Magyar Szó, 1979. május (36. évfolyam, 119-131. szám)
1979-05-03 / 119. szám
1979. május 3., csütörtök MAGYAR SZÓ BELPOLITIKA-------------------- Tito harca politikai önállóságunkért STANE DOLANC BESZÉDE (Folytatás a 2. oldalról) feét. Rajta kívül tagjai voltak: Edvard Kardelj, Franc Leskošek, Miha Marinko, Josip Kraš, Andrija Zaja, Dragutin Petrović, Aleksandar Rankovic és Milovan Djilas. Ivo Lola Ribar formálisan akkor nem került e vezetőségbe, de voltaképpen tagja volt és mindig részt vett értekezletein. Néhány nappal később, május közepén Tito elvtárs levélben jelentkezett közeli munkatársának, Prežihov Vorancnak, a JKP párizsi képviselőjének, aki által kapcsolatot tartott fenn Dimitrovval, s tájékoztatta a liskai értekezletről, illetve a JKP ideiglenes vezetőségének megalakításáról: „Teljes gőzzel munkához láttam és rendkívül elégedett vagyok ... ezekben a napokban végre összeállítottam az atyafiságot (a JKP vezetőségét) az országban. Megtartottuk az ülést és számos fontos határozatot hoztunk.” Ezzel gyakorlatilag megvalósult a vezetőségnek az országba való visszajöveteléről szóló határozat. A JKP ideiglenes vezetőségének megalakítása az országban, majd a JKP Központi Bizottságának létrehozása Bohinjska Bistricán Tito és azon legjobb pártkáderek nagy győzelmét jelentette, akik már hosszabb idő óta szorgalmazták ezt a követelést, vagyis azt, hogy a Központi Bizottság az országban legyen, bármennyire is súlyosak az illegális munka körül1938 augusztusának végén Tito Moszkvába utazott a Komintern vezetőségével való megbeszélésre, s akkor végre megoldódott a JKP Kominternben betöltött helyzetének válsága, illetve elhárult a feloszlatásának veszélye. E megbeszélések során, valamint a JKP- ben és az országban uralkodó helyzetről szóló jelentéseiben Tito bebizonyította a Komintern vezetőségének, hogy pártunk nem azonosítható a vezető káderek egy részében jelentkező frakciózással és csoportharcokkal, mert ezzel ellentétben a párt egységes, átszövi a forradalmi szellem, és vezeti a munkástömegeket a mindennapi politikai és szociális követeléseik megvalósítására irányuló harcukban. Tito hivatkozhatott az ideiglenes pártvezetőség sikeres munkájára, továbbá azon számos akció eredményeire, amelyeket a párt irányított abban az időben mind a Stojadinovic—Korošec reakciós profasiszta rendszer ellen és az ország demokratizálásáért, a nemzeti szabadságért és egyenjogúságért, mind pedig a kívülről jövő egyre növekvő fasiszta veszély ellen. Az országban ugyancsak fejlődött a munkástömegek erőteljes sztrájkmozgalma gazdasági, szociális és politikai követelésekkel. Jelentősen erősödött az ifjúsági mozgalom is. Egyszóval az a fokozódó politikai és osztályharc, amelyet a JKP vezetősége irányított az országban, szilárd támaszul szolgált Tito akciójának, hogy menyei, nem pedig Bécsben, Párizsban vagy Moszkvában. A Központi Bizottságot az országba visszajuttatni azt jelentette, hogy visszajuttatjuk a pártba, a pártot pedig a munkásosztálynak, Jugoszlávia nemzeteinek és nemzetiségeinek kebelébe. Már a Komintern 1935. évi hetedik kongresszusán Moszkvában, a jugoszláv kommunisták körében Tito elvtárs hangsúlyozta, hogy a JKP vezetőségének az országba kell mennie, erről azonban akkor a Kominternben hallani sem akartak. 1938 nyarán a Georgij Dimitrovhoz intézett levelében Tito kérte a Komintern főtitkárától, járuljon közbe, hogy a JKP-nek és vezetőségének kérdése végre rendeződjön: „Kitartok amellett, hogy az országban levő káderekre kell támaszkodni, és hogy a vezetőségnek az országban kell lennie, a párt ellenőrzése alatt”. A Komintern titkárságának 1938. szeptember 17-én megtartott ülésére készült jelentésében Tito elvtárs megismételte álláspontját: „Véleményem szerint a vezetőségnek az országban kell lennie. Ezt követelik az országban levő összes pártszervezetek is”. E határozat meghozatalát azonban sokáig halogatták. A Kominternnek nem volt bizalma a JKP iránt. Ott úgy gondolták, hogy mindig jobb, ha a vezetőség egy része külföldön van és ellenőrzés alatt tartják, megszűnjön a Komintern vezetőségének a Jugoszláv Kommunista Párt iránti bizalmatlansága. A Kominternben ugyanis akkor már foglalkoztak a JKP feloszlatására vonatkozó javaslattal. Abban az időben bizonyos pártok már erre a sorsra jutottak. A JKP feloszlatásának kétségtelenül vészes következményei lettek volna, mert a Komintern akkor nagy tekintélyt élvezett a nemzetközi kommunista mozgalomban. Ez a javaslat annál szörnyűségesebb volt, mert pártunk abban az időben politikailag, eszmeileg és szervezetileg már rendezte sorait és szilárd támaszra talált Jugoszlávia munkásosztálya és a munkástömegei körében. Mindezek olyan tények voltak, amelyek feljogosították és arra kötelezték Titót, hogy a Kominternben folytatott megbeszéléseken a jugoszláv kommunisták igazi képviselőjeként viselkedjen. Titónak nem volt könnyű dolga a Kominternben, súlyos pillanatokat élt át, mindenekelőtt a Kominternnek a Jugoszláv Kommunista Párt iránt, és a személye iránt tanúsított magatartása miatt. A JKP akkor, akárcsak a világ öszszes kommunista pártja, a Kommunista Internacionalé szekciója volt. A JKP minden addigi vezetősége, amelyet a Kommunista Internacionalé nevezett ki és váltott le, amikor csak akarta, bizonyos egyének kivételével mindenekelőtt alárendelt helyzetben volt a Kominternnel szemben. A Komintern és a JKP közötti viszony ilyen jellege Tito által gyakorlatilag megszűnt. Tény, hogy a Komintern abban az időben a nemzetközi munkásmozgalom egész harcának központi-operatív vezetőségével alakult át. Sérthetetlen vezető tényezője volt. Nem csoda tehát, hogy ellentmondások keletkeztek egyrészt a Komintern úgynevezett általános irányvonala és másrészt a „terepen” folytatott konkrét politikai akciók szükségletei között, mégpedig nemcsak nálunk, Jugoszláviában. A JKP helyzetének rendeződése A Jugoszláv Kommunista Párt sohasem becsülte le a Komintern szerepét és a nemzetközi munkásmozgalomban szerzett érdemeit. A Komintern jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a munkásosztály a világon egyre erőteljesebb politikai tényezőként érvényesült a társadalmi életben, és hogy leghaladóbb forradalmi része megszabadult az opportunizmus és reformizmus nyomásától, amelyet a szociáldemokraták uralkodó elvként kíséreltek ráerőszakolni a munkásmozgalomra. Ezúttal nincs helye annak, hogy a III. Internacionálé munkájának más pozitív szempontjairól is beszéljünk, amelyeket, mint mondtam, sohasem vozunk kétségbe. Lenin koncepciója szerint a Komintern olyképpen jött létre, hogy nem volt benne vezető párt, mert ezzel a fogalommal Lenin is ugyanolyan erőteljesen szembeszegült, mint annak idején Marx. Ismeretes Engels figyelmeztetése, hogy az internacionalizmus csak a függetlenség talaján lehetséges, az egyenjogú forradalmi pártok és mozgalmak között. A Komintern fennállásának első szakaszaiban nem korlátozta a kommunista pártok gyakorlatát és kezdeményezését. Később azonban a dolgok minőségileg és gyökeresen megváltoztak. A harmincas években a Komintern az egyes országok munkásmozgalmának érdekeit a központtól megkövetelt figyelemnek és általános irányvonalának rendelete alá. Sztálin a Komintern révén érvényesítette belső politikai módszereit a nemzetközi munkásmozgalomnak is. Ennek természetesen az lett a következménye, hogy a Komintern foglalkozni kezdett nemcsak egyik vagy másik kommunista párt politikai irányvonalával, hanem szervezeti és káderkérdéseivel is. Éppen ezért kell még inkább megbecsülni Tito akcióját, mert ilyen körülmények között tette meg a lehető legtöbbet: visszahelyezte a Központi Bizottságot az országba, fiatal és rátermett forradalmárokból, munkásokból és értelmiségeikből állította össze, akik vele együtt az országban uralkodó feltételekkel, szükségletekkel és lehetőségekkel összhangban alakították ki a politiai irányvonalat, lemondott a Komintern pénzügyi támogatásáról; megvédett bizonyos kádereket a Komintern elítélésétől, kitéve magát a Kominternnel való összetűzésnek is; a Központi Bizottsággal együtt kialakította az egyes politikai eseményekre, mint például a Hitler—Sztálin szövetkezésre stb. vonatkozó saját jugoszláv értékeléseket. A Komintern titkárságával 1938-ban és 1939-ben folytatott nyílt megbeszéléseken Tito gyakorlatilag bebizonyította, hogy amíg a Komintern a JKP vezetőségében uralkodó helyzet mérlegelésével foglalkozott és beavatkozásaival maga is hozzájárult a frakciózáshoz és csoportosuláshoz, a párt Jugoszláviában egységesen él és tevékenykedik, a kommunisták, munkások, értelmiségiek és parasztok ezrei a forradalmi akció gyújtópontjában állnak, úgy ítélve meg, hogy a régi Jugoszláviában uralkodó helyzetet olyan forradalmi adottságok határozzák meg, amelyek megkövetelik, hogy a kommunisták valóban átvegyék szerepüket és felelősségüket, maguk köré gyűjtsék Jugoszlávia összes ha ,ladó erőit az ország demokrati-zálására és védelmére irányuló küzdelemben. A Jugoszláv Kommunista Pártnak 1939-ben az egész országban működő illegális pártsejtek hálózatában 5500 tagja volt. Az alakuló kongresszusokon létrejött a Szlovén Kommunista Párt és a Horvát Kommunista Párt, Központi Bizottságukkal az élen. Szerbiában, Dalmáciában, Cran Gorában, Vajdaságban és Bosznia- Hercegovinában a pártszervezeteket a tartományi bizottságok irányítják, Kosovóban és Metohijában pedig a körzeti bizottság, és alakulóban volt a JKP macedóniai ideiglenes vezetősége is. Ily módon Tito elvtárs eltökélt akciójának köszönhetően végre rendeződött a JKP-nek kérdése a Kominternben. A Komintern titkárságának 1939. január 5-én megtartott ülésén elfogadták Tito jelentéseit, jóváhagyták addigi munkáját és azzal a feladattal bízták meg, hogy hozza létre a JKP Központi Bizottságát. Moszkvában azonban a Komintern ilyen álláspontja után is sokáig tartózkodó magatartást tanúsítottak a JKP-vel szemben. Az egyes pártok vezetői továbbra is hazug vádakkal illették és rágalmakat terjesztettek a JKP-ről és vezetőiről. Ezt tette például Manuliszkij, a Szovjet KP-nek a Kominternben levő képviselője, aki a Szovjet KP 1939 márciusában megtartott XVIII. kongreszszusán elhangzott beszámolójában azt állította, hogy a JKP „tele van provokátorokkal és kémekkel”. (Folytatása a 4. oldalon) A Komintern bizalmatlansága a JKP iránt Tito elnök Branko Mikulictyal, a JKSZ KB Elnökségének elnöklőjével és France Popittal, a Szlovén KSZ KB elnökével az ünnepi ülésen A dicső forradalmi múltra emlékezve kiküldött munkatársunk telefonjelentése Bohinjska Bistrica, 1979. május 1. Nehéz szavakkal érzékeltetni azt a lázas készülődést, nagy lelkesedést, amely az április végi napokban érte el tetőfokát Bohinjska Bistricán, ahol a JKP a JKISZ és a forradalmi szakszervezetek megalakulásának 60. évfordulója és május elseje a munka nemzetközi ünnepe jegyében díszülését tartotta a JKSZ Központi Bizottsága abból az alkalomból, hogy 40 évvel ezelőtt 1939 márciusában Tomáz Godec bőrkikészítő mester, odaadó kommunista és forradalmár házában tartotta ülését a JKP ideiglenes vezetősége, és itt alakult át központi bizottsággá Titóval az élen. Jelentős mérföldköve ez a kommunista párt fejlődésének, munkásmozgalmunk, forradalmunk történetének, és a bistricaiak méltán büszkék arra, hogy egykoron szállást nyújthattak a történelem kovácsainak nemzeteink és nemzetiségeink, munkásosztályunk szabadságát megálmodó és azért küzdő forradalmároknak. Az 1939. évi ülésen hozott határozat és kiáltvány a párt egységének megszilárdítását jelentette, és figyelmeztetett a fasizmus veszélyére, amely egyre jobban fenyegetett, a nagy világégés előszele már érződött. Hitler csapatai megszállták Csehszlovákiát. A Bohunjska Bistrica-i történelmi jelentőségű ülést a JKSZ Központi Bizottsága díszülésén és az emlékmúzeum átadásával teljes fényben megvilágították, és kifejezték óriási jelentőségét, az ott hozott határozatok, megbeszélések történelmi horderejét. Bár az időjárás nemigen kedvezett, egész héten esős, borongás, hideg idő járta, a környező hegyekben pedig havazott is május elsején, az ünneplés, az öröm ragyogta be Bohinjska Bistricát és környékét. Április 30-án este a Jose Ažman Művelődési Ház előtt leleplezték Slavko Tilic akadémiai szobrász alkotását, amely sajátos művészi módon, fenyőfadeszkával préselt képekkel a környék forradalmi munkásmozgalmi harca jelentős momentumainak állít emléket. Az eső ellenére a jelovicai menetelésben részt vevő fiatalok, felderítők, a területvédelmi egységek tagjai a völgyet körülzáró magas bércek ormain 60 tábortüzet gyújtottak, jelképesen hirdetve a JKP, a JKISZ és a forradalmi szakszervezetek megalakulásának történelmi évfordulóját. Május elseje reggelén úgy tetszett, minden út Bohinjska Bistricára vezet. Vége-hossza nem volt a gépkocsi- és társasgépkocsikaravánoknak, amelyekkel a dolgozók, a fiatalok ezrei érkeztek nemcsak Szlovéniából, hanem az ország más vidékeiről is. Jesenicéből Komenskóból és Skofja Lókéból például hat különvonat érkezett. A fiatalok nagy csoportja a jelovicai menetelés keretében gyalog tette meg az utat Kranjból, Skofja Lókéból. Az ünneplők, a nagy esemény részesei szinte elárasztották az alig 1700 lelket számláló falucskát, a figyelem két esemény színhelyére összpontosult. Délelőtt fél tízkor, bár az eső kitartóan dobolt az esernyőkön, sűrű embergyűrű vette körül a Bistrica folyócska partján álló Godec-házat, ahol Lidija Sentjurc megnyitotta a történelmi eseménynek emléket állító múzeumot, melyben eredeti kinézetben rendezték be azt a szobát, ahol a JKSZ Központi Bizottságának emlékezetes, 1939. évi márciusi ülését tartották. _ Röviddel a múzeummegnyitó után, aki csak tehette a gyönyörű szép alpesi stílusban épült művelődési ház elé sietett. Szoros embergyűrű vette körül az otthont, amelynek bejáratához már érkeztek a JKSZ Központi Bizottságának, a statútumügyi és felügyelő bizottságnak a tagjai, a társadalmi-politikai szervezetek küldöttségei és a többi meghívott. Tíz perccel tizenegy előtt az izgalom, az örömteli várakozás csúcspontjához érkezett. Jön, jön, röppent szájról szájra a hír több tízezer tenyér ütődött össze, Tito elvtárs gépkocsija a tapsvihar, éljenzés közepette begördült az otthon elé. Útját a szlovéniai partizánegységek harci zászlaját tartó keménykötésű harcosok díszsorfala szegélyezte, a harcban edzett katonák feszes vigyázzban tisztelegtek a nagy forradalmár, a hadvezér, a főparancsnok előtt. Tito elvtárs, mint mindig, most is derűsen köszöntötte az őt virágcsokorral üdvözlő pionírokat, Radovljica község vezetőit és a jelenlevőket majd a 310 ülőhelyes tanácsterem felé vette útját, ahol néhány perccel később megkezdődött a JKSZ Központi Bizottságának dicső forradalmi múltunk jelentős eseményét felidéző díszülése. LAJBER György