Magyar Szó, 1970. március (27. évfolyam, 58-88. szám)
1970-03-01 / 58. szám
Vasárnap, 1970. mire.L MAGYAR SZÓ Az út végén Egy hét a világpolitikában Tito elnök befejezte nagy afrikai körútját, és hazaérkezett. Utazásának végén egy hét alatt három arab országot látogatott meg — Szudánt, az Egyesült Arab Köztársaságot és Líbiát. Régi és új barátokkal tárgyalt — Nasszerral, az EAK elnökével most találkozott huszonkettedszer, Numeiri szudáni elnökkel másodszor, Kadhafi líbiai elnökkel pedig először. Mindhárom államfővel azonban egyformán könnyűszerrel megtalálta a közös nevezőt és az érintkező pontokat. Mivel elnökünk útjának egyes állomásaival rendszeresen foglalkoztunk, most csak a három utóbbi megbeszélésre térünk ki. Azt kell leszögeznünk, hogy éppúgy, mint a többi afrikai országban, Szudánban, az EAK- ban és Líbiában is, elnökünk elsősorban arról tárgyalt, hogy mit tehetnek az el nem kötelezett országok a nemzetközi helyzet javításáért. Megállapították ugyanis, hogy a világhelyzet nem javul, ellenkezőleg: romlik. Ennek okát abban látják, hogy az imperialista és reakciós erők egyre nyíltabban folyamodnak erőszakhoz, hogy kiterjesszék érdekövezeteiket, hogy letörjék vagy visszavessék a nemzeti és társadalmi felszabadulásért harcoló mozgalmakat. Ennek következtében mind nagyobb nyomást gyakorolnak más népekre és országokra, egyre gyakrabban avatkoznak belügyeikbe. A világhelyzet ilyen értékeléséből könnyű volt levonni a következtetést, hogy a tartós béke, a harmonikus fejlődés, az egyenrangú nemzetközi viszonyok és együttműködés csakis a szuverenitás és függetlenség, valamint a viszályok békés megoldások elvein alapulhat. Az el nem kötelezettség — amelyhez a meglátogatott országok egyformán ragaszkodnak — éppen ezeket az elveket igyekszik érvényesíteni. Az el nem kötelezettség nemzetközi jelentőségű érvényesülése azonban megköveteli ezeknek az országoknak a fokozottabb összefogását, és dinamikusabb, összehangoltabb tevékenységét a világpolitikában. A béke még messze van Az el nem kötelezettség általános témája azonban minden országban más hangsúlyt kapott, más konkrét vonatkozásokkal gazdagodott. Kelet-Afrika legégetőbb problémája a gyarmaturalom és a fajüldöző rendszerek létezése, érthető tehát, hogy elnökünk vendéglátóival az el nem kötelezettek tevékenységét is abból a szemszögből vizsgálta, mennyiben járulhatnak hozzá a gyarmaturalom maradványainak felszámolásához, a fajüldöző kormányok megbuktatásához, és mindennek érdekében milyen támogatást nyújthatnak a függetlenségükért és szabadságukért harcoló népeknek. Az arab országok legfőbb gondja viszont az izraeli agreszszió, és egyes arab területek megszállva tartása, ezért lett elnökünk megbeszéléseinek legfőbb tárgya ezekben az országokban a közel-keleti helyzet. Ez a kérdés fontos helyet kapott a Szudánban és Líbiában folytatott tárgyalásokon is, a tárgyaló felek mindkét országban aggodalommal állapították meg, hogy a közel-keleti válság még inkább kiéleződik. Izrael agresszív politikája gátolja a békés és igazságos megoldásra irányuló erőfeszítéseket, ennek ellenére azonban az USA továbbra is támogatja ezt az országot. Ez a kérdés állott Tito és Nasszer megbeszéléseinek előterében is. Nasszer elnök arról tájékoztatta elnökünket, hogy a válság békés megoldásának lehetősége ma talán kisebb, mint bármikor az 1967-ben lejátszódott háború óta. Ezért a felelősség elsősorban az USA-t terheli, mert továbbra is a legkorszerűbb fegyverekkel látja el Izraelt, aminek következtében a harci egyensúly még inkább az arab országok kárára tolódik el. Márpedig ez nem maradhat következmény nélkül, hisz Izrael a világ egyetlen országa, amelynek nincs pontosan meghatározott határa, amely megszállva tartja egy másik ország — az EAK —, területének egyötödét, s amely nyíltan megtagadja az ENSZ és a Biztonsági Tanács határozatainak végrehajtását. Az EAK-nak és az arab országoknak azonban eltökélt szándékuk, hogy nem hódolnak be az agresszív nyomásnak. Tudják ugyanis, hogy nemcsak saját nemzeti méltóságukat védik, hanem a vltágközösség egyik alapelvét is: egyetlen nép sem szolgáltathatja ki magát a nála pillanatnyilag katonailag erősebb hatalmak kénye-kedvének. Nasszer elnök biztosra veszi azt is, hogy az idő az arab országoknak dolgozik, és Izrael azért fokozza agresszív nyomását, hogy mindenáron kierőszakolja az arab országok kapitulációját, amíg a helyzet neki kedvez. A két elnök egyetértett abban, hogy a közel-keleti helyzet csakis a megszálló csapatok kivonulásával, a Palesztina menekültek helyzetének megoldásával rendezhető. Tito elnök ezzel kapcsolatban rámutatott arra is, hogy a megoldást a Biztonsági Tanács határozatának következetes végrehajtásában kell keresni, valamint arra, hogy az izraeli légitámadások az egész világon tiltakozást keltenek. Pompidou az USA-ban A hét többi jelentős eseménye közül mindössze még egyet említünk — Pompidou francia köztársasági elnök amerikai látogatását és megbeszéléseit Nixonnal. Pompidou útját az államközi viszonyokban szokatlan légkör előzte meg. Az amerikai zssidószervezetek ugyanis már hetek óta szítják a hangulatot a francia köztársasági elnök ellen, és sikerült is elérniük, hogy New York polgármestere hivatalosan közölte: nem hajlandók vendégül látni a francia elnököt, továbbá az elnök kongresszusi beszéde előtt majd 150 képviselő kivonult a teremből. A heves hangú kirohanások és Pompidou-ellenes tüntetések során olyan nyilatkozatok is elhangzottak, hogy a francia elnöknek a tiltakozásokat az amerikai—francia barátság felmondását kell tekintenie. Mi okozta ezt a tiltakozás-hullámot? Az az egyszerű tény, hogy Franciaország száz Mirage típusú repülőgépet ígért Líbiának. A repülőgépek eladása nem is azért keltett rosszallást, mert annak az országnak adtak el korszerű fegyvereket, amely nemrégiben kényszerítette rá az USA-t, hogy kiürítse a területén levő katonai támaszpontokat, hanem azért, mert az a vélemény alakult ki, hogy Líbia Izrael ellen használhatja föl a repülőgépeket. Ezzel magyarázható, hogy Pompidou olyan nagy gondot fordított kormánya közel-keleti politikájának magyarázására. A kongresszusban mondott beszédében és sajtóértekezletén egyaránt főként ezzel foglalkozott. Elsősorban arról akarta meggyőzni az amerikaiakat, hogy a francia politika nem mérgesíti el a közel-keleti helyzetet, ellenkezőleg: a kibontakozás útját egyengeti. — Izraelnek meg kell értenie — mondotta a francia elnök —, hogy nem tekintheti biztosítva jövőjét minaddig, amíg nem jut tartós megegyezésre az őt körülzáró arab országokkal, nem lép velük olyan szövetségre, amely kizárja az erőszak alkalmazását, viszont magában foglalja a Palesztinai kérdés megoldását. A nyilatkozatoktól eltérően Pompidou és Nixon megbeszéléseinek lényege már nem a közel-keleti helyzet, hanem a francia—amerikai viszony volt. A kiszivárgó hírek szerint a megbeszélések tovább javítottak a két ország viszonyán, amely De Gaulle és Johnson idejében mélypontra jutott, de mindkét Nixon hatalomra kerülése után — főleg még De Gaulle-nál tett látogatásával — megindult a javulás felé. A további közeledés meggyorsítása érdekében a két elnök felmérte az egész világhelyzetet, hogy összefoglalhassák azokat a kérdéseket, amelyekben egyetértenek. BÁLINT István Utó elnök Kadhafi líbiai elnökkel a tripoli sajtóértekezleten A Politika és üzlet mikor Ribičič elvtárs a tiszteletére rendezett londoni sajtóebéden, kijelentette, hogy a háború után angol—jugoszláv tárgyalásokon még egyszer sem szenteltek enynyi időt és figyelmet a két ország közötti gazdasági kapcsolatoknak, mint ezúttal, voltaképpen megerősítette napjaink nagy igazságát: két ország politikai viszonya elválaszthatatlan gazdasági együttműködésüktől, illetve a kettő kölcsönösen egészíti ki és tartalmasítja egymást. Jugoszlávia és Nagy-Britannia között a második világháború befejezése óta állandósultak a politikai párbeszédek. A realitás, amely a két ország társadalmi foerendezéséből, politikai és nemzetközi magatartásiból adódik, esetleg csak olykor fékezhette a politikai kapcsolatok intenzitását, kérdésessé azonban sohasem tette. Tito elnök 1953 márciusában tett baráti látogatásától egészen a Szövetségi Végrehajtó Tanács elnökének múlt heti hivatalos londoni tárgyalásáig számos véleménycsere, tárgyalás folyt a két ország kormánya, parlamentjei, kulturális intézményei, sőt az utóbbi időben politikai szervezetei (a Szocialista Szövetség és a Laibunista Párt) között is. Az elmúlt háborúban született fegyverbarátság — amelynek megható felidézése volt a brit háborús veteránok kitüntetése a londoni jugoszláv nagykövetségen — a két ország népét közelebb hozta egymáshoz, olyan megbecsülést és tiszteletet eredményezett közöttük, amely még ma is a két ország viszonyának egyik alapköve. Jugoszlávia ez el nem költekezettek n egy kontinensre kiterjedő táborához való szoros tartozása ellenére sem felejtette el egy pillanatra sem, hogy elsősorban európai ország és saját biztonságának legfontosabb előfeltétele a kontinens népeinek békés együttélése. Az imperialista múltjától és tengerentúli katonai kötelezettségeitől szabadulni kívánó Nagy-Britannia is egyre inkább Európa felé fordul, s a kontinensnek nemeseik földrajzilag, hanem szervesen is része akar lenni. Ha még ehhez hozzáadjuk, hogy Jugoszlávia nemcsak politikai biztonságának, hanem gazdasági létének legfőbb zálogát is az európai országokkal való fokozottabb együttműködésben keresi, máris adva vannak a jugoszláv—angol kapcsolatoknak, tehát a most zárult londoni tárgyalások kiindulópontjai is. Kormányküldöttségünk nagy-britanniai látogatásának egyik fő célja az volt, hogy a politikai nézetek kölcsönös ismertetése és a jugoszláv— brit általános kapcsolatok megszilárdítása keretében minél tartalmasabbá és eredményesebbé tegyük a kereskedelmi, műszaki és tudományos együttműködést a szigetországgal, különös tekintettel Nagy-Britannia kiváló eredményeire, amelyeket a „második ipari forradalomban” ért el. Angol tárgyalófeleink részéről megértésre talált ez a törekvésünk, és a londoni tárgyalásoknak szinte állandó jelszava mindkét részről a Let’s make business! (Kössünk üzletet!) volt. A két kormány legmagasabb rangú politikái és gazdasági képviselőinek egyetértése után most a szakértőkön és az üzletembereken múlik — elsősorban részünkről—, hogy kidolgozzuk az együttműködés legmegfelelőbb mechanizmusát és formáit a számunkra létfontosságú nukleáris energia felhasználása, a komputer-technika elsajátítása és a katonai felszerelések gyártása terén is. A londoni tárgyalásokat a baráti, szívélyes és őszinte légkör jellemezte. Figyelmet érdemel az a körülmény, hogy úgyszólván valamenynyi megbeszélés, még a jugoszláv miniszterelnöknek a királynőnél tett tisztelgő látogatása is a protokoll szabta időnél jóval tovább tartott, s az eredetileg is zsúfolt programba még néhány találkozót, megbeszélést iktattak. A brit sajtó érdeklődésével is teljes egészében elégedettek lehetünk, s a londoni politikai élet ismerői szerint az angol újságok AcibiCié látogatásáról sokkal többet és — néhány esetet kivéve — korrektebből írtak, mint sok más Nagy-Britanniához közelebb álló ország magas rangú képviselőinek londoni tartózkodásakor. Ugyanez mondható el a rádióról és a tévéről is, amely egyik legnépszerűbb műsorában látta vendégül Anton Vnatuša külügyi államtitkár-helyettest. Mindent összegezve, a Szövetségi Végrehajtó Tanács elnökének első háború utáni londoni látogatása meghozta a várt eredményt, felfrissítette a két ország politikai kapcsolatait, legnagyobb jelentőségét és eredményét azonban a gazdasági együttműködésnek adott ösztönzésben látjuk. MENDREI Ernő S. oldal Msammer es Kadhafi A LÍBIAI szociális, társadalmi és gazdasági megújhodás egyik vezető egyénisége. Ő irányította a katonai összeesküvést, amely megbuktatta Idrisz királyt és a monarchiát. A fiatal tisztek — mint ismeretes —, miután kikiáltották a köztársaságot, igyekeztek kidolgozni (és beváltani) reform-terveiket meg ígéreteiket. Az elmúlt hónapok igazolták, hogy Líbiában a haladás erői kerültek kormányra: a tisztek felbontották a Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal kötött és a katonai támaszpontokra vonatkozó egyezményeket, antiimperialista politikát hirdettek, szorosabbra fűzték a kapcsolatokat az arab országokkal, elsősorban az Egyesült Arab Köztársasággal és Szudánnal, szociális meg gazdasági változtatásokat eszközöltek. Ez a három szomszédos ország együttműködése befolyásolja az egész közel-keleti helyzetet, annál is inkább, mert Líbiában az Izrael agressziója elleni harc újabb bázisa alakult ki. El Kadhafi, a forradalmi tanács elnöke, megalakította az új kormányt, amelyben a honvédelmi tárcát magának tartotta. Ezenfelül megalakították a nemzetvédelmi tanácsot is: feladata elősegíteni az arab katonai szövetség megteremtését, megerősíteni a líbiai hadsereget. A tanács elnökévé is El Kadhafit választották. El Kadhafi a legfiatalabb arab kormány- és államfő. 1938-ban született Misuratában, kereskedő családból származik. A bengházi egyetemen töörténelemtantományt tanult, majd Nagy-Britanniában a katonai akadémia hallgatója lett. Tanulmányainak befejezése után a líbiai hadseregben megkapta a századosi rangot. Az államcsíny után ezredessé lépett elő, a hadsereg főparancsnoka lett. Már diákkorában politikai tevékenységet folytatott, később a fiatal tisztek között nagy népszerűségre tett szert megfontolt politikai elképzeléseivel és kitűnő szervezőképességével. Tagja volt az úgynevezett szabad tisztek titkos szervezetének egyébként egyetlen politikai pártba sem lépett be. Saját kijelentései szerint az késztette fokozott politikai, később pedig forradalmi tevékenységre, hogy Líbia, Észak-Afrika egyik legelmaradottabb országa, 1959 után váratlanul a leggazdagabbak közé került, mert a sivatag homokjában kőolajat találtak, a krőzusi gazdaságból azonban csak egy maroknyi ember részesült, a lakosság zöme továbbra is nyomorgott. Ezen mindenképpen változtatni kellett, a királyság viszont erre nem adott lehetőséget. Megbuktattuk. De nem azért, hogy ezután egy ideig csupán egy másik csoport élvezte a jólétet: az országot az általános gazdasági, szociális és társadalmi, valamint politikai fejlődés útjára térítettük, ezen az úton kell tovább haladnunk mindenki javára — mondta egy alkalommal. Munkatársai szerint a fiatal miniszterelnökre Gamal Abdel Nasszer, Dzsafar El Numeiri és Huari Rumedien kvalarolt пмي befalyást