Magyar Szó, 1975. június (32. évfolyam, 148-162. szám)
1975-06-01 / 148. szám
Vasárnap, 1975. június 1 A brdói tárgyalások után TITO ÉS SZADAT kétnapos brdói tárgyalásai java részét a közel-keleti helyzet pillanatnyi állapota felmérésének szentelte. A jugoszláv és az egyiptomi küldöttség tagjai nem titkolták az eseményről tudósító újságírók népes hada előtt, hogy a két elnök rendkívül nyílt és őszinte véleménycseréje során nemcsak az általános nemzetközi viszonyok és a világpolitikai fejlemények prizmáján át vizsgálták meg ezt a közös közlemény szerint „legakutabb és legbonyolultabb nemzetközi válságot és tűzfészket, amely közvetlenül és egyre súlyosabban veszélyezteti a világbékét és biztonságot”, hanem azt úgyszólván valamennyi összetevőjére bontották és valamennyi „változat” lehetőségét számba vették. A megoldáshoz vezető úton az egyik legkézenfekvőbb instrumentum az 1973 decemberében megkezdett, majd néhány nap után befagyasztott genfi békekonferencia. Az ENSZ égisze alatt összehívott értekezlet valóban a legmegfelelőbb és „legnyitottabb” fórumnak látszik, ahol „a világ színe előtt” történhet a béke kutatása. Félő azonban, hogy a konferenciának éppen ez a nyitottsága jó alkalmat ad az álláspontok propaganda jellegű népszerűsítésére a világközvélemény előtt, anélkül, hogy tényleges erőfeszítés történne egyeztetésükre. A másik fogyatékossága az értekezletnek, hogy eleve „csonkán” kezdődött, azaz: a válság egyik kulcstényezőjének, a palesztin nép törvényes képviselőjének részvétele nélkül. Noha az utolsó pillanatban sikerült elérni, hogy a konferencia ne legyen csupán a két nagyhatalom hetente jogának egyik eszköze vagy a közel-keleti válságban közvetlenül érdekeltek „magánügye”, s legalább látszatra a világszervezet jegyét viselje magán, mégsem mondhatjuk el, hogy rövid munkája és az értekezlettel kapcsolatban kialakult koncepciók egy szélesebb nemzetközi érdeket tükröznének, márpedig a közelkeleti válság nem csupán e térség népeinek békéjét és biztonságát veszélyezteti, hanem sokkal tágabb régiókban érezteti veszélyes és viszszahúzó hatását. A brdói tárgyalásokon ezért nem véletlenül mutattak rá, hogy „a nemzetközi közösség érdekeinek szélesebb körű érvényesítése a genfi békeértekezleten jelentős lépés lenne az igazságos és tartós megoldás megkönynyítése és meggyorsítása felé, s különösen az el nem kötelezett országoknak kellene a nemzetközi viszonyokra gyakorolt hatásukkal arányos szerepet játszaniuk munkájában”. A JELEN PILLANATBAN olyan helyzet alakult ki, hogy mindenki Genfre esküszik, de voltaképpen senki sem siet a világdiplomácia csendes fővárosába, senki sem vár csodát a konferenciától. A genfi békeértekezlet afféle zsenge hajtás, amelynek földbe tiprásáért senki sem akarja vállalni a felelősséget, de ugyanakkor mindenki csak módjával gondozza. Ezért még mindig tartja magát az az elképzelés, hogy lépésről-lépésre kellene megerősíteni a genfi értekezlet intézményét. Szadat elnök Tito elnökkel folytatott tárgyalásain elmondta, hogy a megoldás érdekében nem utasítja el a „lépésről lépésre” taktikát sem, amelyet elsősorban az USA szorgalmaz, de amelyet bizonyos jelekből ítélve a Szovjetunió sem ellenez, csak szeretné, ha ezek a közvetett bilaterális tárgyalásokjobban a szeme előtt, mondjuk, a genfi Nemzetek Palotájának szalonjaiban folynának. Szadat Ford elnökkel ma kezdődő salzburgi tanácskozásán éppen ezért az egyik fő téma lesz egy esetleges újabb izraeli— egyiptomi csapatszétválasztási egyezmény módozatainak megvitatása, az egyiptomi elnök azonban semmiképpen sem hajlandó hozzájárulni egy ilyen megállapodáshoz, ha az nem tartalmazza a következő lépés és az átfogó, teljes rendezés csíráját is. SZADAT EDDIGI állandó kezdeményezéseivel, rugalmas politikájával és bátor lépéseivel — hogy csak a legutóbbit, a Szuezi-csatorna néhány nap múlva esedékes megnyitását említsük, amelynek nagy politikai, gazdasági és stratégiai jelentőségét nem kell külön hangsúlyozni — bebizonyította, hogy Egyiptom, megőrizve méltóságát és tartós érdekeit, maximális jószándékot és toleranciát tanúsít a békés megoldás érdekében. A probléma abban van — s erre Tito elnök is figyelmeztetett brdói pohárköszöntőjében —, hogy Izrael nem mutat semmi készséget arra, hogy elfogadja a feléje nyújtott békejobbot és az együttműködésben keresse saját biztonságának garanciáját is. A genfi békeértekezlet vagy a kis lépések diplomáciájának folytatásán kívül tehát továbbra is fennáll a legveszélyesebb és a legrosszabb „változat” eshetősége is a Közel-Keleten: az ellenségeskedés kiújulása, ami annál kevésbé zárható ki, mert a jelenlegi Tel Aviv-i kormány belső pozíciói túl gyengének látszanak ahhoz, hogy a konfrontációról bátran átváltson a koegzsztenció politikájára, de ha a jelenlegi diplomáciai próbálkozások ismét a „se háború, se béke” ingoványában merülnek el, akkor Egyiptom és a többi arab ország számára sem marad más eszköz, mint fegyverrel harcolni a megszűnt területek visszaszerzéséért. MENDREI Ernő bégek és oifiens MAGYAR SZÓ A brüsszeli csúcs Foltozgass a NATO-ban Mielőtt a NATO meg- I ha birkózhatna a konkrét problémákkal, szüksége van rá, hogy viszszatérjen önbizalma, mégpedig az Atlanti-óceán mindkét partján — írta a londoni Times az Atlanti Szövetség brüsszeli csúcsértekezlete alkalmából. A csúcsértekezlet célja ugyanis nyilvánvalóan az volt, hogy megpróbálja visszaadni ezt az önbizalmat, megteremteni a NATO belső egységét. A jelek azt mutatják, hogy ezt a célt nem sikerült elérni. A katonai tömbök gyengülése, sőt bomlása nem új folyamat. Nem is csak az indította el és táplálja, hogy a hidegháború korszakát a feszültség felengedése, a Kelet és a Nyugat közötti közeledés váltotta fel és ezzel szükségtelenné váltak a háborús előkészületekre alakult katonai szövetségek is; sokkal nagyobb csapás volt a tömbök egész logikájára — és ezzel mindarra, ami a tömbökkel együtt jár — az a puszta tény, hogy a tagállamok egymás után győződtek meg róla: a tömbök nem képesek megbirkózni a problémákkal, a katonai paktumok nem hoznak megoldást. A bomlás kezdete Az első, nagyobb lökést ennek a folyamatnak az adta, hogy 1972-ben Pakisztánkilépett a SEATO-paktumból. Mint ismeretes, az történt, hogy a tömbön kívüli India — Banglades népének támogatásával — súlyos vereséget mért rá. Ez a vereség meggyőzhette Pakisztánt és a világ több más országát is arról, hogy a katonai tömbökhöz tartozás semmit sem változtathat azon, hogy a Konrút egy ország belső szilárdsága dönti el. A görög—török viszály a ракштолпак egy másik gyengeséget hozta felszínre: nemcsak nem tudják megvédeni tagjaikat a háborús vereségtől, hanem még azt sem tudják megakadályozni, hogy a tagállamok háborúba keveredjenek egymása . Azóta is ingatag a NATO-nak ez a szárnya. Töröroszág elhi-zségült a nyugiti szövetségtől, holott egyike annak a két NATO-országnak (a másik Norvégia), amelynek közvetlen tanára van a Szovjetunióvá. Görögország ki is lépett a NATO katonai kötelékébe, azđta már korlátozták az amerikai fennhatóságot a görögországi támaszpontokon, költözködik a görögországi támaszpontokról a VI. amerikai hadiflotta ss. Portugália problémája megint más természetű. Arról tanúskodik, hogy egyegy tagállamban belső változások vannak folyamatban, amelyek elindíthatják a semleges és független irányzat erősödését, a NATO -tól való elszakadást, a kamerai tömbökhöz fűződő kapcsolat lazítását. Brüszslében szó sem volt Portugália kizárásáról, ő maga sem elmegetett ilyesmit, sőt Goncalves portugál miniszterelnök igyekezett misél teljesebben bekapcsolóani a Brüsszelben folyó tanácskozásokba, ez azonban semmit sem változtat azon, hogy Portugália már az USA tudtára adta: legközelebb már nem használhatja föl portugál területen levő támaszpontéit katonai vállalkozásokra, mint ahogy azt annak ide tei,tette az arab-izraeli háború idején, ezzel pedig ezeknek atámaszpontoknak jelentősége csökken az USA számára. Nem is szólva arról, hogy a NATO-stratégák most már Olaszország felé is aggodalommal néznek, attól tartanak, hogy a belső válság ott is további balratolódást idéz elő. Nem véletlen, hogy Ford amerikai elnök a brüsszeli csúcsértekezlet után csak két országot látogat meg: Spanyolországot, hogy vele próbálják ellensúlyozni Portugália eltávolodását a NATO-tól, és Olaszországba, hogy megpróbálja feltartóztatni az említett belső folyamatokat. Az antikommunizmus vége A brüsszeli csúcsértekezlettel kapcsolatban a tömbpolitika stratégáit elsősorban ezek a belső folyamatok foglalkoztatják. Mert csak az egyik tételük az, hogy a katonai tömbök gyengülését a feszültség felengedése hozta magával, a másik, sokkal többet emlegetett tételük, hogy a tömbök gyengülésének oka az antikommiuinista hisztéria megszűnése. Ezzel kapcsolatban az USA-ban hatalmas tanulmányok jelentek meg arról, hogy „Európában terjed a pacifizmus, különösen a fiatal nemzedékek körében”, „az antikommunizmus korszaka elmúlt”, mert „a marxisták bejutottak minden egyetemre, a sajtóba és a televízióba”. Éppen ezek az okoskodások szülik azt az aggodalmat, hogy az amerikai befolyás alapjának tekintett tömbrendszer erősítése érdekében a feszültség fokozásának, az antikommunista hisztéria felújításának útját választják. Ez még nem elég világos, de a brüsszeli csúcsértekezlet alapján már látszik, hogy az USA több célt akar elérni a katonai tömböt öszszefűző kohézió erősítésével. Csak részben azt, hogy maga mögé sorakoztassa a szövetségeseit a Szovjetunióval folytatott tárgyalásokon. Több jel mutatja ugyanis, hogy ezek a tárgyalások akadoznak. Brezsnyev amerikai látogatását már szeptemberre halasztották; a SALT- tárgyalásokon nincs semmi új; az európai biztonsági értekezletet állítólag megtartják július végén, de ez még nagyon bizonytalan. Bécsben folynak a haderőcsökkentési tárgyalások, ám eredménytelenül. Már ez az akadozás is annak a jele, hogy azUSA újabb engedményeket akar kicsikarni. Az pedig teljesen magától értetődő, hogy az enyhülés folyamatának veszélyes elakadását hozná, ha a fenti engedmények kicsikarása érdekében próbálná mozgósítani szövetségeseit is. Hasonlóan veszélyes azonban az amerikai politika Brüsszelben megmutatkozó két másik célja is. Az egyik az, hogy fel akarja sorakoztatni szövetségeseit a harmadik világ felé. A brüsszeli csúcsértekezlet előtt tartott OECD külügyminiszteri értekezletén Kissinger és Saluvagnargues összecsapása routatta, hogy ezekben a kérdésekben megmaradtak az ellentétek, de mindjobban érezhető az USAnyomása a szövetségesekre, hogy egységes stratégiát alakítsanak ki a „harmadik világ” befolyásolása érdekében. A másik cél pedig az, hogy újabb gátakat állítsanak a fennálló társadalmi rendszerek megváltoztatásának útjába, ami viszont fokozhatja a belső feszültséget a NATO valamennyi tagállamában. BÁLINT István 3. oldal . с~Г~ j V.^^^ l^ Portugália Akadályok a demokratikus átalakulás útjában Bizonyos megnyugvás következett be az elmúlt héten Portugáliában az előző hét súlyos viszálya után. Mint ismeretes, a Szocialista Párt került heves öszszetűzésbe a Fegyveres Erők Mozgalmával és a kommunistákkal, és hogy súlyt adjon követeléseinek, azzal fenyegetőzött, hogy kilép a koalíciós kormányból. Ez azonban mégsem következett be. A szocialisták és koalíciós partnereik közötti huzamosabb ideje tartó viszály legutóbb a Republica című esti lap miatt lángolt fel. A kommunista nyomdászok nem voltak hajlandók kinyomtatni a Szocialista Pártot támogató lapot, mert annak egy cikke támadta a Kommunista Pártot. A hatóságok olyképpen vetettek véget az emiatt kerekedett vitának, hogy felfüggesztették a lap megjelenését, a szerkesztőséget pedig lezáratták. Az intézkedés heves tiltakozást váltott ki a Szocialista Párt vezetőségében, ahol a Republica betiltásában a Kommunista Párt befolyásának növekedését látták. Mario Soares, a szocialisták vezetője, ultimátumot intézett az FEM-hez: vagy engedélyezi a lap megjelenését és biztosítja az úgynevezett demokratikus pluralizmust , vagy a szocialisták kivonulnak a kormányból. A válság miatt összehívták az FVM Közgyűlését, s azon végül is sikerült olyan kompromisszumos megoldást találni, amely a Szocialista Pártnak is megfelel. Ezután ismét megjelenhetett a Republica. Kölcsönös vádaskodások Az esti lap körüli huzavonát az FVM és a szocialistáik kölcsönös vádaskodása előzte meg. A Szocialista Párt, kamatoztatva az április 25-i választások kedvező eredményeit, szervezett kampányt indított a Kommunista Párt ellen: azt állította, hogy egyeduralomra törekszik, és ki akarja szorítani a szocialistákat a hatalomból. A vádak természetesen nem maradtak visszhang nélkül külföldön, főleg azokban a nyugati államokban, ahol a salazarizmus bukása óta állandóan „agggódnak” Portugáliáért. Az FEM emiatt elmarasztalta a Szocialista Pártot, a kommunisták pedig azt vetették a szemére, hogy éket akar verni a KP és a hadsereg közé. Bonyolítja a portugáliai helyzetet a maoista csoportok tevékenysége. Az utóbbi napokban több mint 300 tagját tartóztatták le ennek a radikális mozgalomnak. Sorozatos tüntetéseket tartanak a kormány és az FEM ellen, lázítanak, incidenseket robbantanak ki. A csoport még Mario Soares szerint is a jobboldali reakció malmára hajtja a vizet, mert káoszt akar teremteni, és így alkalmat szolgáltathat a volt rezsim embereinek, hogy megkíséreljék a demokrácia megbuktatását. Hogy ez mennyire tényleges veszély, bizonyítja a brazíliai emigrációban élő Antonio Spinola nyilatkozata is. A monoklis tábornok, a Caetano elleni államcsíny egyik fő szervezője és végrehajtója — aki azonban később megriadt a forradalom lendületétől és megkísérelte leállítani a folyamatot — atyai aggodalmának adott hangot és kijelentette, hogy tömöríteni fogja a Portugália „megmentésére” hivatott erőket Ilyen erők pedig a jelek szerint nemcsak Portugáliában, hanem külföldön is vannak. A NATO bizalmatlansága A lisszaboni feszültségnek külön politikai dimenziót adott a NATO brüsszeli csúcstalálkozója. A konferencia előtt kevés olyan nyilatkozat hangzott el, amely nem foglalkozott Portugáliával. Noha a lisszaboni vezetők több ízben is hangsúlyozták, hogy hazájuktagja akar maradni a katonai szövetségnek — brüsszeli partnereik igen tartózkodóak ebben a kérdésben. Amerikai részről nyíltan beismerik, hogy Portugáliát majds elveszettnek tekintik a NATO számára, ezért szorgalmazza Ford elnök oly kitartóan Spanyolország felvételét a NATO-ba. Az USA vezetői trójai falónak tekintik Liszszabont és nem tudnak beletörődni a gondolatba, hogy a katonai szervezet tanácskozásain egyetlenegy kommunista politikus képviseli majd Portugáliát. Különösen az atomtitkokat féltik a lisszaboni miniszterektől. Tanulságos dolog, hogy az Egyesült Államok jobban megbízott a népellenes fasiszta diktatúrában, amelyet Salazar és Caetano tartott fenn Portugáliában, mint a mostani demokratikus kormányban. Sőt, Franco spanyol generalisszimuszban is szilárdabb támaszt lát a NATO számára, mint a jelenlegi portugál vezetőkben. Lisszabon számára azonban pillanatnyilag aligha a NATO-tagság a fontos, mint inkább az, hogy semmi se akadályozza a demokratikus átalakulás folyamatát. Ezt pedig egyaránt gátolja a Szocialista Párt kampánya, a szélsőbaloldal garázdálkodása és a gazdasági helyzet rendezetlensége. A gazdaság alakulása azonban nagymértékben a külföldi partnerektől függ, akiknek egy része megkísérel politikai nyomást gyakorolni Portugáliára. Azokról a nyugati országokról van szó, amelyek befagyasztották a portugáliai beruházásokat és az országnak nyújtott hiteleket, azzal az ürüggyel, hogy meg kell várniuk a „helyzet tisztázódását”. Nem szükséges külön hangsúlyozni, hogy ennek milyen súlyos következménye van a gyarmati háborúban kimerült portugál gazdaságra nézve. J. GARAI Béla. Ш na!"‘?.,elcs . 30 ÉVE A VEVŐK SZOLGÁLATÁBAN