Magyar Szó, 1979. augusztus (36. évfolyam, 209-239. szám)

1979-08-06 / 214. szám

4 KILÁTÓ A lélekbúvárok szerint egyet­lenegy emberről legalább 10 kilónyi feljegyzést kell készíteni, hogy teljes egészében kirajzolódjon egyénisége. Minden mozzanat számít: születésének, felcseperedésének körülményei ki­nyilvánított óhajai, titkos vágyai, még az is, hogy min nevet, milyen színek tetszenek neki, mi a ked­venc étele, itala. Szabadkáról tíz vagonnyi levél­tári anyagot őriznek. Mondják is, hogy 1743 óta nem volt olyan ese­mény, amelyről­ ne maradt volna fenn írás. Ilyen megőrzött ma­­gisztrátusi anyaga egy helységnek sincs nálunk. Nem is csoda, hogy a város egyik legelmélyültebb kró­nikása, az annyit idézett Iványi István a szó szoros értelmében be­levakult a tömérdek poros irat böngészésébe és feldolgozásába. Persze, az érdekelteknek nem kell attól tartaniuk, hogy újabban nincs miben búvárkodniuk, hiszen a még parlagon heverő megsárgult adathalmaz minduntalan kiegészül. Jelenleg 600 helyről gyűjtik a do­kumentumokat, aki kíváncsi, köny­­nyen megtudhatja, hogy milyen utat tett meg bármelyik vállalat, intézmény vagy gazdasági ágazat a községben. A polcokon számta­lan korrajz, doktori értekezés té­mája — csak érte kell nyúlni, no meg valamicskét verejtékezni. Az avatatlanoknak elárulhatjuk, hogy ezt a kimeríthetetlen adatfor­rást a Zsolnay-pikkelyes városhá­zán őrzik, amely afféle 05 méter magas óriásként terpeszkedik a város kellős közepén. Bárhonnan érkezik az utas, már messziről megpillantja, hozzá és toronyórá­jához igazodik a falubeli is, aki, ha már mást nem, legalább annyit tud róla, hogy árkádjai alatt a leg­tikkasztóbb hőségben is kellemes léghuzam áramlik. S mint tapasz­taljuk, bármely szempontból is vizsgáljuk a várost, minduntalan beleütközünk legmonumentálisabb és leghíresebb építményébe. A múlt A régészek — akik szintén az 1908—1912 között épült műremek­ben tanyáznak — bízvást állítják, hogy ezen a vidéken legalább 8000 éves emberi nyomok találhatók, öt évezrede pedig települések marad­ványai. A homok és a sárga föld találkozóhelyén, annak öblében ős­idők óta tavak, rétek vonzották az embert. Az eszményi természeti feltételek lehetővé tették számára, hogy minden ismert történelmi korszakban letelepedjen és éljen. Minden társadalmi-gazdasági ala­kulatnak akadnak itt nyomai. Szarmaták, hunok, avarok, magya­rok, szlávok, törökök, németek megfordultak errefelé jöttek is, mentek is, maradtak is. A legré­gibb írásos emlék Zabotka nevé­ről egy bírósági okmány 1391-ből, Losonczy Bács-Bodrog megyei fő­ispán által vétkesnek találtatott és megbüntettetett egy Augustin ne­vű zabotkai jobbágy — ki más! —, azaz Augustinum de Zabotka. A középkori Zabatka vagy Zabadka a magyar királyok, majd 1493-tól a török hódoltságig a feudális urak tulajdona. Ennek az időszaknak egyik ismert epizódja Jovan Je­nádnak, a fekete embernek esete, aki a mai barátok templomának helyén levő erődöt megszállva független fejedelem akart lenni, de a hatalmasabbak 1527 nyarán lefejeztették. Jött aztán a torok, hívatlanul, leigázva az akkori magyar - és szláv lakosságot. Evlija Csel­ebi, a török világutazó jegyezte fel 1660- ban, hogy Szopocska palánkainak parancsnoka és 150 vitéz várkato­nája, továbbá janicsár szerdája, helyettes bírája, adószedője van. Álljunk meg, csak egy pillanatra! A törökök remekül értettek a mindenféle adórend kifundálásá­hoz. Megvámoltak mindent, a disz­nóöléstől kezdve a lakodalomig. Egyik eredeti leleményük volt a gatyaadó. Emiatt aztán Szabadkán a férfiak — igaz, később már szo­kásból, — egészen a múlt századig, 18 éves korukban is pöndölben jártak. Mindenesetre a védtelen lakosságot hol a német, hol a tö­rök, hol a lobbancs meg a kuruc sarcolta, s menekültek is mindun­talan a mocsarakba. De hogy meg­gyorsítsuk a történelem lépteit, még csak annyit, hogy Szabadka a törökök elűzése után 1698-tól 1743-ig határváros. A megerősített sánc határőrének köszönhető, hogy az Osztrák—Magyar Monarchia kebelében 1743-ban kamarai mező­város, 1779-ben pedig szabad kirá­lyi város lett, nem másnak, mint Mária Teréziának kegyelméből. No meg 266 666 forint lefizetésének el­lenében. S attól kezdve egy ideig nem Zabatka, nem Subotic, nem Szabadika, hanem Szentmária. A német Johann Matthias Korabinsky jegyezte fel 1788- ban Szabadkáról: „Területe öt német mérföld hosszú és szé­les, s rengeteg lábasjószág, ló és birka látható itt. Maga a város 2380 házból áll. A főutcán kívül a házak rendszertelenül épültek. A barátok temploma, a kaszárnyák és néhány nemesi ház a legjelentősebb épületek. A lakosság mintegy 23 000 lel­ket számlál, ennek egynegyede a görögkeleti, a többi a római egyházhoz tartozik. A városon át egy patak folyik, és három mocsár van, amelyekben a bé­kák sohasem kuruttyolnak.” S mint a hajdani Jószics Boldi­zsár, azaz Božidar Josić 1779-ben papírra vetette: népesedése öreg­­kedvén, iparosodása növekedvén, a föld alatt épült kunyhók helyett a föld színén kezdtek házakat épí­teni, hogy aztán a XIX. században az előrehaladás felgyorsuljon, íme, egy röpke áttekintés: 1840-ben az utcák nevet és számot kaptak, megnyílt az első nyomda; 1848-ban üzembe helyezték a villanytelepet és a gázgyárat; 1853-ban felépült az első szálloda; 1856-ban kigyul­ladtak az utcán az első gázlámpák; 1862-ben működni kezdett az első távíró; 1869-ben a Szabadka— Zombor vonalon elindult az első vonat; 1872-ben fölépült a posta; 1878-ban lerakták az első utcakö­­vezetet; 1883-ban vasúti összeköt­tetés létesült Újvidékkel; 1896-ban végiggördüllt a síneken az első vil­lamos ... A szabadkaiak nemcsak szorgos­kodtak, hanem szórakoztak is, mint azt tanúsítja egy 1886-ból fennmaradt feljegyzés az Orbán­­napi ünnepségről. Ekkor tartották meg az első szépségkirálynő-vá­­lasztást, továbbá zsákbafutást, táncversenyt, oszlopmászást, nagy­ság- és súlyversenyt rendeztek. (A győztes 131 kilót nyomott.) 1900- ban még látványos párbajra is sor került a Sándor melletti Szent­­kútnál, amely egyébként mindmá­ig kegy- és zarándokhely. A tudatosodás korszaka Amikor 1910. október 16-án dél­után Ivan Sárié, vagy mint az ak­kori plakátok meghirdették, Szá­ I­rits János ezen a vidéken elsőként rozoga repülőgépén a magasba röppen, vajon észrevette-e, hogy Szabadkát három gyűrű alkotja. Mintha az akkortájt még félig fel­épült városháza, e körül a hatal­mas tengely körül óriási körhin­taként megpördült volna a város, és a centrifugális erőtől taszítva helyezkedtek el volna a há­zak: a külteleken a béresek, szolgák, cselédek, napszámo­sok és egyéb nincstelenek viskói, a belvárosban az iparosok, kiske­reskedők, hivatalnokok, tetszető­sebb házai és a szűkebb központ­ban a gazdák, nagykereskedők, vállalkozók, főtisztviselők és egyéb jeles polgárok emeletes palotái. Az 1910-es népszámlálás szerint a 94 610 lakos közül 12 436 munkás és napszámos, 10 földtulajdonos pedig egyenként ezernél több ter­mőfölddel rendelkezik. Szabadkán az idelátogatók által emlegetett jó­lét csak látszólagos. A munkások képzettebb részét a kisipar és a gyáripar foglalkoztatja, a mezőgaz­daságon kívüli tevékenységek 5000 embernek adnak kenyeret. A tár­sadalmi erjedés azonban már nagy­ban folyik. Mint erőteljesebben je­lentkezik a maga történelmi sze­repét betöltő munkásosztály. Még 1871-ben megalakult az első mun­kásegyesület, a Szabadkai Iparos- és Kereskedősegédek önképző- és Segélyegylete. 1890-ben már meg­­ünneplik május elsejét, mint azt a helyi Szabadság megírta: „Május első napját nálunk is megünnepelte egy lelkes kis csa­pat, a helybeli nyomdászsegé­dek összessége. Vagy tizenha­tan kirándultak Palicsra, s szó­rakozva, mulatva töltötték el a nevezetes napot, a legnagyobb rendben. Az András uraknak (rendőröknek) még ez is fel­tűnt, nem tudjuk miféle ribil­­liótól tartottak, de tény az, hogy a kis menetet jelvényeik leszedésére kényszerítették az úton. Vajon a kapitányság me­lyik tagja ijedt meg annyira?” Szabadka munkásmozgalma tör­ténetének nyilvántartásába vehetik az első mártírt is, Grgo Milankovic személyében, akit 1895. május 15- én a régi városházán vallatás köz­ben kegyetlenül megtapostak a rendőrök, úgyhogy belehalt sérü­léseibe. A Bácskai Ellenőr beszá­molt az eseményről, persze kifor­gatva a tényeket. „Kedden és szer­dán reggel mintegy 150—200 tag­ból álló néptömeg — ásókkal és ka­pákkal — a városháza elé vonult, s ott fenyegetődzőleg azt követel­ték, hogy a város által fizetni szo­kott 50 krajcárnyi napszámbért a polgármester egy forintra emelje fel, mert ők nagyon jól tudják, hogy a minisztérium ezt így ren­delte el. A rendőrség az elbolondí­­tott népséget mind a két napon szétoszlatta, szerdán reggel azon­ban a főkolomposok közül néhá­nyat lefogtak, kik közül Milánko­­vics Gergely főlázító a dutyiban annyira megijedt, hogy a börtön­ajtó sarokvasára felakasztotta ma­gát, s mire észrevették, már meg volt halva. Hulláját boncolás vé­gett beszállították a kórházba. „Mi­lyen árulkodó lehet a megmásított eseménybeszámoló is! Mondhatni, hogy 1897-et, a nagy aratósztrájk esztendejét követően nem volt olyan év, hogy ne tör­tént volna valamilyen jelentős meg­mozdulás: sztrájkok, tüntetések, tiltakozó nagygyűlések követték egymást,­ haladó szellemű újságok, folyóiratok jelentek meg. A minduntalan előtérbe kerülő városháza felső emeletén, ahol újabban a levéltár kapott helyet, egykor hírhedt börtön volt. Ennek vaspántos ajtajára karcolták fel magyarul és szerbhorvátul a buz­dító szavakat: „Győzni fog a kom­­mün. A munkásokat nem lehet ki­irtani, éljen a forradalom!” Itt sínylődött a JKP szabadkai szer­vezetének elnöke, a sánta Josip Zelić is, akit 1920 májusában úgy gyilkoltak meg a rendőrkopók, hogy letaszították a városháza har­madik emeletéről. Történt ez a nagy vasutassztrájk és a parla­menti választások esztendejében, amikor is Szabadkán a kommu­nista Párt a legtöbb szavazatot kapta. A történészek szerint Szabadkán is megcsapta a szele mindazokat a megmozdulásoknak, amelyek végig­­viharzottak Európán. Az 1848-as forradalmak előrelendítették a polgári társadalmat; az 1867-es osztrák—magyar kiegyezés után megszűnt a céhrendszer, s megje­lent a munkásosztály. 1918—1919- ben az oroszországi forradalom ha­tására megalakultak a szocialista és kommunista pártok. Az 1941. évi megszállás és az 1944. évi felsza­badulás körülményei közismertek. Mindenesetre 1929 és 1937 között Szabadkán olyan erős pártszerve­zet tevékenykedett, hogy három­szor is mandátumot kapott tarto­mányi pártvezetőség alakítására. Hatékony szerepet játszott a moz­galmi sajtó is, amely mindig sík­raszállt az éppen időszerű bajok orvoslásáért. 1926 novemberében írta a sza­badkai Munkás: „Nehéz sorsa van a földmunkásnak, aki nem rendelkezik kellő földdel, sőt mint látjuk, még a kisgazdák­nak is. Ezt ma már mindenki tudja, és különösen maguk a földművesek, akik bíztak azok­ban az ígéretekben, amelyeket csak úgy szórtak az összes kor­mányok, különösen a háború után, de már a háború előtt is. Mit ígértek? Földet. És mit ad­tak? Semmit. Földet azért ígér­tek, mert látták, hogy a föld­művesek olyan rosszul élnek és olyan nyomorban tengődnek, hogy a jobb élet reménye nél­kül képtelenek lettek volna és nem is akarták volna szolgálni a tőkések érdekeit, akiket a kormányok képviseltek. Adni meg azért nem adtak semmit, mert a földművesek nagyon ke­vés osztályöntudattal rendelkez­tek, és vakon bíztak abban, hogy a földbirtokos urak és kormányaik szép szóval és ba­rátságosan majd a háború után azt fogják mondani: nesze, test­vér, itt a föld, szolgáltál érte, te dolgoztál rajta úgyis, legyen a tiéd. Dehogy mondták, hanem azt a keveset is, ami volt, el­vették uzsorával, adóval.. A legnehezebb volt az 1941-től 1944 derekáig tartó időszak. Nem hiába fordult Szabadka lakosságá­hoz is 1941 júniusában a JKP tar­tományi vezetősége: „Magyar mun­kások és parasztok, nem állhat­tak a magyarországi grófok és bá­rók oldalára, akik a német impe­rialistákkal együtt a hódító hábo­rú bűnös módszereivel nyúltak Vajdaságban a nemzeti kérdéshez. Lehet, a magyarországi urak majd megkönyörülnek rajtatok, s adnak pár barázda földet, de ezzel csak port hintenek a szemetekbe, az osz­tályharc élét csorbítják, miközben a földek javát visszajátsszák a gró­fok és bárók kezére.” Ebben a vé­res időszakban a városban több mint ezren áldozták fel életüket eszméikért, ugyanannyian a hábo­rúban pusztultak el, 4000 zsidót pedig a náci haláltáborokba hur­coltak. A félelmetes Sárgaház intő jele lett annak, mit művelhet az elvetemültség és a gonoszság. To­m­a Holandié emlékműve pedig jel­képe a szabadságharcos hőstettnek, őrzője 15 kommunista tettvállalá­sának, köztük Mayer Ottmárének, Lukács Istvánénak, Schwalb Mik­lósénak, Konstantin Lakenbaché­­nak, Sime Tikvickiének és társaik­nak, akiket 1941 novemberében vé­geztek ki a fasiszta megszállók. A sebek azóta behegedtek, s nemcsak az idő gyógyította őket, hanem mindaz, ami a forradalmá­rok törekvéséből kézzelfoghatóan megvalósult. A gazdaság útja A város — mint a városháza le­véltári adatai tanúsítják — a múlt század utolsó évtizedeiben lépett a tőkés gazdasági felendü­­lés korszakába. Lakóházak, gyá­rak épültek, fejlődött a vasúti és közúti közlekedés, megkezdődött az iparosodás. (Bár a parasztság jelenlétére nyarmatékkal figyel­meztettek a központhoz közel le­vő sertéshizlaldák bűze, főleg nyáridőben.) A kisipar azonban már a XVIII. században fellen­dült, elsők között a molnárok, ácsok, kovácsok, takácsok mézes­kalács-készítők, csizmadiák meg­jelenésével. Persze, az összes gaz­dasági, társadalmi mozgásokat nem mutathatjuk be, annyi azon­ban bizonyos, hogy 1918-tól kezd­ve, amikor Szabadka határváros lett,­ nagyon lelassult a gazdasági fejlődés és ez az állapot úgyszól­ván a közelmúltig tartott. Időköz­ben ide-oda hullámzott a lakos­ság, sokan kivándoroltak, a szak­emberek távoztak, a falvak lakói a városba áramlottak. Mind­ez komoly problémát oko­zott, mint azt Petkovics Kálmán: A mostoha barázda című társa­dalomrajzában tömören megfo­galmazta: „Észak-Bácska mező­gazdaságának magánszektorától 1950 és 1960 között húszezer em­ber szakadt el. A népesség 10,6 százaléka indult az iparba vagy más tevékenységek felé. Jó ré­szük Szabadka felé váltotta meg a jegyet... Az első és a második bevándorlási hullám idejében majdnem tízezer ember költözött el Szabadkáról. Az ötvenes évek derekáig elég mostoha körülmé­nyek voltak itt a tájékoztatóiro­­dás érában uralkodó bizonytalan­ság miatt, a gyáripar műszaki fej­lesztése későn kezdődik, a műsza­ki értelmiség iránt gyér a keres­let, a fiatal szakmunkások egy része az ország más vidékein pró­bál szerencsét, ahol kedvezőbbek a kereseti lehetőségek... A váro­siasodás intenzív korszaka a hat­vanas évek közepétől napjainkig tart. Rengeteg kérdés megoldását sürgetik: a lakáshelyzet javítása, a közművek fejlesztése, a helyi közlekedés átszervezése, korszerű­­sítése, a művelődési élet fellen­dítése, sport, szórakozás, a sza­badidő kérdései mind egyszerre kerülnek terítékre és a közérdek­lődés előterébe ... Közben a falusi népelem beszivárgása folytatódik, és kiéleződik a fejlődési folyamat erős szociális feszültségeket hor­dozó ellentmondása: az átmeneti munkanélküliek létszáma 3000 fö­lé emelkedik ... Szabadka egy­részt szakembereket toboroz, más­részt görcsösen küzd a szakkép­zetlen munkások (a nyilvántartot­tak 85 százaléka) elhelyezéséért... Szabadka intenzíven urbanizáló­­dik, s ha elfogadjuk a szociológu­sok ismert következtetéseit, mi­szerint ez a folyamat arányos a műszaki haladással, akkor nincs ok az aggodalomra. A jövő nem­zedékek hálásak lesznek a mosta­ni áldozatokért.” A stagnálás valójában 1976-ig tartott, az akkor kezdődött ötéves terv hozott fordulatot, a munka és az eszközök társítása jegyében SZABADKA- JEGYZETEK EGY VÁROSRÓL Az első fénykép az 1860-as évekből A Sever villanymotorgyár szerelőcsarnoka MAGYAR SZÓ 1979. augusztus 6., hétfő

Next