Magyar Szó, 1980. november (37. évfolyam, 302-329. szám)
1980-11-06 / 307. szám
14 DJURD D. REBI· Partizánvadászok A szabadságharc ellenségeinek különleges osztagai (i) A második világháború harmadik évében a fasiszta Németország és itteni csatlósai már olyan sok vereséget szenvedtek, hogy kénytelenek voltak felülvizsgálni az addig tévedhetetlennek hitt hadi, stratégiai és politikai lépéseiket. Nemcsak a keleti fronton elszenvedett vereségek, a szövetségeseknek Nyugat-Еигоца partjain való esedékes partraszállása s a kellemetlen olaszországi események késztették őket erre , amelyek legfőbb tengelyhatalmi partnerének a kapitulációját vetítették előre —, hanem az a tény is, hogy a német haditerv Jugoszlávia területén kudarcot vallott. Hitler stratégái ugyanis nem számoltak egy olyan mozgalommal, amely a partizán hadviselés körülményei között hatalmas erővé fejlődhetett, s a megszállt Európa szívében óriási szabad területtel rendelkezett. Épp ez a tény, az összefüggő, nagy szabad területek (amelyek közé Horvátországban például Kordun, Lika, valamint Gorski Kotár, Prokuplje, Zumberak, Isztria, a horvát tengermellék, Banija, Bosanska Krajina és Dalmácia egyes részei tartoztak) megoldhatatlan kérdések elé állította a megszállókat és csatlósaikat. Tudták ugyanis, hogy ezeken a szabad területeken új élet indul, hatóság létesül és a népfelszabadító mozgalom emberi, anyagi és erkölcsi ereje szinte kimeríthetetlen. Az ellenség tudta, hogy itt a háborús viszonyokhoz képest viszonylagos béke uralkodik, s ez külön erőt és távlatokat jelent a mozgalomban. Azonban mindezek a felismerések és az eddigi intézkedések ellenére a helyzeten nem lehetett lényegesen változtatni. Ez a tény védekező állásba kényszerítette az ellenséget, mert a szabad területekről, amelyeket nem ellenőrizhetett, indultak el a népfelszabadító egységek akciói és más meglepetésszerű támadásai. Nem mondhatnánk, hogy az ellenség nem kereste a módot arra, hogy veszélyeztesse majd megsemmisítse a partizán hátvédet. Azonban sem a betörési kísérletek, némely területek időnkénti átfésülése, sem a fegyveres egységek cirkálása, a büntető expedíciók, a falvak, tanyák és városok bombázása nem járt eredménnyel. A partizánok hátországi tevékenysége az áldozatok ellenére is tovább erősödött és bővült. VEZÉRKAP A „BANDÁK” FELSZÁMOLÁSÁRA Nem fér hozzá kétség, hogy az események ilyen fejleménye közvetlenül veszélyeztette a Reich globális érdekvédelmi tervének megvalósítását. Annak ellenére, hogy a több fronton is égetően szüksége volt minden rendelkezésre álló emberre, a megszálló kénytelen volt hatalmas erőket átvezényelni a jugoszláv hadszíntérre. Ezért Maximilian Weiks tábornaggyal az élén, aki a Balkánon székelő hadsereg főparancsnoka volt (hatáskörébe tartozott Jugoszlávia is) 1943. augusztus végén mintegy 600 000 katonával rendelkezett, közöttük majdnem 300 000 német, 75 000 bolgár, 14 000 magyar és 250 000 hazaáruló (usztasák, csetnikek, domobránok, fehér testőrgárdisták, Nedic- és Ljotic-pártiak stb.). Az ellenség tehát még igen erős lehetett, ha képes volt ekkora erőbevetésre. Akkortájt jelentős átszervezés alá vetették a Wehrmarktot és a többi hadászati célokat szolgáló testületet, például a hírszerző szolgálatot. A fasiszta hitleri vezetés csökönyösen ragaszkodott tételéhez: mindent védeni, bármilyen áron. S ezért nem változtatott az erők felosztásán. A német parancsnokság — érezve a szövetségesek inváziójának közvetlen veszélyét és a Vörös Hadsereg előretörésének lehetőségét Románián és Magyarországon át — azt hitte, hogy a támadások sorozatával véglegesen szétszórja és megsemmisíti a népfelszabadító erőket Jugoszláviában. Ezt a feladatot a 2. páncélos hadseregre bízták, amelyhez még három hadosztályt csatoltak. 1943. november 7- én a hadtest és a hadosztály-parancsnokok von Weiks vezette tanácskozásán részletesen kidolgozták a tervet, s már december első napjaiban hadmozdulatokat végeztek Kosovo, Sandžak, Kelet-Bosznia, Kordun, Banija, Közép- Dalmácia különböző vidékein, majd 1944 januárjában Közép- és Nyugat- Boszniában, Észak-Dalmáciában, Jakában, Gorski Kőtárban és a horvát tengermelléken. Még ezt megelőzően a megszállók — mondhatni a következő támadó hadműveletek bevezetőjeként — számos brutális tettet követtek el. 1943 közepe táján R. Luthers tábornok kiadott egy parancsot, amelyben az áll, hogy „mindenkit, aki részt vesz a Wehrmacht és az NDH elleni harcban, illetve aki ezt a harcot szóval vagy tettelt segíti, ítélet nélkül halálbüntetéssel sújtják”. Továbbá: „Halállal büntetendő az a személy is, aki bármilyen fegyvert, lőszert és robbanóanyagot rejteget. A községek, amelyek a partizánokat segítik, az épületek, amelyekben ilyen rejtet fegyvert találnak, a megsemmisítésre ítéltetnek”. A megszállók 1943-tól egészen a háború végéig számos bizonyítékát tették hazánk egész területén „új irányvonaluk” kegyetlenségének, hírszerző szolgálatuk és diverzáns-terrorista tevékenységük erősítésének. Ennek ellenére azonban, az, ami Horvátország, Ч R. Luthers tábornok 1942. november 1-étől a Wehrmacht horvátországi és boszniai parancsnoka volt először Szlavónbród, majd Szarajevó, Banjaluka, s ismét Szlavónbród, végül pedig Zágráb székhellyel. Még a Wehrmacht átszervezése után is, amikor megszüntették a horvátországi és boszniai parancsnokságot, R. Luthers megmaradt ezen a vidéken, mint, hadtestparancsnok. Az ő vezetésével folyt a IV. és V. ellenséges offenzíva és számos gaztett történt, különösen a Kozarán. Bosznia és Szlovénia némely vidékein történt, a mi védelmünk szempontjából igen tanulságos volt. 1943. október elején Zágrábban megalakították „a bandák felszámolásának vezérkarát”, amely Horvátország és Bosznia területén kitervezte, előkészítette és végrehajtotta a leszámoló akciókat azok ellen, akik szimpatizáltak és együttműködtek a népfelszabadító egységekkel, illetve azok tagjai voltak. Ennek a vezérkarnak a parancsnoka Kammerhoffer SS-tábornok volt (Himmler NDH-beli megbízottja) s parancsnoksága alá tartoztak az uisztása NDH állam rendőrségi erői s az e területen élő volksdeutsch és SS-alakulatok. Az akciók tekintetében pontosan meg voltak határozva az usztasák és a német megszállók közötti viszonyok, több írásos megegyezést kötöttek és rendeletet adtak ki. AZ USZTASÁK ÉS A NÉMETEK MEGEGYEZÉSE A maga részéről Hans Helm, a zágrábi német követség rendőrségi attaséja — 1944. február 6-én külön megegyezést kötött az usztasa rendőrséggel — lázasan sürgette a népfelszabadító erők elleni akciókat. A megegyezést Hans Helm, Kurt Koppel, valamint id. Aleksandar Benak, Branko Rukavina és Zvonimir Kojadin, az usztasa titkosszoglálat magas rangú vezetői írták alá. Az egyezmény a következő címet viselte: A közrend és biztonság érdekében történő utasítások. Magába foglalta a kémek beszivárgásának lehetőségét a Kommunista Párt soraiba, az információk kicserélését, a tapasztalatcserét, a kémek beférkőzését a partizánok közé diverziók végrehajtása végett, továbbá merényletek végrehajtását a partizánmozgalom és vezető szerveinek magas rangú személyiségei ellen is. " Mint háborús bűnöst halálra ítélték és felakasztották Jugoszláviában. (Folytatjuk) HANSJÖRG MARTIN Halál a termoszban (4) Azt szerette veilma, hogy ünnepélyes estély legyemn, de amikor megérkeztek a vendégek, nem tudta felbontani a pezsgősüvegeit. Sehogy sem sikerült kihúznia belőle a nyomorult dugót, hogy pezsgővel köszöntse vendégeit. A nyavalyás drótgyűrű, amely a dugót körülveszi, letört, és a dugó olyan szilárdan ült az üveg nyakában, mintha beleforrrasztották volna. Mindannyian várakozásteljesen állták körül, ő meg egyre idegesebben és izgatottabban kínlódott az üveggel, félrecsúszott a nyakkendője, s a tenyerét is fölvérezte. Végül is feladta a harcot. Közel állt a síráshoz. Egyik kollégája, Siggelschmidt sietett végül is a segítségére. Kettesben, laposfogóval, zavart nevetgélés közben húzták ki az üvegből a dugót. A pezsgőnek több mint a fele kiszökött a szőnyegre és a padlóra, de azért jutott mindenkinek egy-egy korty a poharába. Akkor is ilyen fensőbbséges arcot vágott Mathilda. És mindenki kiolvashatta belőle, mennyire lenézi őt a felesége ... Talán ez volt az a pillanat, amikor először gondolt arra, hogy megöli az asszonyt. Most szerencsére kijött a parasztházból egy erőteljes fiatal lány, piszkos farmerban és gumicsizmában, kérdezett valamit az öregtől, amit Theo és Mathilda megint csak nem értett meg, aztán lassan, nagy gonddal ejtve a szavakat, irodalmi németséggel elmagyarázta: — A poggyászukat berakhatják a libegőbe. Csak személyeknek nem szabad beleülni. A csendőrség biztonsági okokból megtiltotta. — Gyalog mennyi idő alatt érünk fel? — kérdezte Mathilda. — Hajok kilépnek, három óra alatt — mondta a lány, és vetett egy pillantást mindkettőjük cipőjére. — De nem ártana, ha erősebb cipőt vennének fel. Feljebb meglehetősen köves az úti kiszedték a cókmókjukat a kocsiból. A lány meg az egyre dödögő öreg segített nekik a bőröndöt és a hátizsákokat a pajtához cipelni. Ott, a felriasztott tyúkok között cseréltek cipőt. Theo borravalót adott a lánynak, amelyet az egy rosszul sikerült pukedlivel és egy „isten fizesse meg”-gel nyugtázott, aztán útnak indultak. A hegylakóknál másként járnak az órák. A távolságok is mások náluk. Ha „három órát” mondanak, akkor az rendszerint négy vagy még több, és ha azt mondják, hogy „az XY fogadóba egykettőre fölérnek”, akkor a síksági ember egy fél napig mászkál káromkodva, és kétségbeesik, mert azt hiszi, hogy roszul hallott vagy eltévedt. Mathilda és Theo Bennewitz nem káromkodott. Legalábbis hangosan nem. De a hegymászás sokkal inkább nehezükre esett, mint máskor. Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy a kimerítő éjszakai utazáson kívül tagjaikat az az elhatározás is nyomasztotta, hogy minél hamarabb meg kell szabadulniuk a másiktól. Meg kell próbálnom úgy intézni a dolgot — gondolta például útközben Mathilda —, hogy a hegyi mentőszolgálat emberei a lehető leghamarább megtalálják és eltemessék. Mert ha hosszabb ideig nem találják meg, és ha — amit nem tudok, és nem is kérdezhettem meg — a ciánkáknak esetleg konzerváló hatása van, és ő nem oszlik fel, mint más hulla .. . vagy a csókák, varjak, rókák és más állatok nem falják fel, mert megszimatolják a mérget ... ha ez történik, akkor az emberek gyanút foghatnak, boncolásra kerülhet sor .. De hát hogy oldjam meg, hogy miután a mérgezett teát megitta, úgy zuhanjon le, hogy hamar megtalálják? Theo útját a Birnbacher fogadóhoz másfajta gond nehezítette. A legfontosabb, hogy az asszony ne fogjon gyanút, gondolta. Legjobb lesz, ha hagyom, hogy az első táborhelyig ő másszon elöl. Ott már túl leszünk a bal oldali keresztfolyosón a mély hasadékkal és a szakadék fölé nyúló sziklával. Az alsó kőomlásos szakaszon majd figyelmeztetem néhányszor a veszélyre, akkor majd biztosan nem fog gyanút, ha fent a második veszélyes szakaszon belépünk a sziklakéménybe, és én megyek elöl... A kőnek abban a pillanatban kell őt eltalálnia, amikor én már túl vagyok a gerincperemen, és ő még fenn van a sziklakéményben . .. így a leghihetőbb. És ott a legvalószínűbb is, hogy a kötél kicsúszott a kezemből, amikor ő hirtelen lezuhant ... Aztán már csak azon múlik minden, hogy eléggé meggyőzően kétségbeesett legyek, a fájdalomtól szinte eszét vesztette, tehetetlen férj, aki ilyen szörnyű módon veszítette el a feleségét ... Az már menni fog. Minden rendben lesz... Rendben kell lennie ... Több mint négy órára volt szükségünk, hogy ilyen gondolatokkal megterhelve elérjék a Birnbacher fogadót. De azért még kaptak ebédet , mivel a drótkötélpályán érkezett csomagjaik jelezték jöttüket —, noha már két óra is elmúlt. A leves ugyan már nem volt egészen meleg, de a húst frissen sütötte ki a szakácsnő, és a túrós rétes is meleg és ropogós volt. A fogadót jól vezették, ezt rögtön észrevették. A fiatal Leutnerék egy régi, fél méter vastag terméskő falakból épült sajtáretőt alakítottak át fogadóvá, s a tíz szobába még a gőzfűtést is bevezették, és zuhanyozókat is szereltek fel. A Bennewitz házaspárnak fenntartott szoba nagy volt, világos bútorokkal berendezve, s a fenyőfa borítás jó illatot árasztott benne. Nagy erkélye délkeletre nézett. A széles, hullámos, napsütötte legelő túlsó szélén sötéten emelkedett a tiszta ég felé a komor Laurentius-fal. Mialatt Mathilda zuhanyozott, Theo sokáig állt kint az erkélyen, és távcsövével fürkészte az óriási sziklafalat. Na, milyen? — lépett Mathilda fürdőköpenyben a férje mögé. —• Csodálatos — mondta Theo. — De nem leiz egyszerű. A Fal nagyon emlékeztet a Kingspitze északkeleti falára. Három évvel ezelőtt, emlékszel? Amikor az a szörnyű, hirtelen időváltozás volt, és tizenegy óra hosszat kuporogtunk a három négyzetméteres sziklakiugrón. — Emlékszem — válaszolta Mathilda. — De annak nem a hegy, hanem az idő volt az oka. — Igen. Azt olvastam, hogy itt csak az út utolsó harmada nehéz. De már ott is rengeteg kampó van a sziklában. — Mikor indulunk? — Hamarosan, ha kitart a jó idő ... — Felnézett az égre. — Nem valami biztató, Cirrus-felhők... De azt hiszem, holnapig azért még kitart. — Tehát már holnap indulunk? — kérdezte halkan az asszony. — Igen. Miért ne? Később majd becsomagolhatunk a hátizsákokba, korán megvacsorázunk, korán lefekszünk, és reggel fél négykor indulhatunk. A nap röviddel négy után kel, a Falig körülbelül másfél óra. A csúcsig állítólag nyolc-kilenc óra kell, lefelé pedig a keleti szakadékon keresztül körülbelül még négy. Ez összesen — számolgatott — kereken tizennégy óra, a pihenőidőt is beleszámítva tizenöt. Tehát este hét körül visszaérhetünk. — Jó nehéz nap lesz — jegyezte meg az asszony. Igen ... Igazad van — gondolkozott el a férfi. — Tulajdonképpen ostobaság rögtön az első napon ekkora túrára vállalkozni. — Előfordult már, hogy kudarcot vallottam? — kérdezte Mathilda hűvösen. — Nem — válaszolta Theo. — Nem is arra gondoltam. Csak ... — Különben is visszafordulhatunk, ha úgy látjuk, hogy nem bírjuk. — Visszafordulni nehéz lenne. Ha a második pihenőn túl vagyunk, azt hiszem, kénytelenek leszünk továbbmenni. No de mindegy, ahogy akarod, Thilda! (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ 1980. november 6., csütörtök