Magyar Szó, 1973. december (30. évfolyam, 344-359. szám)

1973-12-16 / 344. szám

Vasárnap, 1973. dec. 16. MAGYAR SZÓ Lesz-e Palesztinai állam? Remények és dilemmák a genfi értekezlet előtt Különtudósítónk levele Bejrút, december BEJRÚT európaibb, mint a földrajzilag Európához tar­tozó Isztambul: nem szörnyű rohanása, végeláthatatlan autósorai teszik azzá, hisz­ ebben éppen olyan, mint Isz­tambul. Inkább az, ami Isz­tambulban szinte elképzelhe­tetlen: a nők beülnek a ven­déglőkbe, cukrászdákba egye­dül vagy kettesben, sőt ci­garettáznak is nyilvános he­lyen. Sajnos Bejrút az euró­pai városoknak jóformán csak a rossz szokásait vette át. Az ember szinte sajnálja, hogy a libanoni főváros eny­­nyire nélkülöz minden sajá­tos jelleget. Elvesztett min­dent, ami keleti, de nem tud­ta megszerezni azt, ami a nyugati nagyvárosok hangu­latát megadja. Elsősorban a kiskocsmák, presszók hiá­nyoznak, amelyek annyira megszerettetik Párizst épp­úgy, mint Londont, Budapes­tet vagy Bécset, de ez még­sem változtat a lényegen — Bej­rút ízig-vérig európai. És képzeljük el, hogy egy lüktető, rohanó életű európai nagyvárosban, nem minden­től távol, hanem ott, ahol ha­talmas, fényűző autók suhan­nak, fényreklámok villognak, csak át kell nézni az utca túlsó oldalára, és az ember deszkából, bádogból, lezonit­­lemezből összetákolt, szoro­san egymáshoz tapadó barak­kok garmadáját látja. És ez nem ócskavas- vagy hulla­dékgyűjtő telep. Itt emberek élnek, születnek és meghal­nak, öregek, akik már ki sem lépnek a barakkból és gyerekek, akik itt is játsza­ni tudnak, éjfekete szemű szépségek és korán megöre­gedett asszonyok. A Bej­rút­ban levő Palesztinai mene­külttáborok egyike előtt áll az ember. AZ ITT ÉLŐK előtt ismét felcsillant a remény egy hal­vány sugara, a lehetőség, hogy problémájuk megoldó­dik. Ez is az októberi hábo­rú egyik eredménye: az ara­bok több reménnyel tekinte­nek a jövőbe, de egyben azt is megtanulták, hogy reális politikát kell folytatniuk. A remény: Izrael nem legyőz­hetetlen — fegyverrel, kőolaj­jal, nemzetközi tárgyalások­kal el lehet érni a megszállt területek felszabadítását. A realitás: az­ araboknak egy­más között tisztázniuk kell, mi lesz azután, ha a meg­szállt területeket visszakap­ják, de Izr­ael nyilvánvalóan fennmarad. Ez konkrétan annyit jelent, hogy mi lesz a palesztinaiakkal. Régi ha­zájukba nem térhetnek visz­­sza, hisz annak egy része Iz­raelé. Lehetséges-e számukra új hazát teremteni? Így született meg az elkép­zelés, hogy Gáza övezetéből és Ciszjordániából (Jordánia Izrael által elfoglalt részéből) kellene létrehozni egy új ál­lamot. Szadat egyiptomi ál­lamfő állítólag ilyen értelem­ben már meg is egyezett a Palesztinai mozgalommal Gá­za övezetét illetően. Ciszjor­­dánia kérdése valamivel bo­nyolultabb. Husszein király ugyan kijelentette, hogy be­leegyezik a Palesztinai állam létrehozásába, de azzal, hogy a palesztinaiak népsza­vazással döntsenek három le­hetőség között: vagy bevon­ják a palesztinaiak képvise­lőit a jordániai kormányba — tehát az új állam beolvad Jordániába — vagy födera­tív államként lesz része Jor­dániának, vagy pedig auto­nómiát kap Jordánián belül. A palesztinaiak azonban hal­lani sem akarnak semmifé­le kapcsolatról Husszein Jor­dániájával. NAGY FIGYELMET kel­tett Bejrútban a Haarec cí­mű izraeli lap híre, amely szerint Franciaország már azt latolgatja, hogy vagy mindjárt a genfi értekezlet megnyitásakor, vagy pedig később, az értekezlet tarta­ma alatt, elismeri a paleszti­nai államot. Az izraeli lap szerint ezt maga Michel Jo­­bert francia külügyminiszter közölte Asher Ben Nathan izraeli nagykövettel, és az rögtön bejelentette kormánya tiltakozását. Nem tudni, mi igaz ebből a hírből, de tény, hogy az arab fővárosokban, sőt több más fővárosban is, komolyan latolgatják a Pa­lesztinai állam megalakításá­nak lehetőségét. Maga a megalakulás azon­ban bonyolult dolog. Még a legfontosabb kérdés sem tisz­tázódott: hajlandó-e Izrael visszavonulni a megszállt te­rületekről, bár — mint Kis­singer körútjával kapcsolat­ban már írtuk — talán még sohasem volt ekkora esély arra, hogy az arabok ebben a kérdésben sikert érnek el. De ha Izrael hajlandó lesz is visszavonulni, még akkor is sok mindent kell tisztázni a Palesztinai mozgalmon be­lül és az arab országok kö­zötti viszonyban. E tekintet­ben viszont olyan kusza a helyzet, hogy napvilágot lá­tott a feltevés: nem az iz­raeli diplomácia csempész­te-e be a köztudatba a Pa­lesztina­ állam kérdését, hogy megbontsa az arab sorokat. A Palesztinai mozgalmon belül a mindössze 4200 négy­zetkilométernyi területre le­szűkített állam ellen vannak a letelepültek, tehát azok, akik már beilleszkedtek va­lamelyik arab államba, és nem akarnak egy új állam­ba költözni, akárcsak azok, akik ragaszkodnak a régi cél­hoz, mondván, hogy a mozga­lom az egész Palesztina fel­szabadításáért harcol, ezért nem elégedhet meg kisebb területtel. A mostani hely­zettel elégedettek azzal ér­velnek, hogy az új állam túl kicsi és túl szegény lenne ahhoz, hogy megálljon a sa­ját lábát, és szakadatlanul külföldi segélyre szorulna. De őket még aránylag köny­nyű leszerelni azzal az ellen­érvvel, hogy Jordánia sem tud megállni a saját lábán, mégis önálló állam. Mint is­meretes, Jordánia 100 millió font sterling összegű költség­­vetéséhez Szaúd-Arábia ad 20 milliót, az USA további 20-at, Kuviat pedig 15 mil­liót. SOKKAL NEHEZEBB meg­találni a közös nevezőt a palesztinai mozgalom harco­ló részén belül. Nemcsak azért, mert mint minden nemzeti felszabadító mozga­lom, a palesztinai is szám­talan áramlatból, radikálisok­ból, a nemzeti felszabadítá­­ból, a nemzeti felszabadítás és a társadalmi felszabadí­tás híveiből áll, hanem azért is, mert az új állam meg­alakításának kérdése a moz­galom minden áramlata szá­mára egy nagy dilemmát vet fel. A végcél és a reali­tás között kell valamennyi­üknek választaniuk. A vég­cél — mint azt Abu Kha­­tem, a Palesztinai Felszaba­­dítási Szervezet külügyi osz­tályának vezetője a Magyar Szónak adott nyilatkozatá­ban hangsúlyozta: R­erész Palesztina felszabadítása, vagy a mozgalom hivatalos álláspontja szerint „olyan demokratikus és laikus pa­­lasztinai állam létrehozása, amelyben palesztinaiak és zsidók, muzulmánok és ke­resztények együtt élnének igazságban, szabadságban és békében.” És a realitás: min­den jobb annál, ami most van, a palesztinaiak nem él­hetnek a végtelenségig me­nekültként, valahol le kell végre telepedniük, hogy élni kezdjenek, mint a többi arab, mint a többi ember. Külön problémát okoz, hogy a Palesztinai állam gon­dolata ellentétet szít az arab államok között. Mint mond­ták, Husszein jordániai ki­rály ellenzi az önálló állam megalakítását, és­­ biztosra vehető, hogy ebben nincs egyedül. A király még arra is hajlandó, hogy elfelejtse 1970 szeptemberét, azt állít­ván, hogy akkor sem támadt szakadék a trón és a Palesz­tinai nép között, mert a vér­ontás csak a jordániai rom­boló és a palesztinai anar­chista elemek tette volt. De könnyű felejteni a király­nak, hisz nem ő, hanem a katonái gyilkoltak. Sokkal nehezebben feledhetnek az áldozatok hozzátartozói, a pa­lesztinaiak, akik azt mond­ják, hogy 2500 mártírt kell megbosszulniuk. A végcél és a realitás kö­zött tehát még lehetséges ta­lán a kompromisszum, de Husszeinnal nem. Ezért még sok minden tisztázatlan a ter­vezett palesztinai állam ügyé­ben. Pedig most már gyor­san meg kell adni a választ, mert általános vélemény sze­rint a genfi értekezletnek ebben a kérdésben is dön­tenie kell. És a megoldás még nem egészen világos, de a palesztinaiak, amint hall­gatj­á­k a szinte szabály sze­rint minden délelőtt alázú­duló eső dobolását a barakk­jaikat fedő bádoglemezen, úgy hiszik, hogy végre ró­luk is szó esik, és ismét re­ménykedni kezdenek — ki tudja hányadszor —, hogy a következő tél már nem itt köszönt rájuk. Nyugat-németországi utam első állomása Frankfurt volt, Hessen tartomány fővárosa. A rohamosan növekvő, fej­lett iparú városban több mint 120 000 „Gastarbeiter” dolgozik. Ebből 30—40 ezer a mi munkásaink száma. A jugoszláv konzulátuson, az Arbeiter Wohlfahrt kereté­ben működő tanácsadó köz­pontban és a frankfurti ju­g nyugtalanságra főleg az NSZK Szövetségi Munkaügyi Hivatalának november 27-i döntése adott okot, amellyel leállították az újabb külföldi munkavállalók beáramlását. A nyugatnémet vállalatok az idén 64 000 vendégmunkásra jelentették be igényüket, ezeknek a kérvényeknek az elintézését, tekintettel a nö­vekvő energiaválságra, „ideig­lenesen felfüggesztették”. A bejelentést egyes itteni lapok — főleg azok, amelyek kü­lönben is enyhén szólva ba­rátságtalanok a külföldiek­kel szemben — nyomban úgy magyarázták, hogy ez csak első jele a vendégmunkások „megtizedelésének”. Pedig csupán arról volt szó, hogy a bonni kormány az infláció megfékezését célzó stabilizá­ciós intézkedései keretében ezzel is igyekezett valame­lyest lehűteni a túlfűtött konjunktúrát. A korlátozásra minden bizonnyal akkor is sor került volna, ha nem kö­vetkezik be az egész Nyu­­gat-Európát sújtó olajkrízis. Hiszen az országban évek óta állandóan növekszik a vendégmunkások száma: je­lenleg több mint 2 millió 700 ezren vannak, ami azt jelenti, hogy körülbelül min­den tizedik dolgozó külföldi. Módosítva azonban a köz­mondást: az alaptalan hír is szárnyakon jár. Itt dolgozó munkásainkkal beszélgetve minduntalan felmerült az el­bocsátás eshetőségének nyo­­ma­sztó kérdése. Sokan ér­deklődnek a frankfurti ta­nácsadó központban: haza­utazhatnak-e a közelgő ün­nepekre? Attól félnek ugyanis, hogy visszatért ju­goszláv klubban kerestem vá­laszt azokra a kérdésekre, amelyeket a fent említett újságcikkek fölvetettek. Mindhárom helyen nyomaté­kosan hangsúlyozzák, hogy szó sincs a vendégmunkások tömeges elbocsátásáról és ha­zaküldéséről. A véglegesen ha­­zatérők száma semmivel sem nagyobb, mint az utóbbi években, bár a felmondólevél várja őket. Néhányan a „külföldi polgártársakat támogató hes­­seni kezdeményező bizott­ság” röpcéduláira hivatkoz­nak, amelyeken figyelmezte­tik a vendégmunkásokat, ne Az igazság kedvéért meg kell említeni, hogy bár a ha­zaiaknak és a külföldieknek egyaránt azonos jogokat sza­vatol a törvény, felmondás­kor a munkaadó köteles szo­ciális szempontokat tekintet­be venni, s e tekintetben a nagyrészt fiatal, egyedülálló, nőtlen, illetve hajadon ven­dégmunkások hátrányban vannak. Ám a munkanélkü­li-segély mindenképpen meg­illeti őket, és a hesseni ha­tóságok például ilyenkor is meghosszabbítják tartózko­­­dási engedélyüket. Szórvá­­­nyos felmondások azelőtt is voltak, mint ahogy most is előfordulnak: ez a tőkés gaz­daság természetéből ered (csődbe jutnak a vállalatok), és nem kell összefüggésbe hozni a mostani „válság előt­ti helyzettel”, ahogyan a nyu­gatnémet újságok nevezik. A frankfurti konzulátuson Brozovic munkaügyi konzul elmondta, hogy a nyugatné­met építőiparban nem keve­sebb mint 180 ezer jugoszláv dolgozik. Ezeknek a munká­soknak a java része haza­utazik a téli hónapokban, mivel ilyenkor sok helyütt leállítják az építkezést. A munkaadók ugyanis nem szívesen fizetik az óránkén­ti kétmárkás téli pótlékot,­­ utazzanak haza, ha nem akar­ják elveszteni munkahelyü­ket. Valószínű, hogy e híresz­telések miatt az idén sokan lemondanak az annyira várt év végi hazalátogatásról. Sajnos, a tájékoztatás hiá­nyossága folytán a jugoszláv munkások jó része nemigen ismeri jogait. Nem tudja, hogy az államközi szerződé­sek értelmében nemcsak a munkabér tekintetében ille­tik meg ugyanolyan jogok, mint a hazaiakat, hanem pél­dául a felmondási jog tekin­tetében is. A konzulátusok és a tanácsadó központok nem győzik hangoztatni, hogy aki­nek érvényes munkavízuma és tartózkodási engedélye van, annak nem kell félte­nie állását. Mindamellett most nem ajánlatos munka­helyet cserélni, ezt azonban a téli hónapokban a korábbi években sem volt tanácsos. A „turistaként” illegálisan dolgozó földijeink (mert ilye­nek is akadnak), azonban számolhatnak vele, hogy a hatóságok kíméletlenül ha­­zatoloncolják őket, amelyre az előírások köte­lezik őket. Az építőiparban az idén lanyhult a konjunk­túra, főleg amiatt, hogy a stabilizáció érdekében meg­szigorították a hitelfeltétele­ket. Elbocsátások azonban ebben az ágban sem voltak, és a kormány a napokban ígéretet tett, hogy jövőre eny­hítik a korlátozásokat, emel­lett nagyobb állami megbí­zatásokat adnak az építő­­vállalatoknak. Az itteni újságok egy­ ré­sze, főleg a Springer-tröszt lapjai, olyan pszichózist igye­keznek kelteni — s ezt ven­dégmunkásaink is érzik —, mintha az egész nyugatné­met gazdaság válságba ke­rült volna — az „olajsejkek mesterkedései”, értsd: az arab olajtermelő országok bojkottja miatt. A Bild Zei­tung például, az említett tröszt legnagyobb példány­­számú lapja, máris sietett ta­nácsokat közölni a munka­nélküli-segélyre vonatkozó jogok érvényesítésére. Azt azonban nem írta meg, hogy az októberi adatok szerint majd félmillió munkahely még mindig betöltetlen, vagyis kétszer annyi, mint­­ amennyi a munkanélküli. BÁLINT István Félmillió szabad munkahely Alaptalan híresztelések a nyugati sajtóban, hogy elbocsátják a vendégmunkásokat Különtudósítónk levele Frankfurt, december Az utóbbi időben olyan hírek terjedtek el, hogy a nyugat-európai energiaválság miatt esetleg hazakül­­dik az ott dolgozó külföldi munkások egy részét, hogy így juttassák álláshoz a növekvő számú hazai mun­kanélkülieket. Az egyes nyugati lapokban megjelent rosszindulatú „értesülések” és „jóslatok” érthető okok­ból aggodalmat keltettek a vendégmunkások köré­ben, így a jugoszláviai munkások körében is, akik ideiglenesen ezekben az országokban dolgoznak. Sokan nem utaznak haza Állami megbízatások az építőiparnak ­­ii,»mmjiiuwhir.uii i­i.ч iiiч .јшш јш кшлл A VILÁGTÖRTÉNELEM legfurcsább értekezleté­nek nevezte lapunk Bej­rútba kiküldött szerkesztője a Közel-Kelettel kapcsolatos küszöbönálló genfi békekon­ferenciát, s alighanem na­gyon is igaza volt, mert még most, 48 órával a konferen­cia megnyitása előtt sem tud­juk, ki hívja össze, ki elnö­köl és ki is vesz részt rajta. Látszólag minden bizonyta­lan, mégis szinte mindenki biztos benne, hogy az érte­kezlet a kitűzött időpontban — december 18-án — meg­kezdődik. Talán ez a furcsa para­doxon is azt bizonyítja, hogy mennyire közel és mégis mennyire távol van a béke az arab országoktól és Iz­raeltől. A fegyverek — né­hány kisebb-nagyobb inci­denstől eltekintve — már majd két hónapja hallgatnak a Szuezi-csatorna partjain és a Golán-fennsíkon, de sen­ki sem merné biztosra ven­ni, hogy nem lesz több há­ború ebben a már negyed év­százada nyugtalan és mások biztonságát is veszélyeztető térségben. Az arab országok októberi felszabadító hábo­ illúziók nélkül rája által ismét felrázott vi­­lágközvélemény és diplomá­cia ugyanennyi ideje — és nem is minden siker nélkül — küzd a békéért, amely szin­te karnyújtásnyira lebeg, és­­ mégis oly távolinak és elér­­hetetlennek látszik. Másik ellentmondás a rend­kívül bonyolult közel-keleti helyzetnek, hogy a huszon­öt éve tartó ellenségeskedés után a tábornokok kezdtek tárgyalni egymással, miköz­ben a diplomaták tovább folytatták háborújukat. Az ENSZ kék színű katonai sát­ra a Kairó—Szuez országút 101. kilométerkövénél talán a legkülönösebb „diplomáciai szalon” volt, amelyet a világ­történelem ismer. Gamas­zi és Yaariv a biztató kezdet után a leglényegesebb prob­lémánál, az izraeli csapatok­nak­ az október 22-i tűzszü-­­ neti vonalra való visszavo­nulása kérdésénél, akadtak f­el, és a felnyitott, de telje­sen ki nem bontott „Kissin- I­ger-csomagot” most a kül­ügyminiszterek elé teszik a genfi diplomáciai zöldaszta­lon. A jelek szerint a külügy­miniszterek az első napok­ban majd csak körültapogat­ják és körülszimatolják ezt a csomagot, és teljes kibon­tását későbbre halasztják. Mintha mindenki érezné, hogy a megoldás órája még nem érkezett el, mégsem meri vállalni az azzal járó kockázatot, hogy távol ma­rad erről az — inkább na­gyon ceremoniális, mint ér­demi­­ nyitányról. Egyip­tom úgy érzi, már elég en­gedményt tett ahhoz, hogy az eddigieket még egyet meg­­oldhassa, azaz, hogy a tűz­­szüneti megállapodás máso­dik pontjának teljesülése nél­kül is a genfi tárgyalóasztal­hoz üljön. Szíria tovább ké­szül a háborúra, de ma már a tárgyalásokat sem tartja kizártnak. Jordánia sértő­dött, amiért nem képviselhe­ti a palesztinai népet, de va­lószínűleg úgy véli, jobb, ha küldöttsége Genfbe utazik, mintsem hogy őt is más kép­viselje. Izrael szívesen tak­tikázna tovább és követelné­­ magának agressziója minden gyümölcsét, ha az októberi háborúban nem fizetett vol­na olyan nagy árat hódító­­ és arrogáns politikájáért, s­­ ha nem érezné, hogy most már nemcsak Nyugat-Európa rokonszenve, hanem nagy szövetségesének türelme is fogytán van. A palesztinaiak jól tudják, hogy Genf nagy­­ kihívás számukra, amelynek messzemenő következményei lehetnek rájuk nézve, de többségük belátja, hogy az alkalmat nem szabad elsza­lasztani, s Libanon sem csi­nál presztízskérdést abból, hogy — akár a palesztinaia­kat — csak az értekezlet ké­sőbbi szakaszára hívják meg. Tehát mindenki fenntartás­sal, szinte kénytelen-kellet­len utazik Genfbe, hogy meg­próbálja elérni azt, ami hosz­szú éveken át lehetetlennek látszott. Illúziók nélkül, sze­rény ambíciókkal csomagol­ják diplomáciai bőröndjei­ket a külügyminiszterek, mi­közben Gromiko már a csen­des svájci városban, Kissin­ger pedig a válság színhe­lyén igyekszik elhárítani a még fennálló és nem is jelen­téktelen akadályokat, s egy­úttal a két nagyhatalom ki­zárólagos védnöksége és irá­nyítása alá vonni a konfe­renciát. Ugyanakkor a Biz­tonsági Tanács — el nem kö­telezett tagállamainak egyön­tetű és határozott követelé­sére — az utolsó erőfeszítése­ket teszi, hogy az arab or­szágok és Izrael képviselői a világszervezet szárnyai alatt kezdjék meg maratoni­nak ígérkező tárgyalásaikat. Az ENSZ kirekesztése és megkerülése — amelynek gyors határozatai és kék si­sakos katonái az októberi há­ború válságos napjaiban ta­lán egy újabb katasztrófától mentették meg a világot — veszélyes és a kis országokat nagyon is gondba ejtő pre­­­cendens lenne. J. GARAI Béla MENDREI Erne 3. oldal

Next