Magyar Szó, 1979. szeptember (36. évfolyam, 255-269. szám)
1979-09-16 / 255. szám
1979. szeptember 16., vasárnap MAGYAR SZÓ KÜLPOLITIKA шшвввтш. Négy Minins mozgalma AZ EL NEM KÖTELEZETTSÉG mozgalma — most már nyilvánvaló — négy kontinens mozgalmává terebélyesedett. Ez kinyilvánult Afrika legtekintélyesebb államférfiainak beszédéből is, márpedig ez a kontinens, amelynek 49 országa tagja az el nem kötelezettek családjának a mozgalmon belül nagy többséget képez. A fentiekről tanúskodik az a megkülönböztetett figyelem is, amit a három teljes jogú európai ország államfője, de mindenekelőtt Tito elnök beszédének tulajdonítottak. A havannai csúcsértekezleten a vendégeknek fenntartott helyek közül nyolcataz európai országokból érkezett képviselők foglaltak el. S hogy az el nem kötelezettség mozgalma a szó igazi értelmében négy kontinens mozgalma, ezt nyilvánvalóan megerősíti az a körülmény is, hogy a koordinációs bizottság tagjainak számát 36- ra növelték. Az el nem kötelezettség eszméjének kialakulása óta a mozgalom 1961-ben megtartott első belgrádi értekezletén keresztül a mostani havannai csúcsértekezletig az el nem kötelezettség politikája a már ismert elvekből, indul ki, amelyek az egyenlőségen, az egyenrangúságon, a belügyekbe való be nem avatkozáson, a viszályok békés úton való megoldásán, a nemzetközi békéért és biztonságért folytatott harcon alapulnak. Ebből ered az el nem kötelezettség filozófiájának a vonzóereje is, hisz ez a politika minden nép számára egyformán létfontosságú, tekintet nélkül arra, hogy melyik kontinensen élő népről van szó. Az el nem kötelezettség politikája nem csupán azért jött létre, hogy gondoskodjon a mozgalom tagállamairól. Az el nem kötelezettség elvei ugyanis átfogóak és a világ demokratikus átformálására irányulnak, egy olyan világ kialakítására, amelyben az ember nem retteg a háborútól, és az egyenrangúság alapján fog együttműködni másokkal, ez a világ tehát egy békésebb és jobb holnap világa. Az afrikai, az ázsiai és a latin-amerikai országokon kívül — e kontinensek egyes népei még ma is küzdenek nemzeti felszbadulásukért és függetlenségükért — a fenti elvek elfogadásának szükségességét mindinkább felismerik az európai államok is, így például az európai országoknak a kontinensük biztonsága érdekében kifejtett együttműködése és az a felismerésük, hogy az enyhülési folyamatot általánossá kell tenni, lényegében azt jelenti, hogy elfogadták az el nem kötelezett politika és mozgalom egyes elveit. Nem vitás ugyanis, hogy az erőpolitika alkalmazásának következményei egyformán érintenek mindenkit, így az el nem kötelezettség irányvonala kétségtelenül érezteti hatását. Tizenegy európai ország, részben teljes jogú tagállam, részben pedig vendég státusát élvező ország és valamennyien az igazságos célok valóra váltásáért kifejtett erőfeszítések, az együttműködés szilárd tényezőjét képezik, olyan tényezőt, amely egyesít, és amelyet nem lehet többé mellőzni. Az el nem kötelezettség mozgalma — ez most már átalánosan elfogadott tény — valóban négy kontinens mozgalma. (Tanjug) . Pótvizsgáznak a svédek 17 ÉVVEL EZELŐTT egy nyugat-európai vonatkozású összegezésünk azt állapította meg, hogy úgyszólván minden nyugat-európai országban bombák robbannak, barrikádok emelkednek. A politikai-társadalmi harcok ilyen kiélezett formáit legtöbbször nemzeti ellentétek robbantották ki. De a kiváltó okok között volt a vidéki önkormányzat miatti harc (Olaszország), a vallási ellentét (Nagy-Britannia, pontosabban Észak-Írország) stb. Ezekben a feszültséggel teli napokban Stockholmban egy kidöntésre ítélt fa megmentése érdekében emeltek barrikádokat. A megfigyelő ebben annak jelét látta, hogy Európa legmagasabb életszínvonalú, a társadalmi juttatást magas szintre emelő jóléti társadalomban élő svédek figyelmét nem terelték más a pillanatnyi helyzetben időszerűbbnek, égetőbbnek tűnő dolgok, és így nálunk előbb jelentkezhettek a később mind jobban előtérbe kerülő, a környezetvédelem gyűjtőnévvel jelölt problémák. Mégis bizonyos csalódást okozott, amikor ez a környezetvédelmi problémakör elsőrendű politikai jelentőségű lett, döntően befolyásolta az 1976. évi választásokat. Ezeken a választásokon ugyanis a szociáldemokraták vereségében lényeges szerepet kapott a centristák hangos propagandakampánya az atomerőművek és általában az atomenergia felhasználása ellen. A csalódás oka az volt, hogy a kommentárok több politikai érettséget vártak a svédektől, semhogy egy nyilvánvalóan illúzióból táplálkozó — hiszen az emberiség nem mondhat le az atomerőről — politikai programot szerephez juttathatnak egy 44 éve kormányzó párt megdöntésében. Hiszen a szociáldemokratáknak nemcsak a jóléti társadalmat, a társadalmi biztonságot, magas életszínvonalat köszönhették, hanem ennek alapját, a tudatosan megteremtett svéd gazdaságot is, a kivitel felé irányuló munkaigényes iparágakat, a kiváló minőségű acélipart, a világtermelés egyharmadát adó csapágygyártást, a világ második helyén álló hajóépítést, az autó-, műszer- stb. gyártást. A SZOCIÁLDEMOKRATÁK választási VERESÉGE okozta csalódást követő első elemzések persze gyorsan kimutatták, hogy a környezetvédelmi jelszavak csak azért kaphattak nagyobb politikai súlyt, mert megjelenési formáját adták a svédekben érlelődő szorongásoknak. A szorongás igazi forrása viszont az egész világon ilyen vagy olyan formában végigsöprő megrázkódtatás volt, annak tudatosodása — elsősorban az első kőolajválság következtében —, hogy a jóléti társadalom milyen ingatag alapra épült. A bizonytalanság, szorongás nagyon is konkrét formát kapott a világgazdaságon végigsöprő válság napjaiban, így aztán a svédek is azért bizonytalanodtak el, azért fordítottak hátat nem egy politikai pártnak, hanem egy egész koncepciónak, amelynek 44 év alatt annyit köszönhettek, mert tanácstalanul szemben találták magukat a gazdasági válsággal. Miután 1950 és 1974 között a kapitalista világ minden gazdasági pangása elkerülte őket és nemzeti termelésük évi 3,4—5,5 százalékkal nőtt, 1974— 1976-ban Svédországban is érezhetővé lett a gazdasági válság, olyanynyira, hogy 1976-ban a nemzeti termelés 3,6, az ipari termelés 4,5, sőt, a beruházások 17 százalékkal csökkentek. Ehhez még hozzá kell tenni: a svéd jóléti társadalomnak voltak olyan kísérőjelenségei, amelyekről a nyugodt napokban nem vettünk tudomást. Svédországban a részvények 86 százaléka a lakosság 2,6 százalékának kezében van, és a nyugat-európai 181—30 százalékos államosítással szemben .Svédországban mindössze 5—6 százalékos volt az államosítás. Így aztán elképzelhető, hogy a szociáldemokraták vereségéhez a svédek bizonytalansága, „próbáljunk valami mást, hátha az megoldást hoz” hangulata mellett hozzájárult bizonyos megerősödött gazdasági körök meggyőződése, hogy éppen a jóléti társadalom bizonyos vívmányainak lefaragásával kell megbirkózni a válsággal, és ennek érdekében megpróbálták megzabolázni a svéd nyugtalanságot. Az sem mellékes mozzanat, hogy a szociáldemokraták nem tudtak semmit szembeállítani ezzel a hangulattal, még csak koncepciójuk sem volt nemcsak a következő lépés megtételére, hanem még a válság is fölkészületlenül, a megoldás gondolata nélkül érte őket. A SZOCIÁLDEMOKRATÁK VERESÉGÉT OKOZÓ párti koalíció nem tudott mit kezdeni a győzelemmel. Módja sem volt arra, hogy a szociáldemokraták évtizedekig sikeres és kikerekített koncepciója helyébe valami mást állítson. A gazdasági válság, amelynek előszele elegendő volt a svédek elbizonytalanításához, súlyosbodott, tavaly már 9,5 százalékos volt az infláció és 3,5 százalékos a munkanélküliség. A magántulajdon sérthetetlenségére és szabadságára esküdő polgári pártok nagyobb szabású államosításra kényszerültek két év alatt, mint a szociáldemokraták egész addig. A tehetetlenség beismerésének külső indítéka volt, hogy Thorbjörn Fälldinben, a centristák vezetőjében volt annyi becsület, hogy bevallotta: illúzió volt meghirdetett atomenergiaellenes politikája és lemondott. Az ország egyszerre nemcsak megoldásra képes koncepció, hanem kormányzásra alkalmas koalíció nélkül maradt. Ennek eredménye volt a világtörténelemben úgyszólván egyedülálló és csak Svédországban lehetséges eset,többek között azért, mert az alkotmány szerint a kormány megbuktatásához az kell, hogy a képviselőknek több mint fele ellene szavazzon) olyan párt alakított egymaga kormányt, amely a képviselőknek alig több mint egytizedével, 39 képviselővel rendelkezik a 349 tagú parlamentben. A MAI PARLAMENTI VÁLASZTÁSOKON pótvizsgáznak a svédek. A szociáldemokraták vereségében szerephez jutó illúziók és az azóta eltelt három esztendő keserű tapasztalatai alapján kell eldönteniük, kire bízzák az ország kormányzását. Az alapvető kérdés, hogy a szociáldemokraták vagy a polgári pártok koalíciója alakít-e kormányt. Legvalószínűbb, hogy a szociáldemokraták visszakerülnek a kormány élére, csak az a kérdés, hogy egyedül-e, vagy koalícióban. Az utóbbira két lehetőség adódhat: az egyik a Baloldali Párt, a kommunisták bevonása, ha azok megszerzik a mandátumhoz szükséges 4 százaléknyi szavazatot, vagy a liberális Néppárt, amelynek vezetője, Ola Ullsten miniszterelnökként egy év alatt mégiscsak felmutathat bizonyos sikereket. A mai szavazáson már eldől, hogy a svédek milyen lehetőség mellett döntöttek. BÁLINT István Stockholm: Szökőkút a belvárosban A legells egyoltabb nép PETŐFI VERSÉT PARAFRAZÁLVA mondhatnánk, hogy Kurdisztán újra csendes, elzúgtak forradalmai... és szabadságát nem vívta ki. Az iráni kurd harcosok, a pesmergák (a halált megvetők) majd három hétig tartó ellenállás után feladták utolsó támpontjukat, az iraki határ közelében fekvő Sardasht városkát. Abdul Rahman Ghaszemlu és Ezedin Hosszeini sejül, az Iráni Kurd Demokrata Párt vezetői fegyveres híveikkel visszavonultak a hegyekbe, hogy gerillaharccal folytassák küzdelmüket autonómiát követelve 6 millió iráni s kurdnak. Ismét a költőt idézzük, hogy ez az „elfe®yott, a legelhagyottabb minden népek között” mindeddig nem tudott hazát teremteni, nemzetté válni, jóllehet több mint fél évszázada vívja szabadságharcát a Törökország, Irak, Irán és Szíria között feldarabolt Kurdisztán 20 milliós népe. Egyszer, csak rövid időre sikerült 1946 januárjában Mehabad fővárossal Kurd Köztársaságot teremteniük, amelyet 1947 decemberében a sah, angol segédlettel, vérbe fojtott. Két évtized múltával, 1967-ben másfél évig tartó gerillaháborút vívtak az iráni kurdok a sah korszerűen felfegyverzett katonaságával szemben , aminthogy most is amerikai gyártmányú tankokkal és Phantom repülőgépekkel kellett szembeszállniuk Mehabad környékén. A felkelőknek akkor nemcsak a sah katonáival kellett küzdeniük. Az iraki (mintegy 3,5 milliónyi) kurd törzsek vezére, a legendás hírű Barzani is segített Teheránnak elfojtani iráni testvérei felkelését. Barzani, ez a shakespeare-i tragédiákba illő alak mindenkivel hajlandó volt, elvtelenül is, szövetkezni népe szabadságáért. Teherán fegyverküldeményei ellenében elfogadta Szulejman Muinit, az iráni kurdok vezérét, és levágott fejét gyolcsba kötve megküldte a sálinak, valamint rendőrkézre juttatta a Kurd Demokrata Párt harcos tagjai. Barzanit szövetségesei azonban csak addig segítették, amíg szükségük volt rá, és csak mérsékelten támogatták, nehogy megerősödjön. Végül cserbenhagyva, száműzetésben halt meg ez év tavaszán. LEHET, HOGY BARZANI Bukásán, a ,,szövetségesek” önzésén és árulásán okulva, az iráni kurdok csakis magukban bízva indultak ezúttal harcba önkormányzatukért. A Kurd Demokrata Párt, amely a sah elleni küzdelemben hatásosan támogatta Khomeinit, „birtokba vette” a s kurdok lakta területet. Rohammal bevették a kaszárnyákat és a zsákmányolt fegyverrel felszereltek mintegy 30 000 pesmergát. A kurd vezetők egyúttal hangsúlyozottan kiemelték, nem kívánnak kiszakadni Iránból, az ország keretében szeretnék megvalósítani önkormányzatukat „minden kurdiakta területen, tekintetbe véve a történelmi, földrajzi és gazdasági tényezőket, valamint a lakosság többségének kinyilvánított akaratát”. Gyakorlatilag sincs lehetőségük független állam alakítására, hisz szegény és kietlen hegyvidéküknek nincs kijárata a tengerre, és ellenséges hatalmak közé van ékelve. Ismeretes, hogy Iránban a kurdok a legszegényebbek, az átlagjövedelem személyenként alig éri el az évi 150 dollárt. A Kurd Demokrata Párt javaslata szerint önkormányzatuknak a közigazgatásra és a tartományi jellegű gazdaságra kellene kiterjednie. Fennhatalmuk alá tartoznának a karhatalmi szervek, míg ugyanakkor a teheráni központi kormány hatáskörében maradna a hadügy, a külpolitika, az állami bank és a nagy beruházások távlati tervezése. Ezeket a javaslatokat Khomeini sose méltatta válaszra. Hasszani ajatollah pedig a török lakosságot fegyverezte fel a kurdok ellen. A KURD DEMOKRATA PÁRT POLITIKÁBAN jártas, sőt, fondorlatosnak ismert főtitkára, Ghaszemlu mégis rosszul mérte fel az erőviszonyokat. Azt remélte, hogy a hadsereg nem harcol majd ellenük, mert a sah szolgálatában részese volt a vérontásnak és nem mutatott hajlandóságot csendőri szerep betöltésére. A hadsereg valójában „semleges” volt, ezért Khomeini vette át a főparancsnokságot augusztus 17-én, és elrendelte, 24 óra alatt számolják fel a kurd felkelést. Ha nem is egy nap alatt, de teljesítette a főpap parancsát. A kurd vezetők hiába vártak segítséget a különböző színezetű ellenzéktől is, amely támogatta a kurdok önkormányzati követelését. Miután általános támadás indult az ellenzék ellen, a baloldali népi fedamok és a liberális polgári demokratikus front résziben vagy egészben illegalitásba kényszerült, így segítségük is elmaradt. Lehet, hogy Barzani sorsán okulva az iráni kurd vezetőknek kevesebbel is be kellett volna érniük, és elfogadniuk a kormány által felkínált felemás kulturális és közigazgatási autonómiát. Hiszen éppen a most illegalitásba szorult Ghaszemla, iraki emigrációja idején, 1974-ben ugyancsak javasolta Barzaninak, hogy fogadja el a Bagdad által felkínált, habár elégtelennek tartott önkormányzati javaslatot azzal a meggondolással, hogy a továbbiakban fokozatosan küzdjön kiterjesztéséért. Khomeini kegyelmet hirdetett azoknak, akik leteszik a fegyvert, a Demokrata Párt vezetőit azonban árulóknak bélyegezte meg. Khalkali ajatollah rögtönítélő mozgóbírósága már működik Kurdisztánban. A MAGUKAT A HEGYEKBE bevett kurd gerillák folytatják a harcot. Ellenállásuk hosszan tartó lesz, mert Teherán a nemzetiségi kérdés megoldásának nem az egyedüli helyes útját választotta. STEINITZ Tibor TÖRÖKORSZÁGI A kurdlakta terület *1