Magyar Szó, 1980. december (37. évfolyam, 345-360. szám)

1980-12-30 / 359. szám

SC JOCA MIHAJLOVIĆ Harc a győzelemig A Petőfi zászlóalj és brigád útja (i) A Jugoszláv Kommunista Párt forra­dalmi politikája lehetővé tette, hogy népfelszab­adító mozgalmunk az ország valamennyi nemzetének és nemzetisé­gének egységes mozgalmaként fejlőd­jön. A népfelszabadító harc 1943-ban újabb ösztönzést kapott. Szlovéniában, azokból a tapasztalt magy­ar nemzetisé­gű harcosokból, akik a partizánoszta­gokban, zászlóaljakban és brigádokban harcoltak, a szlavón hadtest törzsének határozata értelmében, 1943. augusztus 15-én megalakították a Horvát Népfel­szabadító Hadsereg Petőfi Sándor ne­vét viselő zászlóaljat. A zászlóalj megalakításától 1944. de­cember 31-éig, amikor a magyarorszá­gi Csányoszrón létrehozták az ugyan­csak Petőfi Sándor nevét viselő brigá­dot, tizenhat és fél hónap telt el. Ez idő alatt a magyar nemzetiségű harcosok, a népfelszabadító hadsereg többi egy­ségéhez hasonlóan, elkötelezett harco­sai voltak a nemzeti, szociális, gazda­sági és politikai szabadságnak. S amíg az egykori zászlóalj 80 harcost szám­lált, az újonnan megalakított brigád soraiban már 1200 harcos foglalt he­lyet. Sohasem halványul meg a pető­­fisek Meljan, Gradac, Slavonska Pože­­ga, Dobrovica, Podravska Slatina, Pak­­rac, Našica és más helységek közelé­ben vívott harcának emléke. A zászló­aljnak természetesen voltak vesztesé­gei, ez másként nem is történhetett, de az új harcosok gyorsan feltöltötték a sorokat. A 15. vajdasági robrambrigád dicső­séges harci útja véres csatával ért vé­get 1945. március 21-én, a bolmáni hídfőnél. A Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg Jugoszláv Hadsereggé törté­nő átszervezése után a Petőfi brigád harcosait és parancsnokait túlnyomó­­részt az első, a második és a negyedik vajdasági brigádba osztották be, s így tették meg a népfelszabadító háború utolsó szakaszát, a második világbéke kivívásáig. MEGALAKUL A ZÁSZLÓALJ Jugoszlávia haladó munkásmozgal­mába bekapcsolódtak a magyar nem­zetiségű elvtársak is, például Csáki La­jos, Hedrich Károly (a magyar Vörös Hadsereg katonája, a szabadkai Mun­kásszövetség című lap szerkesztője, a jugoszláv-magyar század parancsnoka a spanyol forradalomban, a Diaz nevet viselte, amikor elesett), a háború előtti forradalmárok pedig az 1941-es felke­lés első napjától kezdve harcoltak: Szervó Mihály, a későbbi néphős, Pap Pál, ugyancsak a nép hőse, Polgár And­rás, Kis Ernő, Kizár István, M­ayer Ott­­már, Molnár Gyula, Németh Antal, Ko­csi Iván és még sokan mások. A testvériség és egység eszméje tel­jes mérvű igazolást nyert 1943. augusz­tus 15-én, amikor hosszas szervezési­műszaki előkészületek után a Horvát KP KB legrangosabb vezetőinek és operatív része tagjainak jelenlétében megalakult a Petőfi Sándor nevét vi­selő magyar zászlóalj. A Tito elvtárs vezette JKP helyes nemzeti politikájá­nak köszönhetően ez a zászlóalj volt az első fegyveres egység Európában, amely az ötágú vörös csillaggal ellátott magyar zászló alatt harcolt a fasizmus ellen. A határozat, amit a szlavón hadtest törzsének nevében Mate Jerković törzs­főnök (később a nép hőse és a Jugo­szláv Haditengerészet parancsnoka) ír­ta alá, így hangzik: „A szlavón hadtest törzsének hatá­rozata értelmében a Horvát Népfelsza­badító Hadsereg Petőfi Sándor nevét viselő magyar zászlóalja a Dráva menti Partizánosztag kötelékébe került. A zászlóalj parancsnoka Kis Ferenc, po­litikai biztosa Géri Károly, parancsnok­helyettese Peleskó György, a politikai biztos helyettese Virág Róbert. A zász­lóaljtörzs főnöke Kaufer Sándor. A népfelszabadító hadsereg magyar zászlóaljában — olvashatjuk a szlavón hadtest törzsének határozatában — a vezénylés magyar nyelven történik, s az említett zászlóalj harcosai az öt­ágú vörös csillag mellett egyenruháju­kon viselhetik a magyar nemzeti szí­neket is ... A magyar zászlóalj létre­hozásának célja, hogy bevonjuk a ma­gyar kisebbséget a népfelszabadító hadseregbe, a fasizmus elleni harcba, az igazi demokrácia kialakítása érdeké­ben.” Így került rá sor, hogy a Papuk lá­bánál, Slatinski Drenovacon (egy Na­­šice és Podravska Slatina közötti hely­ségben), 80 harcos előtt felolvasták a hadtest törzsének határozatát. Leírha­tatlan lelkesedéssel fogadták a harco­sok. Újabb, rendkívül fontos esemény tette feledhetetlenné 1943 augusztu­sát. A magyar zászlóaljban legelőbb két századot alakítottak meg. Parancsno­kaik Laki József, illetve Kis T. Antal voltak, a politikai biztosok pedig Fe­hér István és Bede Ferenc. Mindegyik századnak két-két tizedese volt: Kis István, Szobocsán József, Kis János és Racsek Iván. A zászlóalj hadtápfőnöke Baki Ferenc volt, háború előtti forra­dalmár, 1929 óta a JKP tagja (később a Petőfi brigád megalakításakor, a po­litikai biztos helyettesének nevezték ki). A ZÁSZLÓALJ MEGALAKÍTÁSÁNAK VISSZHANGJA Tito elvtárs 1964. szeptember 15-én, egy budapesti népgyűlésen, a népfelke­lés kiterjedtségéről és erejéről szólva,­a következőket mondta: — A fasizmus elleni nagy harcban, a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg és Partizánosztagok soraiban a ma­gyar nép fiai is részt vettek, elsősor­ban a hazánkban élő magyar nemzeti­ség tagjai. Úgy vélem, elégedő lesz, ha ezúttal csak a Petőfi Sándor zászlóalj példáját említem meg ... Visszaemlékezéseit arról, hogy Szla­vóniában megalakították a magyar zászlóaljat, elmondja, a 16. vajdasági hadosztály első kórházának akkori po® fitikai biztosa, egy évvel később a Pe­tőfi brigád politikai biztosa, Jantovics Rudolf vezérőrnagy is: — 1943 szeptemberében Kelet-Bosz­­niában, Semberijában tartózkodtam, Vršani faluban... A boszniai és a vaj­dasági egységek mintegy 50 sebesült harcosa volt itt elhelyezve. Közöttük voltam én is, az ötödik offenzívában, Majevicán szerzett sebesülésemet he­vertem ki... A kórházban hallottam először, valószínűleg szeptember 20-án, hogy Szlavóniában megalakították a Horvát Népfelszabadító Hadsereg és Partizánosztagok Petőfi Sándor nevét viselő magyar zászlóalját... Nem em­lékszem pontosan, hogy kitől hallot­tam a hírt, talán a Szabad Jugoszlávia rádióban, vagy valamelyik futártól. — Amikor tudomást szereztem a ma­gyar zászlóalj megalakításáról, akarat­lanul is eszembe jutott a JKP straté­giája ... Csakis ez a forradalmi politi­ka tette lehetővé a Jugoszlávia vala­mennyi nemzetét és nemzetiségét fel­ölelő népfelszabadító mozgalom kifej­lődését. Az a felszabadító mozgalom, ami a háború alatt felölelte valameny­­nyi népünket, eszmei-politikai és ka­tonai szempontból egyaránt összetevő része volt a jugoszláv mozgalomnak. (Folytatjuk) JONATHAN STAGGE A sárga taxi (12) — Hát erre nem számítottam — mormogta a felügyelő gondterhelten. — Miért jött Williams ide? — Talán véletlenül tévedt erre — feleltem. — Lehet, hogy az én házamat látta meg legelőször, s alighanem azért álldogált a konyhaajtó előtt, mert nem mert bekopogtatni, hogy egy kis enni­valót kérjen. Azt hiszem, végül is meggondolta magát, és lefeküdt a paj­tában. — Lehetséges — dünnyögte Cobb. — De szerintem nagy hülyeséget köve­tett el... Ha ő ölte meg Norma Ha­­le-t, miért nem menekült el a legrövi­debb úton a környékről? És miért nem látta őt senki se Kenmore-ban? — Helló, felügyelő úr! — harsant fel Leaf őrmester hangja. — Azt hiszem, újra nyomon vagyunk ... — Jöjjön velünk, Westlake —mond­ta Cobb. Nem engedtem az unszolásnak. Nem tudtam elviselni azt a gondolatot, hogy Dawn egyedül van otthon, és talán ve­szély fenyegeti. Megvártam, amíg Cobbék elérték az országutat, aztán bementem a házba. Rebecca már megfőzte az ebédet. Dawn az ebédlőben üldögélt, s egy furcsa ruhadarabbal foglalatoskodott: amikor meglátott, gyorsan a háta mö­gé dugta. A félelem érzelgőssé tett: gyengéden megcsókoltam kislányom orra hegyét. — Helló, apu! — kiáltott fel Dawn zavartan. — Ki kell mennem kezet mosni. Mindkét kezét a háta mögé dugva fölállt, s úgy hátrált ki a szobából, mintha most mutatták volna be az angol királyi párnak. Nem volt könnyű dolgom, amennyi­re tőlem tellett, igyekeztem úgy visel­kedni, mintha semmit se vettem volna észre; nem sérthettem meg a régi csa­ládi hagyományt, amely megkövetelte, hogy igazi meglepetéssel vegyem át a furcsa holmikat, amiket Dawn kötött nekem karácsonyra. Ebéd után három óráig a betegeim­mel voltam elfoglalva. Éppen végeztem az­ utolsó pácienssel, amikor Rebecca beviharzott a rendelőbe, és közölte, hogy egy férfi akar beszélni velem. Semmi kedvem se volt látogatót fo­gadni, de meg se szólalhattam, az ele­gánsan öltözött férfi máris betolako­dott a félig nyitott ajtón. — Jó napot, doktor — üdvözölt mo­solyogva. Nem ismertem, de úgy rémlett, már láttam valahol. Gödrös állú, finom arcvonású, őszülő göndör hajú, közép­korú ember volt; az arca olyan üde és rózsaszínű, mint a floridai tavasz. Fölálltam, és megkérdeztem: — Mit óhajt? — Nyugodjon meg, semmit sem aka­rok eladni magának — felelte. Sötétkék szemével barátságosan rám mosolygott, azután vékony ujjaival fe­kete karszalagjára mutatott. — Biztos nem figyelt fel rám ma délelőtt. De úgy gondolom, érdekli a­ nevem, Francis Hale vagyok. Norma apja. Egy kicsit a háttérbe szorultam, de azért nem vagyok teljesen jelenték­telen ember. — Nincs valami ital a háznál? — kérdezte gúnyosan. Elővettem a whiskyt meg a szódát, töltöttem neki, ivott egy kortyot, az­tán szótlanul nézegette ápolt körmeit. — Nagyon lesújtott Norma halála — mondta végül is, miután észre kellett vennie, hogy nem vagyok hajlandó elkezdeni a párbeszédet. — Bátor kis­lány volt... Nagyon rossz véleménye volt rólam, és ezt egyáltalán nem rej­tette véka alá. Csodáltam kíméletlen őszinteségéért; nagyon fáj, hogy el­vesztettem. Nem tudtam, mire akar kilyukadni; elég kínos helyzetben voltam. — Biztosan foglalkozott a halála körülményeivel? — kérdezte Hale. — Természetesen, mint orvos... és mint a baleset szemtanúja. — Ennyi az egész? — kérdezte. — Furcsa ... Azt hittem, Norma halála más szempontból is felkeltette az ér­deklődését. Megint elmosolyodott, kivillanó fo­gai ugyanolyan tökéletesek voltak, mint maga az egész ember. — Örömmel szolgálnék magának újabb adatokkal, persze csak akkor, ha kívánja — folytatta Hale. — Persis két évvel ezelőtt vált el tőlem. Azóta újra megnősültem. Volt feleségem egyik barátnőjét vettem el, és most, miközben magával beszélgetek, elvált és jelenlegi nejem éppen együtt teázik Fallowfieldben. Megragadtam az al­kalmat, hogy titokban fölkereshessem magát. De ennyi elég is lesz rólam. Most pedig beszélgessünk egy kicsit magáról. — Rólam? — Igen, magáról... Én valamikor színész voltam, Westlake. Dicsekvés nélkül elmondhatom, hogy nagyon jó színész voltam, de egyben különböztem kollégáimtól: mindig megcsodáltam ri­válisaimat, ha jól játszották a szerepü­ket. És maga ma délelőtt a bíróságon csodálatos alakítást nyújtott. Nagyon jól játszotta a szerepét, mert ugye csak színészkedett, hisz sokkal többet tud, mint amennyit elmondott... A vizs­gálóbíró nem faggatta, nem akarta sa­rokba szorítani, így hát fel kell téte­leznem, hogy a rendőrség el akarja tus­solni az ügyet. Vagyis arra a követ­keztetésre jutottam: se maga, sem a rendőrség nem hiszi el, hogy Norma baleset áldozata lett. — Így van — feleltem; láttam, hogy Hale-t nem lehet az orránál fogva ve­zetni. — Őszinte leszek magához. Együtt dolgozom Cobb felügyelővel, és mindketten majdnem biztosak va­gyunk benne, hogy Norma halálát nem baleset okozta. — Szóval öngyilkos lett volna? Le­hetetlen. Nincs az a nő, aki úgy kö­vetne el öngyilkosságot, hogy leugrik egy vágtató lóról. Tehát gyilkosság történt. Igaz? Maguk szerint szegény Normát megölték. Hale nem kérdezett, hanem határo­zottan kimondta a szomorú tényt. — Így van — feleltem. — Vélemé­nyünk szerint Normát megölték. Már azt hittem, hogy Hale nem ké­pes látványosan kinyilvánítani érzel­meit, ám meglepődve tapasztaltam, hogy ajka összeszorul és kék szeme megmerevedik az indulattól. — Tehát sikerült nekik — mormog­ta fogait csikorgatva. — Megéreztem. — Gyanakszik valakire, Mr. Hale? — kérdeztem. — Túlzás lenne azt mondani, hogy gyanakszom — felelte. — De fel kell hívnom a figyelmét egy nagyon súlyos indítékra, egy olyan indítékra, amely egyáltalán nem mai keletű. Közelebb hajoltam hozzá; arra szá­mítottam, hogy Libby Brompton titká­ról és a taxisofőrről fog beszélni. De tévedtem. — Egykori apósom, Shipton nagyon gazdag ember volt. Amikor meghalt, egész vagyonát lányaira, elvált fele­ségemre és Mrs. Satterre hagyta bizo­mányi letétként; a haszonélvezeti jog tehát őket illeti, amíg a Shipton uno­kák, Norma, Karen és Jimmy Salter nem kötnek házasságot, illetve be nem töltik huszonötödik életévüket. Azt hi­szem, az öregember a lehető legböl­­csebben végrendelkezett. Nem tudom pontosan, hány milliót hagyott hátra. Persze huszonkilenc-harmincban a bi­zományi letét nem volt valami kifi­zetődő, és Persis meg Grace egy cso­mó pénzt vesztett. A végrendeletnek van egy különös záradéka. E szerint az örökösök csak akkor kapják meg a részüket, a húsz­ezer dolláros évjáradékot, amikor há­zasságot kötnek, illetve amikor betöl­tik huszonötödik életévüket. Elhiheti, hogy nagyon jól ismerem ezeket a részleteket, hiszen Persis férje voltam; nyugodtan elmondhatom magának, hogy Persis és Grace az utóbbi időben évente több mint hatvanezer dollárt kapott. Ebből olyan következtetést von le, amilyent akar. Tételezzük fel, hogy a három örö­kös merő tapintatlanságból megéri a huszonötödik életévét vagy törvényes házasságot köt, nos, ebben az esetben, Persis és Grace fillér nélkül marad. Annak a banknak, amely a hagyatékot kezeli, David Rowley az igazgatója. Nem szegény ember, az biztos, de azért nem veti fel a pénz... Salternek nyo­morúságos nyugdíja van. Nos, doktor, mi a véleménye? Tehát négy embernek igen nyomós oka volt rá, hogy a három fiatal örö­köst megakadályozza a házasságkötés­ben, illetve huszonötödik életévük be­töltésében. Ez pedig sokkal meggyő­zőbb érv, mint a bosszúszomjas és kísérteties sofőr históriája. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ 1980. december 30., kedd

Next