Magyar Szó, 1967. május (24. évfolyam, 117-146. szám)

1967-05-01 / 117. szám

1967. ápr. 30., május 1., 2. MAGYAR SZÓ Régi kolléga - új alelnök Beszélgetés Minder Tiborral, a Tartományi Végrehajtó Tanács alelnökével Kipróbáltad-e már a miniszteri bársonyszéket? — kérdezem Minda Tibortól, a Fórum vállalat és a Magyar Szó igazgatójától, akit a mina­p a Tartományi Végrehajtó Tanács alelnökévé választottak, és az ünnepek után elfoglalja helyét a márványpalota 19-es számú kabinetjében. A csipkelődéssel voltaképpen zavaromat leplezem, hiszen először készítek inter­jút­­ egy kollégával. Pályafutását zrenjanini tudósítóként kezdte, hamarosan a lap szerkesztője lett, majd igazgatóhelyettessé, vezérigazgatóvá nevezték ki, a KSZ tarto­mányi vezetősége elnökségi tagja lett. Első kérdésemet elengedi a füle mellett, mert tudja, hogy az újságírók a meg nem történt dolgokról is fecseg­nek, én sem várok rá vá­laszt, mert tudom, hogy a politikusok a megtörtént dol­gokról is gyakran hallgat­nak. Inkább komolyra fordí­tom a szót, s ezzel megkez­dődik a beszélgetés hivatalos része: az újdonsült alelnök első interjúját adja. ★ Milyen beosztásod lesz a végrehajtó tanácsban, vagyis egyszerűbben megfogalmazva: a tartományi kormányban? — Az egyik alelnöki tiszt­séget töltöm be. Hatásköröm­be tartozik minden nem gaz­dasági terület — a közokta­tás, az egészségügy stb. —, noha ezt föltételesen kell ér­teni, mivel a végrehajtó ta­nács kollektív testület, a ta­goknak nincs szigorúan vett reszortja. ★ Eddig egy alelnök volt, most kettő van. Mi ennek a magyarázata? — Nemcsak két alelnöke, hanem több tagja is van a végrehajtó tanácsnak, mert közvetlenebb és nagyobb fel­adatok hárulnak reá a járá­sok megszüntetése után. ★ Mit hagyott örökbe a korábbi végrehajtó tanács? — Egy nyolcvan pontból álló munkaprogramot, amely felöleli napjaink úgyszólván minden időszerű kérdését Elmondhatom, hogy nagy ambícióval látunk hozzá megvalósításához. •­ Nem lett volna célsze­rűbb, ha az új végrehajtó tanács készíti el saját mun­kaprogramját? — Mi ezt a hagyatékot teljes mértékben a magun­kénak valljuk, mert a tár­sadalmi és gazdasági refor­mon alapszik és többnem­zetiségű vidékünk sajátságai­ból indul ki. Mondhatnám így is: a testület összetétele új, de a program a régi. ★ Mostanában sok szó esett az autonóm tartományok helyzetéről és szerepéről. Legutóbb ezekről a kérdé­sekről tárgyalt a köztársasági szkupstina elnöksége is. Mi a véleményed erről? — Rendszerünk sarkalatos tétele, hogy minden dolgozó­­ rendelkezhet munkáj­ának gyümölcsével. Ez elvitattan joga minden önigazgatási te­rületnek is. Ebből kiindulva logikusnak tűnik, hogy azok az eszközök, amelyek a tar­tomány területén képződnek, itt akkumulálódnak — a meghatározott köztársasági szükségletek kielégítése után —, itt is maradjanak, vagy­is a tartományban, a község­ben. Ezt máról holnapra nem lehet nyélbe ütni, de szerin­tem ebben az irányban kell haladni. A tartomány létjo­gosultságának értelmét ab­ban látom, ha önállóan és önerejéből eleget tud tenni azoknak a sajátos közokta­tási, kulturális és közigazga­tási követelményeknek, fel­adatoknak, amelyeket a több­nemzetiségű vidék szükségle­tei szabnak meg. ★ Úgy tudom, te kerülsz egyedül igen magas köztiszt­ségbe egy nagy vállalat élé­ről, mondhatnám így is: a közvetlen termelésből. — Rajtam kívül még egy elvtársam került a közvet­len termelőktől a végrehaj­tó tanácsba. A képviselőház­ban már sokkal többen van­nak. Ezzel kapcsolatban el­mondhatom, hogy a rotáció­val elindult kádercsere csak akkor kap valódi értelmet, ha még jobban vertikális irányú lesz, ha az emberek lentről jönnek föl, föntről pedig le. Új megbízatási he­lyemen nagy előny lesz szá­momra, hogy egy olyan mun­kaszervezetből jövök, ahol fejlettek a belső viszonyok, ahol a közvetlen önigazga­tásnak több évi tapasztalata van, ahol a jövedelem meg­valósítása és elosztása az üzemegységek szintjén tör­ténik. Meg aztán mint a Fó­rum igazgatója rengeteg em­berrel kötöttem ismeretséget, főleg Vajdaság szellemi éle­tének képviselőivel, ami szin­tén megkönnyíti majd mun­kámat. * Ha megengeded, egy in­tim kérdést teszek fel: Nem sajnálod elhagyni a szakmát? — Bevallom, nem mind­egy. Fáj, hogy most hagyom el a sajtót, amikor egyre na­gyobb és önállóbb szerepe van nemcsak az olvasók tá­jékoztatásában, hanem véle­ményük összegezésében, ki­alakításában is. Megbízatá­som négy évig tart, normá­lisnak tartom, hogy ezután visszatérek a szakmába. Visz­­szafogadtok? ★ Hogy is mondjam csak ... Nálunk az a fáma járja, hogy a toll embere úgy van a po­litikai pályafutással, mint a sárgarigó a homoki szőlővel: ha belekóstol, elmegy tőle a hangja. No, de . .. mit mon­danál még az utolsó szó jo­gán? — Tizennégy éve vagyok a Magyar Szónál, illetve a Fó­rumban. Életem legszebb éveit töltöttem itt. Most, hogy — remélem, ideiglenesen — elmegyek, egy kicsit a fia­talságomtól is búcsúzom. ★ Negyvenegynéhány éves fejjel talán csak nem azt aka­rod mondani, amit a költő így fogalmazott meg: „Már ősz lett életem . . . Azt is ... Kalapis Zoltán Minda Tibor ­r szembe jutott, hogy megírom Pj Potykait. Legalább vázlatos portrét adok Potykairól, korom és az utó­kor okulására. Mert Potykaitól tanulni lehet, Potykain ámulni lehet, Potykait utánozni is lehet. Ki mit tud. Ami engem illet, én bámulói közé tartozom. Zsenge korom óta az emberi agy elsőrangú lele­ményei közé sorolom a típus ötletét.­­Az eleve elrendelt, előre megfontolt egyfor­maság, a méretek és életek diadalmas azonossága az én eszményem. A típusnak, szerintem, rejtett erkölcsi tartalmai van­nak. Ide tartozik: a higgadtság, az ál­landóság, a szilárdság, a tartósság és még néhány spártai erény. A típusbakancs rendszerint megbízható és tartós, a típus­ember rendszerint higgadt és szilárd jel­lemű. Potykai típusember. Típusa a típusem­bernek: prototípus. Ő a szoborba farag­ható, józan egyed, a megbízható automa­ta, a rendezett belvilágú embergép, aki mindig tudja, mit akar. Nem siet, nem csodálkozik, nem izgul. Potykai a tánto­ríthatatlan jellem, személyes vágyálmom, akivé sohase fogom átképezhetni magam, bárhogy epedek utána. Hány éve fogad­­kozom, hogy hétfőtől azután igazán rend­be szedem ezt a gombhíjas, lompos, kócos és keszeg életemet! Hétfőről­ hétfőre, év­tizedről évtizedre halogatom az újjászü­letést, és lám, a fogadkozásnál sohasem jutok tovább. Potykai az, aki továbbjutott. Potykai nem csépel szalmát, neki rendben van a szénája. Hogy felülről kezdjem: feje búb­ján tekintélyesen és megmozdulhatatlanul ül a kalap, mint egy telitalálat. A kalapot tizenöt éve vásárolta, idény végi kiárusí­táson, jutányosan. Ennek ellenére a fej­dísz ma is olyan, mintha most vették vol­na ki a skatulyából. Az egész Potykai olyan. Sőt. A Potykai maga a skatulya. A skatulyaember. Ami modorát illeti, ez a kimért nyá­jasságtól a tömör leereszkedésig terjed. De néha, bizalmas körben, kinyílik, mint a zsebbeli bicska. Ilyen alkalmakkor kedvtelve ereszti szabadjára vizsga­szel­lemét. Szereti a helyzetek és dolgok defi­níciószerűen csattanós összefoglalását: az úgynevezett aranyköpéseket. Barátait szembe-aranyköpi. Ő az, aki már harminc évvel az elekt­ronagy feltalálása előtt, a­ maga zajtalan módján, tulajdon koponyáján belül, meg­valósította a vívmányt. Neki az élet egy fotocella, és ő benne a­­­rab. Csupa rendszer, módszer és középszer. Egész szertár Potykai. Megkülönböztetett kéjjel ad elő törté­neteket, amelyeknek pontosan leszűrhető tanulsága van. E történetekből napnál fé­nyesebben világlik ki Potykai pontossága, valamint precizitása. Ruháját hosszú évek­kel ezelőtt csináltatta, de nemcsak az ár­ra emlékszik, hanem arra is, hogy a tex­tilbolt segédjének, ahol a szövetet válasz­totta, feltűnő alakú szemölcs volt az or­rán. Potykai naplót vezet, mint az államfér­fiak és a bakfisok, ezenkívül „tartozik­­követel”-rovatozású, miniatűr pénztár­­könyvet, amelybe körömnyi ceruzacsonk­kal jegyzi a tételeket. A jegyzetek nehe­zen betűzhetők, mert Potykai a grafitot is módszeresen aknázza ki. Olyan halvány betűket rajzol, mintha közvetlenül öngyil­kosság előtt vetne papírra búcsúsorokat. Mindezt nem zsugoriságból cselekszi. Har­­pagonhoz annyi köze sincs, mint egy té­kozlás miatt gondnokság alá helyezett majoreszkónak. Ahogyan ő szokta mon­dani, „elvi módszeresség” az egész. Potykai világa külön világ, ahol érzé­seknek, vágyaknak, gondolatoknak, tet­teknek sorszámuk és kulcsra járó fiókjuk van. Az élet minden előfordulhatóságához szigorú metodikával közelít. A helyzetek­hez, döntés előtt, úgyszólván hozzászagol, mint eb a karóhoz. Potykai körülszima­tolja a tényállást. Vőlegény korában papíron, mennyiség­­tani levelezés útján — more geometrico — számította ki a vonzalom és a jövő va­lószínűségi hányadosát, pedig imádta menyasszonyát. Házassága azóta is olyan tökéletes, mint egy falinagyságú kalória­­táblázat, amelyet csak itt-ott tarkáznak a szerelem légynyomai. Lefekvés előtt kisi­mítja a ruháit, mint egy vasalógép, vala­mi okos könyvből elolvas öt oldalt, mint gy morzsológép, majd lehunyja szemét, mint egy mechanikus bábu, és fél perc múlva horkol, mint egy gőzmozdony. Ez Potykai, aki mindent tud, mindent észrevesz és minden felett messzemenő kritikát gyakorol. Rajtam, például, szív­ből tud sajnálkozni, ha balra sandít a nyakkendőm, vagy fityeg a gomb a kabá­tomról. Ilyenkor valami fensőbbséges, is­kolamesteri részvét ömlik el rajta, aminőt gyógyíthatatlan emberi fogyatkozások iránt szoktunk érezni. Ha cérna lenne ná­la, saját kezűleg varrná fel gombomat, mert szemét, eszét, jellemét, harmónia­érzékét bántja a lötyögés látványa. Láttam egyszer az íróasztalát. Olyan,­ mint egy falanszter a madártávlatból. Mindennek helye van, és minden tör­vényszerűen arányos, mint az anyatermé­szetben. És fiúk, fiók mindenfelé, renge­teg fiók. Még az ülőbútoron is. Fogadok, hogy az egyikben ott fekszik a végrendelete, jóllehet mindössze ötven­két éves, egészséges, mint a makk, és még az is lehetetlen, hogy tégla essen a fejére, mert az utcán olyan óvatosan lép­ked a fal mellett, hogy egy esetleges tég­la legfeljebb kabátujját súrolhatná. Ő ágyban, párnák közt fog meghalni, ajkán a békés elmúlás típusmosolyával, s Charonnak, az alvilági révkalauznak előre elkészített aprópénzben fogja átnyújtani a viteldíjat. Béke poraira, az örök könyök­védő fényesedjék neki, Potykainak. Debreczeni József Pletykáim Potykairól Májusok Október jegyében Az első világháború forgataga százezreket vetett orosz földre, egy részük mint hadifogoly került a tá­vo­n. Szibériába, mások, főleg a délszlávok az oszt­rák—magyar hadseregből átszöktek a frontvonalon. Mindnyájan az októberi forradalom sodrába kerül­tek, és nagy többségük — közöttük sok vajdasági — részt vett a forradalmi harcban, a Vörös Hadsereg kötelékében. Nem sokan vannak már, lassan elhullottak, és so­kan életüket vesztették a fasizmus elleni harcban is. Akik közöttünk vannak, most újabb sorakozóra je­lentkeznek: az októberi forradalom 50. évfordulóján emlékéremmel tüntetik k­i az „öreg bolsikat”. — Azt hiszem, az utolsó osztrák—magyar hadifog­lyok közé tartoztam — be­széli Viktor Fink nyugdíjas újságírókortárs. — Tizen­nyolc éves voltam, az isko­lapadból kerültem az orosz frontra. Este érkeztem meg egységemmel, és már reggel átléptünk a lövészárkokon Oroszországba, ahol éppen kitört a februári polgári for­radalom. Megdöntötték a cá­ri uralmat, és az egész or­szág a forradalom lázában égett. A szerb önkéntes had­osztály, ahova eredetileg menni szándékoztam, fel­bomlóban volt. — A telet egy isten háta mögötti városkában, Csem­­barban, Pénzén tartomány­ban töltöttem. A városkában született Belinszkij és a né­hány versztnybre fekvő Tar­­haniban volt Lermontov sír­ja. Mindkettőjüket diákköri olvasmányaimból ismertem, el is zarándokoltam a nagy költő sírjához. — A városkában ért az októberi forradalom. Elein­te kevés hír érkezett az eseményekről, míg azután egy napon a vörös kakas felszállt a földbirtokosok kastélyaira, és a parasztok nekifogtak a földosztásnak. A forradalom hulláma elér­kezett hozzánk. — Csemberban vártam be az első máj-­­i ünnepet. Az egész városka megmozdult, akkor olvashattam első íz­ben a forradalom jelszavait a körülhordozott táblákon: „Le a tőkés háborúval!”, „Békét, kenyeret, szabadsá­got!”, „Háború a kastélyok­nak, béke a kunyhók­nak!”, „A földet a parasztok­nak a gyárat a munkások­nak!” és végül: „Minden ha­taknat a szovjeteknek!”. — A történelmi esemé­nyek gyorsan követték egy­mást. A németek benyomul­tak Ukrajnába, és a volt hadifoglyok tömege megin­dult keletnek. Senki sem akart visszatérni a tőkés háború mészárszékére, a ha­difoglyok „bolsevizálódtak”. — Szerbekkel, magyarok­kal voltam együtt, de romá­nok és németek is jöttek ve­lünk. Szibéria felé vonul­tunk. Ez a tömeg azonban már nem volt passzív: nem­zetközi brigádok alakultak a szovjet hatalom védelmé­re. Rövid idő alatt több mint hetven egység jött létre, mintegy ötvenezer harcossal, főleg szerbekből és magya­rokból. — A második forradalmi májust Penzában éltem meg. Háborús május volt, mert a tőkések és az imperialisták mindenáron meg akarták fojtani a fiatal szovjet ha­talmat. Fegyveres májusi felvonulás volt. Kegyetlenül hideg szél fújt, és havazott, kezünk hozzáfagyott a pus­ka vasához. Nehéz napok voltak — emlékszik vissza második szovjethoni máju­sára az idős kartárs. — A harmadik május el­sejét már a vidám Moszkvá­ban értem meg. A polgárhá­ború a végét járta: Judenics seregeit megverték északon, Kolcsak fehér tisztjeit kelet felé űzték, Gyenyikint délen visszavonulásra kényszerí­tették. A Vörös Hadsereg egységei a Csendes-óceán felé meneteltek, Vrangelt visszavetették a Fekete-ten­gerhez. A győzelem a lát­határon volt. — Moszkva utcái szűknek bizonyultak a Vörös Hadse­reg megduzzadt sorainak be­fogadására. A vöröskatonák puskájukat szorítva mene­teltek, és lelkesen énekel­ték: „A szibériai erdőktől a brit tengerekig legerősebb a Vörös Hadsereg ...” Ennek a három májusnak az emléke máig sem halvá­nyult el a lobogó hajú ősz emberben. Pedig immár fél évszázad telt el azóta, és a májust ma már egymilliárd ember ünnepli, októberre emlékezve. Steinitz Tibor 3. oldal

Next