Magyar Szó, 1972. július (29. évfolyam, 194-209. szám)

1972-07-16 / 194. szám

M első Bijedić Moszkvában­ oszkvában véget ért a KGST 26. ülésszaka, amelyen Jugoszláviát ízben képviselte kor­mányfő. Džemal Bijedić, a Szövetségi Végrehajtó Ta­nács elnöke rész­t vett a ta­nácskozás munkájában, tár­gyalt a Moszkvában össze­gyűlt miniszterelnökökkel, külön Koszigin szovjet miniszterelnökkel és a tanácskozás végén alá­írta a közös közlemény Ju­goszláviára vonatkozó részét A Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa nem elő­ször tart miniszterelnöki szintű értekezletet Az idén azonban a tanácskozásnak külön jelentőséget kölcsön­zött hogy a Moszkvában egybegyűlt kormányfők át­tekintették az egy évvel ez­előtt elfogadott Komplex Program — az integráció tizenöt-húsz évre meghatá­rozott körvonalait tartalma­zó fejlesztési program — végrehajtásának egyévi ered­ményeit és megtárgyalták, hogyan haladjanak tovább a megkezdett úton. Az első eredmények között a mi­niszterelnökök jelentést hall­gattak meg az energia- és nyersanyagforrások felásá­sára tett közös erőfeszíté­sekről, s megelégedéssel vet­ték tudomásul, hogy néhány iparágban megkezdődött az együttes tervezési munka, például egyes programvezér­lésű szerszámgépek gyártá­sának fejlesztésére és több mint húsz koordinációs köz­pont és tudományos-műszaki tanács létesült többek kö­zött az élelmiszerek tápérté­kének növelése, új félvezető és nagy tisztaságú fémek előállítása és más fontos tu­dományos-műszaki problé­mák együttes megoldása vé­gett Az érdeklődést az ülés­szak iránt csak fokozta, hogy Európában új folyamatok in­dultak meg, és mind több lehetőség mutatkozik arra, hogy kapcsolatok jöjjenek létre a két nagy gazdasági társulás, az Európai Közös Piac és a KGST között. Jugoszlávia eddig is nagy fontosságot tulajdonított a KGST-vel való gazdasági együttműködésnek a nemzeti szuverenitás, egyenrangúság és a belügyekbe való be nem avatkozás alapján. Erről ta­núskodik az is, hogy a KGST országaival folyó árucserénk a jugoszláv külkereskede­lem 30 százalékát teszi ki. Džemal Bijedić részvétele a most zárult ülésszak munká­jában lehetővé teszi a gaz­dasági együttműködés még magasabb szintre emelését, a jugoszláv gazdaság bekap­csolódását a komplex prog­ram megvalósításába. A ju­goszláv képviselők külön érdeklődést mutattak a mul­tilaterális együttműködés konkrét formái, főleg a mul­tilaterális szakosítás és ko­operáció fejlesztése iránt. Džemal Bijedic moszkvai lá­togatása és megbeszélései mindenképpen előmozdítják e célok megvalósítását. Jett MAGYAR SZÓ Sereghajtóból elnökjelölt Az amerikai Demokrata Párt konvenciója azár NoШ UBACH, a fe­vlert dél-floridai üdülő­hely, már hagyományos szín­helye az amerikai politikai élet legizgalmasabb és leg­látványosabb eseményének, a konvenciónak, amelyen a pártok megválasztják jelölt­jüket az elnökválasztásra. A szamár­ emblémás Demokra­ta Párt a héten esett át a nagy happeningen, a Repub­likánus Párt delegátusai pe­dig a jövő hét végén gyűl­nek össze ugyanabban az óriási csarnokban — az ele­fánt szimbóluma alatt. A demokratáik konvenció­ja— amely a mi fogalmaink szerint pártkongresszusnak is tekinthető, hisz nemcsak az elnökjelölt személyéről, hanem a pártprogramról is döntenek — ezúttal sem múlt el a már szokásos karnevá­li hangulat, a teátrális kül­sőségek és a kisebb inci­densek nélkül. A 80 000 ál­landó lakosú Miami Beach­­be — amelyet a nyugdíjasok szigetének is neveznek (az átlagos életkor 65 év) — a 3016 delegátuson és helyet­teseiken kívül több ezer fia­tal is érkezett, kezdve a Fekete Párduc nevű szélső­séges néger szervezet tag­jaitól, a női egyenjogúságért küzdő csoportokon át a viet­nami háborút ellenző moz­galom híveiig. Ezúttal azonban elmarad­tak a heves, sőt véres tün­tetések, mint az 1968. évi chicagói konvenció napjai­ban, és a készenlétbe helye­zett rendőr-, nemzetőr- és ejtőernyős osztagoknak úgy­szólván nem is akadt dol­guk. A Miami Beachbe za­rándokolt fiatalok nyugton hagyták a küldötteket, ta­lán azért, mert először tör­tént meg, hogy nem volt túl nagy a különbség a kon­venciós csarnok falain belül ülésező delegátusok és a kí­vül maradtak összetétele kö­zött (a delegátusok 80 szá­zaléka először vett részt konvención, háromszor több volt a néger, négyszer több a nő és hétszer több a 30 évesnél fiatalabb, mint ko­rábban). McGovern programja A konvenció eredménye már ismeretes: a novemberi elnökválasztásokon, a né­hány hónappal ezelőtt még esélytelen, sereghajtónak szá­mító dél-dakotai szenátor, George McGovern lesz a hi­vatalban levő republikánus elnök, a mandátumának négy évre szóló meghosszabbítá­sáért küzdő Richard Nixon ellenfele. Amikor megkezdődött a választási kampány, sokan megmosolyogtak a Johnson volt alelnökével, a Demok­rata Párt centrumának támo­gatását élvező Humphrey­­val, a nála liberálisabb, de meglehetősen ingadozó Mus­­kie-val és a szélsőjobbolda­li, tapasztalt Wallace-szal szemben föllépő egykori me­todista prédikátorból, majd egyetemi tanárból lett „kis vidéki politikus” radikális, „nevetségesen naiv program­ját”. McGovern azt ígérte, hogy megválasztása esetén „ki­lencven napon belül befejezi a vietnami háborút”; a had­sereg költségvetését a jelen­leginek egyharmadára csök­kenti; megszünteti a mam­­mutcégek adókedvezménye­it, ugyanakkor növeli az örö­kösödési illetéket, úgyhogy félmillió dolláron felüli ösz­­szegnél eléri a 75 százalé­kot; az így nyert 120 mil­liárd dollárt kedvezményes lakásépítésre, környezetvé­delmi intézkedésekre és a szociális biztosítás fejlesz­tésére fordítja. Minden négy­tagú amerikai családnak legalább 4000 dollár, tehát, fejenként 1000 dollár évi jö­vedelmet szavatol, tekintet nélkül arra, hogy munkavi­szonyban vannak-e, vagy nem. Agnew, Nixon alelnöke — aki sohasem tartozott a ta­pintatos politikusok közé — „az egyik legnagyobb szélhá­mosnak” nevezte McGovernt „azok között, akik valaha is pályáztak az USA elnöksé­gére”. A dél-dakotai szená­tor ellen összefogott a De­mokrata Párt egész bürok­rata gépezete. ..Megállítani McGovernt!” jelszóval kü­lön mozgalmat szerveztek ellene, amelynek mottóját később — amikor a szená­tor akadályt akadály után vett — „Bárki, csak McGo­vern nem!”-re változtatták. Amikor azonban június 6- án, a hagyományosan kon­zervatív Kaliforniában is megnyerte az előválasztáso­kat, nyilvánvaló lett, hogy McGovernt még a bonyolult elnökválasztási rendszer pro­cedurális buktatóival sem lehet föltartóztatni. A siker titka „Hol tévedtünk McGovern­nal kapcsolatban?” — tette fel a kérdést a napokban K­­ewart Alsop, a Herald Tribune konzervatív néze­teiről ismert hírmagyarázó­ja. A „tévedés”, illetve McGovern meglepő sikeré­nek titka alighanem abban rejlik, hogy a változás, il­letve a változtatás vágya ma jóval erősebb az amerikai tömegekben, mint azt a ré­gi vágású „professzionista nagy politikusok” gondol­ják. McGovern megérezte az új idők szelét, felismerte a begyepesedett, korrupt po­litika miatti elégedetlenség forrásait, a vietnami hábo­rú okozta kiábrándultság méreteit. Igaz, hogy az amerikai po­litikai élet egén időről idő­re már feltűntek McGovern­­hez hasonló liberális-radiká­lis üstökösök, de csak rö­vid ideig tündököltek. McGovern azonban tovább­jutott elődjeinél, és nemcsak az elégedetlen fiatalok és ér­telmiségiek, az úgynevezett „új baloldal” támogatását szerezte meg, hanem az „es­tablishment” által pórázon tartott középréteg, a „nagy hallgatag többség” egy ré­szét is már maga mögött érezheti. McGovern nem ábrándo­kat kergető naiv politikus, mint ellenfelei állítják. El­lenkezőleg: tud realista len­ni és kompromisszumokat is kötni. Ezt bizonyítják már azok az engedmények is, ame­lyeket a Demokrata Párt végleges választási program­jának megszavazásakor tett McGovern azt is jól tudja, hogy más taktikát igényel az amerikai választási harc egy esélytelenül induló ra­dikális jelölttől és mást egy olyan politikustól, aki már a Fehér Házba akar jutni, és akinek az egész demok­rata tábort kell most mö­gött egyesítenie. McGoverrmak mindeneset­ re nem sok esélye van Ni­­xonnal szemben, mert a tiszt­ségben levő elnök mindig nagy előnnyel indul a vá­lasztásokon. Nixon nem kis figyelmet és erőt szentel an­nak, hogy novemberig nagy politikai tőkét kovácsoljon magának. A pekingi és moszkvai találkozókkal el­könyvelt siker után csak Vietnam lehet az egyetlen buktatója. Nixon valószínű­leg igyekszik majd ebben a kérdésben is meglepetéssel szolgálni a világnak és az amerikai választóknak. Mind­ez McGovern vereségét sej­teti. A dél-dakotai szenátor azonban bizonyos értelem­ben nem veszíthet, mert máris elérte azt, amit akart: mozgásba hozta azokat a po­litikai erőket, amelyek nem­csak a Demokrata Párt struktúráját­­ változtathatják meg, hanem az egész ame­rikai politikai élet balrato­­lódását eredményezhetik. Ezenkívül McGovern arány­lag fiatal politikus. Mind­össze 50 éves. És 1976-ban ismét választások lesznek. MENDREI Ernő McGovern Miami Beach-i hotelszobájában várja a szavazás kimenetelét S. oldal Norodom Szil­anuk a JUGOSZLÁV külpo­litika elvszerűségé­ről tanúskodott, hogy minden tétovázás nélkül Szi­l­anuk kambodzsai elnök nemzeti egységkormányával tartotta fenn a diplomáciai kapcsolatot — habár az ál­lamfő átmenetileg külföldre kényszerült —, és nem az idegen érdekek szolgálatában álló reakciós Lon Nol-rend­­szerrel, jóllehet ez utóbbi az ország fővárosában, Phnom Penhben székel. Az események igazolták, hogy a bábkormány csupán arra volt képes, hogy hábo­rúba döntse Kambodzsát, amitől Szihanuk ügyesen la­vírozó politikája éveken át távol tudta tartani. Az ese­mények azt is igazolták, hogy Lon Nol csak amerikai se­gítséggel tudja fenntartani magát. Az ország területének több mint felén Szihanuk kormánya gyakorolja a hatal­mat, és a nagyobb városokat csak azért nem foglalják el a felszabadítók, mert az ameri­kai légi bombázások a földdel tennék egyenlővé azokat. Kambodzsa tényleges el­nökét üdvözöljük tehát ha­zánkban, most, hogy Tito el­nök 1968-ban tett látogatását viszonozva Jugoszláviába ér­kezett. A királyból önmagát ké­sőbb államelnökké „lefoko­zott” Norodom Szihanuk 1941-ben lépett trónra. Hazá­ja akkoriban francia gyar­mat volt, és a párizsi kor­mány éveken át egymás ellen játszotta ki a két ősi, a Noro­dom- és a Sziszovat-dinasz­­tia vetélkedő hercegeit. Szi­hanuk egy személyben egye­sítette a két dinasztiát, mert apai részről a Norodom, anyai ágon a Sziszovat csa­lád leszármazottjaként szü­letett 1922-ben. A saigoni francia gimná­ziumban érettségi előtt állt, amikor 18 éves korában trón­ra került, és 1941. október 28-án fejére tették a koronát. Az Ázsiát elözönlő japán hó­dítók ültek még Phnom Penhben, amikor Szihanuk 1945 márciusában kikiáltotta országa függetlenségét. A vi­lágháborút követően a fran­ciák ismét kikötöttek Kam­bodzsa partjain, és a tényle­ges felszabadulás csak 1953 novemberében következett be. Szihanuk személyes befo­lyása fokozatosan nőtt a bel­ső politikai harcok szaggat­ta országban. 1955 márciusá­ban — királyoktól nem várt módon — lemondott a trón­ról, és a Szangkum, a Népi Szocialista Közösség mozga­lom élére állt. Megreformál­ta a parlamenti rendszert, népképviseleti szerveket ho­zott létre a reakciós ország­gyűlés ellensúlyozására, és ezáltal igyekezett közvetlen kapcsolatot teremteni a nép­pel. Az ország külpolitikáját Phnom Penh főterén, nép­gyűlésen szavaztatta meg, az el nem kötelezettség mellett tett hitvallást. Szihanuk 1955 ben részt vett a bandungi ér­tekezleten, majd 1961-ben az el nem kötelezettek Belgrád­­ban tartott első tanácskozá­sán. A politikus államfő enged­ményekkel és megszorítások­kal sikeresen távol tartotta országát az Indokínában dúlő háborútól, és 1958 óta több ízben hiúsított meg puccskí­sérletet. Franciaországi gyógy­kezeléséről volt hazatérőben, amikor Lan Nol miniszterel­nök, Szirik Matak herceggel, 1970. március 18-án magához ragadta a hatalmat. Szihanuk nem tétovázott, Pekingben nyomban megalakította Kam­bodzsa nemzeti egységkormá­nyát, és azóta sikeres harcot vív országa felszabadításáért . Indokína többi népével társulva az imperializmus és a gyarmatosítók ellen. S. T. Nem a harctereken ül el a­­tekeri ) SZÁNDÉKOK ÉS A TÉNYEK bonyolult összefonódásából kell leszűrni a vietnami béke ki­látásait. Az utóbbi hetekben derengés va­gy derűlátó han­gulat áradt el a világsajtó­ban —­ a nyílt és a titkos diplomácia sugallatára. Kéthónapos szüneteltetés után a párizsi Kiéber sugár­úti palota kerekasztalánál folytatják a megszakítások­kal immár négy éve folyó béketá­rg­ya­l­ások­at, és ami lényegesebb, a világ vala­melyik vagy talán több is­meretlen pontján párinás aj­tók mögött máris megbeszé­lések folynak. Bizonyosra ve­hető, hogy titkos találkozóra készült fel a Párizsba érke­ző Le Duc Tho, az észak­vietnami párt politikai bi­zottságának tagja és az ame­rikai elnök ázsiai politiká­ját sugalmazó Henry Kissin­ger, aki ezúttal kevésbé ma­rad inkognitóban, mint ko­rábbi rejtélyes diplomáciai megbízatásai során. A tények arról tanúskod­nak, hogy a háborúiban sem az amerikaiak, sem a vietna­miak nem győzhetnek. A há­ború vietnamizálása —amint azt Nixon elnök meghirdette — teljesen kudarcot vallott. A millió főre növelt saigoni hadsereg hetek alatt felbom­lott volna a szabadságharco­sok offenzívájában, ha Ni­xon nem fordítja a kis nép ellen az amerikai hadigépe­zetet. Hatalmas légiflottájá­nak a felét bevetette, és a háborúk történetében ismert leghevesebb és legkíméletle­nebb bombázással (három hónap alatt 600 000 tonna bomba hullott a két ország­részre), valamint a repülő­gép-anyahaj­ókkal megerősí­tett úi­ flotta közreműkö­désével, ha végleg megállíta­ni nem is tudta, de megtor­­pantotta az offenzívát. A vietnamizálás, az amerikai elnök elképzelésével ellen­tétben, egyoldalú maradt: a vietnami szabadságharco­sok birkóznak az amerikai hadi masinériával! A hadi helyzet meg­LEHETŐSEN világo­san igazolja, hogy az adott körülmények között győzelmet egyik fél sem tud kicsikarni. Ezzel szemben kevésbé világos Nixon szá­mítása: a küszöbönálló el­nökválasztás késztette-e újabb tárgyalásokra, vagy tényleg ki akar vonulni a háborúból, és megelégszik az­zal, hogy ország-világ előtt demonstrálta hadseregének erejét és képességét. Thieu mindössze néhány zsoldosegységet tudott kato­nailag ütőképessé fejleszteni; a múlt év augusztusában erő­szakkal és­ csalással lebonyo­lított parlamenti választás és az ugyanezekkel az eszkö­zökkel megrendezett októbe­ri elnökválasztása igazolta, hogy csak az amerikai szu­ronyok és a dollármilliárdok tartják életben a dél-vietna­mi bábkormányt. Washing­tonban feltehetően kellőkép­pen felmérték, hogy Thieu kormányának csak ellenzéke van — habár az ellenzék ön­álló cselekvésre képtelen a fegyverek árnyékában —, valamint azt, hogy Hanoi és a dél-vietnami ideiglenes for­radalmi kormány nem mond le az ország függetlenségé­nek és szabadságának a kiví­vásáról. Ezekkel a tényekkel, valamint az amerikai belső helyzettel számolva mérlege­li a Fehér Ház, hogy a vége­láthatatlan háború folytatá­sa, vagy pedig a békéhez vezető kiút keresése mellett döntsön-e. Hanoi immár aligha vár fordulatot az amerikai­­ el­nökválasztás kimenetelétől, egyrészt azért, mert Nixon megválasztása valószínűbb, másrészt, azért, mert a de­mokrata vagy republikánus elnökjelöltek a múltban sem váltották be választási ígére­teiket. Ezért a pusztító há­borúból kivezető utat Hanoi a tárgyalások folytatásában keresi, rugalmas javaslatai­val: az ország egyesítésének elhalasztásával, koalíciós kor­mány alakításával, amelyet az amerikai csapatok végle­ges kivonulásához köt. A HÁBOF­Ü BEFEJEZÉ­SÉT sürgeti a nagy­­politika is, amely az ismert háromszögben bonyo­lódik le. Kína békét akar délen, mert északi határain feszült a helyzet; a Szovjet­unió kapcsolatainak a fejlesz­tését az Egyesült Államok­kal hátráltatja a vietnami háború; az Egyesült Álla­mok nem normalizálhatja viszonyát Kínával az indo­kínai háború befejezte nél­kül. Washington, úgy látszik, arra törekszik, hogy jobb viszonyt teremtsen a két szu­perhatalommal, mint ami­lyen azok viszonya egymás közt , s ez az indokínai há­ború befejezésére kell hogy ösztökélje. Papírforma szerint a viet­namiaknak olyan javaslato­kat kell tenniük, hogy az Egyesült Államok elnöke emelt fővel, töretlen nagy­hatalmi dölyffel vonulhasson ki a háborúból. A makacs tények a szán­dékok rugalmas idomítására késztetnek! STEINITZ Tibor

Next