Magyar Szó, 1980. december (37. évfolyam, 345-360. szám)
1980-12-30 / 359. szám
SC JOCA MIHAJLOVIĆ Harc a győzelemig A Petőfi zászlóalj és brigád útja (i) A Jugoszláv Kommunista Párt forradalmi politikája lehetővé tette, hogy népfelszabadító mozgalmunk az ország valamennyi nemzetének és nemzetiségének egységes mozgalmaként fejlődjön. A népfelszabadító harc 1943-ban újabb ösztönzést kapott. Szlovéniában, azokból a tapasztalt magyar nemzetiségű harcosokból, akik a partizánosztagokban, zászlóaljakban és brigádokban harcoltak, a szlavón hadtest törzsének határozata értelmében, 1943. augusztus 15-én megalakították a Horvát Népfelszabadító Hadsereg Petőfi Sándor nevét viselő zászlóaljat. A zászlóalj megalakításától 1944. december 31-éig, amikor a magyarországi Csányoszrón létrehozták az ugyancsak Petőfi Sándor nevét viselő brigádot, tizenhat és fél hónap telt el. Ez idő alatt a magyar nemzetiségű harcosok, a népfelszabadító hadsereg többi egységéhez hasonlóan, elkötelezett harcosai voltak a nemzeti, szociális, gazdasági és politikai szabadságnak. S amíg az egykori zászlóalj 80 harcost számlált, az újonnan megalakított brigád soraiban már 1200 harcos foglalt helyet. Sohasem halványul meg a petőfisek Meljan, Gradac, Slavonska Požega, Dobrovica, Podravska Slatina, Pakrac, Našica és más helységek közelében vívott harcának emléke. A zászlóaljnak természetesen voltak veszteségei, ez másként nem is történhetett, de az új harcosok gyorsan feltöltötték a sorokat. A 15. vajdasági robrambrigád dicsőséges harci útja véres csatával ért véget 1945. március 21-én, a bolmáni hídfőnél. A Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg Jugoszláv Hadsereggé történő átszervezése után a Petőfi brigád harcosait és parancsnokait túlnyomórészt az első, a második és a negyedik vajdasági brigádba osztották be, s így tették meg a népfelszabadító háború utolsó szakaszát, a második világbéke kivívásáig. MEGALAKUL A ZÁSZLÓALJ Jugoszlávia haladó munkásmozgalmába bekapcsolódtak a magyar nemzetiségű elvtársak is, például Csáki Lajos, Hedrich Károly (a magyar Vörös Hadsereg katonája, a szabadkai Munkásszövetség című lap szerkesztője, a jugoszláv-magyar század parancsnoka a spanyol forradalomban, a Diaz nevet viselte, amikor elesett), a háború előtti forradalmárok pedig az 1941-es felkelés első napjától kezdve harcoltak: Szervó Mihály, a későbbi néphős, Pap Pál, ugyancsak a nép hőse, Polgár András, Kis Ernő, Kizár István, Mayer Ottmár, Molnár Gyula, Németh Antal, Kocsi Iván és még sokan mások. A testvériség és egység eszméje teljes mérvű igazolást nyert 1943. augusztus 15-én, amikor hosszas szervezésiműszaki előkészületek után a Horvát KP KB legrangosabb vezetőinek és operatív része tagjainak jelenlétében megalakult a Petőfi Sándor nevét viselő magyar zászlóalj. A Tito elvtárs vezette JKP helyes nemzeti politikájának köszönhetően ez a zászlóalj volt az első fegyveres egység Európában, amely az ötágú vörös csillaggal ellátott magyar zászló alatt harcolt a fasizmus ellen. A határozat, amit a szlavón hadtest törzsének nevében Mate Jerković törzsfőnök (később a nép hőse és a Jugoszláv Haditengerészet parancsnoka) írta alá, így hangzik: „A szlavón hadtest törzsének határozata értelmében a Horvát Népfelszabadító Hadsereg Petőfi Sándor nevét viselő magyar zászlóalja a Dráva menti Partizánosztag kötelékébe került. A zászlóalj parancsnoka Kis Ferenc, politikai biztosa Géri Károly, parancsnokhelyettese Peleskó György, a politikai biztos helyettese Virág Róbert. A zászlóaljtörzs főnöke Kaufer Sándor. A népfelszabadító hadsereg magyar zászlóaljában — olvashatjuk a szlavón hadtest törzsének határozatában — a vezénylés magyar nyelven történik, s az említett zászlóalj harcosai az ötágú vörös csillag mellett egyenruhájukon viselhetik a magyar nemzeti színeket is ... A magyar zászlóalj létrehozásának célja, hogy bevonjuk a magyar kisebbséget a népfelszabadító hadseregbe, a fasizmus elleni harcba, az igazi demokrácia kialakítása érdekében.” Így került rá sor, hogy a Papuk lábánál, Slatinski Drenovacon (egy Našice és Podravska Slatina közötti helységben), 80 harcos előtt felolvasták a hadtest törzsének határozatát. Leírhatatlan lelkesedéssel fogadták a harcosok. Újabb, rendkívül fontos esemény tette feledhetetlenné 1943 augusztusát. A magyar zászlóaljban legelőbb két századot alakítottak meg. Parancsnokaik Laki József, illetve Kis T. Antal voltak, a politikai biztosok pedig Fehér István és Bede Ferenc. Mindegyik századnak két-két tizedese volt: Kis István, Szobocsán József, Kis János és Racsek Iván. A zászlóalj hadtápfőnöke Baki Ferenc volt, háború előtti forradalmár, 1929 óta a JKP tagja (később a Petőfi brigád megalakításakor, a politikai biztos helyettesének nevezték ki). A ZÁSZLÓALJ MEGALAKÍTÁSÁNAK VISSZHANGJA Tito elvtárs 1964. szeptember 15-én, egy budapesti népgyűlésen, a népfelkelés kiterjedtségéről és erejéről szólva,a következőket mondta: — A fasizmus elleni nagy harcban, a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg és Partizánosztagok soraiban a magyar nép fiai is részt vettek, elsősorban a hazánkban élő magyar nemzetiség tagjai. Úgy vélem, elégedő lesz, ha ezúttal csak a Petőfi Sándor zászlóalj példáját említem meg ... Visszaemlékezéseit arról, hogy Szlavóniában megalakították a magyar zászlóaljat, elmondja, a 16. vajdasági hadosztály első kórházának akkori po® fitikai biztosa, egy évvel később a Petőfi brigád politikai biztosa, Jantovics Rudolf vezérőrnagy is: — 1943 szeptemberében Kelet-Boszniában, Semberijában tartózkodtam, Vršani faluban... A boszniai és a vajdasági egységek mintegy 50 sebesült harcosa volt itt elhelyezve. Közöttük voltam én is, az ötödik offenzívában, Majevicán szerzett sebesülésemet hevertem ki... A kórházban hallottam először, valószínűleg szeptember 20-án, hogy Szlavóniában megalakították a Horvát Népfelszabadító Hadsereg és Partizánosztagok Petőfi Sándor nevét viselő magyar zászlóalját... Nem emlékszem pontosan, hogy kitől hallottam a hírt, talán a Szabad Jugoszlávia rádióban, vagy valamelyik futártól. — Amikor tudomást szereztem a magyar zászlóalj megalakításáról, akaratlanul is eszembe jutott a JKP stratégiája ... Csakis ez a forradalmi politika tette lehetővé a Jugoszlávia valamennyi nemzetét és nemzetiségét felölelő népfelszabadító mozgalom kifejlődését. Az a felszabadító mozgalom, ami a háború alatt felölelte valamenynyi népünket, eszmei-politikai és katonai szempontból egyaránt összetevő része volt a jugoszláv mozgalomnak. (Folytatjuk) JONATHAN STAGGE A sárga taxi (12) — Hát erre nem számítottam — mormogta a felügyelő gondterhelten. — Miért jött Williams ide? — Talán véletlenül tévedt erre — feleltem. — Lehet, hogy az én házamat látta meg legelőször, s alighanem azért álldogált a konyhaajtó előtt, mert nem mert bekopogtatni, hogy egy kis ennivalót kérjen. Azt hiszem, végül is meggondolta magát, és lefeküdt a pajtában. — Lehetséges — dünnyögte Cobb. — De szerintem nagy hülyeséget követett el... Ha ő ölte meg Norma Hale-t, miért nem menekült el a legrövidebb úton a környékről? És miért nem látta őt senki se Kenmore-ban? — Helló, felügyelő úr! — harsant fel Leaf őrmester hangja. — Azt hiszem, újra nyomon vagyunk ... — Jöjjön velünk, Westlake —mondta Cobb. Nem engedtem az unszolásnak. Nem tudtam elviselni azt a gondolatot, hogy Dawn egyedül van otthon, és talán veszély fenyegeti. Megvártam, amíg Cobbék elérték az országutat, aztán bementem a házba. Rebecca már megfőzte az ebédet. Dawn az ebédlőben üldögélt, s egy furcsa ruhadarabbal foglalatoskodott: amikor meglátott, gyorsan a háta mögé dugta. A félelem érzelgőssé tett: gyengéden megcsókoltam kislányom orra hegyét. — Helló, apu! — kiáltott fel Dawn zavartan. — Ki kell mennem kezet mosni. Mindkét kezét a háta mögé dugva fölállt, s úgy hátrált ki a szobából, mintha most mutatták volna be az angol királyi párnak. Nem volt könnyű dolgom, amennyire tőlem tellett, igyekeztem úgy viselkedni, mintha semmit se vettem volna észre; nem sérthettem meg a régi családi hagyományt, amely megkövetelte, hogy igazi meglepetéssel vegyem át a furcsa holmikat, amiket Dawn kötött nekem karácsonyra. Ebéd után három óráig a betegeimmel voltam elfoglalva. Éppen végeztem az utolsó pácienssel, amikor Rebecca beviharzott a rendelőbe, és közölte, hogy egy férfi akar beszélni velem. Semmi kedvem se volt látogatót fogadni, de meg se szólalhattam, az elegánsan öltözött férfi máris betolakodott a félig nyitott ajtón. — Jó napot, doktor — üdvözölt mosolyogva. Nem ismertem, de úgy rémlett, már láttam valahol. Gödrös állú, finom arcvonású, őszülő göndör hajú, középkorú ember volt; az arca olyan üde és rózsaszínű, mint a floridai tavasz. Fölálltam, és megkérdeztem: — Mit óhajt? — Nyugodjon meg, semmit sem akarok eladni magának — felelte. Sötétkék szemével barátságosan rám mosolygott, azután vékony ujjaival fekete karszalagjára mutatott. — Biztos nem figyelt fel rám ma délelőtt. De úgy gondolom, érdekli a nevem, Francis Hale vagyok. Norma apja. Egy kicsit a háttérbe szorultam, de azért nem vagyok teljesen jelentéktelen ember. — Nincs valami ital a háznál? — kérdezte gúnyosan. Elővettem a whiskyt meg a szódát, töltöttem neki, ivott egy kortyot, aztán szótlanul nézegette ápolt körmeit. — Nagyon lesújtott Norma halála — mondta végül is, miután észre kellett vennie, hogy nem vagyok hajlandó elkezdeni a párbeszédet. — Bátor kislány volt... Nagyon rossz véleménye volt rólam, és ezt egyáltalán nem rejtette véka alá. Csodáltam kíméletlen őszinteségéért; nagyon fáj, hogy elvesztettem. Nem tudtam, mire akar kilyukadni; elég kínos helyzetben voltam. — Biztosan foglalkozott a halála körülményeivel? — kérdezte Hale. — Természetesen, mint orvos... és mint a baleset szemtanúja. — Ennyi az egész? — kérdezte. — Furcsa ... Azt hittem, Norma halála más szempontból is felkeltette az érdeklődését. Megint elmosolyodott, kivillanó fogai ugyanolyan tökéletesek voltak, mint maga az egész ember. — Örömmel szolgálnék magának újabb adatokkal, persze csak akkor, ha kívánja — folytatta Hale. — Persis két évvel ezelőtt vált el tőlem. Azóta újra megnősültem. Volt feleségem egyik barátnőjét vettem el, és most, miközben magával beszélgetek, elvált és jelenlegi nejem éppen együtt teázik Fallowfieldben. Megragadtam az alkalmat, hogy titokban fölkereshessem magát. De ennyi elég is lesz rólam. Most pedig beszélgessünk egy kicsit magáról. — Rólam? — Igen, magáról... Én valamikor színész voltam, Westlake. Dicsekvés nélkül elmondhatom, hogy nagyon jó színész voltam, de egyben különböztem kollégáimtól: mindig megcsodáltam riválisaimat, ha jól játszották a szerepüket. És maga ma délelőtt a bíróságon csodálatos alakítást nyújtott. Nagyon jól játszotta a szerepét, mert ugye csak színészkedett, hisz sokkal többet tud, mint amennyit elmondott... A vizsgálóbíró nem faggatta, nem akarta sarokba szorítani, így hát fel kell tételeznem, hogy a rendőrség el akarja tussolni az ügyet. Vagyis arra a következtetésre jutottam: se maga, sem a rendőrség nem hiszi el, hogy Norma baleset áldozata lett. — Így van — feleltem; láttam, hogy Hale-t nem lehet az orránál fogva vezetni. — Őszinte leszek magához. Együtt dolgozom Cobb felügyelővel, és mindketten majdnem biztosak vagyunk benne, hogy Norma halálát nem baleset okozta. — Szóval öngyilkos lett volna? Lehetetlen. Nincs az a nő, aki úgy követne el öngyilkosságot, hogy leugrik egy vágtató lóról. Tehát gyilkosság történt. Igaz? Maguk szerint szegény Normát megölték. Hale nem kérdezett, hanem határozottan kimondta a szomorú tényt. — Így van — feleltem. — Véleményünk szerint Normát megölték. Már azt hittem, hogy Hale nem képes látványosan kinyilvánítani érzelmeit, ám meglepődve tapasztaltam, hogy ajka összeszorul és kék szeme megmerevedik az indulattól. — Tehát sikerült nekik — mormogta fogait csikorgatva. — Megéreztem. — Gyanakszik valakire, Mr. Hale? — kérdeztem. — Túlzás lenne azt mondani, hogy gyanakszom — felelte. — De fel kell hívnom a figyelmét egy nagyon súlyos indítékra, egy olyan indítékra, amely egyáltalán nem mai keletű. Közelebb hajoltam hozzá; arra számítottam, hogy Libby Brompton titkáról és a taxisofőrről fog beszélni. De tévedtem. — Egykori apósom, Shipton nagyon gazdag ember volt. Amikor meghalt, egész vagyonát lányaira, elvált feleségemre és Mrs. Satterre hagyta bizományi letétként; a haszonélvezeti jog tehát őket illeti, amíg a Shipton unokák, Norma, Karen és Jimmy Salter nem kötnek házasságot, illetve be nem töltik huszonötödik életévüket. Azt hiszem, az öregember a lehető legbölcsebben végrendelkezett. Nem tudom pontosan, hány milliót hagyott hátra. Persze huszonkilenc-harmincban a bizományi letét nem volt valami kifizetődő, és Persis meg Grace egy csomó pénzt vesztett. A végrendeletnek van egy különös záradéka. E szerint az örökösök csak akkor kapják meg a részüket, a húszezer dolláros évjáradékot, amikor házasságot kötnek, illetve amikor betöltik huszonötödik életévüket. Elhiheti, hogy nagyon jól ismerem ezeket a részleteket, hiszen Persis férje voltam; nyugodtan elmondhatom magának, hogy Persis és Grace az utóbbi időben évente több mint hatvanezer dollárt kapott. Ebből olyan következtetést von le, amilyent akar. Tételezzük fel, hogy a három örökös merő tapintatlanságból megéri a huszonötödik életévét vagy törvényes házasságot köt, nos, ebben az esetben, Persis és Grace fillér nélkül marad. Annak a banknak, amely a hagyatékot kezeli, David Rowley az igazgatója. Nem szegény ember, az biztos, de azért nem veti fel a pénz... Salternek nyomorúságos nyugdíja van. Nos, doktor, mi a véleménye? Tehát négy embernek igen nyomós oka volt rá, hogy a három fiatal örököst megakadályozza a házasságkötésben, illetve huszonötödik életévük betöltésében. Ez pedig sokkal meggyőzőbb érv, mint a bosszúszomjas és kísérteties sofőr históriája. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ 1980. december 30., kedd