Magyar Szó, 1970. március (27. évfolyam, 58-88. szám)

1970-03-01 / 58. szám

Vasárnap, 1970. mire.­L MAGYAR SZÓ Az út végén Egy hét a világpolitikában Tito elnök befejezte nagy afrikai körútját, és ha­­zaérkezett. Utazásának végén egy hét alatt három arab országot látogatott meg — Szudánt, az Egyesült Arab Köztársaságot és Líbiát. Régi és új barátokkal tár­gyalt — Nasszerral, az EAK elnökével most találko­zott huszonkettedszer, Numeiri szudáni elnökkel má­sodszor, Kadhafi líbiai elnökkel pedig először. Mind­három államfővel azonban egyformán könnyűszerrel megtalálta a közös nevezőt és az érintkező pontokat. Mivel elnökünk útjának egyes állomásaival rendsze­resen foglalkoztunk, most csak a három utóbbi megbe­szélésre térünk ki. Azt kell leszögeznünk, hogy éppúgy, mint a többi afrikai ország­ban, Szudánban, az EAK- ban és Líbiában is, elnökünk elsősorban arról tárgyalt, hogy mit tehetnek az el nem kötelezett országok a nem­zetközi helyzet javításáért. Megállapították ugyanis, hogy a világhelyzet nem ja­vul, ellenkezőleg: romlik. Ennek okát abban látják, hogy az imperialista és reak­ciós erők egyre nyíltabban folyamodnak erőszakhoz, hogy kiterjesszék érdeköve­zeteiket, hogy letörjék vagy visszavessék a nemzeti és társadalmi felszabadulásért harcoló mozgalmakat. Ennek következtében mind nagyobb nyomást gyakorolnak más népekre és országokra, egyre gyakrabban avatkoznak bel­­ügyeikbe. A világhelyzet ilyen értékeléséből könnyű volt levonni a következtetést, hogy a tartós béke, a harmo­nikus fejlődés, az egyen­rangú nemzetközi viszonyok és együttműködés csakis a szuverenitás és függetlenség, valamint a viszályok békés megoldások elvein alapulhat. Az el nem kötelezettség — amelyhez a meglátogatott országok egyformán ragasz­kodnak — éppen ezeket az elveket igyekszik érvényesí­teni. Az el nem kötelezett­ség nemzetközi jelentőségű érvényesülése azonban meg­követeli ezeknek az orszá­goknak a fokozottabb össze­fogását, és dinamikusabb, összehangoltabb tevékenysé­gét a világpolitikában. A béke még m­essze van Az el nem kötelezettség általános témája azonban minden országban más hang­súlyt kapott, más konkrét vonatkozásokkal gazdago­dott. Kelet-Afrika legége­tőbb problémája a gyarmat­uralom és a fajüldöző rend­szerek létezése, érthető te­hát, hogy elnökünk vendég­látóival az el nem kötelezet­tek tevékenységét is abból a szemszögből vizsgálta, mennyiben járulhatnak hoz­zá a gyarmaturalom marad­ványainak felszámolásához, a fajüldöző kormányok meg­buktatásához, és mindennek érdekében milyen támoga­tást nyújthatnak a függet­lenségükért és szabadságu­kért harcoló népeknek. Az arab országok legfőbb gond­ja viszont az izraeli agresz­­szió, és egyes arab terüle­tek megszállva tartása, ezért lett elnökünk megbeszélései­nek legfőbb tárgya ezekben az országokban a közel-ke­leti helyzet. Ez a kérdés fontos helyet kapott a Szudánban és Lí­biában folytatott tárgyaláso­kon is, a tárgyaló felek mind­két országban aggodalom­mal állapították meg, hogy a közel-keleti válság még inkább kiéleződik. Izrael agresszív politikája gátolja a békés és igazságos megol­dásra irányuló erőfeszítése­ket, ennek ellenére azonban az USA továbbra is támogat­ja ezt az országot. Ez a kérdés állott Tito és Nasszer megbeszéléseinek előterében is. Nasszer elnök arról tájékoztatta elnökün­ket, hogy a válság békés megoldásának lehetősége ma talán kisebb, mint bármikor az 1967-ben lejátszódott há­ború óta. Ezért a felelősség elsősorban az USA-t terheli, mert továbbra is a legkor­szerűbb fegyverekkel látja el Izraelt, aminek következ­tében a harci egyensúly még inkább az arab országok ká­rára tolódik el. Márpedig ez nem maradhat következ­mény nélkül, hisz Izrael a világ egyetlen országa, amely­nek nincs pontosan megha­tározott határa, amely meg­szállva tartja egy másik or­szág — az EAK —, terüle­tének egyötödét, s amely nyíltan megtagadja az ENSZ és a Biztonsági Tanács hatá­rozatainak végrehajtását. Az EAK-nak és az arab országoknak azonban eltö­kélt szándékuk, hogy nem hódolnak be az agresszív nyomásnak. Tudják ugyan­is, hogy nemcsak saját nem­zeti méltóságukat védik, ha­nem a vltágközösség egyik alapelvét is: egyetlen nép sem szolgáltathatja ki magát a nála pillanatnyilag kato­nailag erősebb hatalmak kénye-kedvének. Nasszer elnök biztosra ve­szi azt is, hogy az idő az arab országoknak dolgozik, és Izrael azért fokozza ag­resszív nyomását, hogy min­denáron kierőszakolja az arab országok kapituláció­ját, amíg a helyzet neki ked­vez. A két elnök egyetértett abban, hogy a közel-keleti helyzet csakis a megszálló csapatok kivonulásával, a Palesztina­ menekültek hely­zetének megoldásával ren­dezhető. Tito elnök ezzel kapcsolatban rámutatott ar­ra is, hogy a megoldást a Biztonsági Tanács határoza­tának következetes végrehaj­tásában kell keresni, vala­mint arra, hogy az izraeli légitámadások az egész vi­lágon tiltakozást keltenek. Pompidou az USA-ban A hét többi jelentős ese­ménye közül mindössze még egyet említünk — Pompidou francia köztársa­sági elnök amerikai látoga­tását és megbeszéléseit Nixonnal. Pompidou útját az állam­közi viszonyokban szokatlan légkör előzte meg. Az ame­rikai zssidószervezetek ugyan­is már hetek óta szítják a hangulatot a francia köztár­sasági elnök ellen, és sike­rült is elérniük, hogy New York polgármestere hivata­losan közölte: nem hajlan­dók vendégül látni a fran­cia elnököt, továbbá­ az el­nök kongresszusi beszéde előtt majd 150 képviselő ki­vonult a teremből. A heves hangú kirohanások és Pom­­pidou-ellenes tüntetések so­rán olyan nyilatkozatok is elhangzottak, hogy a francia elnöknek a tiltakozásokat az amerikai—francia barát­ság felmondását kell tekin­tenie. Mi okozta ezt a tiltako­zás-hullámot? Az az egy­szerű tény, hogy Franciaor­szág száz Mirage típusú re­pülőgépet ígért Líbiának. A repülőgépek eladása nem is azért keltett rosszallást, mert annak az országnak adtak el korszerű fegyvere­ket, amely nemrégiben kény­szerítette rá az USA-t, hogy kiürítse a területén levő ka­tonai támaszpontokat, ha­nem azért, mert az a véle­mény alakult ki, hogy Líbia Izrael ellen használhatja föl a repülőgépeket. Ezzel magyarázható, hogy Pompidou olyan nagy gon­dot fordított kormánya kö­zel-keleti politikájának ma­gyarázására. A kongresszus­ban mondott beszédében és sajtóértekezletén egyaránt főként ezzel foglalkozott. El­sősorban arról akarta meg­győzni az amerikaiakat, hogy a francia politika nem mérgesíti el a közel-keleti helyzetet, ellenkezőleg: a ki­bontakozás útját egyengeti. — Izraelnek meg kell érte­nie — mondotta a francia elnök —, hogy nem tekint­heti biztosítva jövőjét min­­addig, amíg nem jut tartós megegyezésre az őt körül­záró arab országokkal, nem lép velük olyan szövetségre, amely kizárja az erőszak al­kalmazását, viszont magá­ban foglalja a Palesztinai kérdés megoldását. A nyilatkozatoktól eltérő­­en Pompidou és Nixon meg­beszéléseinek lényege már nem a közel-keleti­ helyzet, hanem a francia—amerikai viszony volt. A kiszivárgó hírek szerint a megbeszélé­sek tovább javítottak a két ország viszonyán, amely De Gaulle és Johnson idejében mélypontra jutott, de mind­két Nixon hatalomra kerü­lése után — főleg még De Gaulle-nál tett látogatásával — megindult a javulás felé. A további közeledés meg­gyorsítása érdekében a két elnök felmérte az egész vi­lághelyzetet, hogy összefog­lalhassák azokat a kérdése­ket, amelyekben egyetérte­nek. BÁLINT István Utó elnök Kadhafi líbiai elnökkel a tripoli sajtóértekezleten A Politika és üzlet mikor Ribičič elvtárs a tiszteletére rende­zett londoni sajtó­­ebéden, kijelentette, hogy a háború utá­n­ angol—jugo­szláv tárgyalásokon még egyszer sem szenteltek eny­­nyi időt és figyelmet a két ország közötti gazdasági kapcsolatoknak, mint ezút­tal, voltaképpen megerősí­tette napj­aink nagy­ igaz­ságát: két ország politikai viszonya elválaszthatatlan gazdasági együttműködésük­től, illetve a kettő kölcsö­nösen egészíti ki és ta­rtal­­masítja egymást. Jugoszlávia és Nagy-Bri­­tann­ia között a második vi­lágháború befejezése óta állandósultak a politikai pár­beszédek. A realitás, amely a két ország társadalmi foe­­rendezéséből, politikai­­ és nemzetközi magatartásiból adódik, esetleg csak olykor fékezhette a politikai kap­csolatok intenzitását, kérdé­sessé azonban sohasem tette. Tito elnök 1953 márciusá­ban tett baráti látogatásától egészen a Szövetségi Végre­hajtó Tanács elnökének múlt heti hivatalos londoni tárgyalásáig számos véle­ménycsere, tárgyalás folyt a két ország kormánya, par­lamentjei, kulturális intéz­ményei, sőt az utóbbi idő­ben politikai szervezetei (a Szocialista Szövetség és a Laibunista Párt) között is. Az elmúlt háborúban szü­letett fegyverbarátság — amelynek megható felidézé­se volt a brit háborús vete­ránok kitüntetése a londoni jugoszláv nagykövetségen — a két ország népét közelebb hozta egymáshoz, olyan megbecsülést és tiszteletet eredményezett közöttük, amely még ma is a két or­szág viszonyának egyik alapköve. Jugoszlávia ez el nem kö­ltekezettek n egy kontinensre kiterjedő táborához való szoros tartozása ellenére sem felejtette el egy pilla­natra sem, hogy elsősorban európai ország és saját biz­tonságának legfontosabb előfeltétele a kontinens né­peinek békés együttélése. Az imperialista múltjától és tengerentúli katonai kötele­zettségeitől szabadulni kívá­nó Nagy-Britannia is egyre inkább Európa felé fordul, s a kontinensnek nemeseik földrajzilag, hanem szerve­sen is része akar lenni. Ha még ehhez hozzáadjuk, hogy Jugoszlávia nemcsak politikai biztonságának, ha­nem gazdasági létének leg­főbb zálogát is az európai országokkal való fokozot­tabb együttműködésben ke­resi, máris adva vannak a jugoszláv—angol kapcsola­toknak, tehát a most zárult londoni tárgyalások kiindu­lópontjai is. K­ormányküldöttségünk nagy-britanniai láto­gatásának egyik fő célja az volt, hogy a poli­tikai nézetek kölcsönös is­mertetése és a jugoszláv— brit általános kapcsolatok megszilárdítása keretében minél tartalmasabbá és eredményesebbé tegyük a kereskedelmi, műszaki és tu­dományos együttműködést a szigetországgal, különös te­kintettel Nagy-Britanni­­a ki­váló eredményeire, amelye­ket a „második ipari forra­dalomban” ért el. Angol tárgyalófeleink ré­széről megértésre talált ez a törekvésünk, és a londo­ni tárgyalásoknak szinte ál­landó jelszava mindkét rész­ről a Let’s make business! (Kössünk üzletet!) volt. A két kormány legmagasabb rangú politikái és gazdasági képviselőinek egyetértése után most a szakértőkön és az üzletembereken múlik —­ elsősorban részünkről­­—­, hogy kidolgozzuk az együtt­működés legmegfelelőbb me­chanizmusát és formáit a számunkra létfontosságú nukleáris energia felhaszná­lása, a komputer-technika elsajátítása és a katonai fel­szerelések gyártása terén is. A londoni tárgyalásokat a baráti, szívélyes és őszinte légkör jellemezte. Figyelmet érdemel az a körülmény, hogy úgyszólván valameny­­nyi megbeszélés, még a ju­goszláv miniszterelnöknek a királynőnél tett tisztelgő látogatása is a protokoll szabta időnél jóval tovább tartott, s az eredetileg is zsúfolt programba még né­hány találkozót, megbeszé­lést iktattak. A brit sajtó érdeklődé­sével is teljes egé­szében elégedettek­ le­hetünk, s a londoni politi­kai élet ismerői szerint az angol újságok AcibiCié láto­gatásáról sokkal többet és — néhány esetet kivéve — korrektebből írtak, mint sok más Na­gy-­Britanniához kö­zelebb álló ország magas rangú képviselőinek londoni tartózkodásakor. Ugyanez mondható el a rádióról és a tévéről is, amely egyik leg­népszerűbb műsorában látta vendégül Anton Vnatuša külügyi államtitkár-helyet­test. Mindent összegezve, a Szövetségi Végrehajtó Ta­nács elnökének első háború utáni londoni látogatása meghozta a várt eredményt, felfrissítette a két ország politikai kapcsolatait, legna­gyobb jelentőségét és ered­ményét azonban a gazdasá­gi együttműködésnek adott ösztönzésben látjuk. MENDREI Ernő S. oldal Msammer es Kadhafi A LÍBIAI szociális, tár­sadalmi és gazdasági megújhodás egyik ve­zető egyénisége. Ő irányítot­ta a katonai összeesküvést, amely megbuktatta Idrisz királyt és a monarchiát. A fiatal tisztek — mint isme­retes —, miután kikiáltották a köztársaságot, igyekeztek kidolgozni (és beváltani) re­form-terveiket meg ígéretei­ket. Az elmúlt hónapok iga­zolták, hogy Líbiában a ha­ladás erői kerültek kor­mányra: a tisztek felbontot­ták a Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal kö­tött és a katonai támaszpon­tokra vonatkozó egyezmé­nyeket, antiimperialista po­litikát hirdettek, szorosabbra fűzték a kapcsolatokat az arab országokkal, elsősorban az Egyesült Arab Köztársa­sággal és Szudánnal, szociá­lis meg gazdasági változta­tásokat eszközöltek. Ez a há­rom szomszédos ország együttműködése befolyásolja az egész közel-keleti helyze­tet, annál is inkább, mert Líbiában az Izrael agresszió­ja elleni harc újabb bázisa alakult ki. El Kadhafi, a forradalmi tanács elnöke, megalakította az új kormányt, amelyben a honvédelmi tárcát magának tartotta. Ezenfelül megala­kították a nemzetvédelmi ta­nácsot is: feladata elősegí­teni az arab katonai szövet­ség megteremtését, megerő­síteni a líbiai hadsereget. A tanács elnökévé is El Kadha­fit választották. El Kadhafi a legfiatalabb arab kormány- és államfő. 1938-ban­ született Misuratá­­ban, kereskedő családból származik. A bengházi egye­temen töörténelemtan­­tományt tanult, majd Nagy-Britan­­niában a katonai akadémia hallgatója lett. Tanulmá­nyainak befejezése után a líbiai hadseregben megkapta a századosi rangot. Az ál­lamcsíny után ezredessé lé­pett elő, a hadsereg főpa­rancsnoka lett. Már diákkorában politikai tevékenységet folytatott, ké­sőbb a fiatal tisztek között nagy népszerűségre tett szert megfontolt politikai el­képzeléseivel és kitűnő szer­vezőképességével. Tagja volt az úgynevezett szabad tisz­tek titkos szervezetének egyébként egyetlen politikai pártba sem lépett be. Saját kijelentései szerint az késztette fokozott politi­kai, később pedig forradalmi tevékenységre, hogy Líbia, Észak-Afrika egyik legelma­radottabb országa, 1959 után váratlanul a leggazdagabbak közé került, mert a sivatag homokjában kőolajat talál­tak, a krőzusi gazdaságból azonban csak egy maroknyi ember részesült, a lakosság zöme továbbra is nyomor­­gott.­­ Ezen mindenképpen vál­toztatni kellett,­ a királyság viszont erre nem adott lehe­tőséget. Megbuktattuk. De nem azért, hogy ezután egy ideig csupán egy másik cso­port élvezte a jólétet: az or­szágot az általános gazdasá­gi, szociális és társadalmi, valamint politikai fejlődés útjára térítettük, ezen az úton kell tovább haladnunk mindenki javára — mondta egy alkalommal. Munkatársai szerint a fia­tal miniszterelnökre Gamal Abdel Nasszer, Dzsafar El Numeiri és Huari Rumedien k­val­arolt пмي befalyást

Next