Magyar Szó, 1974. június (31. évfolyam, 163-177. szám)
1974-06-16 / 163. szám
Vasárnap, 1974. június 13. MAGYAR SZÓ Amerikai elnök a Közel-Keleten 'A LEGMERÉSZEBB poli- tikai jósnak is nehéz lett volna akár csupán tíz hó s nappal ezelőtt megjövendöl- nie, hogy 1974 júniusában amerikai zászlók lengnek majd Kairó utcáin, hogy Szadat arcképei mellé oda- kerülnek Nixon elnök színes fényképei is, hogy a külön erre az alkalomra korszerűsített légi kikötőtől a napfényes Heliopoliszon át a Kubbeh-palotáig vezető úton vagy Kairótól Alexandriáig , a delta-vasút mentén az egyiptomiak millió fogják barátként üdvözölni az első amerikai államfőt, aki a Közel-Keletre látogatott. Még ennél is hihetetlenebb politikai álomnak tűnt volna, azonban, hogy az Air Force—1, az amerikai ■ elnök világszerte ismert , különgépe a damaszkuszi repülőtéren is landolási engedélyt kap. Nixon tipikusan amerikai ütemű és tipikusan nixoni külsőségű villámkörútja a legékesebb bizonyítéka az októberi háború után történt a nagy közel-keleti változásoknak. Az arab hadseregeik helytállása a sínai homokpusztában és a golani magaslatokon, a korszerű fegyverek kíméletlen párharcát követő hatékony arab olajembargó, Szadat egyiptomi elnök merész és rugalmas diplomáciai kezdeményezései, Asszad Szíriai államfő kemény és kitartó következetessége, valamint Fejszál szaúd-arábiai uralkodó ügyes „háttérjátéka” történelmi súlyponteltolódásokat váltottak ki az Egyesült Államok egész közel-keleti stratégiájában, amely hosszú éveken át azonos volt az agresszív és hódító izraeli politika fenntartás nélküli anyagi és katonai támogatásával. Kissinger érdemei Az amerikai diplomácia „nagy varázslójának” vitathatatlan érdemei vannak abban, hogy Washington végérvényesen belátta: csak egy kiegyensúlyozottabb és körültekintőbb politikával növelheti befolyását a világ e hadászatilag és gazdaságilag is roppant fontos térségében. Nem kis elismerés illeti Kissingert, amiért sikerült eloszlatnia az arab országok többségének az USA-val szembeni bizalmatlanságát, és ugyanakkor az Izraelre gyakorolt „baráti meggyőzéssel” megteremtenie az előfeltételeket előbb a sínai, majd a jóval nehezebb goláni csapatszétválasztáshoz. Nixon egyhetes közel-keleti körútja — amelynek egyik paradoxonba, hogy az amerikai elnököt szívélyesebben fogadják az arab fővárosokban, mint Izraelben — látványosan és a legmagasabb szinten is hivatott megpecsételni azt, amit Kissinger diplomáciai kitartásával és fortélyával előkészített. A Fehér Ház urának különben sem árt egy újabb nemzetközi siker, amikor otthon szinte már kilátástalanul belekeveredett a Watergate-botrány hálójába, sőt a magas rangú funkcionáriusok lehallgatásával kapcsolatos vizsgálat legújabban már az eddig „tiszta Henryre” is kiterjed. Politika és gazdaság Téves volna azonban Nixon közel-keleti körútjának indítékait csupán a belpolitikai helyzet szükségleteiben keresni, hisz az amerikai elnök a mai világ realitásaiból és a „konfrontáció helyett a tárgyalások” elvéből kiindulva, korábban is rászánta magát távoli és merész utazásokra, amelyek sokkal több ismeretlent rejtegettek magukban, mint mostani látogatása Egyiptomban, Szaúd-Arábiában, Szíriában, Izraelben és Jordániában. Az amerikai elnök, bármennyire is számít arra, hogy egy újabb diplomáciai poénnal esetleg valamelyest gyöngítheti kongresszusi ellenfeleinek egyre erősödő táborát, nyilvánvalóan elsősorban az USA nagyhatalmi politikai és gazdasági érdekeit tartja szem előtt, amikor mindössze tíz nappal külügyminisztere után sorra járja a Közel-Kelet országait. Nem tekinthető véletlennek, hogy alig néhány nappal Nixon karavánjának elindulása előtt Washingtonban járt Ibn Szaúd herceg, Szaúd-Arábia belügyminisztere és második számú embere, és látogatása előtt hoszszú lejáratú, katonai-gazdasági szerződést írt alá, amelynek értelmében az USA — cserébe a szaúd-arábiai kőolajért és az úgynevezett olajdollárokért —, ipari felszereléssel és fegyverrel látja el régi, hűséges szövetségesét. Ez a szerződés alighanem modellnek készült, hogy más arab országok is kövessék Szaúd-Arábia példáját. Egyiptomba már hónapok óta vándorolnak a dollármilliók, és az amerikai nagytőke, különösen Rockefeller kairói látogatása óta, egyre jelentősebb beruházásokra kap jóváhagyást a kairói kormánytól. Az amerikai elnök útját volt hivatott egyengetni az a bejelentés is, hogy az USA kész százmillió dollár segélyt adni az októberi háborúban romba döntött és Szíriához most visszakerült Kuneitra város újjáépítésére. Természetesen vitt Nixon „egy kis ajándékot” Izraelbe is, nehogy Tel Avivban túlságosan ferde szemmel nézzenek az arab országok és Washington ilyen gyors közeledésére. Megválaszolatlan kérdések Az arab országoknak — mi sem természetesebb —, nagy szükségük van az amerikai tőkére, a kölcsönökre és a műszaki segélyre. Most, miután a sínai és a goláni csapatszétválasztás megtörtént, létrejöttek nemcsak a politikai kapcsolatok normalizálásának, hanem a kölcsönös haszonnal járó gazdasági együttműködésnek a feltételei is. Felvetődik azonban a kérdés, meddig emelkedhet ezeknek a kapcsolatoknak az intenzitása, elsősorban Szíriával, de Egyiptommal is, ha a közel-keleti válság felszámolásában elért első eredményeket nem követik további lépések, amelyek végül is az igazságos és tartós békéhez vezetnek? Továbbá, hogyan lehetséges a teljes rendezés — még ha Izrael, amerikai katonai garanciák mellett, ki is vonul a megszállt arab területek jó részéről —, ha nem oldják meg a palesztinai nép sorsának kérdését, amely többé sem szóban, sem gyakorlatban nem tekinthető csupán menekültügynek? Ezek a kérdések még megválaszolásra várnak. Nixon közel-keleti körútja, elsősorban kairói és damaszkuszi látogatása, kétségtelenül új szakaszt nyit az arab országok és az Egyesült Államok kapcsolataiban, nem bizonyos azonban, hogy egyben varázskulcsa is lesz a még mindig igen bonyolult helyzetnek. Annál is inkább, figyelmeztetni kell erre, mert az októberi háború hetei, a genfi értekezlet nyitánya és a golani csapatszétválasztást megelőző nehéz és kínos diplomáciai tárgyalások is bebizonyították: elképzelhetetlen a teljes rendezés a Szovjetunió részvétele nélkül, amelynek szintén megvannak a maga nagyhatalmi érdekei a Közel-Keleten, és továbbra is az arab országok jelentős politikai, gazdasági és katonai támasza. Nem kell majd tehát meglepetésnek tekinteni, ha a csaknem két éve halogatott Szadat—Brezsnyev találkozóra éppen Nixon közel-keleti körútja után és június végén bejelentett újabb moszkvai útja előtt kerül sor. A NAGY JELENTŐSÉGŰ portugál események legtöbbet emlegetett szereplője az ötvenéves dr. Mario Soares jogász professzor, Spinola tábornok kormányának agilis külügyminisztere, aki ezekben a napokban szinte állandóan úton van, hogy támogatást szerezzen a nemzetmentő portugál kormánynak, és hogy egyezséget kössön az afrikai portugál területek képviselőivel a gyarmati háború befejezéséről és az egész gyarmati rendszer felszámolásáról. Az utóbbi két hétben járt Londonban, Lusakában, Brüszszelben és Párizsban , hogy csak a legfontosabb állomáshelyeket említsük. Lisszabonban bejelentették, hogy az új külügyminiszter hamarosan ellátogat Jugoszláviába is. Mario Soares a vezetője a Portugál Szocialista Pártnak, amely a fasiszta diktatúra évtizedei alatt illegalitásban működött. Magát Soarest tizenkétszer tartóztatták le államellenes tevékenység címén. Amikor Salazar után Caetano került a diktatúra kormányelnöki posztjára, szinte első dolga volt, hogy Soarest Sao Tomé szigetére száműzze. Három és fél évvel ezelőtt bocsátották szabadon, de — ugyancsak Caetano személyes intézkedésére — száműzték hazájából. Az április 25-i puccsig a párizsi egyetemen jogot adott elő. Külföldön sem hagyott fel politikai tevékenységével, állandóan támadta a szalazarizmust, és nagy tekintélyt szerzett magának portugál ellenzéki körökben. ÍGY ÉRTHETŐ, hogy íg — akárcsak Alvaro Cunhalt, a Portugál Kommunista Párt vezetőjét — diadalmasan fogadták Lisszabonban, amikor a puccs után hazaérkezett. Cunhal társaságában vett részt a május elsejei felvonuláson, az első szabad liszszaboni májuson a diktatúra hosszú évitizedei után. Hazatérésétől kezdve úgy emlegették mint a megalakítandó nemzetmentő kormány külügyminiszterét, és Spinola tábornok valóban őt bízta meg ezzel a csöppet sem könnyű feladattal. Azt kellett elérnie, hogy mielőbb támogatást szerezzen külföldön az új kormánynak, elsősorban politikai és gazdasági téren. Soares érdeme, hogy alig néhány napon belül London elismerte az új lisszaboni kormányt, majd nem sokkal később a Szovjetunió és Románia is. Raif Dizdarevic szövetségi külügyi titkárhelyettesünk portugáliai látogatása nyomán hazánk is diplomáciai elismerésben részesítette az új rendszert, és a nagykövetek már el is utaztak állomáshelyükre. Dizdarevicot fogadta Spinola tábornok, Palma Carlos miniszterelnök és a külügyminiszter is. Soaresnak azonban ezenkívül sürgősen fel kellett vennie a kapcsolatot az afrikai portugál gyarmatokon tevékenykedő felszabadítási mozgalmakkal, illetve Bissau- Guinea ideiglenes kormányával, amelyet tavalyi megalakulása óta nyolcvan-egynéhány állam elismert, köztük hazánk is. Ezeknek a kapcsolatoknak a rendezése azért is rendkívül fontos, mert a Spinola vezette tiszti csoport a gyarmati háborúk megszüntetését tűzte ki célul. Soares alig két órával azután, hogy letette a hivatalos esküt, már úton is volt Dakarba, s ott Bissau-Guinea és a Zöldfoki-szigetek Afrikai Függetlenségi Pártja, a PAIGC képviselőivel találkozott. Rátermettségére és jó tárgyalókészségére vall, hogy már az első kontaktus eredményeket hozott. Sikerült meggyőznie partnereit, hogy Lisszabon őszintén óhajt tárgyalni a függetlenség elismeréséről. Már az is óriási dolog volt, hogy egy portugál politikus tárgyalóasztalhoz ült a felszabadítási mozgalom képviselőivel, akiket a hivatalos portugál sajtó mindaddig csak „terroristáknak” nevezett. A KÜLÜGYMINISZTERNEK nem lesz könnyű dolga ezeken a tárgyalásokon, mert a PIAGO — ereje tudatában — a függetlenség feltételek nélküli elismerését követeli, Soaresnak viszont kísérletet kell tennie a Spinola által képviselt nézetek elfogadtatására, amelyeknek lényege, hogy a gyarmatok lakosságá- nak népszavazáson kell döntenie sorsáról. Még nehezebbnek ígérkeznek azonban a tárgyalások Mozambik és Angola felszabadítási mozgalmaival, mivel a portugál gazdaság számára ezek a gyarmatok sokkal jelentősebbek, tekintettel a gazdag érclelőhelyekre és az angolai kőolajra, ahol például már tavaly nyolcmillió tonna olajat bányásztak. Soares többször hangoztatott célja, hogy Portugáliában meg kell teremteni a politikai demokráciát, helyre kell állítani a gondolat- és véleményszabadságot, és egy olyan demokratikus kormányt kell létrehozni, amely tényleg feszámolja a fasizmust az országban. Reformokat szorgalmaz a gyorsabb gazdasági, kulturális és műszaki fejlődés érdekében. Több ízben kijelentette, hogy híve az „önigazgatási kísérletnek”. Az antifasiszta harcban eddig is együttműködött a Soares vezette szocialista Párt a Portugál Kommunista Párttal. A két párt most együttesen küzd az új rendszer megszilárdításáért Soares érdeme, hogy Spinola tábornoknál kiharcolta, hogy Alvaro Cunhal is bekerüljön a kormányba. Párizsból való hazatérése után kijelentette, hogy ha mellőzik a KP képviselőit, ő sem vállal tisztséget a kormányban. (jgb) MENDRES Егпб MaSSIS Dr. Mario Soares A kairóiak lelkesen üdvözlik Nixont és Szadatot Az ég akarata Mary Wilson, Harold Wilson brit miniszterelnök felesége úgy vélekedik, hogy az ég akarata szerint Nagy-Britanniának ki kellene lépnie a Közös Piacból, és férjének ezzel kapcsolatos álláspontja helytelen. Wilsonné a brit tévé egy adásában így fejtette ki véleményét: — Közismert, hogy Nagy-Britannia szigetország. Ha Isten azt akarta volna, hogy a kontinenshez tartozzunk, akkor ott teremtette volna meg hazánkat. Nem hiszem, hogy csupán egyike vagyunk az európai országoknak. Mi sziget vagyunk, és ezer év áll mögöttünk. Sokkal inkább szeretek itt élni, mint bárhol másutt a világon. Ifjúsági népvándolás A NYUGATI SAJTÓ bőségesen közöl Kínából érkező híreket. Konfucius és Lin Piao kétezer éves egymás közti távolság ellenére elkövetett cinkos együttműködésének kiadós tálalása után, újabban a kínai városokból a falvakba irányuló népvándorlásról értesíti olvasóit. A kínai lapokból és rádióadásokból vett híreket furcsállással, gunyoros hangon, kipellengérezve ismertetik Nyugaton. Voltaképpen távlati vaksággal verten, az adottságok és a kínai helyzet félre- és meg nem értésével tálalják a híranyagot a fogyasztói társadalom nyájas olvasóinak. Íme néhány újsághír az újabb kínai „értelmetlenségekről”: „A holdújév óta több mint 32 000 fiatal értelmiséginek kellett elhagynia Sanghajt, hogy a „kulturális forradalmat” terjessze a falvakban. További tömeges, agymosással egybekötött kényszerkitelepítések várhatók.” „Népvándorlásnak is beillik a városokból kihajtottak falura vonulása ..., amit Lin Piao — kínai állítás szerint — elszabotált.” Sok hír számol be arról, hogy a „fiatalok szüleik közreműködésével kijátsszák a partvonalat, és városi állásokban bújnak meg”. A „nagy menetelés”, a városi lakosság tömeges kivonulása vidékre a kínai valóságot tükrözi. Nem újkeletű, hiszen változó méretben évek óta tart, alabban s ismét fokozódó ütemben. Az újsághírekről lehámozva a torzításokat és a karikírozást, meglepő hírekről értesülünk. ■ Fukienből 80 lány és ifjú csatlakozott a korábbi években falura költözött 60 000 bajtársához. Kuejcsenben a hadsereg és a közigazgatás felelős veze-tői példát mutattak: fiú- és leánygyermekeiket mezőgaz-dasági munkára küldték. Szecsuánban 81 000 fiatal csapott fel földművesnek. A falura költöztetés, a városok tehermentesítése parancsoló gazdasági kényszer Kínában. A gyorsan szaporodó, immár 800 milliós nép munkaerőtöbbletét lehet tetten gyárakban elhelyezni. Hozzávetőleges számítás sze- - rint egy-egy ipari munka-hely megnyitása 7—8 millió régi dinárnak megfelelő öszszegű befektetést igényel, s Kínában jelenleg nincs és még jó ideig nem lesz mód, nem lesz kellő felhalmozás gyártelepek gyors építéséhez. A gazdasági kényszerhelyzetet Kínában ideológiai köntösbe bújtatják, és burzsoá szemléletűnek bélyegzik meg azokat a szülőket, akik gyermekeiket egyetemre akarják küldeni, és semmibe veszik a falu nevelő hatását. Erre vonatkozó példákban nem szűkölködnek a kínai lapok. Nemrégiben Hupej tartomány katonai parancsnokát nyilvánosan bírálták, aki beismerte, hogy fiát összeköttetései révén maga mellett tartotta a városban; katonaember fia ugyanakkor önbírálatot gyakorolt. Kína jelentős erőfeszítéseket tesz a születések számának csökkentésére, az úgynevezett családtervezés népszerűsítésére. Ha ez nem,az sikerrel, hamarosan egymilliárd ember ellátásáról kell gondoskodnia a vezetőségnek-" Bizonyos sikereket ugyan elértek a városokban, de a falvakban elégtelen az eredmény. Az iskolázottak feladatául tűzték ki a családtervezés gondolatának a népszerűsítését a hatalmas ország távoli tartományaiban. A feladatot a kínai propaganda tanulságos példákkal népszerűsíti. Példamutató Csaj Csan-ce esete. Tanulmányai befejeztével, 1971-ben őbenne is felmerült a kérdés, hogy szülei akarata szerint városban maradjon-e, vagy „a burzsoá szerény életszemléletet leküzdve a szegényparasztok szerény eszközeivel hajtsa végre saját átnevelését”. A nehezebb utat választotta, és nem a közelbe, hanem egy „ismeretlen, távoli, széljárta, sivatagi vidékre költözött. Megtanulta a földművelést, és megerősödött forradalmi elhatározásában, hogy örökre falun marad, ahol tanulva tanít.” A helyenként ellenállásba ütköző, gyakran népszerűtlen intézkedések az ország kényszerítő elmaradottságából adódnak. Időtlenség gúnyt űzni belőlük! Természetesebb lenne, ha a kínaiakból váltana ki gúnyos mosolyt, hogy a fényűzés és a bőség magas fokán, a fogyasztói társadalom csömörében mindinkább érlelődik a „vissza a természethez” rousseau-i gondolata. (bor) *3. oldal