Magyar Szó, 1979. szeptember (36. évfolyam, 255-269. szám)

1979-09-16 / 255. szám

1979. szeptember 16., vasárnap MAGYAR SZÓ KÜLPOLITIKA шшвввтш. Négy Minins mozgalma AZ EL NEM KÖTELEZETT­SÉG mozgalma — most már nyilvánvaló — négy kontinens mozgalmává terebélyesedett. Ez kinyilvánult Afrika legtekinté­lyesebb államférfiainak beszé­déből is, márpedig ez a konti­nens, amelynek 49 országa tagja az el nem kötelezettek család­jának a mozgalmon belül nagy többséget képez. A fentiekről tanúskodik az a megkülönböz­tetett figyelem is, amit a három teljes jogú európai ország ál­lamfője, de mindenekelőtt Tito elnök beszédének tulajdonítot­tak. A havannai csúcsértekezle­ten a vendégeknek fenntartott helyek közül nyolcat­­az európai országokból érkezett­­ képviselők foglaltak el. S hogy­ a­z el nem kötelezettség mozgalma a szó igazi értelmében négy konti­nens mozgalma, ezt nyilván­valóan megerősíti az a körül­mény is, hogy a koordinációs bizottság tagjainak számát 36- ra növelték. Az el nem kötelezettség esz­méjének kialakulása óta a moz­galom 1961-ben megtartott első belgrádi értekezletén keresztül a mostani havannai csúcsérte­kezletig az el nem kötelezettség politikája a már ismert el­vek­ből, indul ki, amelyek az egyen­lőségen, az egyenrangúságon, a belügyekbe való be nem avat­kozáson, a viszályok békés úton való megoldásán, a nemzetközi békéért és biztonságért folyta­tott harcon alapulnak. Ebből ered a­z el nem kötelezettség filozófiájának a vonzóereje is, hisz ez a politika minden nép számára egyformán létfontossá­gú, tekintet nélkül arra, hogy melyik kontinensen élő népről van szó. Az el nem kötelezettség poli­tikája nem csupán azért jött létre, hogy gondoskodjon a mozgalom tagállamairól. Az el nem kötelezettség elvei ugyan­is átfogóak és a világ demokra­tikus átformálására irányul­nak, egy olyan világ kialakí­tására, amelyben az ember nem retteg a háborútól, és az egyen­rangúság alapján fog együtt­működni másokkal, ez a világ tehát egy békésebb és jobb holnap világa. Az afrikai, az ázsiai és a latin-amerikai orszá­gokon kívül — e kontinensek egyes népei még ma is küzde­nek nemzeti felszbadulásu­­kért és függetlenségükért — a fenti elvek elfogadásának szük­ségességét mindinkább felisme­rik az európai államok is, így például az európai országoknak a kontinensük biztonsága érde­kében kifejtett együttműködése és az a felismerésük, hogy az enyhülési folyamatot általános­sá kell tenni, lényegében azt jelenti, hogy elfogadták az el nem kötelezett politika és moz­galom egyes elveit. Nem vitás ugyanis, hogy az erőpolitika al­kalmazásának következményei egyformán érintenek mindenkit, így az el nem kötelezettség irányvonala kétségtelenül érez­teti hatását. Tizenegy európai ország, részben teljes jogú tag­állam, részben pedig vendég státusát élvező ország és vala­mennyien az igazságos célok valóra váltásáért kifejtett erő­feszítések, az együttműködés szilárd tényezőjét képezik, olyan tényezőt, amely egyesít, és amelyet nem lehet többé mellőzni. Az el nem kötelezett­ség mozgalma — ez most már átalánosan elfogadott tény — valóban négy kontinens mozgal­ma. (Tanjug) . ­ Pótvizsgáznak a svédek 17 ÉVVEL EZELŐTT egy nyugat-európai vonatkozású összegezésünk azt állapítot­ta meg, hogy úgyszólván minden nyugat-európai országban bombák robbannak, barrikádok emelked­nek. A politikai-társadalmi harcok ilyen kiélezett formáit legtöbbször nemzeti ellentétek robbantották ki. De a kiváltó okok között volt a vidéki önkormányzat miatti harc (Olaszország), a vallási ellentét (Nagy-Britannia, pontosabban Észak-Írország) stb. Ezekben a feszültséggel teli napokban Stock­holmban egy kidöntésre ítélt fa meg­mentése érdekében emeltek­ barri­­kádokat. A megfigyelő ebbe­n an­nak jelét látta, hogy Európa leg­magasabb életszínvonalú, a társa­dalmi juttatást magas szintre eme­lő jóléti társadalomban élő svédek figyelmét nem terelték más a pil­lanatnyi helyzetben időszerűbbnek, égetőbbnek tűnő dolgok, és így nálunk előbb jelentkezhettek a ké­sőbb mind jobban előtérbe kerülő, a környezetvédelem gyűjtőnévvel jelölt problémák. Mégis bizonyos csalódást okozott, amikor ez a környezetvédelmi problémakör elsőrendű politikai je­lentőségű lett, döntően befolyásol­ta az 1976. évi választásokat. Eze­ken a választásokon ugyanis a szociáldemokraták vereségében lé­nyeges szerepet kapott a centris­ták hangos propagandakampánya az atomerőművek és általában az atomenergia felhasználása ellen. A csalódás oka az volt, hogy a kom­mentárok több politikai érettséget vártak a svédektől, semhogy egy nyilvánvalóan illúzióból táplálko­zó — hiszen az emberiség nem mondhat le az atomerőről — poli­tikai programot szerephez juttat­hatnak egy 44 éve kormányzó párt megdöntésében. Hiszen a szociál­demokratáknak nemcsak a jóléti társadalmat, a társadalmi bizton­ságot, magas életszínvonalat kö­szönhették, hanem ennek alapját, a tudatosan megteremtett svéd gaz­daságot is, a kivitel felé irányuló munkaigényes iparágakat, a kiváló minőségű acélipart, a világterme­lés egyharmadát adó csapágygyár­tást, a világ második helyén álló hajóépítést, az autó-, műszer- stb. gyártást. A SZOCIÁLDEMOKRATÁK vá­lasztási VERESÉGE okozta csa­lódást követő első elemzések per­sze gyorsan kimutatták, hogy a környezetvédelmi jelszavak csak azért kaphattak nagyobb politikai súlyt, mert megjelenési formáját adták a svédekben érlelődő szoron­gásoknak. A szorongás igazi for­rása viszont az egész világon ilyen vagy olyan formában végigsöprő megrázkódtatás volt, annak tudato­sodása — elsősorban az első kő­olajválság következtében —, hogy a jóléti társadalom milyen ingatag alapra épült. A bizonytalanság, szo­rongás nagyon is konkrét formát kapott a világgazdaságon végig­söprő válság napjaiban, így aztán a svédek is azért bizonytalanodtak el, azért fordítottak hátat nem egy politikai pártnak, hanem egy egész koncepciónak, amelynek 44 év alatt annyit köszönhettek, mert tanács­talanul szemben találták magukat a gazdasági válsággal. Miután 1950 és 1974 között a kapitalista világ minden gazdasági pangása elkerül­te őket és nemzeti termelésük évi 3,4—5,5 százalékkal nőtt, 1974— 1976-ban Svédországban is érezhe­tővé lett a gazdasági válság, olyany­­nyira, hogy 1976-ban a nemzeti ter­melés 3,6, az ipari termelés 4,5, sőt, a beruházások 17 százalékkal csök­kentek. Ehhez még hozzá kell tenni: a svéd jóléti társadalomnak voltak olyan kísérőjelenségei, amelyekről a nyugodt napokban nem vettünk tudomást. Svédországban a részvé­nyek 86 százaléka a lakosság 2,6 szá­zalékának kezében van, és a nyu­gat-európai 181­—30 százalékos ál­lamosítással szemben .Svédország­ban mindössze 5—6 százalékos volt az államosítás. Így aztán elképzel­hető, hogy a szociáldemokraták ve­reségéhez a svédek bizonytalansá­ga, „próbáljunk valami mást, hátha az megoldást hoz” hangulata mel­lett hozzájárult bizonyos megerő­södött gazdasági körök meggyőző­dése, hogy éppen a jóléti társada­lom bizonyos vívmányainak lefa­ragásával kell megbirkózni a vál­sággal, és ennek érdekében meg­próbálták megzabolázni a svéd nyugtalanságot. Az sem mellékes mozzanat, hogy a szociáldemokra­ták nem tudtak semmit szembeállí­tani ezzel a hangulattal, még csak koncepciójuk sem volt nemcsak a következő lépés megtételére, ha­nem még a válság is fölkészület­lenül, a megoldás gondolata nél­kül érte őket. A SZOCIÁLDEMOKRATÁK VE­RESÉGÉT OKOZÓ párti koalíció nem tudott mit kezdeni a győze­lemmel. Módja sem volt arra, hogy a szociáldemokraták évtizedekig si­keres és kikerekített koncepciója helyébe valami mást állítson. A gazdasági válság, amelynek elősze­le elegendő volt a svédek elbizony­talanításához, súlyosbodott, tavaly már 9,5 százalékos volt az inflá­ció és 3,5 százalékos a munkanél­küliség. A magántulajdon sérthe­tetlenségére és szabadságára eskü­dő polgári pártok nagyobb szabá­sú államosításra kényszerültek két év alatt, mint a szociáldemokraták egész addig. A tehetetlenség beis­merésének külső indítéka volt, hogy Thorbjörn Fälldinben, a cent­risták vezetőjében volt annyi be­csület, hogy bevallotta: illúzió volt meghirdetett atomenergiaellenes politikája és lemondott. Az ország egyszerre nemcsak megoldásra képes koncepció, ha­nem kormányzásra alkalmas koalí­ció nélkül maradt. Ennek eredmé­nye volt a világtörténelemben úgy­szólván egyedülálló és csak Svéd­országban lehetséges eset,­­többek között azért, mert az alkotmány szerint a kormány megbuktatásá­hoz az kell, hogy a képviselőknek több mint fele ellene szavazzon) olyan párt alakított egymaga kor­mányt, amely a képviselőknek alig több mint egytizedével, 39 képvi­selővel rendelkezik a 349 tagú par­lamentben. A MAI PARLAMENTI VÁ­LASZTÁSOKON pótvizsgáznak a svédek. A szociáldemokraták ve­reségében szerephez jutó illúziók és az azóta eltelt három esztendő keserű tapasztalatai alapján kell eldönteniük, kire bízzák az ország kormányzását. Az alapvető kérdés, hogy a szociáldemokraták vagy a polgári pártok koalíciója alakít-e kormányt. Legvalószínűbb, hogy a szociáldemokraták visszakerülnek a kormány élére, csak az a kérdés, hogy egyedül-e, vagy koalícióban. Az utóbbira két lehetőség adód­hat: az egyik a Baloldali Párt, a kommunisták bevonása, ha azok megszerzik a mandátumhoz szük­séges 4 százaléknyi szavazatot, vagy a liberális Néppárt, amelynek ve­zetője, Ola Ullsten miniszterelnök­ként egy év alatt mégiscsak fel­mutathat bizonyos sikereket. A mai szavazáson már eldől, hogy a svédek milyen lehetőség mellett döntöttek. BÁLINT István Stockholm: Szökőkút a belvárosban A legell­s egyoltab­b nép PETŐFI VERSÉT PARAFRA­­ZÁLVA mondhatnánk, hogy Kurdisztán újra csendes, el­zúgtak forradalmai... és szabad­ságát nem vívta ki. Az iráni kurd harcosok, a pesmergák (a halált megvetők) majd három hétig tar­tó ellenállás után feladták utolsó támpontjukat, az iraki határ kö­zelében fekvő Sardasht városkát. Abdul Rahman Ghaszemlu és Eze­­din Hosszeini sejül­, az Iráni Kurd Demokrata Párt vezetői fegyveres híveikkel visszavonultak a hegyek­be, hogy gerillaharccal folytassák küzdelmüket autonómiát követel­ve 6 millió iráni s kurdnak. Ismét a költőt idézzük­, hogy ez az „elfe®yott, a legelhagyottabb minden népek között” mindeddig nem tudott hazát teremteni, nem­zetté válni, jóllehet több mint fél évszázada vívja szabadságharcát a Törökország, Irak, Irán és Szíria között feldarabolt Kurdisztán 20 milliós népe. Egyszer, csak rövid időre sike­rült 1946 januárjában Mehabad fő­várossal Kurd Köztársaságot te­remteniük, amelyet 1947 decembe­rében a sah, angol segédlettel, vér­be fojtott.­ Két évtized múltával, 1967-ben másfél évig tartó gerilla­háborút vívtak az iráni kurdok a sah korszerűen felfegyverzett ka­tonaságával szemben , aminthogy most is amerikai gyártmányú tan­kokkal és Phantom repülőgépekkel kellett szembeszállniuk Mehabad környékén. A felkelőknek akkor nemcsak a sah katonáival kellett küzdeniük. Az iraki (mintegy 3,5 milliónyi) kurd törzsek vezére, a legendás hírű Barzani is segített Teheránnak elfojtani iráni testvé­rei felkelését. Barzani, ez a sha­­kespeare-i tragédiákba illő alak mindenkivel hajlandó volt, elvte­lenül is, szövetkezni népe szabad­ságáért. Teherán fegyverküldemé­nyei ellenében elfogadta Szulejman Muinit, az iráni kurdok vezérét, és levágott fejét gyolcsba kötve meg­küldte a sálinak, valamint rendőr­kézre juttatta a Kurd Demokrata Párt harcos tagjai. Barzanit szö­vetségesei azonban csak addig se­gítették, amíg szükségük volt rá, és csak mérsékelten támogatták, nehogy megerősödjön. Végül cser­benhagyva, száműzetésben halt meg ez év tavaszán. LEHET, HOGY BARZANI Bu­kásán, a ,,szövetségesek” önzésén és árulásán okulva, az iráni kur­dok csakis magukban bízva indul­tak ezúttal harcba önkormányza­tukért. A Kurd Demokrata Párt, amely a sah elleni küzdelemben hatásosan támogatta Khomeinit, „birtokba vette” a s kurdok lakta te­rületet. Rohammal bevették a ka­szárnyákat és a zsákmányolt fegy­verrel felszereltek mintegy 30 000 pesmergát. A kurd vezetők egyút­tal hangsúlyozottan kiemelték, nem kívánnak kiszakadni Iránból, az ország keretében szeretnék megva­lósítani önkormányzatukat „min­den kurdiakta területen, tekintet­be véve a történelmi, földrajzi és gazdasági tényezőket, valamint a lakosság többségének kinyilvánított akaratát”. Gyakorlatilag sincs le­hetőségük független állam alakí­tására, hisz szegény és kietlen hegyvidéküknek nincs kijárata a tengerre, és ellenséges hatalmak közé van ékelve. Ismeretes, hogy Iránban a kurdok a legszegényeb­bek, az átlagjövedelem személyen­ként alig éri el az évi 150 dol­lárt. A Kurd Demokrata Párt javasla­ta szerint önkormányzatuknak a közigazgatásra és a tartományi jel­legű gazdaságra kellene kiterjed­nie. Fennhatalmuk alá tartoznának a karhatalmi szervek, míg ugyan­akkor a teheráni központi kormány hatáskörében maradna a hadügy, a külpolitika, az állami bank és a nagy beruházások távlati tervezé­se. Ezeket a javaslatokat Khomei­ni sose méltatta válaszra. Hasszani ajatollah pedig a török lakosságot fegyverezte fel a kurdok ellen. A KURD DEMOKRATA PÁRT POLITIKÁBAN jártas, sőt, fon­dorlatosnak ismert főtitkára, Gha­szemlu mégis rosszul mérte fel az erőviszonyokat. Azt remélte, hogy a hadsereg nem harcol majd el­lenük, mert a sah szolgálatában ré­szese volt a vérontásnak és nem mutatott­ hajlandóságot csendőri szerep betöltésére. A hadsereg va­lójában „semleges” volt, ezért Kho­meini vette át a főparancsnoksá­got augusztus 17-én, és elrendelte, 24 óra alatt számolják fel a kurd felkelést. Ha nem is egy nap alatt, de teljesítette a főpap parancsát. A kurd vezetők hiába vártak se­gítséget a különböző színezetű el­lenzéktől is, amely támogatta a kurdok önkormányzati követelését. Miután általános támadás indult az ellenzék ellen, a baloldali népi fedam­ok és a liberális polgári de­mokratikus front résziben vagy egészben illegalitásba kényszerült, így segítségük is elmaradt. Lehet, hogy Barzani sorsán okul­va az iráni kurd vezetőknek ke­vesebbel is be kellett volna érni­ük, és elfogadniuk a kormány ál­tal felkínált felemás kulturális és közigazgatási autonómiát. Hiszen éppen a most illegalitásba szorult Ghaszemla, iraki emigrációja ide­jén, 1974-ben ugyancsak javasolta Barzanina­k, hogy fogadja e­l a Bagdad által felkínált, habár elég­telennek tartott önkormányzati ja­vaslatot azzal a meggondolással, hogy a továbbiakban fokozatosan küzdjön kiterjesztéséért. Khomeini kegyelmet hirdetett azoknak, akik leteszik a fegyvert, a Demokrata Párt vezetőit azonban árulóknak bélyegezte meg. Khalka­­li ajatollah rögtönítélő mozgóbíró­sága már működik Kurdisztánban. A MAGUKAT A HEGYEKBE be­vett kurd gerillák folytatják a har­cot. Ellenállásuk hosszan tartó lesz, mert Teherán a nemzetiségi kérdés megoldásának nem az egyedüli he­lyes útját választotta. STEINITZ Tibor TÖRÖKORSZÁGI A kurdlakta terület *1

Next