Magyar Szó, 1979. május (36. évfolyam, 119-131. szám)

1979-05-03 / 119. szám

1979. május 3., csütörtök MAGYAR SZÓ BELPOLITIKA--------------------­ Tito harca politikai önállóságunkért STANE DOLANC BESZÉDE (Folytatás a 2. oldalról) feét. Rajta kívül tagjai voltak: Ed­vard Kardel­j, Franc Leskošek, Miha Marinko, Josip Kraš, Andri­­ja Zaja, Dragutin Petrović, Alek­­sandar Rankovic és Milovan Dji­­las. Ivo Lola Ribar formálisan ak­kor nem került e vezetőségbe, de voltaképpen tagja volt és mindig részt vett értekezletein. Néhány nappal később, május közepén Tito elvtárs levélben jelentkezett kö­zeli munkatársának, Prežihov Vo­­rancnak, a JKP párizsi képviselő­jének, aki által kapcsolatot tartott fenn Dimitrovval, s tájékoztatta a lisk­ai értekezletről, illetve a JKP ideiglenes vezetőségének megala­kításáról: „Teljes gőzzel munkához láttam és rendkívül elégedett va­gyok ... ezekben a napokban vég­re összeállítottam az atyafiságot (a JKP vezetőségét) az országban. Megtartottuk az ülést és számos fontos határozatot hoztunk.” Ezzel gyakorlatilag megvalósult a vezetőségnek az országba való vissza­jöveteléről szóló határozat. A JKP ideiglenes vezetőségének megalakítása az országban, majd a JKP Központi Bizottságának létrehozása Bohinjska Bistricán Tito és azon legjobb pártkáderek nagy győzelmét jelentette, akik már hosszabb idő óta szorgalmaz­ták ezt a követelést, vagyis azt, hogy a Központi Bizottság az or­szágban legyen, bármennyire is súlyosa­k az illegális munka körül­1938 augusztusának végén Tito Moszkvába utazott a Komintern vezetőségével való megbeszélésre, s akkor végre megoldódott a JKP Kominternben betöltött helyzeté­nek válsága, illetve elhárult a feloszlatásának veszélye. E meg­beszélések során, valamint a JKP- ben és az országban uralkodó helyzetről szóló jelentéseiben Tito bebizonyította a Komintern veze­tőségének, hogy pártunk nem azo­nosítható a vezető káderek egy részében jelentkező frakciózással és csoportharcokkal, mert ezzel ellentétben a párt egységes, át­szövi a forradalmi szellem, és ve­zeti a munkástömegeket a minden­napi politikai és szociális követe­léseik megvalósítására irányuló harcukban. Tito hivatkozhatott az ideiglenes párt­vezetőség sikeres munkájára, továbbá azon számos akció ered­ményeire, amelyeket a párt irá­nyított abban az időben mind a Stojadinovic—Korošec reakciós profasiszta rendszer ellen és az ország demokratizálásáért, a nem­zeti szabadságért és egyenjogúsá­gért, mind pedig a kívülről jövő egyre növekvő fasiszta veszély el­len. Az országban ugyancsak fej­lődött a munkástömegek erőteljes sztrájkmozgalma gazdasági, szo­ciális és politikai követelésekkel. Jelentősen erősödött az ifjúsági mozgalom is. Egyszóval az a fo­kozódó politikai és osztályharc, amelyet a JKP vezetősége irányí­tott az országban, szilárd támaszul szolgált Tito akciójának, hogy menyei, nem pedig Bécsben, Pá­rizsban vagy Moszkvában. A Köz­ponti Bizottságot az országba visszajuttatni azt jelentette, hogy visszajuttatjuk a pártba, a pártot pedig a munkásosztálynak, Jugo­szlávia nemzeteinek és nemzeti­ségeinek kebelébe. Már a Komin­tern 1935. évi hetedik kongresszu­sán Moszkvában, a jugoszláv kommunisták körében Tito elvtárs hangsúlyozta, hogy a JKP vezető­ségének az országba kell mennie, erről azonban akkor a Komintern­ben hallani sem akartak. 1938 nyarán a Georgij Dimitrovhoz in­tézett levelében Tito kérte a Kom­intern főtitkárától, járuljon közbe, hogy a JKP-nek és vezetőségének kérdése végre rendeződjön: „Ki­tartok amellett, hogy az ország­ban levő káderekre kell támasz­kodni, és hogy a vezetőségnek az országban kell lennie, a párt el­lenőrzése alatt”. A Komintern tit­kárságának 1938. szeptember 17-én megtartott ülésére készült jelenté­sében Tito elvtárs megismételte álláspontját: „Véleményem szerint a vezetőségnek az országban kell lennie. Ezt követelik az ország­ban levő összes pártszervezetek is”. E határozat meghozatalát azonban sokáig halogatták. A Kominternnek nem volt bizalma a JKP iránt. Ott úgy gondolták, hogy mindig jobb, ha a vezetőség egy része külföldön van és ellen­őrzés alatt tartják, megszűnjön a Komintern vezető­ségének a Jugoszláv Kommunista Párt iránti bizalmatlansága. A Kominternben ugyanis akkor már foglalkoztak a JKP feloszlatására vonatkozó javaslattal. Abban az időben bizonyos pártok már erre a sorsra jutottak. A JKP feloszla­tásának kétségtelenül vészes kö­vetkezményei lettek volna, mert a Komintern akkor nagy tekintélyt élvezett a nemzetközi kommunista mozgalomban. Ez a javaslat an­nál szörnyűségesebb volt, mert pártunk abban az időben politi­kailag, eszmeileg és szervezetileg már rendezte sorait és szilárd tá­maszra talált Jugoszlávia munkás­­osztálya és a munkástömegei kö­rében. Mindezek olyan tények voltak, amelyek feljogosították és arra kötelezték Titót, hogy a Komin­­ternben folytatott megbeszélése­ken a jugoszláv kommunisták iga­zi képviselőjeként viselkedjen. Ti­­tónak nem volt könnyű dolga a Kominternben, súlyos pillanatokat élt át, mindenekelőtt a Komin­­ternnek a Jugoszláv Kommunista Párt iránt, és a személye iránt tanúsított magatartása miatt. A JKP akkor, akárcsak a világ ösz­­szes kommunista pártja, a Kom­munista Internacionalé szekciója volt. A JKP minden addigi veze­tősége, amelyet a Kommunista Internacionalé nevezett ki és vál­tott le, amikor csak akarta, bizo­nyos egyének kivételével minde­nekelőtt alárendelt helyzetben volt a Kominternnel szemben. A Ko­mintern és a JKP közötti viszony ilyen jellege Tito által gyakorla­tilag megszűnt. Tény, hogy a Komintern abban az időben a nemzetközi munkás­mozgalom egész harcának köz­ponti-operatív vezetőségével ala­kult át. Sérthetetlen vezető té­nyezője volt. Nem csoda tehát, hogy ellentmondások keletkeztek egyrészt a Komintern úgynevezett általános irányvonala és másrészt a „terepen” folytatott konkrét politikai akciók szükségletei kö­zött, mégpedig nemcsak nálunk, Jugoszláviában. A JKP helyzetének rendeződése A Jugoszláv Kommunista Párt sohasem becsülte le a Komintern szerepét és a nemzetközi mun­kásmozgalomban szerzett érde­meit. A Komintern jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a mun­kásosztály a világon egyre erőtel­jesebb politikai tényezőként érvé­nyesült a társadalmi életben, és hogy leghaladóbb forradalmi ré­sze megszabadult az opportuniz­mus és reformizmus nyomásától, amelyet a szociáldemokraták uralkodó elvként kíséreltek rá­erőszakolni a munkásmozgalom­ra. Ezúttal nincs helye annak, hogy a III. Internacionálé mun­kájának más pozitív szempontjai­ról is beszéljünk, amelyeket, mint mondtam, sohasem vozunk két­ségbe. Lenin koncepciója szerint a Komintern olyképpen jött létre, hogy nem volt benne vezető párt, mert ezzel a fogalommal Lenin is ugyanolyan erőteljesen szem­beszegült, mint annak idején Marx. Ismeretes Engels figyel­meztetése, hogy az internaciona­lizmus csak a függetlenség tala­ján lehetséges, az egyenjogú for­radalmi pártok és mozgalmak kö­zött. A Komintern fennállásának első szakaszaiban nem korlátozta a kommunista pártok gyakorla­tát és kezdeményezését. Később azonban a dolgok minőségileg és gyökeresen megváltoztak. A har­mincas években a Komintern az egyes országok munkásmozgal­mának érdekeit a központtól meg­követelt figyelemnek és általános irányvonalának rendelete alá. Sztálin a Komintern révén érvé­nyesítette belső politikai mód­szereit a nemzetközi munkás­­mozgalomnak is. Ennek termé­szetesen az lett a következmé­nye, hogy a Komintern foglal­kozni kezdett nemcsak egyik vagy másik kommunista párt po­litikai irányvonalával, hanem szervezeti és káderkérdéseivel is. Éppen ezért kell még inkább megbecsülni Tito akcióját, mert ilyen körülmények között tette meg a lehető legtöbbet: visszahe­lyezte a Központi Bizottságot az országba, fiatal és rátermett for­radalmárokból, munkásokból és értelmiségeikből állította össze, akik vele együtt az országban uralkodó feltételekkel, szükségle­tekkel és lehetőségekkel össz­hangban alakították ki a politi­­­ai irányvonalat, lemondott a Komintern pénzügyi támogatásá­ról; megvédett bizonyos kádere­ket a Komintern elítélésétől, ki­téve magát a Kominternnel való összetűzésnek is; a Központi Bi­zottsággal együtt kialakította az egyes politikai eseményekre, mint például a Hitler—Sztálin szövet­kezésre stb. vonatkozó saját ju­goszláv értékeléseket. A Komintern titkárságával 1938-ban és 1939-ben folytatott nyílt megbeszéléseken Tito gya­korlatilag bebizonyította, hogy amíg a Komintern a JKP veze­tőségében uralkodó helyzet mér­legelésével foglalkozott és be­avatkozásaival maga is hozzájá­rult a frakciózáshoz és csoporto­suláshoz, a párt Jugoszláviában egységesen él és tevékenykedik, a kommunisták, munkások, értel­miségiek és parasztok ezrei a for­radalmi akció gyújtópontjában állnak, úgy ítélve meg, hogy a régi Jugoszláviában uralkodó helyzetet olyan forradalmi adott­ságok határozzák meg, amelyek megkövetelik, hogy a kommunis­ták valóban átvegyék szerepüket és felelősségüket, maguk köré­­ gyűjtsék Jugoszlávia összes ha­ ,­ladó erőit az ország demokrati-­­­zálására és védelmére irányuló­­ küzdelemben. A Jugoszláv Kommunista Párt­nak 1939-ben az egész országban működő illegális pártsejtek háló­zatában 5500 tagja volt. Az ala­kuló kongresszusokon létrejött a Szlovén Kommunista Párt és a Horvát Kommunista Párt, Köz­ponti Bizottságukkal az élen. Szer­­biában, Dalmáciában, Cran Gorá­ban, Vajdaságban és Bosznia- Hercegovinában a pártszervezete­ket a tartományi bizottságok irányítják, Kosovóban és Meto­­hijában pedig a körzeti bizott­ság, és alakulóban volt a JKP macedóniai ideiglenes vezetősége is. Ily módon Tito elvtárs el­tökélt akciójának köszönhetően végre rendeződött a JKP-nek kérdése a Kominternben. A Ko­mintern titkárságának 1939. ja­nuár 5-én megtartott ülésén el­fogadták Tito jelentéseit, jóvá­hagyták addigi munkáját és az­zal a feladattal bízták meg, hogy hozza létre a JKP Központi Bi­zottságát. Moszkvában azonban a Komin­tern ilyen álláspontja után is so­káig tartózkodó magatartást ta­núsítottak a JKP-vel szemben. Az egyes pártok vezetői továbbra is hazug vádakkal illették és rá­galmakat terjesztettek a JKP-ről és vezetőiről. Ezt tette például Manuliszkij, a Szovjet KP-nek a Kominternben levő képviselője, aki a Szovjet KP 1939 márciusá­ban megtartott XVIII. kongresz­­szusán elhangzott beszámolójá­ban azt állította, hogy a JKP „te­le van provokátorokkal és ké­mekkel”. (Folytatása a 4. oldalon) A Komintern bizalmatlansága a JKP iránt Tito elnök Branko Mikulictyal, a JKSZ KB Elnökségének elnöklőjével és France Popittal, a Szlo­vén KSZ KB elnökével az ünnepi ülésen A dicső forradalmi múltra emlékezve kiküldött munkatársunk telefonjelentése Bohinjska Bistrica, 1979. május 1. Nehéz szavakkal érzékeltetni azt a lázas készülődést, nagy lel­kesedést, amely az április végi napokban érte el tetőfokát Bohinjska Bistricán, ahol a JKP a JKISZ és a forradalmi szakszervezetek megalakulásának 60. évfordulója és május elseje a munka nem­zetközi ünnepe jegyében díszülését tartotta a JKSZ Központi Bi­zottsága abból az alkalomból, hogy 40 évvel ezelőtt 1939 márciu­sában Tom­áz Godec bőrkikészítő mester, odaadó kommunista és forradalmár házában tartotta ülését a JKP ideiglenes vezetősége, és­­ itt alakult át központi bizottsággá Titóval az élen. Jelentős mérföldköve ez a kommunista párt fejlődésének, munkásmozgal­munk, forradalmunk történetének, és a bistricaiak méltán büsz­kék arra, hogy egykoron szállást nyújthattak a történelem ková­csainak nemzeteink és nemzetiségeink, munkásosztályunk szabad­ságát megálmodó és azért küzdő forradalmároknak. Az 1939. évi ülésen hozott határozat és kiáltvány a párt egységének megszilár­dítását jelentette, és figyelmeztetett a fasizmus veszélyére, amely egyre jobban fenyegetett, a nagy világégés előszele már érződött. Hitler csapatai megszállták Csehszlovákiát. A Bohunjska Bistrica-i történelmi jelentőségű ülést a JKSZ Központi Bizottsága díszülésén és az emlékmúzeum átadásával teljes fényben megvilágították, és kifejezték óriási jelentőségét, az ott hozott határozatok, megbeszélések történelmi horderejét. Bár az időjárás nemigen kedvezett, egész héten esős, borongás, hideg idő járta, a környező hegyekben pedig havazott is május elsején, az ünneplés, az öröm ragyogta be Bohinjska Bistricát és környékét. Április 30-án este a Jose Ažman Művelődési Ház előtt lelep­lezték Slavko Tilic akadémiai szobrász alkotását, amely sajátos művészi módon, fenyőfadeszkával préselt képekkel a környék for­radalmi munkásmozgalmi harca jelentős momentumainak állít em­léket. Az eső ellenére a jelovicai menetelésben részt vevő fiata­lok, felderítők, a területvédelmi egységek tagjai a völgyet körülzáró magas bércek ormain 60 tábortüzet gyújtottak, jelképesen hirdet­ve a JKP, a JKISZ és a forradalmi szakszervezetek megalakulá­sának történelmi évfordulóját. Május elseje reggelén úgy tetszett, minden út Bohinjska Bist­­ricára vezet. Vége-hossza nem volt a gépkocsi- és társasgépkocsi­­karavánoknak, amelyekkel a dolgozók, a fiatalok ezrei érkeztek nemcsak Szlovéniából, hanem az ország más vidékeiről is. Jesenicé­­ből Komenskóból és Skofja Lókéból például hat különvonat érke­zett. A fiatalok nagy csoportja a jelovicai menetelés keretében gyalog tette meg az utat Kranjból, Skofja Lókéból. Az ünneplők, a nagy esemény részesei szinte elárasztották az alig 1700 lelket számláló falucskát, a figyelem két esemény szín­helyére összpontosult. Délelőtt fél tízkor, bár az eső kitartóan do­bolt az esernyőkön, sűrű embergyűrű vette körül a Bistrica fo­lyócska partján álló Godec-házat, ahol Lidija Sentjurc megnyitotta a történelmi eseménynek emléket állító múzeumot, melyben ere­deti kinézetben rendezték be azt a szobát, ahol a JKSZ Központi Bizottságának emlékezetes, 1939. évi márciusi ülését tartották. _ Röviddel a múzeummegnyitó után, aki csak tehette a gyönyö­rű szép alpesi stílusban épült művelődési ház elé sietett. Szoros embergyűrű vette körül az otthont, amelynek bejáratához már ér­keztek a JKSZ Központi Bizottságának, a statútumügyi és fel­ügyelő bizottságnak a tagjai, a társadalmi-politikai szervezetek küldöttségei és a többi meghívott. Tíz perccel tizenegy előtt az izgalom, az örömteli várakozás csúcspontjához érkezett. Jön, jön, röppent szájról szájra a hír több tízezer tenyér ütődött össze, Tito elvtárs gépkocsija a tapsvihar, él­jenzés közepette begördült az otthon elé. Útját a szlovéniai par­tizánegységek harci zászlaját tartó keménykötésű harcosok dísz­sorfala szegélyezte, a harcban edzett katonák feszes vigyázzban tisztelegtek a nagy forradalmár, a hadvezér, a főparancsnok előtt. Tito elvtárs, mint mindig, most is derűsen köszöntötte az őt vi­rágcsokorral üdvözlő pionírokat, Radovljica község vezetőit és a je­lenlevőket majd a 310 ülőhelyes tanácsterem felé vette útját, ahol néhány perccel később megkezdődött a JKSZ Központi Bizottságá­nak dicső forradalmi múltunk jelentős eseményét felidéző dísz­ülése. LAJBER György

Next