Magyar Szó, 1975. június (32. évfolyam, 148-162. szám)

1975-06-01 / 148. szám

Vasárnap, 1975. június 1 A brdói tárgyalások után TITO ÉS SZADAT kétna­pos brdói tárgyalásai java részét a közel-keleti helyzet pillanatnyi állapota felméré­sének szentelte. A jugoszláv és az egyiptomi­­ küldöttség tagjai nem titkolták az ese­ményről tudósító újságírók népes hada előtt, hogy a két elnök rendkívül nyílt és őszinte véleménycseréje so­rán nemcsak az általános nemzetközi viszonyok és a világpolitikai fejlemények prizmáján át vizsgálták meg ezt a közös közlemény sze­rint „legakutabb és legbonyo­lultabb nemzetközi válságot és tűzfészket, amely közvet­lenül és egyre súlyosabban veszélyezteti a világbékét és biztonságot”, hanem azt úgy­szólván valamennyi összete­vőjére bontották és vala­mennyi „változat” lehetősé­gét számba vették. A megoldáshoz vezető úton az egyik legkézenfek­vőbb instrumentum az 1973 decemberében megkezdett, majd néhány nap után befa­gyasztott genfi békekonferen­cia. Az ENSZ égisze alatt összehívott értekezlet való­ban a legmegfelelőbb és „legnyitottabb” fórumnak látszik, ahol „a világ színe előtt” történhet a béke kuta­tása. Félő azonban, hogy a konferenciának éppen ez a nyitottsága jó alkalmat ad az álláspontok propaganda jellegű népszerűsítésére a vi­lá­gközvélemény előtt, anél­kül, hogy tényleges erőfeszí­tés történne egyeztetésükre. A másik fogyatékossága az értekezletnek, hogy eleve „csonkán” kezdődött, azaz: a válság egyik kulcstényezőjé­nek, a palesztin nép törvé­nyes képviselőjének részvéte­le nélkül. Noha az utolsó pil­lanatban sikerült elérni, hogy a konferencia ne le­gyen csupán a két nagyhata­lom hetente­ j­o­gá­nak egyik eszköze vagy a közel-keleti válságban közvetlenül érde­keltek „magánügye”, s leg­alább látszatra a világszer­vezet jegyét viselje magán, mégsem mondhatjuk el, hogy rövid munkája és­ az értekezlettel kapcsolatban ki­alakult koncepciók egy széle­sebb nemzetközi érdeket tük­röznének, márpedig a közel­­keleti válság nem csupán e térség népeinek békéjét és biztonságát veszélyezteti, ha­nem sokkal tágabb régiók­ban érezteti veszélyes és visz­szahúzó hatását. A brdói tárgyalásokon ezért nem véletlenül mutat­tak rá, hogy „a nemzetközi közösség érdekeinek széle­sebb körű érvényesítése a genfi békeértekezleten jelen­tős lépés lenne az igazságos és tartós megoldás megköny­­nyítése és meggyorsítása fe­lé, s különösen az el nem kö­telezett országoknak kellene a nemzetközi viszonyokra gyakorolt hatásukkal ará­nyos szerepet játszaniuk munkájában”. A JELEN PILLANATBAN olyan helyzet alakult ki, hogy mindenki Genfre eskü­szik, de voltaképpen senki sem siet a világdiplomácia csendes fővárosába, senki sem vár csodát a konferen­ciától. A genfi békeértekez­let afféle zsenge hajtás, amelynek földbe tiprásáért senki sem akarja vállalni a felelősséget, de ugyanakkor mindenki csak módjával gon­dozza. Ezért még mindig tart­ja magát az az­­ elképzelés, hogy lépésről-lépésre kellene megerősíteni a genfi értekez­let intézményét. Szadat elnök Tito elnök­kel folytatott­­ tárgyalásain elmondta, hogy a megoldás érdekében nem utasítja el a „lépésről lépésre” taktikát sem, amelyet elsősorban az USA szorgalmaz, de ame­lyet bizonyos jelekből ítélve a Szovjetunió sem ellenez, csak szeretné, ha ezek a köz­vetett bilaterális tárgyalá­sok­­jobban a szeme előtt, mondjuk, a genfi Nemzetek Palotájának szalonjaiban folynának. Szadat Ford el­nökkel ma kezdődő salzbur­gi tanácskozásán éppen­­ ezért az egyik fő téma lesz­­ egy esetleges újabb izraeli— egyiptomi csapatszétválasz­tási egyezmény módozatai­nak megvitatása, az egyip­tomi elnök azonban semmi­képpen sem hajlandó hozzá­járulni egy ilyen megállapo­dáshoz, ha az nem tartal­mazza a következő lépés és az átfogó, teljes rendezés csíráját is. SZADAT EDDIGI állandó kezdeményezéseivel, rugal­mas politikájával és bátor lépéseivel — hogy csak a legutóbbit, a Szuezi-csator­­na néhány nap múlva esedé­kes megnyitását említsük, amelynek nagy politikai, gaz­dasági és stratégiai jelentő­ségét nem kell külön hang­súlyozni — bebizonyította, hogy Egyiptom, megőrizve méltóságát és tartós érde­keit, maximális jószándé­kot és toleranciát tanúsít a békés megoldás érdekében. A probléma abban van — s erre Tito elnök is figyel­meztetett brdói pohárkö­szöntőjében —, hogy Izrael nem mutat semmi készséget arra, hogy elfogadja a fe­léje nyújtott békejobbot és az együttműködésben keres­se saját biztonságának ga­ranciáját is. A genfi békeértekezlet vagy a kis lépések diplomá­ciájának folytatásán kívül tehát továbbra is fennáll a legveszélyesebb és a leg­rosszabb „változat” eshető­sége is a Közel-Keleten­: az ellenségeskedés kiújulása, ami annál kevésbé zárható ki, mert a jelenlegi Tel Aviv-i kormány belső po­zíciói túl gyengének látsza­nak ahhoz, hogy a konfron­tációról bátran átváltson a koegzsztenció politikájára, de ha a jelenlegi diplomá­ciai próbálkozások ismét a „se háború, se béke” ingo­­ványában merülnek el, ak­kor Egyiptom és a többi arab ország számára­ sem marad más eszköz, mint fegyverrel harcolni a meg­szűnt területek visszaszerzé­séért. MENDREI Ernő b­égek és oifien­s MAGYAR SZÓ A brüsszeli csúcs Foltozgass a NATO-ban­ ­­­M­ielőtt a NATO meg- I ha birkózhatna a konk­rét problémákkal, szüksége van rá, hogy visz­­szatérjen önbizalma, még­pedig az Atlanti-óceán mind­két partján — írta a lon­doni Times az Atlanti Szö­vetség brüsszeli csúcsérte­kezlete alkalmából. A csúcs­értekezlet célja ugyanis nyilvánvalóan az volt, hogy megpróbálja visszaadni ezt az önbizalmat, megteremte­ni a NATO belső egységét. A jelek azt mutatják, hogy ezt a célt nem sikerült el­érni. A katonai tömbök gyengü­lése, sőt bomlása nem új folyamat. Nem is csak az indította el és táplálja, hogy a hidegháború korszakát a feszültség felengedése, a Kelet és a Nyugat közötti közeledés váltotta fel és ezzel szükségtelenné váltak a háborús előkészületekre alakult katonai szövetségek is; sokkal nagyobb csapás volt a tömbök egész logiká­jára — és ezzel mindarra, ami a tömbökkel együtt jár — az a puszta tény, hogy a tagállamok egymás után győződtek meg róla: a töm­bök nem képesek megbir­kózni a problémákkal, a ka­tonai paktumok nem hoz­nak megoldást. A bomlás kezdete Az első, nagyobb lökést ennek a folyamatnak az ad­ta, hogy 1972-ben Pakisztán­­kilépett a SEATO-paktum­­ból. Mint ismeretes, az tör­tént, hogy a tömbö­n kívüli India — Banglades népének támogatásával — súlyos ve­reséget mért rá. Ez a vere­ség meggyőzhette Pakisz­tánt és a világ több más országát is arról, hogy a katonai tömbökhöz tartozás semmit sem változtathat azon, hogy a K­on­­rút egy ország belső szilárdsá­ga dön­ti el. A görög—török vi­szály a ракштолпак egy másik gyengeséget hozta felszínre: nemcsak nem tud­ják megvédeni tagjaikat a háborús vereségtől, hanem még azt sem tudják meg­­akadályozni, hogy a tagál­lamok háborúba kevered­jenek egymása . Azóta is ingatag a NATO-nak ez a szárnya. Töröro­szág elhi-­zségült a nyugiti szövet­ségtől, holott egyike annak a két NATO-o­rszágnak (a másik Norvégia), amelynek közvetlen t­anára van a Szovjetunióvá.­ Görögország ki is lépett a NATO kato­nai kötelékébe, azđta már korlátozták az am­erikai fennhatóságot a görögorszá­gi támaszpontokon, költöz­ködik a görögországi tá­­­maszpontokról a VI. ameri­kai hadiflotta s­s. Portugália problémája megint más természetű. Ar­­ról tanúskodik, hogy egy­­egy tagállamban belső vál­tozások vannak folyamat­ban, amelyek elindíthatják a semleges és független irányzat erősödését, a NATO -tól való elszakadást, a ka­­mer­ai tömbökhöz fűződő kapcsolat lazítását. Brüsz­­s­­léb­en szó sem­ volt Por­tugália kizárásáról, ő ma­ga sem elmegetett ilyesmit, sőt Goncalves portugál mi­niszterelnök igyekezett mi­sél teljesebben bekapcsol­ó­ani a Brüsszelben folyó tanácskozásokba, ez azon­ban semmit se­m változtat azon, hogy Portugália már az USA tudtára adta: leg­közelebb már nem használ­hatja föl portugál területen levő támaszpontéit katonai vállalkozásokra, mint ahogy azt annak ide­ te­i,­tette az arab-izraeli háború ide­jén, ezzel pedig ezeknek a­­támaszpontoknak jelentő­sége csökken az USA szá­mára. Nem is szólva arról, hogy a NATO­­­-stratégák most már Olaszország felé is aggodalommal néznek, attól tartanak, hogy a bel­ső válság ott is további bal­ratolódást idéz elő. Nem véletlen, hogy Ford amerikai elnök a brüsszeli csúcsértekezlet után csak két országot látogat meg: Spanyolországot, hogy vele próbálják ellensúlyozni Por­tugália eltávolodását a NATO-tól, és Olaszországba­, hogy megpróbálja feltartóz­tatni az említett belső folya­matokat. Az antikommunizmus­­ vége A brüsszeli csúcsértekez­lettel kapcsolatban a tömb­politika stratégáit elsősor­ban ezek a belső folyama­tok foglalkoztatják. Mert csak az egyik tételük az, hogy a katonai tömbök gyen­gülését a feszültség felenge­dése hozta magával, a má­sik, sokkal többet emlege­tett tételük, hogy a tömbök gyengülésének oka az anti­­kom­miuinista hisztéria meg­szűnése. Ezzel kapcsolatban az USA-ban hatalmas tanul­mányok jelentek meg arról, hogy „Európában terjed a pacifizmus, különösen a fia­tal nemzedékek körében”, „az antikommunizmus kor­szaka elmúlt”, mert „a mar­xisták bejutottak minden egyetemre, a sajtóba és a televízióba”. Éppen ezek az okoskodások szülik azt az aggodalmat, hogy az­ ameri­kai befolyás alapjának tekin­tett tömbrendszer erősítése érdekében a feszültség foko­zásának, az antikommunista hisztéria felújításának útját választják. Ez még nem elég világos, de a brüsszeli csúcsértekez­let alapján már látszik, hogy az USA több célt akar elérni a katonai tömböt ösz­szefűző kohézió erősítésével. Csak részben azt, hogy maga mögé sorakoztassa a szövet­ségeseit a Szovjetunióval folytatott tárgyalásokon. Több jel mutatja ugyanis, hogy ezek a tárgyalások aka­doznak. Brezsnyev amerikai látogatását már szeptember­re halasztották; a SALT- tárgyalásokon nincs semmi új; az európai biztonsági ér­tekezletet állítólag megtart­ják július végén, de ez még nagyon bizonytalan. Bécs­ben folynak a haderőcsökkentési tárgyalások, ám eredmény­telenül. Már ez az akadozás is annak a jele, hogy az­­USA újabb engedményeket akar kicsikarni. Az pedig tel­jesen magától értetődő, hogy az enyhülés folyamatának ve­szélyes elakadását hozná, ha a fenti engedmények kicsi­karása érdekében próbálná mozgósítani szövetségeseit is. Hasonlóan veszélyes azon­ban az amerikai politika Brüsszelben megmutatkozó két másik célja is. Az egyik az, hogy fel akarja sorakoz­tatni szövetségeseit a harma­dik világ felé. A brüsszeli csúcsértekezlet előtt tartott OECD külügyminiszteri érte­kezletén Kissinger és Salu­­vagnargues összecsapása rou­­tatta, hogy ezekben a kérdé­sekben megmaradtak az el­lentétek, de mindjobban érezhető az­ USA­­nyomása a szövetségesekre, hogy egysé­ges stratégiát alakítsanak ki a „harmadik világ” befolyá­solása érdekében. A másik cél pedig az, hogy újabb gá­takat állítsanak a fennálló társadalmi rendszerek meg­változtatásának útjába, ami viszont fokozhatja a belső feszültséget a NATO vala­mennyi tagállamában. BÁLINT István 3. oldal . с~Г~ j V.^^^ l^ Portugália Akadályok a demokratikus átalakulás útjában Bizonyos megnyugvás következett be az elmúlt hé­ten Portugáliában az előz­ő hét súlyos viszálya után. Mint ismeretes, a Szocia­lista Párt került heves ösz­­szetűzésbe a Fegyveres E­rők Mozgalmával és a kom­munistákkal, és hogy súly­t adjon követeléseinek, azzal fenyegetőzött, hogy kilép a koalíciós kormányból. Ez azonban mégsem követke­zett be. A szocialisták és koalíciós partnereik közötti huzamo­sabb ideje tartó viszály leg­utóbb a Republica című esti lap miatt lángolt fel. A kom­munista nyomdászok nem voltak hajlandók kinyom­tatni a Szocialista Pártot tá­mogató lapot, mert annak egy cikke támadta a Kom­munista Pártot. A hatóságok olyképpen vetettek véget az emiatt kerekedett vitának, hogy felfüggesztették a lap megjelenését, a szerkesztő­séget pedig lezáratták. Az intézkedés heves tiltakozást váltott ki a Szocialista Párt vezetőségében, ahol a Re­publica betiltásában a Kom­munista Párt befolyásának növekedését látták. Mario Soares, a szocialisták veze­tője, ultimátumot intézett az FEM-hez: vagy engedélyezi a lap megjelenését és bizto­sítja az úgynevezett demok­ratikus pluralizmust , vagy a szocialisták kivonulnak a kormányból. A válság miatt összehívták az FVM Közgyű­lését, s azon végül is sike­rült olyan kompromisszumos megoldást találni, amely a Szocialista Pártnak is meg­felel. Ezután ismét megje­lenhetett a Republica. Kölcsönös vádaskodások Az esti lap körüli huzavo­nát az FVM és a szocialistáik kölcsönös vádaskodása előzte meg. A Szocialista Párt, ka­matoztatva az április 25-i választások kedvező ered­ményeit, szervezett kam­pányt indított a Kommunis­ta Párt ellen: azt állította, hogy egyeduralomra törek­szik, és ki akarja szorítani a szocialistákat a hatalom­ból. A vádak természetesen nem maradtak visszhang nélkül külföldön, főleg azok­ban­ a nyugati államokban, ahol a salazarizmus bukása­­ óta állandóan „agggódnak” Portugáliáért. Az FEM emiatt elmarasztalta a Szocialista Pártot, a kommunisták pedig azt vetették a szemére, hogy éket akar verni a KP és a hadsereg közé. Bonyolítja a portugáliai helyzetet a maoista csopor­tok tevékenysége. Az utóbbi napokban több mint 300 tag­ját tartóztatták le ennek­ a radikális mozgalomnak. So­rozatos tüntetéseket tartanak a kormány és az FEM ellen, lázítanak, incidenseket rob­bantanak ki. A csoport még Mario Soares szerint is a jobboldali reakció malmára hajtja a vizet, mert káoszt akar teremteni, és így al­kalmat szolgáltathat a volt rezsim embereinek, hogy megkíséreljék a demokrácia megbuktatását. Hogy ez mennyire tényle­ges veszély, bizonyítja a brazíliai emigrációban élő Antonio Spinola nyilatkozata is. A monoklis tábornok, a Caetano elleni államcsíny egyik fő szervezője és vég­rehajtója — aki azonban ké­sőbb megriadt a forradalom lendületétől és megkísérelte leállítani a folyamatot — atyai aggodalmának adott hangot és kijelentette, hogy tömöríteni fogja a Portugália „megmentésére” hivatott erő­ket Ilyen erők pedig a je­lek szerint nemcsak Portu­gáliában, hanem külföldön is vannak. A NATO bizalmatlansága A lisszaboni feszültségnek külön politikai dimenziót adott a NATO brüsszeli csúcstalálkozója. A konferen­cia előtt kevés olyan nyilat­kozat hangzott el, amely nem foglalkozott Portugáliá­val. Noha a lisszaboni ve­zetők több ízben is hangsú­lyozták, hogy hazájuk­­tagja akar maradni a katonai szö­vetségnek — brüsszeli part­nereik igen tartózkodóak eb­ben a kérdésben. Amerikai részről nyíltan beismerik, hogy Portugáliát majds el­veszettnek tekintik a­ NATO számára, ezért szorgalmazza Ford elnök oly kitartóan Spanyolország felvételét a NATO-ba. Az USA vezetői trójai falónak tekintik Lisz­­szabont és nem tudnak bele­törődni a gondolatba, hogy a katonai szervezet tanács­kozásain egyetlenegy kommu­nista politikus képviseli majd Portugáliát. Különö­sen az atomtitkokat féltik a lisszaboni miniszterektől. Ta­nulságos dolog, hogy az Egyesült Államok jobban megbízott a népellenes fa­siszta diktatúrában, amelyet Salazar és Caetano tartott fenn Portugáliában, mint a mostani demokratikus kor­mányban. Sőt, Franco spa­nyol generalisszimuszban is szilárdabb támaszt lát a NATO számára, mint a je­lenlegi portugál vezetőkben. Lisszabon számára azon­ban pillanatnyilag aligha a NATO-tagság a fontos, mint inkább az, hogy semmi se akadályozza a demokratikus átalakulás folyamatát. Ezt pedig egyaránt gátolja a Szocialista Párt kampánya, a szélsőbaloldal garázdálko­dása és a gazdasági helyzet rendezetlensége. A gazdaság alakulása azonban nagy­mértékben a külföldi partne­rektől függ, akiknek egy ré­sze megkísérel politikai nyo­mást gyakorolni Portugáliá­ra. Azokról a nyugati orszá­gokról van szó, amelyek be­fagyasztották a portugáliai beruházásokat és az ország­nak nyújtott hiteleket, azzal az ürüggyel, hogy meg kell várniuk a „helyzet tisztázó­dását”. Nem szükséges kü­lön hangsúlyozni, hogy en­nek milyen súlyos következ­ménye­ van a gyarmati há­borúban kimerült portugál gazdaságra nézve. J. GARAI Béla. Ш na!"‘?.,elcs . 30 ÉVE A VEVŐK SZOLGÁLATÁBAN

Next