Magyar Szó, 1972. augusztus (29. évfolyam, 225-240. szám)
1972-08-23 / 232. szám
Köszöntünk, olimpia! " Az óvodások is tudják már. Szombaton, augusztus 26-án nagy-nagy esemény színhelye lesz az NSZK-beli München városa. Megkezdődnek a XX. nyári olimpiai játékok. Mi is az az olimpia? Az olimpia vagy olimpiai játékok tulajdonképpen nagy sportrendezvény. Úgyszólván az egész világ ifjúsága részt vesz rajta. De nem volt mindig így. Valaha, sok évszázaddal ezelőtt, az olimpiai játékok csak a régi görögök sport- és művészeti versengései voltak. Ma a népek egymáshoz való közeledését, a népek közötti barátság elmélyítését is szolgálják, tekintet nélkül nyelvükre, fajukra, bőrük színére, meggyőződésükre. Honnan ered az elnevezés? Dél-Görögország Peloponniszosz nevű vidékén van egy Olympia nevű kis város. Az ókorban a görögök e mellett a városka mellett építették fel a világ első olimpiai stadionját, itt rendezték a nagy sportversenyeket, az ifjúság, az erő és a szépség nemes vetélkedéseit. Állítólag i.e. 776-ban rendezték az első olimpiát. Ez a hivatalos adat, de a legendák szerint sokkal régebben, talán már 30 évszázaddal azelőtt is rendeztek sportversenyeket. Természetesen, akkoriban sokkal kevesebb volt a versenyszám, mint ma. A régi görögök rövid és hosszú távon futottak, birkóztak, ököl .Vívásban mérkőztek, tornáztak, súlyt löktek és diszkoszt vetettek, meg lóvontatású kétkerekű kis harci kocsikban versenyeztek. Egyszóval azokat a sportágakat űzték, amelyek a háborúzáshoz feltétlenül szükségesek voltak. Hát lehetséges, hogy az olimpiai játékok eszméje a háborús következményekből ered? Görögország ősi földjén nagyon sok kis állam, úgynevezett városállam volt, s ezek örökösen hadilábon álltak egymással. Rendszerint az a fél győzött, amelyiknek több, jól kiképzett harcosa volt. Négyévenként rendezték meg ezeket a versenyeket a háborúskodás ellenére. Hogy miképp? A régi görögök az olimpiai játékok előtt egy hónappal félbehagytak minden háborút, bármilyen hevesen dúlt is. Közben egész Görögországból zavartalanul érkeztek a versenyzők, még a harcban álló katonák is, Olympiába, a verseny színhelyére. Az eltelt 30 évszázad alatt nem tartották meg rendszeresen az olimpiai játékokat. Eleinte, mint már említettük, csak a hellén (görög) fiatalság mérte össze erejét, de később, amikor a rómaiak elfoglalták Görögországot, az egész Földközitengermellék ifjúsága (rómaiak, karthágóiak stb.) is itt gyülekeztek. I. u. 393-ban Theodosius bizánci császár megszüntette a játékokat. S azóta sok esztendőnek kellett eltelnie, amíg ismét újjá nem éledt az olimpiai játékok eszméje. Erre 1896-ban, teljes 15 évszázadnyi szünetelés után került sor. A modern olimpiai játékok megalapítójának nevét feltétlenül meg kell jegyeznetek. Pierre de Coubertin (olr.: Huberten) a neve. ő maga sohasem versenyzett, de felújította ezt a gyönyörű eszmét, a vitézség és becsületesség erényét. S ha már itt tartunk, hadd említsük meg azt is, hogyan jártak azok, akik csaltak az ókori olimpiai játékokon. Mert a győztesnek babérkoszorú járt, az egész város büszke volt rá, ingyen lakott állami házban és így tovább, s ha esetleg kétszer győztes lett, akkor városának lakói lerombolták a várfalakat, mert „minek nekünk várfal, ha ilyen hős lakik a városunkban”. Ám a csalót kiűzték egész Görögországból, még édesanyja is kitagadta. Az 1896-os athéni olimpia óta minden negyedik évben rendszeresen megtartották ezt a világtalálkozót, kivéve 1916-ban, az első világháború, és 1940-ben meg 1944-ben, a második világháború miatt. A modern olimpiai játékok sorrendje: 1896: Athén, 1900: Párizs, 1904: St. Louis (USA), 1908: London, 1912: Stockholm, 1920: Anvers, 1924: Párizs, 1928: Amszterdam, 1932: Los Angeles, 1936: Berlin, 1948: London, 1952: Helsinki, 1956: Melbourne, 1960: Róma, 1964: Tokió, 1968: Mexikóváros. A modern olimpiai játékok nem is hasonlítanak a hajdaniakhoz. Mint mondták, valamikor csak néhány sportágban versenyeztek. Ma a következőkben: futás, dobás, ugrás, úszás, vízilabda, távgyaloglás, birkózás, ökölvívás, súlyemelés, vívás, céllövészet, torna, lovaglás, kerékpározás, vitorlázás, kajakozás, labdarúgás, kosárlabda, gyephoki, röplabda, kézilabda. Nyár az erdőn A nyár a bőség ideje: az erdőn élő sokféle állat most csakugyan dugig lakhat minden jóval. Az erdők népe ilyenkor a legvidámabb, alig fér a bőrébe. Lesd csak meg a mókust! Máskor is fürgén futkos, de most valóságos kis bohócként ugrál az ágakon. Meg-megáll, körülnéz, aztán oly hirtelen iramodik fel egy-egy fa hegyébe, vagy röppen fáról fára, ághegyről ághegyre, mint egy szárnytalan madár. Sokszor szemmel is alig bírod követni. A legvékonyabb gallyon is megcsimpaszkodik, s már tornássza fel magát, rohan is tovább. Ültében magasra csapja a farkát, futtában meg vígan lobogtatja maga után. A fiatal, idei mókusok is kijárnak a családi fészekből, s kergetőznek, rohangálnak, tanulják ők is a légtornász mesterséget. De a kis pelék sem maradnak mögöttük: nemegyszer csak a hátsó lábukkal kapaszkodva, fejjel lefelé csüggve lendülnek át egyik ágról a másikra. A menyétkölykök nyár elején még inkább csak a vackuk közelében hancúroznak, de már belőlük is kiüt a vadászősök vére, a földön és fán egyaránt villámgyorsan suhanóké, cikázóké: együtt indulnak nemsokára — anyjuk vezérletével — zsákmányszerző útjaikra. Egy csapatban járnak — szintén anyjukkal együtt — a tarka vadmalacok is, s kifogyhatatlan jókedvvel röfögnek, sivalkodnak, rebbennek széjjel, röffennek öszsze, turkálják a porhanyós földet, amit az előttük kocogó koca már felszántott nekik az orrával... Majd előre szaladnak, s az anyjuk oldalát túrják meg, jelezve, hogy szopni szeretnének, hisz ők még kicsik ... Az őzgidákat, szarvasborjakat nem kell biztatni a bolondozásig, oly könnyedén szökdösnek, figrálnak, ügetnek, mintha semmi terhet nem hordana az a vékony lábuk szára. Bár ilyenkor még a felnőtt szarvasokra is rá-rájön a tombolhatnék, hiszen mozogniuk kell, nem tölthetik csak örökké a gyomrukat... Varga Domokos NYÁR Végre itt vagy, te szép nyár, Ragyog ránk a napsugár. Vár reánk a rét, a tó, Nosza, ki lesz a fogó? Kis pataknak hűs vize A hegyeknek erdeje — Gyere, pajtás, vár reánk Lepke, gólya, kismadár. Irta: BERTA Izabella, Zenta HALAK Két hal találkozott, szembenéznek, szájuk összeér, pikkelyeik egyenletes rombuszokban sorakoznak. Mintha csak a víz hullámzásán át látnánk a szép halakat. Az uszonyaik mértanias díszítésűek, hasonlóak, de ugyanakkor eltérőek is, és éppen ez a tükörkép fokozza a halak, illetve a rajz díszességét. Nagy Katalin mintha csak akváriumban mutatná be a halakat, a fekete és fehér síkok az akvárium falainak a fénytörését érzékeltetik. A világos felület bal szélén fekete függőleges csík zárja be a kompozíciót. A világos felületen fekete szálkás vonalak szögletes irányaikkal a felületet díszítően töltik ki és a fekete-fehér ellentéteket a vonalas átmenetekkel meglágyítják, s így érezzük a vizet. Katalin szemnek tetszetős ritmusban rajzolta és véste a halakat. Rajzolta NAGY Katalin, VI.o., Ada Petőfi szülőházában A Balatonról hazajövet utunkba ejtettük Kiskőröst, Petőfi szülőfaluját. Egy kis parknál horgonyoztunk le kocsinkkal. Megtudakoltuk, hol található Petőfi Sándor szülőháza. Nem is volt messze tőlünk, ott szerénykedik a park melletti utcában, a zsindelyes tetejű, hófehér kis házikó. A két kis ablakszeme között megpillantottam egy táblát, melyen pici kis betűk hirdették: Itt született PETŐFI SÁNDOR 1822. december 31-én Tehát pontosan 150 évvel ezelőtt, gondoltam. Miután .. . jól megszemléltük a virág-kiszamologal teli kis kertet, bementünk a házba. Szembe ve- Piros kendő, pi, pi, pi, lem a konyha, innen balra az alatt van valami, és jobbra egy-egy ajtó nyíkét kis egér, két kis nyúl. Ük a szobáikra. A ház, úgy kimehet az ifjúra mint kívülről, belülről is hófehérre van meszelve. A nyitott tűzhelyű konyha falán ott lógnak a régi használati tárgyak és néhány tányér, melyeknek repedései mélységes titkokat őriznek. A balkéz felőli szoba ugyanolyan, mint 1822 szilveszterén volt, csak épp az élők hiányoztak belőle. „Milyen furcsa érzés, itt járni, ahol hajdan egy koromfekete hajú, és sötét szemű fiúcska szaladgált, akiből később halhatatlan költő lett!” — gondoltam magamban, miiközben a jobb oldali szobába mentünk. Itt Petőfi születnek az életútjáról, vannak képek, írások, továbbá családfák, térképek stb. „ Kiléptünk a kis házikóból, s a kert végéhez igyekeztünk, ahol egy épület áll. Itt Petőfi diákkorától egészen haláláig minden nevezetesebb dolog megtalálható. Itt van Jókai és Arany képe is, valamint petőfi feleségéé, Szendrei Júliáé. Itt van szó Kossuthról és a fiatal költőről, akik a pesti Pilvax kávéházban gyülekeztek, éberen figyelték a 48-as eseményeket, majd maguk is hősiesen harcoltak a szabadságért, a legutolsó kép egy fénykép az erdélyi segesvári csatatérről. Állítólag itt esett el Petőfi Sándor. Büszke lehet minden olyan nemzet, akinek ilyen nagy költői születtek — gondoltam, miközben már a parkban jártunk. Egy helyen kőlapot vettünk észre. Az volt ráírva, hogy valamikor itt állott az a hentesüzlet, amely Petőfi édesapjáé volt. Még egy kis ideig sétálgattunk a városkában, majd továbbindultunk. S míg távolodtunk Kiskőröstől, állandóan ez a Petőfi-vers járt az eszemben: „Itt születtem én ezen a [tájon, Az alföldi szép nagy [rónaságon. Ez a város születésem [helye, Mintha dajkám dalával [vön tele ...” Írta ILIJA Györgyi, Zrenjamin Kedves barátaim, én azt a címet akartam adni tömör kis tábori beszámolómnak, hogy „Nincsen rózsa tövis nélkül", ami egy szép közmondás, de a kedves szerkesztő bácsik azt mondták, hogy igenis van olyan rózsa, mégpedig a bazsarózsa, különben jobban teszem, ha inkább a szépségekről számolok be, semmint a rózsavirág nehézségeiről. A mi szépséges tábori életünk az iskolaudvarban kezdődött. Felsorakoztunk hátizsákjainkkal és vártuk az autóbuszt, amely kiviszen bennünket a hegyek lábához. Megjött az autóbusz és egy óra múlva megérkeztünk a hegy lábához. Innen gyalog folytattuk utunkat egy jó óra hosszáig és amikor már azt hittem, hogy sohasem érkezünk meg, egy szép tisztáson megjelent a tábor tíz szép sátra. Az előző csoport helyettes táborparancsnoka várt bennünket, átadta az öt sátrat minekünk, nyomban beléjük is költöztünk, majd a parancsnokunknak a raktársátrakat, a vendégsátrat és a parancsnoki sátrat. Utána felsorakoztunk, tisztelgett és elment, mi pedig megéheztünk. Már előkészítve várt bennünket két földbe ásott tűzhely, egy-egy nagy üsttel, valami aprófával, sőt elődeink a krumplit is szépen meghámozták nekünk, minek örömére a parancsnok elvtárs azt mondta, hogy főzzünk. Én arra gondoltam, az sosem árt, ha főzünk, de a nápolyi szelet se kutya, amit az én jó Katalin húgom dugott a hátizsákom zsebébe bánatában, amikor búcsút vettem a szülői háztól. Miközben a csoport egyik része elvonult fát aprítani, néhányan pedig hagymát vágtak, segédkeztek a hetedikes Ferenc Mikinek, aki nem magasabb nálam, de azt mondják, jól főz és lesz a főszakács, én elvonultam a sátor hősébe a nápolyi szelet végett. Egyszer csak hallom: — Dániel! Hol vagy Dániel?! Ez a gyerek valahová eltekergett! A parancsnokunk hangja volt, aki civilben természetrajztanár. Gyorsan a szájamba gyömöszöltem a kezemben levő két rúd nápolyi szeletet, és miután valamennyire sikerült lenyelnem, ismételt felszólításra ígyen válaszoltam: — Itt vagyok a sátorban! •— Mit csinálsz ott?! Mit válaszolhattam volna? Nápolyi szeletet enni nem szégyen, de azért úgy gondoltam, jobb lesz, ha szebb kifejezést használok erre az alkalomra: — Éppen hazagondolok! — ami igaz is volt, mert arra gondoltam, hogy otthon még egy egész doboz nápolyi szelet maradt. A parancsnok elvtárs odajött a sátorhoz és a kezét nyújtotta: — No, egy-kettő, te anyámasszony katonája, gyerünk dolgozni. Nyomás a favágókhoz, hátha elfelejted a honvágyat. Nem szégyenled, hogy amíg a többiek dolgoznak, te csak heverészel? Azt akartam erre válaszolni, hogy nemcsak heverésztem, hanem nápolyi szeletet is fogyasztottam, valamint azt, hogy én nem tudom, miért dolgoznak a többiek, hiszen van vágott fánk elég, de úgy véltem, jobb, ha nem okoskodom, mivelhogy indulás előtt a parancsnok elvtárs megmondta, aki fegyelmezetlen, azt hazaküldi. Gondoltam, még maradok. A többiről majd a következő levelemben. Baráti üdvözlettel: illemtudó Illés Dániel, jelenleg táborlakó