Magyar Szó, 1972. március (29. évfolyam, 59-89. szám)
1972-03-05 / 63. szám
Vasárnap, 1972. márc. 5.________________________________ MAGYAR SZÓ____________________________________________________________3. oldal Offenzíva a kommandók ellen FENNHÉJÁZÓ NYILATKOZATOK teremtették meg hozzá a hangulatot. Moshe Dayan izraeli hadügyminiszter, így nyilatkozott az amerikai tévének: — Azt hiszem, minden megegyezésnek magában kell foglalnia azt a jogunkat, hogy zsidó településeket létesíthessünk a Jordán nyugati partján. David Elazar vezérkari főnök pedig kijelentette, hogy az izraeli haderő elég erős ahhoz, hogy lecsaphasson bármelyik arab országra. Majd következett az agresszió, amelyről a lapok így tudósítottak: „Négy napig pusztítottak tűzzel és vassal, köztük napalmbombákkal is, ötven arabot megöltek, százat megsebesítettek. Ezután az izraeli büntetőexpedíció —, amely nagyképűségével, durvaságával és cinizmusával rosszhírű elődeire, a náci korszakra és a vietnami háborúra emlékeztetett — visszavonult Libanon területéről.” Azóta már Szíria területét támadja az izraeli haderő. Miért szánta rá magát Izrael az agresszióra éppen Gunnar Jarring tárgyalásainak napjaiban? Miért feszítette tovább a húrt, amikor a Biztonsági Tanács legújabb határozatának semmibe vevése után, a hírmagyarázatokban magától adódott a következtetés: „Ez a magatartás elegendő ok arra, hogy a világbéke és biztonság érdekében minél előbb tárgyaljanak az Izrael elleni megtorlásokról is”. Semmi esetre sem pusztán azért, mert elég erősnek érzi magát, hogy dacoljon az egész világgal. Több jele van ugyanis annak, hogy az izraeli vezetőség meglehetősen reálisan méri föl a helyzetet. Dayan ugyanis a már említett nyilatkozatában ezt is elmondotta: " Adott feltételek és körülmények között, egy hárommilliós nép nem rendelkezhet elegendő fegyverrel, amikor Egyiptomnak ötvenmillió lakosa van, több mint nyolcvanmillió arabbal vagyunk körülvéve és nem szeretnek bennünket. Talán még hozzá kellett volna tennie, hogy hárommillió ember valóban nem rendelkezhet olyan és annyi fegyverrel, hogy örök időkre a magának mindent megengedő fenegyereket játssza nyolcvanmillióval szemben, különösen, ha a másik fél is tud fegyvereket szerezni. Csak az a kérdés, hogy hány év telik bele, amíg a számbeli fölény felülkerekedik a fegyverek pillanatnyi fölényén. EBBEN A HELYZETBEN nyilvánvaló, hogy az izraeli politikának minden elvakultsága ellenére sem célja, hogy minél jobban maga ellen hangolja az arab országokat, olyan helyzetet teremtsen számukra, hogy csak egy kintjük maradjon: kivárni, amíg elég erősek lesznek megbosszulni a durva támadásokat. Hogy valami más rejlik a most végrehajtott agresszió mögött, arra utal az a hír, hogy Jordánia segítséget nyújtott a kommandók elleni új offenzívában, de ezt bizonyítja David Elazar vezérkari főnök nyilatkozata is, hogy " A megtorló akciókkal főként a bejrúti hatóságok helyzetét kívánták erősíteni a Palesztinai gerillákkal szemben. Mind nyilvánvalóbb ugyanis, hogy a közel-keleti válság nem pusztán az arabok és izraeliek harca, hanem a front mindkét oldalán belső viaskodás folyik a társadalmi kérdések körül. Csak bonyolítja a helyzetet, hogy a belső társadalmi harcot befolyásolja a nagyhatalmak közötti vetélkedés is. A frontvonalak így aztán mindjobban összekuszálódnak. Eddig is furcsa volt, hogy az arab front az Amerika-barát, félfeudalista monarchiáktól a haladó nemzeti érzelmű rendszereken át egész a kommunisták befolyása alatt álló kormányokig húzódott. Az utóbbi években pedig már nemegyszer voltunk kénytelenek föltenni a kérdést: hol is húzódik a front? A Nasszer elnök által meghirdetett tűzszünet ugyanis nyilvánvalóan az arab országok belső átalakulására tette át a hangsúlyt. Szadat elnök rövidebb átmeneti ingadozás után, szilárdan átállt az új irányvonalra, amely szerint a háborút először belpolitikai téren kell megnyerni, hogy az ország valóban készen álljon az Izraellel való esetleges összecsapásra. De a többi arab országban is először a társadalmi átalakulás kérdései körül kell megvívni a belső harcot, hogy vége szakadjon annak a képtelenségnek, hogy az Amerika-barátság összefér az úgyszintén amerikai fegyverekkel ellátott Izrael elleni handabandázással. Ebben a belső társadalmi harcban mindig sajátos elemet jelentettek a palesztinaiak. Részben azért, mert az otthonuktól megfosztott, a régi társadalmi kötelékek közül kiszakított emberek, már puszta létükkel megbontják a régi megmerevedett társadalmi rendet, de még inkább azzal, hogy az életüket menekültként tengetők komolyan veszik a harcot, és nem a messzi jövőben, hanem most akarják megvívni. Ezért forrt össze mindenütt visszaszorításuk kísérlete a Nyugat-barát rendszerek védelmével. Annak idején Jordániában amerikai fegyverekkel és közvetett izraeli támogatással, most pedig Libanonban közvetlen izraeli beavatkozással próbálják lehetetlenné tenni, hogy beleszólhassanak a Közel-Keleten most folyó viadalba. A PALESZTIN SZERVEZETEK képviselője joggal tette fel a kérdést: nem a politikai megoldást akarják-e előkészíteni az arab országok a palesztinai mozgalom feláldozásával? A mi megfogalmazásunkban ez a kérdés így hangzik: nem kerekedik-e felül az arab országokban ismét az az irányzat, amely az eddigi hullámzások során, nemegyszer volt már uralkodó, s amelynek lényege: maradjon minden a régiben, szülessen kompromisszum bármilyen áron is, csak ne kelljen szembenézni a korszerű társadalom, a modern állam létrehozásának kényszerítő szükségességével, amely minden struccpolitika ellenére is rányomja bélyegét a közel-keleti válság további fejleményeire. BÁLINT István A Tepavac a Maghreb két országába készül Földközi-tenger kékjében tükröződő két nagy fehér városba, Algírba és Tuniszba látogat külügyi államtitkárunk. Buteflika, illetve ifjabb Burgiba külügyminiszterek látogatását viszonozza, és ha nem is Csipkerózsika álmából, de szunnyadásából kívánja feléleszteni kapcsolatainkat a Maghreb, a nyugati arab világ két államával. Kapcsolataink erőteljesek voltak, már abban az időben, amikor a két ország népe a francia gyarmaturalom ellen küzödött. Algéria hétéves népfelszabadító harcát nemcsak jó szóval segítettük, és magukra is vontuk emiatt De Gaulle villámait. Röviddel az ország felszabadulása után Tunézia jelenlegi külügyminiszterét, Mohammed Maszmudit küldte Belgrádba nagyköveti megbízással és Maszmudi nyomban vízummentes közlekedésre kötött szerződést Jugoszláviával. Külügyi államtitkárunk mégis vaskos irattáskával kel útra, mert időközben, a jó viszony ellenére, felszaporodtak a problémák, sőt vitás kérdések is felmerültek. Nem kétséges viszont, hogy a két el nem kötelezett országgal aránytalanul több közös és hasonló nézetünk, mint nézeteltérésünk van. A mi hibánknak róhatjuk fel, hogy az utóbbi időben nem figyeltünk fel kellőképpen Algéria nagy gyűrkőzésére. Merész elhatározással 1971 elején államosították a francia vállalatok kezében levő olajkutakat, és a nemzetközi olajtőkével dacolva az idén már egymilliárd dollár értékben szállítanak külföldre olajat. Algéria négyéves fejlesztési tervének a közepén tart, és az elmúlt két év igazolta a tervek realitását. A nemzeti jövedelem 35 százalékának a befektetésével nagy iramban fejlődik az ipar és a mezőgazdaság. Ezzel egyenlőek, ha nem nagyobb jelentőségűek azok a társadalmi reformok, amelyeket az utóbbi időben valósítanak meg. Agrárforradalomnak nevezik Algériában az önigazgatással és a szövetkezeti rendszerrel párhuzamosan megvalósított nagybirtok-kisajátítást. Ezt egészíti ki a munkások bevonása a gyárak igazgatásába. A négyéves terv célja, hogy a köztulajdon fejlesztésével jobban megalapozza a szocializmus építését. Az eredmények megszilárdították Bumedien elnök kormányzatát, ami a külpolitika terén is tükröződik. Algéria tevékenysége mind érezhetőbb a Földközi-tenger térségében, Dél-Európában és jelentős szerepet vállalt az afrikai országok egységszervezetében stb. Tepavac és Buteflika találkozásától széles körű, hasznos véleménycserét várunk, mindenekelőtt a közel-keleti és a földközi-tengeri helyzetről, továbbá az európai biztonsági értekezletről, az afrikai problémákról. Beszélgetésükből nem marad ki a távol-keleti helyzet elemzése sem, különös tekintettel Nixon pekingi látogatására. A két miniszter feladata, hogy az utóbbi időben javuló gazdasági kapcsolatainkat is előrelendítsék. üggetlensége óta Tunézia mindig érdeklődést tanúsított a velünk való kapcsolat iránt, amit egyebek között, Tito és Burgiba elnökök öt tárgyalása is igazol. Tunézia külpolitikáját a realizmus jellemzi. Az az óvatosság, a rugalmasság, és a kis lépések politikája. A fejlődés következetesebb szocialista irányzatát szorgalmazó Ahmed Ben Szalah miniszterelnököt azonban két évvel ezelőtt leváltották és bíróság elé állították. Hédi Nuira jelenlegi kormánya a magántulajdont részesíti előnyben, de ellenáll a nagyfokú jobboldali nyomásnak, amit a kormányból kirekesztett Ahmed Mesztiri képvisel. A belső ellentétek szaggatta Tunéziában az utóbbi időben mégis megszilárdult a kormány helyzete, ami külpolitikai kezdeményezésben is megnyilvánul. Éppen ezért lesz jelentős Tepavac tárgyalása Maszmudi külügyminiszterrel, akivel nemcsak a világhelyzetet tekintik át, de hangsúlyozottan a kétoldali együttműködés fejlesztését is megbeszélik. S. T. F Art Buchwald: Mao Washingtonban MINDANNYIAN, akik egy héten át a televízióhoz láncolva kísértük figyelemmel Nixon elnök kínai látogatását, most sokkal többet tudunk a Kínai Népköztársaságról, mint valaha is álmodtuk. Hála tévétudósítóinknak, most már tudjuk, mennyibe kerül a kalap Pekingben, milyen bőrből készül a kínai cipő talpa, hogyan sétálnak a kínaiak a parkban és hány téglára van szükség egy teaház megépítéséhez. Annyira beleéltük magunkat az amerikai—kínai viszony jövőjébe is, hogy már el tudjuk képzelni, hogyan fest majd Mao Cetung első látogatása az Egyesült Államokban, amelyről a pekingi televízió műbolygók útján ad majd közvetítést. — Jó estét, elvtársak és elvtársnők! Itt az Imperialista-ellenes Televízió- és Rádióhálózat. Kapcsoljuk a Fehér Házat, ahol Nixon elnök díszbankettet ad szeretett és nagyra becsült vezérünk, Mao elnök és szeretett meg nagyra becsült felesége, Csiang Csing tiszteletére. Máris jelentkezik washingtoni különtudósítónk, Pang Vo-hu. — Hallo, Pang! Mondjon valamit nézőinknek benyomásairól! — A legnagyobb hatással volt rám a fogadtatás, amelyben az amerikai nép részesítette Mao elnököt. Tolmács kísérőm azt mondja, hogy soha, senkinek nem volt még része ilyen fogadtatásban Washingtonban, amióta John Lindsay polgármester belépett a Demokrata Pártba. Az amerikaiak nagyon boldogok, hogy körükben köszönthetik Mao elnököt. — Integettek-e az iskolás gyermekek Mao elnöknek? — Nem, de tolmácsom magyarázata szerint ez azért volt, mert a gyermekek buszon járnak iskolába és így nem látszott, hogy integetnek. Pang, mondja el, mi volt a legnagyobb élménye Washingtonban? — Azt hiszem az, hogy az amerikai haditengerészet zenekara milyen jól játszotta a kínai himnuszt. Úgy vélem, hogy ez igen biztató jel a kínai—amerikai kapcsolatok jövője szempontjából. De éppen megkezdődött a vacsora a Fehér Házban. — Pang, nem tudja véletlenül, mi van az étlapon? — Éppen itt áll előttem a menü. Az első fogás gyümölcssaláta, amely feltehetően amerikai különlegesség. — Igen, Pang, nekem már volt alkalmam megkóstolni, és mondhatom, felséges étel. Látom, szeretett Maónk éppen most eszi kanállal. — Igen, Pang, Mao elnök és felesége hónapokon át gyakorolták a kanál, a villa és a kés használatát. Úgy látszik, igen eredményesen, mert egészen jól kezelik őket. — Valóban, mi is így látjuk itt, a képernyő előtt. Mao elnök igen jókedvűnek látszik. Ki az a mellette ülő személy, akivel most beszélget? — Kísérőm azt mondja, hogy ez Buly Graham lelkész, a washingtoni adminisztráció fontosság szerint második számú személyisége. Billy Graham valami könyvecskét nyújt át Mao elnöknek. Mit gondol Pang, mi lehet benne? — Nem tudom, de kísérőm azt mondja, valószínű, hogy Mr. Graham megpróbálja a keresztény vallásra téríteni Mao elnököt. — Kik azok, akik éppen most jöttek ki a színpadra? — Amerikai énekesek. Azt hiszem Ray Conniff együttese. A nők közül az egyik egy nagy feliratot húz ki a kebléből. — Nem furcsa ez? — Nem, nem. Tolmácsom éppen most mondja, hogy ez régi szokás a Fehér Házban megrendezett szórakoztató műsorokban. (HERALD TRIBUNE) A A hét portréja Makariosz érsek DÉL-EURÓPAI helyzet ismerői azt mondják, hogy „amikor a mediterrán térségben mély van (természetesen, politikai értelemben), Cipruson már forr”. Beigazolódott ez a megállapítás az utóbbi hetekben is, amikor a Földközi-tenger keleti részében felfokozódott nagyhatalmi „pulzustapogatás” ismét felforrósította a légkört Ciprus körül. A rendkívüli stratégiai fontossággal „megáldott” szigetország , amelyet a NATO szívesen használna „repülőgép-anyahajóként”, Görögország szeretne bekebelezni, Törökország pedig részt kapni belőle, de egykori urai, a britek sem mondtak még le teljesen róla — függetlenségének elnyerése óta a legnehezebb próbán megy keresztül. Miután Athén ultimátumszerű követeléseit nem utasította el kereken és minden pontjában, hanem — mint a múltban már jó néhányszor — ügyes taktikázással igyekszik időhöz és manőverezési térhez jutni — Makariosz a hét végén váratlanul a ciprusi görögkeleti egyház szinódusával is szemben találta magát, amely — nyilvánvalóan külső sugallatra — felszólította, hogy mondjon le elnöki tisztségéről. Makariosz érsek jól tudja, hogy az ország lakosságának többsége őt támogatja (pénteken 100 000 ember tüntetett mellette Nikóziában), az alacsonyabb rangú papok teljes bizalmát is élvezi — akik árulóknak bélyegezték meg a szinódus tagjait —, mégis kerüli a nyílt szakadást az „anyaországgal”, mert nem akarja kockáztatni egy újabb polgárháború veszélyét, annál kevésbé, mert — hírek szerint — már jó ideje a szigeten tartózkodik legfőbb ellenfele, Grivasz tábornok is. Ciprus „lelki és testi pásztora” 1913-ban született egy pásztorcsalád gyermekeként. Az elemi iskolát szülőfalujában, a gimnáziumot Nikóziában végezte el, majd egyházi ösztöndíjjal Athénben teológiát és jogot tanult. A háború alatt részt vett az ellenállási mozgalomban, utána a bostoni egyetemen folytatta tanulmányait. 1946- ban avatták lelkésszé, de két év múlva már püspök, harminchét éves korában pedig érsek. Makariosz azonban nem elégedett meg papi hivatásával, hanem egyházi tekintélyét a ciprusi felszabadító mozgalom szolgálatába állította. Míg Grivasz gerillái fegyverrel harcoltak a brit gyarmatosítók ellen, ő a világot járta, hogy Ciprus függetlenségének útját egyengesse. A britek veszélyes ellenséget láttak benne, s 1956-ban az indiai-óceáni Seychelle-szigetekre száműzték, de három év múlva Londonban kénytelenek voltak tárgyalóasztalhoz ülni vele. 1960-ban ő lett a függetlenné kikiáltott Ciprusi Köztársaság elnöke. A papi köntöst viselő államfő — aki bibliai csodákat prédikál ugyan, de nem hisz a politikai csodákban, s mindig ismert volt óvatossággal párosuló határozottságáról meg diplomáciai ravaszsággal együttjáró higgadtságáról — valószínűleg ezúttal is megtalálja a csapdából kivezető utat, és megőrzi Ciprus független, el nem kötelezett helyzetét. Ő maga így vélekedik erről: — Tudom, hogy napról napra a halál árnyékában járok. Ez azonban nem rettent vissza, mert tudom, hogy mindaddig, amíg élek, akadály leszek azok számára, akik Ciprus szabadságára törnek. (me)