Magyar Szó, 1979. december (36. évfolyam, 344-359. szám)
1979-12-23 / 351. szám
24 „ötvenhárom éves, vígkedélyű, fiatalosan mozgó, gesztenyebarna varrónő vagyok. Komoly férfi ismeretségét keresem. Jelige: Türelem.:* — Ezzel a szöveggel jelent meg a Magyar Szóban az Ismerkedjünk rovatban 1960 derekén az egyik első hirdetés. A Jeligére Baranyából Szabó József mechanikus válaszolt és ismeretséget kötött Boross Gyevi Annával, zentai származású varrónővel. Az ismeretségből házasság lett, ez volt az első házasságkötés a Magyar Szó útján. Felvételünkön az újnár látható 1960-ban Szabó József laskói lakos háza előtt. A napokban felkerestük Saskón az említett családot, sajnos Szabó József már nincs az élők sorában, 1967-ben, hét évi boldog házasság után meghalt. Felesége Anna még a mai napon is jó egészségnek örvend és őrzi a házasságkötés emlékeit. T. L. 35 ÉVES MAGYAR SZÓ 1979. december 23., vasárnap Mindent megfrt az újságíró? Eredetileg nem újságírónak, hanem költőnek készültem. Mint ahogy általában a fiatalok szokták, a tollforgatást a versfaragással kezdtem. Amikor már úgy éreztem, lehettem vagy tizenhat éves, hogy „maradandókat” alkotok, a szerintem legeslegjobbikát elküldtem az Ifjúság Szava szerkesztőségének. Postafordultával (1951. február 7-én) meg is jött rá a válasz. És nem is akárki, hanem Fehér Ferenc személyesen írta. Többek között azt, hogy ......tetszik, hogy egyszerű, népies hang árad a sorokból ... nem használhatjuk... de szerintünk érdemes továbbra is...” Mondanom se kell hogy alkotási lázam erősen lekókadt. De mert az írás valahogy csakhiányzott, ráfanyalodtam a próza- ra. Vagy egy évre rá ismét az Ifjúság Szavának elküldtem az egyik terjedelmes elbeszélésemet. De ] most már óvatosságból álnév alatt. És megjelent. Azóta „prózai” vagyok. Egyébként verseimmel utólag óriási sikert arattam. Két lányom, amikor néhány éve felfedezte őket, hétszámra fennhangon olvasta, s közben csak úgy dőltek a kacagástól. Az újságírás alapvető tudnivalóit az ötvenes évek végén Mészáros Zakariástól, aki ma a 7 Nap főszerkesztője, majd néhány évre rá, amikor a Magyar Szóhoz szegődtem el újságíróinasnak, a „pipástól”, Véber Lajos főszerkesztőmtől tanultam el. — Mindent megír az újságíró? — kérdezték már számtalanszor tőlem. — Nem — válaszoltam mindig egyértelműen. — Például, mit nem? — csaptak le rám rendszerint. Mivel rendhagyó írásról van szó, amikor az újságíró kivételesen önmagáról ír néhányat elmondok: ooo bajgatás,, kiabálás, sikoltozás. Segítség! Segítség! A délutáni álom és a gyógyszerek bódulatából ébredő betegek, közöttük jómagam is, tántorogva tódulnak ki a folyosóra. A kórház ügyeletes orvosai és ápolói lóhalálában érkeznek. Illendőség ide, illendőség oda, ki ahogy bír, törtet be utánuk abba a kórterembe, ahonnan a kétségbeesett segélykiáltások hangzanak. ■ Van is mit látnunk. Az ágyak tetején a szálba tíz-egynéhány nőbetege sikoltozva táncolt. Hogy mi történt? Mindössze anynyi, hogy egy egér belopta magát a kórterembe. Partvisokkal és seprűkkel felfegyverkezett doktor urak, a bátrabb ápolónők, meg mi jó néhányan, járóképes betegek vagy fél óráig üldöztük, mire sikerült elcsípni. Megírni az ember az ilyesmit annál az egyszerű oknál fogva nem írja meg, mert egy nyavalyás egér miatt mégsem lehet lejáratni, nevetség tárgyává tenni egy köztiszteletnek örvendő intézményt. poo A közelmúltban padlószőnyeget szándékoztunk vásárolni. Hosszas keresgélés után egy zentai üzletben találtunk is megfelelőt. Megkértem a pultnak támaszkodó, erősen unatkozó kiszolgálót, rajtunk kívül más nem volt az üzletben, hogy legyen szíves, hajtsa szét. Mire ő: Miért, így összetekerve, tán nem látja?! — Látni, látom, de azért amúgy — próbáltam érvelni, de ő közbevágott: — A színe meg a minősége így, meg amúgy is ugyanaz! Ha mással teszi ezt, „irgalmatlanul” kipellengérezem. Vallván, azonban, hogy egy újságíró a sérelmét ne a lap hasábjain keresztül orvosolja, messzemenően kerülve a személyeskedési árnyalatának még az esetleges lehetőségét is, egy szót sem írtam az esetről. A belügyi osztály dolgozóinak segítségével készítettem egy riportot a közúti forgalomról. Az egyik műszaki-iag hibás személygépkocsit vezetőjével együtt lefényképeztem. A büntetést az 50 körüli „jól öltözött úriember” szó nélkül kifizette. Utána azonban cibálni kezdte a kabátom ujját: — Mondja, maga nős? — Az. — Én is. — örülök neki. — De az a nő, ott a kocsiban, szóval akivel együtt lefényképezett, az nem a feleségem, mert én most tulajdonképpen nem itt vagyok, ahol vagyok, hanem Szabadkán ... És de ez a kép az újságban megjelenik ... hát nem érti?! Megértettem. A felvétel „véletlenül” nem sikerült. Elvégre rajtam ne múljék egy család boldogsága. ooo Szülővárosom, Zenta fennállásának 750. évfordulója alkalmából nagy ünnepség volt, számos magas rangú vendég is részt vett rajta. Többek között a vajdasági kormány elnöke is. Egy- s magában, mi több, sofőr nélkül, érkezett. Szokásához híven a városháza tanácstermébe vivő lépcsősornak ruganyos léptekkel iramodott neki. I — Ember, álljon meg! — intette le I a portásfülke előtt mindenre ébren fi-i gyelő tányérsapkáé. I — Mi a baj? — kérdezte kissé meg- I lepődve. — Baj az nincs. De hát nem látja, hogy új — mutatott a bejárattól az I emeletre kanyargó piros futószőnyegre. — Hát muszáj ezen menni? Milyen lesz, de mindenki összevissza tapossa, mire a vendégek jönnek? — Igaza van — bólintott rá nagy komolyan, most már a szőnyeg mellett igyekezett az emeleten levő díszbe öltözött tanácsterem felé. — Tudja maga azt, hogy ő az egyik legmagasabb rangú vendégünk? — kérdeztem kajánkodva a portástól. — Nem én. De hát akkor miért nem szólt? Elvégre szóból ért az ember. KERESZTÉNYI József Keresztényi József r él-e még a Farkas Pali? Most, utólag kell tőle elnézést kérnem, amiért a múlt héten azzal kezdtem a telefonbeszélgetést, aki bimdai kirendeltségünk egykori vezetőjével, él-e még a Farkas Pali? És amikor a minap beléptem annak a háború előtti tömeglakásos háznak az udvarába, ahol tudtommal mindig is lakott, azt a fürge mozgású Farkas Pált pillantottam meg, akit 30 esztendeje ilyennek ismerek. Korát meghazudtoló élénkséggel barkácsolt valami polcot. Már a szobában ültünk, amikor lekerült férjéről az elmaradhatatlan micisapka, s ámulva néztem, hogy a 72 éves embernek alig akad néhány őszbe forduló hajszála. Pedig az élet, kora gyermekéveitől, nem neki találta ki a kalácsot. — Szabad Vajdaságot hoztak a gyárba 1944 telén. Emlékszem, tele volt hadijelentésekkel, nagy érdeklődéssel olvastuk az ország felszabadításáért folytatott csatákról szóló írásokat. Aztán egykettőre ezt is terjeszteni kezdtem a gyárban. Tíz példányt adtam el belőle rendszeresen. Engem bíztak meg vele, mert már hosszú éveken át én terjesztettem a Hidat is illegálisan a Bohn-féle tégla- és cserépgyárban. Egyszer aztán, valamikor 1945-ben Kikándon járt az akkori Szabad Vajdaság élgárdája, ha jól emlékszek, egy külsőn oldalt készítettek városunkról. Kijöttek a téglagyárba is. Engem kerestek. A főszerkesztő jött oda hosszú léptekkel, éppen akkor raktam mag a talicskát téglával és akasztottam a nyakamba a hámot, amely megkönnyítette valamelyest a teher cipelését. Bemutatkozott és azt mondta, hogy a városi komitétban érdeklődtek irántam, és engem javasoltak a Szabad Vajdaság itteni külső munkatársinak. — Magyarázták, hogy mi lenne a tudósítói feladatom. Vonakodtam tőle, mert hát csak öt elemit végeztem. Aztán csak elvállaltam, és pár nap múlva küldték is az első fizetésit, őszintén bevallom, hogy amikor már tudósítói minősítésben jártam Észak- és Közép- Bánát öt járásának falvait mag városait, sokszor úgy éreztem, az a 250 kilóval megrakott hámos talicska könnyebb volt mint a lap- tudósítás. — Rajtam kívül Bánátban akkor még csak Lukó András, Kiss Sulman Teréz meg Laki Mihály tevékenykedett. Sokfelé el kellett jutni. Egyszer üzenet érkezett — s ez már tíz évvel később volt —, hogy Tordán készítsek elő egy élőújságot. Éppen amikor kiértem, hallom, hogy a plébános felpofozta a kántort. Kötelességemnek tartottam behívatni a papot a községházára. Nagyon megszeppenve mesélte el a történteket. Később kiértek az újságírók Újvidékről, s felolvastam a belpolitikai rovat szerkesztőjének, hogy mit mondott a plébános, ő ezt még kiegészítette azzal, amit a községházán kiall lőtt és nagyon szépen megírtam. Az volt a címe, hogy Pofon. Jól megjegyeztem, úgy kezdődött: a Pofon, amely egy kicsit az egész falunak is szól, aznap reggel csattant el, amikor Tordán jártunk az élőújsággal... TÖRKÖLY István TIILA) Pénteken, Budapesten GYÁSZJELENTÉS 1979. december 21-én, váratlanul elhunyt Dr. Mirnics József a jugoszláv nemzetek és nemzetiségek jelenkori történetének rendes tanára, az újvidéki Bölcsészettudományi Kar Történettudományi Intézetének tagja. A tapasztalt és megbecsült oktató, a tekintélyes tudományos kutató, a sok kutatói tervmunkálat részvevője és a sokoldalú közéleti dolgozó és vezető, dr. Mirnics hirtelen elhunytéval olyan hiány keletkezett a Történettudományi Intézet munkájában, amelyet nehezen lehet pótolni. A Történettudományi Intézet dolgozói és munkatársai GYÁSZJELENTÉS Rövid betegség után, 1979. december 21-én, pénteken, Budapesten elhunyt Dr. Mimnics József az újvidéki Bölcsészettudományi Kar rendes tanára, a Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia levelező tagja. Mimics professzor halálával a Bölcsészettudomá- nyi Kar szorgalmas és tekintélyes oktatóját, tudományos kutatóját és közéleti dolgozóját veszítette el. A temetés időpontjáról később történik intézkedés. A Bölcsészettudományi Kar dolgozói és hallgatói GYÁSZJELENTÉS Pénteken, 1979. december 21-én, rövid és súlyos betegség után Budapesten elhunyt Dr. Mirnics József egyetemi tanár a Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia levelező tagja, tekintélyes történész, az újvidéki Bölcsészettudományi Kar rendes tanára. Dr. Mirnics halálával a Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia már tevékenységének kezdetén olyan tudóst veszített el, akire munkája során nagyon számított. A Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia