Magyar Szó, 1980. november (37. évfolyam, 302-329. szám)

1980-11-06 / 307. szám

14 DJURD D. REBI· Partizánvadászok A szabadságharc ellenségeinek különleges osztagai (i)­­ A második világháború harmadik évében a fasiszta Németország és itte­ni csatlósai már olyan sok vereséget szenvedtek, hogy kénytelenek voltak felülvizsgálni az addig tévedhetetlen­nek hitt hadi, stratégiai és politikai lépéseiket. Nemcsak a keleti fronton elszenvedett vereségek, a szövetsége­seknek Nyugat-Еигоца partjain való esedékes partraszállása s a kellemetlen olaszországi események késztették őket erre , amelyek legfőbb tengelyhatal­mi partnerének a kapitulációját vetí­tették előre —, hanem az a tény is, hogy a német haditerv Jugoszlávia te­rületén kudarcot vallott. Hitler stra­tégái ugyanis nem számoltak egy olyan mozgalommal, amely a partizán hadviselés körülményei között hatal­mas erővé fejlődhetett, s a megszállt Európa szívében óriási szabad terület­tel rendelkezett. Épp ez a tény, az összefüggő, nagy szabad területek (amelyek közé Hor­vátországban például Kordun, Lika, valamint Gorski Kotár, Prokuplje, Zum­­berak, Isztria, a horvát tengermellék, Banija, Bosanska Krajina és Dalmácia egyes részei tartoztak) megoldhatatlan kérdések elé állította a megszállókat és csatlósaikat. Tudták ugyanis, hogy ezeken a szabad területeken új élet in­dul, hatóság létesül és a népfelszabadí­tó mozgalom emberi, anyagi és erköl­csi ereje szinte kimeríthetetlen. Az el­lenség tudta, hogy itt a háborús viszo­nyokhoz képest viszonylagos béke uralkodik, s ez külön erőt és távlato­kat jelent a mozgalomban. Azonban mindezek a felismerések és az eddigi intézkedések ellenére a hely­zeten nem lehetett lényegesen változ­tatni. Ez a tény védekező állásba kény­­szerítette az ellenséget, mert a szabad területekről, amelyeket nem ellenőriz­hetett, indultak el a népfelszab­adító egységek akciói és más meglepetéssze­­rű támadásai. Nem mondhatnánk, hogy az ellenség nem kereste a módot arra, hogy veszé­lyeztesse majd megsemmisítse a parti­zán hátvédet. Azonban sem a betörési kísérletek, némely területek időnkénti átfésülése, sem a fegyveres egységek cirkálása, a büntető expedíciók, a fal­vak, tanyák és városok bombázása nem járt eredménnyel. A partizánok hátországi tevékenysége az áldozatok ellenére is tovább erősödött és bővült. VEZÉRKAP A „BANDÁK” FELSZÁMOLÁSÁRA Nem fér hozzá kétség, hogy az ese­mények ilyen fejleménye közvetlenül veszélyeztette a Reich globális érdek­védelmi tervének megvalósítását. An­nak ellenére, hogy a több fronton is égetően szüksége volt minden rendel­kezésre álló emberre, a megszálló kény­telen volt hatalmas erőket átvezényel­ni a jugoszláv hadszíntérre. Ezért Ma­ximilian Weiks tábornaggyal az élén, aki a Balkánon székelő­­ hadsereg fő­parancsnoka volt (hatáskörébe tartozott Jugoszlávia is) 1943. augusztus végén mintegy 600 000 katonával rendelke­zett, közöttük majdnem 300 000 német, 75 000 bolgár, 14 000 magyar és 250 000 hazaáruló (usztasák, csetnikek, domo­­bránok, fehér testőrgárdisták, Nedic- és Ljotic-pártiak stb.). Az ellenség te­hát még igen erős lehetett, ha képes volt ekkora erőbevetésre. Akkortájt je­lentős átszervezés alá vetették a Wehrmarktot és a többi hadászati cé­lokat szolgáló testületet, például a hírszerző szolgálatot. A fasiszta hitleri vezetés csökönyösen ragaszkodott téte­léhez: mindent védeni, bármilyen áron. S ezért nem változtatott az erők fel­osztásán. A német parancsnokság — érezve a szövetségesek inváziójának közvetlen veszélyét és a Vörös Had­sereg előretörésének lehetőségét Romá­nián és Magyarországon át — azt hit­­te, hogy a támadások sorozatával vég­legesen szétszórja és megsemmisíti a népfelszabadító erőket Jugoszláviában. Ezt a feladatot a 2. páncélos hadsereg­re bízták, amelyhez még három had­osztályt csatoltak. 1943. november 7- én a hadtest és a hadosztály-parancs­nokok von Weiks vezette tanácskozá­sán részletesen kidolgozták a tervet, s már december első napjaiban hadmoz­dulatokat végeztek Kosovo, Sandžak, Kelet-Bosznia, Kordun, Banija, Közép- Dalmácia különböző vidékein, majd 1944 januárjában Közép- és Nyugat- Boszniában, Észak-Dalmáciában, Jaká­ban, Gorski Kőtárban és a horvát ten­germelléken. Még ezt megelőzően a megszállók — mondhatni a következő támadó had­műveletek bevezetőjeként — számos brutális tettet követtek el. 1943 közepe táján R. Luthers tábornok­­ kiadott egy parancsot, amelyben az áll, hogy „mindenkit, aki részt vesz a Wehr­macht és az NDH elleni harcban, il­letve aki ezt a harcot szóval vagy tet­telt segíti, ítélet nélkül halálbüntetéssel sújtják”. Továbbá: „Halállal bünteten­dő az a személy is, aki bármilyen fegy­vert, lőszert és robbanóanyagot rejte­get. A községek, amelyek a partizáno­kat segítik, az épületek, amelyekben ilyen rejtet fegyvert találnak, a meg­semmisítésre ítéltetnek”. A megszállók 1943-tól egészen a há­ború végéig számos bizonyítékát tet­ték hazánk egész területén „új irány­vonaluk” kegyetlenségének, hírszerző szolgálatuk és diverzáns-terrorista te­vékenységük erősítésének. Ennek elle­nére azonban, az, ami Horvátország, Ч R. Luthers tábornok 1942. november 1-étől a Wehrmacht horvátországi és boszniai pa­rancsnoka volt először Szlavónbród­, majd Sza­rajevó, Banjaluka, s ismét Szlavón­bród, vé­gül pedig Zágráb székhellyel. Még a Wehr­macht átszervezése után is, amikor megszün­tették a horvátországi és boszniai parancsnok­ságot, R. Luthers megmaradt ezen a vidéken, mint, hadtestparancsnok. Az ő vezetésével folyt a IV. és V. ellenséges offenzíva és számos gaztett történt, különösen a Kozarán. Bosznia és Szlovénia némely vidékein történt, a mi védelmünk szempontjá­ból igen tanulságos volt. 1943. október elején Zágrábban meg­alakították „a bandák felszámolásának vezérkarát”, amely Horvátország és Bosznia területén kitervezte, előkészí­tette és végrehajtotta a leszámoló ak­ciókat azok ellen, akik szimpatizáltak és együttműködtek a népfelszabadító egységekkel, illetve azok tagjai voltak. Ennek a vezérkarnak a parancsnoka Kammerhoffer SS-tábornok volt (Himmler NDH-beli megbízottja) s parancsnoksága alá tartoztak az uisztá­sa NDH állam rendőrségi erői s az e területen élő volksdeutsch és SS-ala­­kulatok. Az akciók tekintetében pon­tosan meg voltak határozva az uszta­­sák és a német megszállók közötti vi­szonyok, több írásos megegyezést kö­töttek és rendeletet adtak ki. AZ USZTASÁK ÉS A NÉMETEK MEGEGYEZÉSE A maga részéről Hans Helm,­­ a zág­rábi német követség rendőrségi attasé­ja — 1944. február 6-én külön meg­egyezést kötött az usztasa rendőrséggel — lázasan sürgette a népfelszabadító erők elleni akciókat. A megegyezést Hans Helm, Kurt Koppel, valamint id. Aleksandar Benak, Branko Rukavina és Zvonimir Kojadin, az usztasa titkos­­szoglálat magas rangú vezetői írták alá. Az egyezmény a következő címet vi­selte: A közrend és biztonság érdeké­ben történő utasítások. Magába foglal­ta a kémek beszivárgásának lehetősé­gét a Kommunista Párt soraiba, az in­formációk kicserélését, a tapasztalat­­cserét, a kémek beférkőzését a parti­zánok közé diverziók végrehajtása vé­gett, továbbá merényletek végrehajtá­sát a partizánmozgalom és vezető szer­veinek magas rangú személyiségei el­len is. "­ Mint háborús bűnöst halálra ítélték és fel­­akasztották Jugoszláviában. (Folytatjuk) HANSJÖRG MARTIN Halál a termoszban (4) Azt szerette veilma, hogy ünnepélyes estély legyemn, de amikor megérkeztek a vendégek, nem tudta felbontani a pezsgősüvegeit. Sehogy sem sikerült kihúznia belőle a nyomorult dugót, hogy pezsgővel köszöntse vendégeit. A nyavalyás drótgyűrű, amely a dugót körülveszi, letört, és a dugó olyan szi­lárdan ült az üveg nyakában, mintha beleforrra­sztották volna. Mindannyian várakozástelj­esen áll­ták körül, ő meg egyre idegesebben és izgatottabban kínlódott az üveggel, félrecsúszott a nyakkendője, s a tenye­rét is fölvérezte. Végül is feladta a harcot. Közel állt a síráshoz. Egyik kollégája, Siggelschmidt sie­tett végül is a segítségére. Kettesben, laposfogóval, zavart nevetgélés közben húzták ki az üvegből a dugót. A pezs­gőnek több mint a fele kiszökött a szőnyegre és a padlóra, de azért jutott mindenkinek egy-egy korty a poha­rába. Akkor is ilyen fensőbbséges arcot vá­gott Mathilda. És mindenki kiolvashatta belőle, mennyire lenézi őt a fele­sége ... Talán ez volt az a pillanat, amikor először gondolt arra, hogy megöli az asszonyt. Most szerencsére kijött a paraszt­házból egy erőteljes fiatal lány, piszkos farmerban és gumicsizmában, kérdezett valamit az öregtől, amit Theo és Ma­thilda megint csak nem értett meg, az­tán lassan, nagy gonddal ejtve a sza­vakat, irodalmi németséggel elmagya­rázta: — A poggyászukat berakhatják a li­begőbe. Csak személyeknek nem sza­bad beleülni. A csendőrség biztonsági okokból megtiltotta. — Gyalog mennyi idő alatt érünk fel? — kérdezte Mathilda. — Ha­jok kilépnek, három óra alatt — mondta a lány, és vetett egy pillan­tást mindkettőjük cipőjére. — De nem ártana, ha erősebb cipőt vennének fel. Feljebb meglehetősen köves az úti kiszedték a cókmókjukat a kocsiból. A lány meg az egyre dödögő öreg se­gített nekik a bőröndöt és a hátizsáko­kat a pajtához cipelni. Ott, a felriasz­tott tyúkok között cseréltek cipőt. Theo borravalót adott a lánynak, amelyet az egy rosszul sikerült pukedlivel és egy „isten fizesse meg”-gel nyugtázott, az­tán útnak indultak. A hegylakóknál másként járnak az órák. A távolságok is mások náluk. Ha „három órát” mondanak, akkor az rendszerint négy vagy még több, és ha azt mondják, hogy „az XY fogadóba egykettőre fölérnek”, akkor a síksági ember egy fél napig mászkál károm­kodva, és kétségbeesik, mert azt hiszi, hogy roszul hallott vagy eltévedt. Mathilda és Theo Bennewitz nem káromkodott. Legalábbis hangosan nem. De a hegymászás sokkal inkább nehezükre esett, mint máskor. Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy a kimerítő éjszakai utazáson kívül tag­jaikat az az elhatározás is nyomasz­totta, hogy minél hamarabb meg kell szabadulniuk a másiktól. Meg kell próbálnom úgy intézni a dolgot — gondolta például útközben Mathilda —, hogy a hegyi mentőszol­gálat emberei a lehető leghamarább megtalálják és eltemessék. Mert ha hosszabb ideig nem találják meg, és ha — amit nem tudok, és nem is kérdez­hettem meg —­ a ciánkák­nak esetleg konzerváló hatása van, és ő nem oszlik fel, mint más hulla .. . vagy a csókák, varjak, rókák és más állatok nem fal­ják fel, mert megszimatolják a mér­get ... ha ez történik, akkor az embe­rek gyanút foghatnak, boncolásra ke­rülhet sor .. De hát hogy oldjam meg, hogy miután a mérgezett teát megitta, úgy zuhanjon le, hogy hamar megtalálják? Theo útját a Birnbacher fogadóhoz másfajta gond nehezítette. A legfonto­sabb, hogy az asszony ne fogjon gya­nút, gondolta. Legjobb lesz, ha ha­gyom, hogy az első táborhelyig ő másszon elöl. Ott már túl leszünk a bal oldali keresztfolyosón a mély hasa­­dékkal és a szakadék fölé nyúló sziklá­val. Az alsó kőomlásos szakaszon majd figyelmeztetem néhányszor a veszélyre, akkor majd biztosan nem fog gyanút, ha fent a második veszélyes szakaszon belépünk a sziklakéménybe, és én me­gyek elöl... A kőnek abban a pilla­natban kell őt eltalálnia, amikor én már túl vagyok a gerincperemen, és ő még fenn van a sziklakéményben . .. így a leghihetőbb. És ott a legvalószí­nűbb is, hogy a kötél kicsúszott a kezemből, amikor ő hirtelen lezu­hant ... Aztán már csak azon múlik minden, hogy eléggé meggyőzően két­ségbeesett legyek, a fájdalomtól szinte eszét vesztette, tehetetlen férj, aki ilyen szörnyű módon veszítette el a felesé­gét ... Az már menni fog. Minden rendben lesz... Rendben kell len­nie ... Több mint négy órára volt szüksé­­­günk, hogy ilyen gondolatokkal meg­terhelve elérjék a Birnbacher fogadót. De azért még kaptak ebédet , mivel a drótkötélpályán érkezett csomagjaik jelezték jöttüket —, noha már két óra is elmúlt. A leves ugyan már nem volt egészen meleg, de a húst frissen sü­tötte ki a szakácsnő, és a túrós rétes is meleg és ropogós volt. A fogadót jól vezették, ezt rögtön észrevették. A fiatal Leutnerék egy régi, fél méter vastag terméskő falak­ból épült sajtáretőt alakítottak át foga­dóvá, s a tíz szobába még a gőzfűtést is bevezették, és zuhanyozókat is sze­reltek fel. A Bennewitz házaspárnak fenntartott szoba nagy volt, világos bútorokkal berendezve, s a fenyőfa borítás jó illa­tot árasztott benne. Nagy erkélye dél­keletre nézett. A széles, hullámos, napsütötte legelő túlsó szélén sötéten emelkedett a tiszta ég felé a komor Laurentius-fal. Mialatt Mathilda zuha­nyozott, Theo sokáig állt kint az erké­lyen, és távcsövével fürkészte az óriási sziklafalat. Na, milyen? — lépett Mathilda fürdőköpenyben a férje mögé. —• Csodálatos — mondta Theo. — De nem le­iz egyszerű. A Fal nagyon emlékeztet a Kingspitze északkeleti falára. Három évvel ezelőtt, emlékszel? Amikor az a szörnyű, hirtelen idővál­tozás volt, és tizenegy óra hosszat ku­porogtunk a három négyzetméteres sziklakiugrón. — Emlékszem — válaszolta Mathil­da. — De annak nem a hegy, hanem az idő volt az oka. — Igen. Azt olvastam, hogy itt csak az út utolsó harmada nehéz. De már ott is rengeteg kampó van a sziklában. — Mikor indulunk? — Hamarosan, ha kitart a jó idő ... — Felnézett az égre. — Nem valami biztató, Cirrus-felhők... De azt hi­szem, holnapig azért még kitart. — Tehát már holnap indulunk? — kérdezte halkan az asszony. — Igen. Miért ne? Később majd be­csomagolhatunk a hátizsákokba, korán megvacsorázunk, korán lefekszünk, és reggel fél négykor indulhatunk. A nap röviddel négy után kel, a Falig körül­belül másfél óra. A csúcsig állítólag nyolc-kilenc óra kell, lefelé pedig a keleti szakadékon keresztül körülbelül még négy. Ez összesen — számolgatott — kereken tizennégy óra, a pihenőidőt is beleszámítva tizenöt. Tehát este hét körül visszaérhetünk. — Jó nehéz nap lesz — jegyezte meg az asszony. Igen ... Igazad van — gondolko­zott el a férfi. — Tulajdonképpen osto­baság rögtön az első napon ekkora túrára vállalkozni. — Előfordult már, hogy kudarcot vallottam? — kérdezte Mathilda hűvö­sen. — Nem — válaszolta Theo. — Nem is arra gondoltam. Csak ... — Különben is visszafordulhatunk, ha úgy látjuk, hogy nem bírjuk. — Visszafordulni nehéz lenne. Ha a második pihenőn túl vagyunk, azt hi­szem, kénytelenek leszünk tovább­menni. No de mindegy, ahogy akarod, Thilda! (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ 1980. november 6., csütörtök

Next