak nem azt akarod mondani, amit a költő így fogalmazott meg: „Már ősz lett életem . . . Azt is ... Kalapis Zoltán Minda Tibor r szembe jutott, hogy megírom Pj Potykait. Legalább vázlatos portrét adok Potykairól, korom és az utókor okulására. Mert Potykaitól tanulni lehet, Potykain ámulni lehet, Potykait utánozni is lehet. Ki mit tud. Ami engem illet, én bámulói közé tartozom. Zsenge korom óta az emberi agy elsőrangú leleményei közé sorolom a típus ötletét.Az eleve elrendelt, előre megfontolt egyformaság, a méretek és életek diadalmas azonossága az én eszményem. A típusnak, szerintem, rejtett erkölcsi tartalmai vannak. Ide tartozik: a higgadtság, az állandóság, a szilárdság, a tartósság és még néhány spártai erény. A típusbakancs rendszerint megbízható és tartós, a típusember rendszerint higgadt és szilárd jellemű. Potykai típusember. Típusa a típusembernek: prototípus. Ő a szoborba faragható, józan egyed, a megbízható automata, a rendezett belvilágú embergép, aki mindig tudja, mit akar. Nem siet, nem csodálkozik, nem izgul. Potykai a tántoríthatatlan jellem, személyes vágyálmom, akivé sohase fogom átképezhetni magam, bárhogy epedek utána. Hány éve fogadkozom, hogy hétfőtől azután igazán rendbe szedem ezt a gombhíjas, lompos, kócos és keszeg életemet! Hétfőről hétfőre, évtizedről évtizedre halogatom az újjászületést, és lám, a fogadkozásnál sohasem jutok tovább. Potykai az, aki továbbjutott. Potykai nem csépel szalmát, neki rendben van a szénája. Hogy felülről kezdjem: feje búbján tekintélyesen és megmozdulhatatlanul ül a kalap, mint egy telitalálat. A kalapot tizenöt éve vásárolta, idény végi kiárusításon, jutányosan. Ennek ellenére a fejdísz ma is olyan, mintha most vették volna ki a skatulyából. Az egész Potykai olyan. Sőt. A Potykai maga a skatulya. A skatulyaember. Ami modorát illeti, ez a kimért nyájasságtól a tömör leereszkedésig terjed. De néha, bizalmas körben, kinyílik, mint a zsebbeli bicska. Ilyen alkalmakkor kedvtelve ereszti szabadjára vizsgaszellemét. Szereti a helyzetek és dolgok definíciószerűen csattanós összefoglalását: az úgynevezett aranyköpéseket. Barátait szembe-aranyköpi. Ő az, aki már harminc évvel az elektronagy feltalálása előtt, a maga zajtalan módján, tulajdon koponyáján belül, megvalósította a vívmányt. Neki az élet egy fotocella, és ő benne arab. Csupa rendszer, módszer és középszer. Egész szertár Potykai. Megkülönböztetett kéjjel ad elő történeteket, amelyeknek pontosan leszűrhető tanulsága van. E történetekből napnál fényesebben világlik ki Potykai pontossága, valamint precizitása. Ruháját hosszú évekkel ezelőtt csináltatta, de nemcsak az árra emlékszik, hanem arra is, hogy a textilbolt segédjének, ahol a szövetet választotta, feltűnő alakú szemölcs volt az orrán. Potykai naplót vezet, mint az államférfiak és a bakfisok, ezenkívül „tartozikkövetel”-rovatozású, miniatűr pénztárkönyvet, amelybe körömnyi ceruzacsonkkal jegyzi a tételeket. A jegyzetek nehezen betűzhetők, mert Potykai a grafitot is módszeresen aknázza ki. Olyan halvány betűket rajzol, mintha közvetlenül öngyilkosság előtt vetne papírra búcsúsorokat. Mindezt nem zsugoriságból cselekszi. Harpagonhoz annyi köze sincs, mint egy tékozlás miatt gondnokság alá helyezett majoreszkónak. Ahogyan ő szokta mondani, „elvi módszeresség” az egész. Potykai világa külön világ, ahol érzéseknek, vágyaknak, gondolatoknak, tetteknek sorszámuk és kulcsra járó fiókjuk van. Az élet minden előfordulhatóságához szigorú metodikával közelít. A helyzetekhez, döntés előtt, úgyszólván hozzászagol, mint eb a karóhoz. Potykai körülszimatolja a tényállást. Vőlegény korában papíron, mennyiségtani levelezés útján — more geometrico — számította ki a vonzalom és a jövő valószínűségi hányadosát, pedig imádta menyasszonyát. Házassága azóta is olyan tökéletes, mint egy falinagyságú kalóriatáblázat, amelyet csak itt-ott tarkáznak a szerelem légynyomai. Lefekvés előtt kisimítja a ruháit, mint egy vasalógép, valami okos könyvből elolvas öt oldalt, mint gy morzsológép, majd lehunyja szemét, mint egy mechanikus bábu, és fél perc múlva horkol, mint egy gőzmozdony. Ez Potykai, aki mindent tud, mindent észrevesz és minden felett messzemenő kritikát gyakorol. Rajtam, például, szívből tud sajnálkozni, ha balra sandít a nyakkendőm, vagy fityeg a gomb a kabátomról. Ilyenkor valami fensőbbséges, iskolamesteri részvét ömlik el rajta, aminőt gyógyíthatatlan emberi fogyatkozások iránt szoktunk érezni. Ha cérna lenne nála, saját kezűleg varrná fel gombomat, mert szemét, eszét, jellemét, harmóniaérzékét bántja a lötyögés látványa. Láttam egyszer az íróasztalát. Olyan, mint egy falanszter a madártávlatból. Mindennek helye van, és minden törvényszerűen arányos, mint az anyatermészetben. És fiúk, fiók mindenfelé, rengeteg fiók. Még az ülőbútoron is. Fogadok, hogy az egyikben ott fekszik a végrendelete, jóllehet mindössze ötvenkét éves, egészséges, mint a makk, és még az is lehetetlen, hogy tégla essen a fejére, mert az utcán olyan óvatosan lépked a fal mellett, hogy egy esetleges tégla legfeljebb kabátujját súrolhatná. Ő ágyban, párnák közt fog meghalni, ajkán a békés elmúlás típusmosolyával, s Charonnak, az alvilági révkalauznak előre elkészített aprópénzben fogja átnyújtani a viteldíjat. Béke poraira, az örök könyökvédő fényesedjék neki, Potykainak. Debreczeni József Pletykáim Potykairól Májusok Október jegyében Az első világháború forgataga százezreket vetett orosz földre, egy részük mint hadifogoly került a távon. Szibériába, mások, főleg a délszlávok az osztrák—magyar hadseregből átszöktek a frontvonalon. Mindnyájan az októberi forradalom sodrába kerültek, és nagy többségük — közöttük sok vajdasági — részt vett a forradalmi harcban, a Vörös Hadsereg kötelékében. Nem sokan vannak már, lassan elhullottak, és sokan életüket vesztették a fasizmus elleni harcban is. Akik közöttünk vannak, most újabb sorakozóra jelentkeznek: az októberi forradalom 50. évfordulóján emlékéremmel tüntetik ki az „öreg bolsikat”. — Azt hiszem, az utolsó osztrák—magyar hadifoglyok közé tartoztam — beszéli Viktor Fink nyugdíjas újságírókortárs. — Tizennyolc éves voltam, az iskolapadból kerültem az orosz frontra. Este érkeztem meg egységemmel, és már reggel átléptünk a lövészárkokon Oroszországba, ahol éppen kitört a februári polgári forradalom. Megdöntötték a cári uralmat, és az egész ország a forradalom lázában égett. A szerb önkéntes hadosztály, ahova eredetileg menni szándékoztam, felbomlóban volt. — A telet egy isten háta mögötti városkában, Csembarban, Pénzén tartományban töltöttem. A városkában született Belinszkij és a néhány versztnybre fekvő Tarhaniban volt Lermontov sírja. Mindkettőjüket diákköri olvasmányaimból ismertem, el is zarándokoltam a nagy költő sírjához. — A városkában ért az októberi forradalom. Eleinte kevés hír érkezett az eseményekről, míg azután egy napon a vörös kakas felszállt a földbirtokosok kastélyaira, és a parasztok nekifogtak a földosztásnak. A forradalom hulláma elérkezett hozzánk. — Csemberban vártam be az első máj-i ünnepet. Az egész városka megmozdult, akkor olvashattam első ízben a forradalom jelszavait a körülhordozott táblákon: „Le a tőkés háborúval!”, „Békét, kenyeret, szabadságot!”, „Háború a kastélyoknak, béke a kunyhóknak!”, „A földet a parasztoknak a gyárat a munkásoknak!” és végül: „Minden hataknat a szovjeteknek!”. — A történelmi események gyorsan követték egymást. A németek benyomultak Ukrajnába, és a volt hadifoglyok tömege megindult keletnek. Senki sem akart visszatérni a tőkés háború mészárszékére, a hadifoglyok „bolsevizálódtak”. — Szerbekkel, magyarokkal voltam együtt, de románok és németek is jöttek velünk. Szibéria felé vonultunk. Ez a tömeg azonban már nem volt passzív: nemzetközi brigádok alakultak a szovjet hatalom védelmére. Rövid idő alatt több mint hetven egység jött létre, mintegy ötvenezer harcossal, főleg szerbekből és magyarokból. — A második forradalmi májust Penzában éltem meg. Háborús május volt, mert a tőkések és az imperialisták mindenáron meg akarták fojtani a fiatal szovjet hatalmat. Fegyveres májusi felvonulás volt. Kegyetlenül hideg szél fújt, és havazott, kezünk hozzáfagyott a puska vasához. Nehéz napok voltak — emlékszik vissza második szovjethoni májusára az idős kartárs. — A harmadik május elsejét már a vidám Moszkvában értem meg. A polgárháború a végét járta: Judenics seregeit megverték északon, Kolcsak fehér tisztjeit kelet felé űzték, Gyenyikint délen visszavonulásra kényszerítették. A Vörös Hadsereg egységei a Csendes-óceán felé meneteltek, Vrangelt visszavetették a Fekete-tengerhez. A győzelem a láthatáron volt. — Moszkva utcái szűknek bizonyultak a Vörös Hadsereg megduzzadt sorainak befogadására. A vöröskatonák puskájukat szorítva meneteltek, és lelkesen énekelték: „A szibériai erdőktől a brit tengerekig legerősebb a Vörös Hadsereg ...” Ennek a három májusnak az emléke máig sem halványult el a lobogó hajú ősz emberben. Pedig immár fél évszázad telt el azóta, és a májust ma már egymilliárd ember ünnepli, októberre emlékezve. Steinitz Tibor 3. oldal