Magyar Szó, 1972. július (29. évfolyam, 194-209. szám)
1972-07-16 / 194. szám
M első Bijedić Moszkvában oszkvában véget ért a KGST 26. ülésszaka, amelyen Jugoszláviát ízben képviselte kormányfő. Džemal Bijedić, a Szövetségi Végrehajtó Tanács elnöke részt vett a tanácskozás munkájában, tárgyalt a Moszkvában összegyűlt miniszterelnökökkel, külön Koszigin szovjet miniszterelnökkel és a tanácskozás végén aláírta a közös közlemény Jugoszláviára vonatkozó részét A Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa nem először tart miniszterelnöki szintű értekezletet Az idén azonban a tanácskozásnak külön jelentőséget kölcsönzött hogy a Moszkvában egybegyűlt kormányfők áttekintették az egy évvel ezelőtt elfogadott Komplex Program — az integráció tizenöt-húsz évre meghatározott körvonalait tartalmazó fejlesztési program — végrehajtásának egyévi eredményeit és megtárgyalták, hogyan haladjanak tovább a megkezdett úton. Az első eredmények között a miniszterelnökök jelentést hallgattak meg az energia- és nyersanyagforrások felásására tett közös erőfeszítésekről, s megelégedéssel vették tudomásul, hogy néhány iparágban megkezdődött az együttes tervezési munka, például egyes programvezérlésű szerszámgépek gyártásának fejlesztésére és több mint húsz koordinációs központ és tudományos-műszaki tanács létesült többek között az élelmiszerek tápértékének növelése, új félvezető és nagy tisztaságú fémek előállítása és más fontos tudományos-műszaki problémák együttes megoldása végett Az érdeklődést az ülésszak iránt csak fokozta, hogy Európában új folyamatok indultak meg, és mind több lehetőség mutatkozik arra, hogy kapcsolatok jöjjenek létre a két nagy gazdasági társulás, az Európai Közös Piac és a KGST között. Jugoszlávia eddig is nagy fontosságot tulajdonított a KGST-vel való gazdasági együttműködésnek a nemzeti szuverenitás, egyenrangúság és a belügyekbe való be nem avatkozás alapján. Erről tanúskodik az is, hogy a KGST országaival folyó árucserénk a jugoszláv külkereskedelem 30 százalékát teszi ki. Džemal Bijedić részvétele a most zárult ülésszak munkájában lehetővé teszi a gazdasági együttműködés még magasabb szintre emelését, a jugoszláv gazdaság bekapcsolódását a komplex program megvalósításába. A jugoszláv képviselők külön érdeklődést mutattak a multilaterális együttműködés konkrét formái, főleg a multilaterális szakosítás és kooperáció fejlesztése iránt. Džemal Bijedic moszkvai látogatása és megbeszélései mindenképpen előmozdítják e célok megvalósítását. Jett MAGYAR SZÓ Sereghajtóból elnökjelölt Az amerikai Demokrata Párt konvenciója azár NoШ UBACH, a fevlert dél-floridai üdülőhely, már hagyományos színhelye az amerikai politikai élet legizgalmasabb és leglátványosabb eseményének, a konvenciónak, amelyen a pártok megválasztják jelöltjüket az elnökválasztásra. A szamár emblémás Demokrata Párt a héten esett át a nagy happeningen, a Republikánus Párt delegátusai pedig a jövő hét végén gyűlnek össze ugyanabban az óriási csarnokban — az elefánt szimbóluma alatt. A demokratáik konvenciója— amely a mi fogalmaink szerint pártkongresszusnak is tekinthető, hisz nemcsak az elnökjelölt személyéről, hanem a pártprogramról is döntenek — ezúttal sem múlt el a már szokásos karneváli hangulat, a teátrális külsőségek és a kisebb incidensek nélkül. A 80 000 állandó lakosú Miami Beachbe — amelyet a nyugdíjasok szigetének is neveznek (az átlagos életkor 65 év) — a 3016 delegátuson és helyetteseiken kívül több ezer fiatal is érkezett, kezdve a Fekete Párduc nevű szélsőséges néger szervezet tagjaitól, a női egyenjogúságért küzdő csoportokon át a vietnami háborút ellenző mozgalom híveiig. Ezúttal azonban elmaradtak a heves, sőt véres tüntetések, mint az 1968. évi chicagói konvenció napjaiban, és a készenlétbe helyezett rendőr-, nemzetőr- és ejtőernyős osztagoknak úgyszólván nem is akadt dolguk. A Miami Beachbe zarándokolt fiatalok nyugton hagyták a küldötteket, talán azért, mert először történt meg, hogy nem volt túl nagy a különbség a konvenciós csarnok falain belül ülésező delegátusok és a kívül maradtak összetétele között (a delegátusok 80 százaléka először vett részt konvención, háromszor több volt a néger, négyszer több a nő és hétszer több a 30 évesnél fiatalabb, mint korábban). McGovern programja A konvenció eredménye már ismeretes: a novemberi elnökválasztásokon, a néhány hónappal ezelőtt még esélytelen, sereghajtónak számító dél-dakotai szenátor, George McGovern lesz a hivatalban levő republikánus elnök, a mandátumának négy évre szóló meghosszabbításáért küzdő Richard Nixon ellenfele. Amikor megkezdődött a választási kampány, sokan megmosolyogtak a Johnson volt alelnökével, a Demokrata Párt centrumának támogatását élvező Humphreyval, a nála liberálisabb, de meglehetősen ingadozó Muskie-val és a szélsőjobboldali, tapasztalt Wallace-szal szemben föllépő egykori metodista prédikátorból, majd egyetemi tanárból lett „kis vidéki politikus” radikális, „nevetségesen naiv programját”. McGovern azt ígérte, hogy megválasztása esetén „kilencven napon belül befejezi a vietnami háborút”; a hadsereg költségvetését a jelenleginek egyharmadára csökkenti; megszünteti a mammutcégek adókedvezményeit, ugyanakkor növeli az örökösödési illetéket, úgyhogy félmillió dolláron felüli öszszegnél eléri a 75 százalékot; az így nyert 120 milliárd dollárt kedvezményes lakásépítésre, környezetvédelmi intézkedésekre és a szociális biztosítás fejlesztésére fordítja. Minden négytagú amerikai családnak legalább 4000 dollár, tehát, fejenként 1000 dollár évi jövedelmet szavatol, tekintet nélkül arra, hogy munkaviszonyban vannak-e, vagy nem. Agnew, Nixon alelnöke — aki sohasem tartozott a tapintatos politikusok közé — „az egyik legnagyobb szélhámosnak” nevezte McGovernt „azok között, akik valaha is pályáztak az USA elnökségére”. A dél-dakotai szenátor ellen összefogott a Demokrata Párt egész bürokrata gépezete. ..Megállítani McGovernt!” jelszóval külön mozgalmat szerveztek ellene, amelynek mottóját később — amikor a szenátor akadályt akadály után vett — „Bárki, csak McGovern nem!”-re változtatták. Amikor azonban június 6- án, a hagyományosan konzervatív Kaliforniában is megnyerte az előválasztásokat, nyilvánvaló lett, hogy McGovernt még a bonyolult elnökválasztási rendszer procedurális buktatóival sem lehet föltartóztatni. A siker titka „Hol tévedtünk McGovernnal kapcsolatban?” — tette fel a kérdést a napokban Kewart Alsop, a Herald Tribune konzervatív nézeteiről ismert hírmagyarázója. A „tévedés”, illetve McGovern meglepő sikerének titka alighanem abban rejlik, hogy a változás, illetve a változtatás vágya ma jóval erősebb az amerikai tömegekben, mint azt a régi vágású „professzionista nagy politikusok” gondolják. McGovern megérezte az új idők szelét, felismerte a begyepesedett, korrupt politika miatti elégedetlenség forrásait, a vietnami háború okozta kiábrándultság méreteit. Igaz, hogy az amerikai politikai élet egén időről időre már feltűntek McGovernhez hasonló liberális-radikális üstökösök, de csak rövid ideig tündököltek. McGovern azonban továbbjutott elődjeinél, és nemcsak az elégedetlen fiatalok és értelmiségiek, az úgynevezett „új baloldal” támogatását szerezte meg, hanem az „establishment” által pórázon tartott középréteg, a „nagy hallgatag többség” egy részét is már maga mögött érezheti. McGovern nem ábrándokat kergető naiv politikus, mint ellenfelei állítják. Ellenkezőleg: tud realista lenni és kompromisszumokat is kötni. Ezt bizonyítják már azok az engedmények is, amelyeket a Demokrata Párt végleges választási programjának megszavazásakor tett McGovern azt is jól tudja, hogy más taktikát igényel az amerikai választási harc egy esélytelenül induló radikális jelölttől és mást egy olyan politikustól, aki már a Fehér Házba akar jutni, és akinek az egész demokrata tábort kell most mögött egyesítenie. McGoverrmak mindeneset re nem sok esélye van Nixonnal szemben, mert a tisztségben levő elnök mindig nagy előnnyel indul a választásokon. Nixon nem kis figyelmet és erőt szentel annak, hogy novemberig nagy politikai tőkét kovácsoljon magának. A pekingi és moszkvai találkozókkal elkönyvelt siker után csak Vietnam lehet az egyetlen buktatója. Nixon valószínűleg igyekszik majd ebben a kérdésben is meglepetéssel szolgálni a világnak és az amerikai választóknak. Mindez McGovern vereségét sejteti. A dél-dakotai szenátor azonban bizonyos értelemben nem veszíthet, mert máris elérte azt, amit akart: mozgásba hozta azokat a politikai erőket, amelyek nemcsak a Demokrata Párt struktúráját változtathatják meg, hanem az egész amerikai politikai élet balratolódását eredményezhetik. Ezenkívül McGovern aránylag fiatal politikus. Mindössze 50 éves. És 1976-ban ismét választások lesznek. MENDREI Ernő McGovern Miami Beach-i hotelszobájában várja a szavazás kimenetelét S. oldal Norodom Szilanuk a JUGOSZLÁV külpolitika elvszerűségéről tanúskodott, hogy minden tétovázás nélkül Szilanuk kambodzsai elnök nemzeti egységkormányával tartotta fenn a diplomáciai kapcsolatot — habár az államfő átmenetileg külföldre kényszerült —, és nem az idegen érdekek szolgálatában álló reakciós Lon Nol-rendszerrel, jóllehet ez utóbbi az ország fővárosában, Phnom Penhben székel. Az események igazolták, hogy a bábkormány csupán arra volt képes, hogy háborúba döntse Kambodzsát, amitől Szihanuk ügyesen lavírozó politikája éveken át távol tudta tartani. Az események azt is igazolták, hogy Lon Nol csak amerikai segítséggel tudja fenntartani magát. Az ország területének több mint felén Szihanuk kormánya gyakorolja a hatalmat, és a nagyobb városokat csak azért nem foglalják el a felszabadítók, mert az amerikai légi bombázások a földdel tennék egyenlővé azokat. Kambodzsa tényleges elnökét üdvözöljük tehát hazánkban, most, hogy Tito elnök 1968-ban tett látogatását viszonozva Jugoszláviába érkezett. A királyból önmagát később államelnökké „lefokozott” Norodom Szihanuk 1941-ben lépett trónra. Hazája akkoriban francia gyarmat volt, és a párizsi kormány éveken át egymás ellen játszotta ki a két ősi, a Norodom- és a Sziszovat-dinasztia vetélkedő hercegeit. Szihanuk egy személyben egyesítette a két dinasztiát, mert apai részről a Norodom, anyai ágon a Sziszovat család leszármazottjaként született 1922-ben. A saigoni francia gimnáziumban érettségi előtt állt, amikor 18 éves korában trónra került, és 1941. október 28-án fejére tették a koronát. Az Ázsiát elözönlő japán hódítók ültek még Phnom Penhben, amikor Szihanuk 1945 márciusában kikiáltotta országa függetlenségét. A világháborút követően a franciák ismét kikötöttek Kambodzsa partjain, és a tényleges felszabadulás csak 1953 novemberében következett be. Szihanuk személyes befolyása fokozatosan nőtt a belső politikai harcok szaggatta országban. 1955 márciusában — királyoktól nem várt módon — lemondott a trónról, és a Szangkum, a Népi Szocialista Közösség mozgalom élére állt. Megreformálta a parlamenti rendszert, népképviseleti szerveket hozott létre a reakciós országgyűlés ellensúlyozására, és ezáltal igyekezett közvetlen kapcsolatot teremteni a néppel. Az ország külpolitikáját Phnom Penh főterén, népgyűlésen szavaztatta meg, az el nem kötelezettség mellett tett hitvallást. Szihanuk 1955 ben részt vett a bandungi értekezleten, majd 1961-ben az el nem kötelezettek Belgrádban tartott első tanácskozásán. A politikus államfő engedményekkel és megszorításokkal sikeresen távol tartotta országát az Indokínában dúlő háborútól, és 1958 óta több ízben hiúsított meg puccskísérletet. Franciaországi gyógykezeléséről volt hazatérőben, amikor Lan Nol miniszterelnök, Szirik Matak herceggel, 1970. március 18-án magához ragadta a hatalmat. Szihanuk nem tétovázott, Pekingben nyomban megalakította Kambodzsa nemzeti egységkormányát, és azóta sikeres harcot vív országa felszabadításáért . Indokína többi népével társulva az imperializmus és a gyarmatosítók ellen. S. T. Nem a harctereken ül el atekeri ) SZÁNDÉKOK ÉS A TÉNYEK bonyolult összefonódásából kell leszűrni a vietnami béke kilátásait. Az utóbbi hetekben derengés vagy derűlátó hangulat áradt el a világsajtóban — a nyílt és a titkos diplomácia sugallatára. Kéthónapos szüneteltetés után a párizsi Kiéber sugárúti palota kerekasztalánál folytatják a megszakításokkal immár négy éve folyó béketárgyalásokat, és ami lényegesebb, a világ valamelyik vagy talán több ismeretlen pontján párinás ajtók mögött máris megbeszélések folynak. Bizonyosra vehető, hogy titkos találkozóra készült fel a Párizsba érkező Le Duc Tho, az északvietnami párt politikai bizottságának tagja és az amerikai elnök ázsiai politikáját sugalmazó Henry Kissinger, aki ezúttal kevésbé marad inkognitóban, mint korábbi rejtélyes diplomáciai megbízatásai során. A tények arról tanúskodnak, hogy a háborúiban sem az amerikaiak, sem a vietnamiak nem győzhetnek. A háború vietnamizálása —amint azt Nixon elnök meghirdette — teljesen kudarcot vallott. A millió főre növelt saigoni hadsereg hetek alatt felbomlott volna a szabadságharcosok offenzívájában, ha Nixon nem fordítja a kis nép ellen az amerikai hadigépezetet. Hatalmas légiflottájának a felét bevetette, és a háborúk történetében ismert leghevesebb és legkíméletlenebb bombázással (három hónap alatt 600 000 tonna bomba hullott a két országrészre), valamint a repülőgép-anyahajókkal megerősített úi flotta közreműködésével, ha végleg megállítani nem is tudta, de megtorpantotta az offenzívát. A vietnamizálás, az amerikai elnök elképzelésével ellentétben, egyoldalú maradt: a vietnami szabadságharcosok birkóznak az amerikai hadi masinériával! A hadi helyzet megLEHETŐSEN világosan igazolja, hogy az adott körülmények között győzelmet egyik fél sem tud kicsikarni. Ezzel szemben kevésbé világos Nixon számítása: a küszöbönálló elnökválasztás késztette-e újabb tárgyalásokra, vagy tényleg ki akar vonulni a háborúból, és megelégszik azzal, hogy ország-világ előtt demonstrálta hadseregének erejét és képességét. Thieu mindössze néhány zsoldosegységet tudott katonailag ütőképessé fejleszteni; a múlt év augusztusában erőszakkal és csalással lebonyolított parlamenti választás és az ugyanezekkel az eszközökkel megrendezett októberi elnökválasztása igazolta, hogy csak az amerikai szuronyok és a dollármilliárdok tartják életben a dél-vietnami bábkormányt. Washingtonban feltehetően kellőképpen felmérték, hogy Thieu kormányának csak ellenzéke van — habár az ellenzék önálló cselekvésre képtelen a fegyverek árnyékában —, valamint azt, hogy Hanoi és a dél-vietnami ideiglenes forradalmi kormány nem mond le az ország függetlenségének és szabadságának a kivívásáról. Ezekkel a tényekkel, valamint az amerikai belső helyzettel számolva mérlegeli a Fehér Ház, hogy a végeláthatatlan háború folytatása, vagy pedig a békéhez vezető kiút keresése mellett döntsön-e. Hanoi immár aligha vár fordulatot az amerikai elnökválasztás kimenetelétől, egyrészt azért, mert Nixon megválasztása valószínűbb, másrészt, azért, mert a demokrata vagy republikánus elnökjelöltek a múltban sem váltották be választási ígéreteiket. Ezért a pusztító háborúból kivezető utat Hanoi a tárgyalások folytatásában keresi, rugalmas javaslataival: az ország egyesítésének elhalasztásával, koalíciós kormány alakításával, amelyet az amerikai csapatok végleges kivonulásához köt. A HÁBOFÜ BEFEJEZÉSÉT sürgeti a nagypolitika is, amely az ismert háromszögben bonyolódik le. Kína békét akar délen, mert északi határain feszült a helyzet; a Szovjetunió kapcsolatainak a fejlesztését az Egyesült Államokkal hátráltatja a vietnami háború; az Egyesült Államok nem normalizálhatja viszonyát Kínával az indokínai háború befejezte nélkül. Washington, úgy látszik, arra törekszik, hogy jobb viszonyt teremtsen a két szuperhatalommal, mint amilyen azok viszonya egymás közt , s ez az indokínai háború befejezésére kell hogy ösztökélje. Papírforma szerint a vietnamiaknak olyan javaslatokat kell tenniük, hogy az Egyesült Államok elnöke emelt fővel, töretlen nagyhatalmi dölyffel vonulhasson ki a háborúból. A makacs tények a szándékok rugalmas idomítására késztetnek! STEINITZ Tibor