Magyar Szó, 1979. május (36. évfolyam, 119-131. szám)

1979-05-03 / 119. szám

BELPOLITIKA MAGYAR SZÓ 1979. május 3., csütörtök Az élcsapat csakis saját munkásosztályára támaszkodhat STANE DOLANC BESZÉDE (Folytatás az 1. oldalról) dödött meg voltaképpen összetű­zésünk a sztálinizmussal. Miután saját soraiban sikere­sen átvészelte a belső villongások, különösen a frakciózással, oppor­tunizmussal és szektássággal való harc egy hosszú szakaszát, a Ju­goszláv Kommunista Párt az új Központi Bizottsággal és Titóval az élén, eszmei-politikai és szerveze­ti felkészültségével, világos prog­ramtörekvésével, a széles néptö­megekre való támaszkodással, to­vábbá az idejében lebonyolított politikai és katonai előkészületek­kel alkalmassá vált arra, hogy a győzedelmes népfelszabadító harc­ba és a szocialista forradalomba vezesse Jugoszlávia néptömegeit. A JKP e koncepciójában, a nép­tömegekkel való legszélesebb kap­csolatok megteremtését szorgal­mazó politikájában kell keresni a választ arra a kérdésre, hogyan lehetett úgymond mintegy tízezer illegálisan szervezett kommunis­tával, az egész Európában uralko­dó borzalmas fasiszta sötétség ide­jén, a megszállt és feldarabolt or­szágban történelmének legnagyobb felszabadító ütközetébe vezetni Jugoszlávia nemzeteit és nemze­tiségeit. A JKP sikerének záloga éppen abban van, hogy élcsapat­beli magjává válhatott a rendkívül széles körű demokratikus és for­radalmi mozgalomnak és a nép­tömegek frontjának, hogy nem zárkózott önmagába, hanem való­ban a néptömegek és az összes de­mokratikus antifasiszta erők elvá­laszthatatlan vezető és összetartó része volt. Edvard Kardelj elvtárs véleménye szerint éppen ebben van „Tito egyéni alkotó jellegű hozzájárulásának legnagyobb tör­ténelmi jelentősége mind a párt kiépítésében, mind pedig politiká­jának, stratégiájának és taktikájá­nak megfogalmazásában”. Ezekben az erőfeszítésekben Tito elvtárs maradéktalan támogatást kapott a Központi Bizottság tagjaitól és pártunk más kádereitől. „Tito azonban az az ember volt — ismét Kardelj elvtárs szavait idézem —, aki ezeket a fejlődési tendenciákat pártunkban a legmélyebben fel­mérte, a legkövetkezetesebben és a legmegfelelőbben kifejezte, és aki sikeresen, illetve megfelelő eszkö­zökkel tudott harcolni megvalósu­lásukért. Tito éppen ezzel a törek­vésével, ilyen tulajdonságaival és munkájának eredményeivel sze­rezte meg pártunk elvitathatatlan vezetőjének tekintélyét és befo­lyását.” Munkásmozgalmunk válságos időszaka Elvtársnők és elvtársak! Tíz nappal ezelőtt Belgrádban megünnepeltük a JKP fennállá­sának és harcának hat évtizedét. A JKSZ KB mai ülésével — a JKSZ jubileumának keretében — külön megemlékezünk a Bohinj­­ban megtartott értekezlet óta el­telt 40 éves időszakról, amely — mint már hangsúlyoztam — dön­tő fontosságú volt pártunk kon­szolidálódása és eszmei megélése szempontjából, és amely a Köz­ponti Bizottságunk szüntelen for­radalmi tevékenységének kezdetét jelenti. A JKP új Központi Bizottságá­nak az országban való megalakí­tását néhány sorsdöntő esemény és mozzanat előzte meg a párt és a jugoszláv forradalmi munkás­­mozgalom életében. A JKP vezetősége voltaképpen tíz éven át nem működött egysé­ges és teljes összetételben. A JKP Központi Bizottsága, amelyet 1928 novemberének elején Drezdában választottak meg, a JKP negye­dik kongresszusán nem igazolta a tagságnak hozzá fűzött reményeit és nem tett eleget követeléseinek, különösen a frakciózás, a csopor­tosulás és más olyan káros jelen­ségek elhárítása tekintetében, amelyek ellen ugyanazon esztendő elején a zágrábi pártszervezet Josip Brozzal az élén hevesen fel­lépett. Ennek a Központi Bizottságnak egy része külföldön volt, kivéve Djura D­jakovic szervező titkárt, aki az országban tevékenykedett, és akit 1929. április 25-én Nikola Helimovictyal, a Vörös Segély titkárával együtt meggyilkoltak. A január 6-i diktatúra idején meg­ölték Bracan Bracanovicot, Marko Mašanovićot, Rista Samardžićot és Božo Vidas Vukot, a JKP KB tag­jait, valamint Paja Marganovicot, Miljo és Slavko Oreskit, Janko Mišićot, Pera Popovic Agát, Josip Kolumbot, Josip Debelj­alkot, a JKISZ vezetőit és sokan másokat. A kommunistáik nagy részét le­tartóztatták és sokévá börtönbün­tetésre ítélték. 1929 januárjától 1932 szeptemberéig az országban az államvédelmi bíróság előtt 82 tárgyalást tartottak a kommunis­ták ellen. Akkor ítéltek börtön­­bünetésre sok forradalmárt, köz­­ tűk Edvard Kardeljt, Djuro Pu­­cart, Boris Kidriéet, Szervó Mi­hályt, Marko Oreškovićot, Ivan Miluünoviéot, Ognjen Pricat, Jo­­van Veselinovot, Pavle Gregori­­éot, Radiivoje Davidoviéot, Grga Jankezt és másokat. 1930 áprilisában külföldre távo­zott a JKP Központi Bizottságá­nak megmaradt része is, úgyhogy­­ a KB még inkább eltávolodott­­ az országban uralkodó valós hely­­­­zettől, nem volt egyetlen, állandó­­ és biztos kapcsolata sem a párt­szervezetekkel. Ezáltal megsza­kadt a folyamatosság a JKP belső életében. Az országba a pártszer­vezetek több mint két éven át a Központi Bizottság hatása nélkül fejlődök és tevékenykedtek. Az egészségtelen viszonyok és cso­­portharcok miatt 1931 közepe tá­ján a Komitern határozatával megváltozott a Központi Bizott­ság összetétele: leváltották Jovan Mak­áicot, a KB politikai titkárát, a Központi Bizottság pedig a Központi Vezetőség elnevezést kapta, amelynek elnöke most Fi­lip Filippiné lett, Antun Mavra­­kot pedig szervező titkárnak ne­vezték ki. A vezetőség helyzete azonban ekkor sem változott meg lényegesen. A pártvezetőség to­vábbra is külföldön élt, az ország­ban levő mozgalommal való bár­milyen szolid kapcsolat nélkül. A pártmunka felélénkülése És amíg az országban levő szer­vezetek fokozatosan és sikeresen leküzdötték azoknak a nagy csa­­pá­soknak a következményeit, amelyekkel a diktatúra rendszere sújtotta őket, a JKP külföldi ve­zetőségében a belső viszályok és csoportosulás 1931 végén teljes széthullást idézett elő. 1932 első felében a JKP-nek voltaképpen nem volt vezetősége. Csupán az említett esztendő második felé­ben nevezte ki a Komitern az Ideiglenes Vezetőséget, amelyben a politikai titkár tisztségét Milan Gorkic töltötte be. E vezetőség azonban továbbra is gyenge, időn­kénti és nem eléggé hatékony be­folyást gyakorolt a párt életére és munkájára. A Kamitem hatá­rozatával a JKP Idei­g­lenes Veze­tősége csak 1934 elején kapta meg a Központi Bizottság elnevezést, s munkája fokozatosabban kezdett érezhetővé válni, miután a veze­tőségbe lépett Josip Broz, Bl­agoje Parovic és Milos Markovic harc­edzett forradalmár. Tevékenysé­gükkel kedvező hatással voltak mind a KB álláspontj­aira, mind pedig az országban levő szerveze­tek iránti magatartására. A vezetőségben uralkodó hely­zettől eltérően azonban, mint már mondtam, az országban levő párt­­szervezetek és vezetőségek a ja­nuár 6-i diktatúra csapásai után már a 30-as évek elején kezdtek magukhoz térni, sőt új tagokkal, főleg fiatal emberekkel újultak meg. A párt ismét irányítja a munkásosztály és az egyetemi hallgatók számos akcióját, sztráj­kokat és tüntetéseket szervez, röppcédulákat nyomtat stb. Egyes helyi szakszervezeti és más mun­kásszervezetekben a kommunisták vették át a vezető szerepet. Bizonyos hatást gyakorol a párt a falvakban is. Hasonló áramla­tok jutnak kifejezésre az értelmi­ség soraiban is. Több irodalmi és társadalmi kérdésekkel foglalkozó folyóirat jelenik meg, amelyekben a publicisták, írók és művészek marxista szempontból magyaráz­zák az időszerű társadalmi jelen­ségeket. Közzétették a marxizmus klasszikusainak több művét, köz­tük Marx Tőkéjét, Moša Pi­jade és Rodoljub Čolaković fordításában. A JKP egyes tartományi vezető­ségei kiadták saját illegális lap­jaikat is. A JKP 1934-ben megtartott ne­gyedik országos értekezlete elő­készületeinek keretében az egész országban számos helyi, járási és kerületi pártszervezet értekezletet tartottak. Horvátországban, Szer­biában, Szlovéniában, Crna Gorá­ban és Dalmáciában pedig a tar­tományi értekezleteket is. Jugo­­szlávia-szerte megújult az illegá­lis pártsejtek hálózata, amelyet a diktatúra legsúlyosabb terrorja sem tudott megsemmisíteni. A JKP-nek körülbelül 2000 tagja volt. Többségüket az országban, magában a munkásmozgalomban, a JKISZ-szervezetekben nevelődő, sokukat pedig a fogházban meg­edződött káderek alkották. A munkásosztály harci tevékenységének fokozódása Abban az időben, 1934 márciu­sában került ki a börtönből Josip Broz, a forradalmár, aki azonnal bekapcsolódott a horvátországi pártvezetőség munkájába. 1934 júliusában Brozt megválasztották a JKP Központi Bizottságának tagjává, majd Politikai Irodájá­nak tagjává is. A negyedik or­szágos értekezletét előkészítve Ti­to elvtárs közelebbről megismer­kedett Edvard Kardelj és Boris Ku­drič fiatal szlovén kommunis­tákkal, akik már tapasztalt forra­dalmárokként a szlovén pártszer­vezetekben és másutt szerzett nagy tekintélyükkel attól az idő­től kezdve legközelebbi munka­társai. A Tito elvtárssal Szlovéniában 1934-ben való első találkozásával kapcsolatos benyomásait ismertet­ve Kardelj elvtárs leszögezte, hogy Tito azonnal nagy hatással volt rá, „különösen azért, mert olyan lényegesen különbözött mindazoktól, akik akkor Szlové­niában jártak a külföldön levő pártvezetőség tagjaiként, vagy e vezetőség oktatóiként. Egyesek közülük a széles körű forradalmi gyakorlatot megkísérelték bele­szorítani a doktrináris forradalmi frázisba, vagy sablonszerűen to­vábbították a Kominterntől jövő különféle recepteket és utasításo­kat, és egyformán vonatkoztatták őket az egész világra, úgyhogy nem feleltek meg teljesen egyet­lenegy ország reális körülményei­nek sem. Tito épphogy kikerült a bör­tönből, és egyáltalán nem volt megterhelve az ilyen, mondhat­nám „tisztviselői forradalmiság­­ról”, amely a Komintern akkori módszereinek következményeiként jelentkezett. A forradalmár mély és egyúttal egyszerű meglátásával velünk együtt felmérte helyzetün­ket, tudásával és gazdag tapaszta­lataival segített nekünk, hogy mi­nél jobb következtetésekre jut­hassunk ... és Tito ezért volt ké­sőbb, amikor átvette a Jugoszláv Kommunista Párt irányítását, sérthetetlen tekintély számunkra, nem magánál a tisztségénél fog­va, hanem azért, mert tudatában voltunk annak, hogy pártunkat valami újjal, igazán forradalmi­val, a doktrináris sablonoktól és receptektől függetlennel gazdagít­ja”. A JKP megújításának és belső konszolidálódásának folyamata úgymond felfelé ívelő irányzattal fejlődött 1935, 1936 és 1937 folya­mán is, jóllehet a rendszernek a kommunisták elleni nyomása és terrorja nem lankadt. 1935 végén a JKP-nek már 3000 tagja volt. A párt jelentősen érvényesült az 1935. évi parlamenti választások kampánya idején is, amikor széle­sebb kapcsolatot teremtett a nép­tömegekkel, szilárd támpontokat alakított ki körükben. A párt vi­lágos álláspontra helyezkedett a nemzeti kérdés tekintetében. Elfo­gadta azt az álláspontot, hogy az önrendelkezésre való jog nem je­lenti a feltétlen elszakadást és a független államok megteremtését, hogy a nemzeti kérdés megoldása csak a jugoszláv államközösség ke­retében lehetséges, s ezzel eltért a Jugoszlávia feloszlatásáról és a Balkán Föderáció megteremtéséről alkotott korábbi jelszótól. A munkásosztály harci tevé­kenysége egyre inkább fokozódott. 1935-ben 140, 1936-ban pedig több mint 400 sztrájk volt. A párt nagy figyelmet szentel a Jugoszláv Egyesült Munkásszakszervezeti Szövetség szervezeteibe való mun­kának. A Szövetségnek 1936-ban már 54 000 tagja volt. A párt je­lentős politikai sikereket ért el az 1936. évi községi választásokon. Egyes legális szervezetek révén sikerült több kommunistát községi képviselőnek jelölnie, s egyeseket közülük meg is választottak. Len­dületet kapott a haladó ifj­úsági mozgalom is. A JKP fokozottabb hatást gyakorolt a nők egyenjogú­ságára és szavazati jogának kihar­colására, valamint a foglalkozta­tott nők problémáinak megoldásá­ra irányuló nőmozgal­omra is. A külföldön tartózkodó pártvezetőség elszigetelődése Abban az időben nemzetközi té­ren a JKP a legjelentősebb akciót a spanyolországi polgárháborúval kapcsolatban folytatta. Megszer­vezte az­ önkénteseknek a nemzet­közi brigádokba való irányítását, akik a Spanyol Köztársaság olda­lán harcoltak. Több, mint 1600 ju­goszláv polgár érkezett Spanyol­országba és küzdött a köztársaság oldalán, 700-an közülük elestek és több mint 300-an megsebesültek. Életét vesztette Blagoje Parovic, a JKP kiváló vezetője is. A JKP vi­szonyulása a spanyol nép fasiz­mus elleni harcához kifejezte in­ternacionalizmusát és azt, hogy ki­váló érzéke volt a nemzetközi for­radalmi és antifasiszta szolidaritás iránt. Egyszóval különféle formájú gazdag politikai tevékenységével a JKP életre keltette a széles körű antifasiszta, forradalmi, demokra­tikus mozgalom megteremtéséről alkotott koncepcióját, u­tat nyitva a néptömegekkel való együttmű­­­­ködésnek és az ország politikai­­ életébe való beavatkozásnak. A JKP politikájának széles látóköre meghozta az eredményeket; a párt egyre inkább igazi munkás-, illet­­t­ve néppárttá válik, az ország ösz­­szes haladó erői egyesülésének fő tényezőjévé. Egyre nagyobb és szembetűnőb­bé vált azonban az eltérés a párt- s tagság politikai tevékenysége és­­ külföldön levő­k vezetőségének mun­­­­kája között. A JKP KB székhelye­­ akkor Bécsben, majd Párizsban volt. A káderek egy része Prágá­­■ ban tartózkodott és Moszkvában­­ tanult. A „terepen” uralkodó valós helyzetbe való közvetlen betekin­­t­­és nélkül, az ország politikai éle­­­­tétől elszigetelve, a Kominternhez­­ és apparátusához politikailag és­­ pénzügyileg kapcsolódva a Köz­ponti Bizottság nem tevékenyked­­­­hetett önállóan, mint egy forradal­mi mozgalom vezetősége és kom­munista élcsapata. Ezenkívül a Központi Bizottság­ban voltak karrierizmustól terhes emberek is, ami továbbra is állan­dó személyes összetűzésekhez, sőt csoportharchoz vezetett. Azt a sú­lyos helyzetet vázolva, amelyben a JKP és az ország forradalmi mozgalma volt, az országon kívüli frakciós elemek tevékenységével együtt, Tito 1938-ban egy jelentés­ben a többi között feljegyezte, hogy ezek az emberek „voltakép­pen sohasem kérdezték, hogyan állnak a dolgok Jugoszláviában, mi van pártunkkal stb., hanem mindig csak különféle kombiná­ciókat csináltak azzal kapcsolat­ban, hogyan oldódik meg a mi kér­désünk és ki lesz az új vezető­ségben.” A fentiek miatt a Központi Bi­zottságnak az országba való visz­­szatérése egyre gyakrabban volt vita tárgya a pártszervezetekben. A JKP vezető aktívájának 1936 augusztusában Moszkvában meg­tartott tanácskozásán határozat született, hogy a JKP KB vissza­tér az országba. Tito akkor azt a megbízatást kapta, különleges meghatalmazásokkal, hogy közvet­lenül irányítsa az országban a párt munkáját és előkészítse a feltéte­leket a KB visszatéréséhez, illetve az országban való megalakításá­hoz. A Központi Bizottság visszatérése az országba Jugoszláviába való visszatérése után 1936 decemberében Tito in­tézkedéseket tett a párt belső kon­szolidálódására. Tevékenységet fej­tett ki a JKP negyedik országos értekezlete határozatainak életre­­hívása érdekében, amelyek a Szlo­vén és Horvát Kommunista Párt megalakítására vonatkoztak. Köz­vetlenül irányította a Horvát KP alakuló kongresszusának munká­ját. A kongresszust 1937 augusztu­sának elején tartották. Valamivel korábban megtartották a Szlovén KP alakuló kongresszusát is, ame­lyet Edvard Kardelj irányított. Az említett esztendő közepe táján Tito létrehozta a JKP KB ifjúsági bi­zottságát Ivo Lola Ribarral az élén, azzal a feladattal, hogy ren­­­­dezze a JKISZ szervezeti helyze­tét. Ekkor dolgozták ki a JKISZ mint az ifjúsági tömegmozgalom harci magva munkájához szüksé­ges utasítást. Milan Gorkic letartóztatása után Tito elvtárs 1937 augusztusában a JKP élére állt és átvette a Köz­ponti Bizottság irányítását. 1938 májusának elején a Horvát KP KB, a Szlovén KP KB és a JKP Szerbiai Tartományi Bizottsága képviselőinek értekezletén, ame­­l­­yet Szlovéniában a liskai hegy­­­­mászó otthonban tartottak Ivo Lo­la Ribarnak, a JKISZ KB titká­rának részvételével, Tito megala­kította a JKP ideiglenes vezetője­ Stane Dolanc beszámolóját olvassa A JKSZ Központi Bizottsága Bohunjska Bistrica-i díszülésének rész­vevői

Next