Magyar Szó, 1967. május (24. évfolyam, 117-146. szám)
1967-05-31 / 146. szám
10 oldal гакпјшјид (36) . A klub valóban roppant diszkrét helyen működik. Gály mindössze egy komornyikot lát, az adja a zsetonokat. A tablónál Gályn kívül öt úr ül. A játék nagyban folyik. A legkisebb zseton ötszáz frankos, de van ezer és ötezer frankos is. A játék megkönnyítése érdekében a komornyik a bankjegyeket azonnal átváltja játékpénzekre. Hangtalanul, fojtott izgalommal játszanak. Gály mögött Ellen ül, aki viszszafojtott lélegzettel figyeli a játék menetét. A játék egyre hatalmas arányokat ölt. Már nem ritkák a tízezer frankos indulások sem. Az urak minden bankot tartanak. Minden játékos előtt legalább százezer frank értékű zsetonhalom tornyosul. Gály is kér zsetont, és lassanként százhúszezer frankot vált át zsetonokra. Nyer is, veszít is. Amikor leült, mindjárt „megállt” a bankja, utána azonban fél óráig nem ütött. Gály elismeréssel gondol Joliot arra, aki ügyesen állította össze a partit. Valóban, itt lehetne nyerni. Az urak olyan könnyedén játszanak, mintha nem is tízezrek cserélnének gazdát pillanatok alatt. Különösen feltűnik neki egy vörös hajú férfi. Ez minden tétet tart. Állandóan banque ouvert-t ad. Ahogy a kártyások elismerően állapítják meg: „szépen játszik”. Minden „tesztet lekopog”, könnyed és elegáns. De játékának könnyelműségéhez oly rosszul illik lénye. Öltözete kopott. Arca durva, homloka verítékezik. Mindegy — gondolja Gály —, nyerni lehetne tőle ... Másfél órai játék után Gály a kártyáik keverésekor kimegy. Három perc múlva visszatér. Azt hiszi, álmodik... A teremben nem talál senkit. Az öt játékos eltűnt. A komornyik sincs ott. Csenget a komornyiknak, az nem jelentkezik. Kilép a másik szobába, bekukkant egy benyílóba, ott ócska limlomokat talál. Több szobát nem is vizsgálhat át, mert nincs. A klubban, a cheminszobán és a mellékhelyiségeken kívül más helyiség nincs. Kilép a folyosóra, talán oda mentek a partnerek szellőzködni. Ott sem talál senkit. Megdöbbenését fokozza, hogy az asztalokon ott hevernek a zsetonok. Szépen, rendben, úgy, mint amikor engedelmet kérve kilépett a szobából. Mi történhetett itt? Homloka gyöngyözik szíve hangosan ver. Csak nem került csapdába? Talán a zsetonok értéktelen csontok, és a társaság csak arra szövekezett, hogy felváltatja Gály bankjegyeit, és alkalmas pillanatban eliszkol? Leül a játékasztal mellé, és fél óráig vár. Ekkor már pontosan tudja, hogy ismét szélhámosok közé került. Kártyabrigantik hálójába, akik egymás között az értéktelen zsetonokat felosztották. A játékpénzeket kinevezték ötezresnek, ezresnek és ötszázasnak. Bankjegyet itt csak ő váltott... A társaság azon igyekezett, hogy ő minél több bankjegyet hozzon forgalomba. Átszámolja a pénzét. Százhúszezer frankot váltott... A banda felhasználta Gály pillanatnyi távozását, és eliszkolt. És Ellen? Ő velük tartott. Bűntársuk. Olyan izgatott, hogy lefelé menet a lépcsőfokot elvéti, és csaknem legurul a kacskaringós csigalépcsőn. Benyit a házmester fülkéjébe. — A lakást elsején adtuk ki, uram ... Bizonyos Pierre Poisier a bérlő. Nem lakik itt. Magunk sem tudjuk, milyen célra bérelte ki a lakást. — Gály még nem adja fel a harcot, próbálja az öreget faggatni, de az telivér párizsi házmester, goromba disznó, és harapófogóval sem lehet kihúzni belőle több szót. Gály elhajtat a prefektúrára, és feljelentést tesz kifosztói ellen. A dühtől lihegő embert a „játékcsoport” vezetőjéhez irányítják. Ez kövér, szuszogó ember, a negyven és ötven év hídján, mogorva és bizalmatlan. Gály pergő szavakkal, széles részletezéssel tárja fel az este történetét. — ön haszontalan ember — szakítja félbe a detektív, aki amolyan felügyelőféle rangban lehet. — Én? — hüledezik Gály. — Miért? — Mert kártyázik — hangzik a lakonikus megállapítás. — A gazemberek az ön szenvedélyére építettek. — Kissé elkésett a megrovása, uram. Én egész életemben mást sem tettem, csak kártyáztam. És mondhatom, nem fizettem rá... A felügyelő mosolyog. Az őszinteség tetszik. Akik ebben a savanyú szagú kopott szobában, a tintafoltos íróasztal előtt panaszra járulnak, rendszerint óbégatnak, hivatkoznak járatlanságukra, és mint ártatlan báránykák tetszelegnek a hatóság előtt. A felügyelő rokonszenvesnek találja Gályt. Behozat egy albumot, amely roskadásig tele van fényképekkel. A kártya, a játék szélhámosainak fotográfiáival. Akad köztük mindenféle. Többnyire hamis játékosok és felhajtók. Gály lapoz a könyvben. — Figyelmesen nézze át a képeket — tanácsolja a felügyelő —, ismerős arcokat úgysem talál köztük. Gály bámul. — Hát akkor talán át sem lapozom a könyvet. Azt hiszem, valóban felesleges — mereng a felügyelő. — Azok a fényképek, amelyeket ön keres, nincsenek a nagy albumban. Azok itt vannak, ebben a fiókban. Kinyitja az íróasztalát, fotográfiákat szed ki belőle. Az egyiket átadja Gálynak. — Magát ez a fotó érdekli ... Az Ellen fényképe!... Gály érzi, hogy nyakán megdagadnak az erek, arcát vörösség önti el, keze reszket, és percekig nem tud megszólalni. — Ez a kép érdekli? — Igen. — Ismeri a hölgyet? — Hogyne... A neve Ellen ... Angol. A felügyelő leinti: — Ugyan! Ethel Schmitt. És nem angol. Német. A legragyogóbb agyvelő ... Bámulatos precizitással dolgozik. Az áldozatra néha hónapokat rászán, hogy kifosztását bűntársaival tökéletesen végrehajtsa. A férje Paul Schmitt. Itt a képe ... A felügyelő előszed egy fotográfiát, amelyen a jachtról ismert Leh úr mosolyog. — De hiszen ez meghalt ... — Nem halt meg. — Ellen... Ethel azt mondta... — Él! Viruló egészségnek örvend, ön egészen nyugodt lehet: a mai estét a házaspár együttesen főzte ki. (Folytatjuk) иннД . Fordította: Dr. Radó György (204) Berthold tekintete döbbenten követte. Az a gondolat, hogy kezéből kicsúsztak a milliók, melyekkel nyugodt öregségében akarta leélni gyarló életét — néhány pillanatra megbénította. Hirtelen azonban ráeszmélt, hogy már nem is a pénzéről, hanem a puszta életéről van szó. — A-a-a! — üvöltötte még egyszer, eszét vesztve, és olyan erővel tépte ki magát Mentarocci szorításából, hogy az nem bírta visszatartani. — Vigyázzon! — kiáltotta Mentarocci. Heinrich hátranézett. A megvadult Berthold egyenest feléje rohant, futtá ban rántva elő pisztolyát. Heinrich már felemelte a sajátját, ebben a pillanatban azonban Mentarocci lövése dördült. Bertholdot a tehetetlenségi erő még két-három lépéssel továbbvitte, csak ezután tántorodott meg, és arccal zuhant a zsilip korlátjára. A garibaldista golyója a tarkóját érte. — S ön most hová készül? — kérdezte Mentarocci, amikor Heinrich beült a gépkocsijába. — Haza! — felelte boldog mosollyal Heinrich. — Sok szerencsét maguknak! Tehát úgy gondolja, hogy meg tudnak birkózni Lemke embereivel és megmentik a gyárban levőket? — Ön még a hegy tövében sem lesz, amikor már együtt fogunk énekelni a gyáriakkal! Nyugodtan elindulhat, és köszönünk mindent! Mentarocci és Heinrich keményen kezet szorított, s a gépkocsi egyre gyorsabban suhant, távolodott Castella Fontéból.)(— 1945. május 2. aint Rhémy város temetőjébe belép egy világosszürke ruhás fiatalember, karján gyászszalaggal, kezében egy csokor pünkösdi rózsával. A temető őre, aki a napfényben sütkérezve éppen valami játékszert farigcsál kisunokájának, csodálkozva néz utána. Arcról jól ismeri Saint-Rhémy minden lakosát, de ezt a fiatalembert még sohasem látta. Elfoglaltságából fel-felpillantott a két sírhalomra, amelyeket közös kerítés vesz körül —■ arrafelé haladt az ismeretlen, ott leült a kis lócára, aztán szinte meg sem mozdul, csak néha hajol előre és szeretettel meg-megsimogatja a közelebbi sírhalom virágait. „ Mennyi gyász! Fiatalnak, öregnek, mindenkinek gyászt hozott a háború” — mormolja szomorúan az öregember, és megint hozzálát a fadarabka faragásához. Ám egy újabb látogató érkezése megint elvonja munkájától. Ez is fiatalember, a temetőőr ezt már jól ismeri. Köszönti is, és rögtön tudatja vele: — A maga sírjainál ül valaki. Nem idevalósi, még sohasem láttam. A fiatalember a kerítés felé siet, ahol az ismeretlen. Már messziről látja szőkésbarna haját, melyet mintha a szél zilált volna, szétlátja tűnődő, kissé előredőlt alakját. — Bocsásson meg, Monsieur... — kezdi az újonnan érkezett, de hirtelen elharapja a szót. — Hát ön az? — Bon jour — szólt halkar. Heinrich, megszorítva Monique fivérének a kezét. Életében most látja másodszor, de ez a szem — Monique szeme — olyan ismerős neki, olyan kedves, hogy meg sem kell kérdeznie, kivel beszél. — A mama csak nemrég halt meg... Oly gyakran emlegette önt... — Ne beszéljen erről, Jean! — mondja Heinrich, és feláll. Szeméber, könny csillog. — Adja át üdvözletemet minden ismerősömnek, különösen Francois-nak. — Köszönöm, ő is emlegeti önt. — Hát Ludvine Decoque, hogy van? Jean elkomorodik. — Megölték — felelte röviden, és félrefordult. — De André Renard, remélem életben van? Szoktak találkozni? — Nemrég járt itt. Most Párizsban van. — Ha ír neki, feltétlenül adja át legmelegebb üdvözletemet. — Nagyon fog örülni, ha megtudja, hogy láttam önt. És sajnálni fogja, hogy ma nem volt itt...eszélgetésükben zavart csend állt be. Mindkettőjük ajkán ott lebeg ugyanaz a név, de egyikük sem meri kimondani, erőt vesz rajtuk az emlékek és a találkozás izgalma. — Most búcsúzom Jean!— szól Heinrich, aki már nem bírja tovább a feszültséget. Úgy érzi, mintha valami fojtogatná a torkát. — Kérem, ápolja ezt a sírt! Ez az a talpalatnyi föld, ahova gondolataim mindig vissza fognak szállni... Kívánom, hogy a maga szerelme boldogabb legyen! Heinrich lehajtotta fejét, és gyors léptekkel a temetőkapu felé indult. (Folytatjuk) . MAGYAR SZÓ Hétfő, 1967. május 29. Szöveg nélkül