Magyar Szó, 1982. május (39. évfolyam, 119-131. szám)

1982-05-07 / 123. szám

2/12 TITO EMBERKÖZELBŐL (I.) Humánus viszonyulás az élethez és a társadalomhoz Tito! elsősorban három eszme foglalkozzana: világviszonylatban — a béke, az országban — az egység, egész forradalmi tevékenységében pedig — az ember BLAŽO MANDIĆ Ha ki kellene választanunk azt a három területet, amelyek Titót állandóan foglalkoztatták, s amelyeket szívügyének tekintett, akkor azt talán a következőképpen fogalmazhatnánk meg: világviszonylatban — a béke, az országban — az egység, egész forradalmi tevékenységében — az ember. A humánusság és mindaz, amit ez alatt értünk, az ember boldogságának önzetlen szolgálata, az emberi szenvedés iránti mély érzés és a készség, hogy valaki a bajba jutottakon segítsen, vagy általában ahogyan Marx fogalmazta „hogy az ember a másik embert legna­gyobb szükségként, legnagyobb gazdagságának tekintse” elsősorban örökölt tulajdonság, de ezt fejleszteni vagy visszafojtani is lehet, attól függően, hogy az emberre hogyan hat a környezete, és milyenek a társadalmi kö­rülmények, az életfeltételek, amelyek között valaki él és nevelkedik, a helyzetek, amelyekkel szembekerül és sok más dolog is. ősi igazságérzet A fiatal Josip Broznál ez az érzés szemlátomást ősi igazságérzeten alapul, amelyet aztán fiatalkorában a szülői gondviselés és a társadalmi valóság irányított. Mindez később döntő hatással lesz életfelfogására. Tito maga mondja, hogy gyermekkorában figyelmesen szemlélte édesapját, szomszédaikat, s a körülötte élő embereket, megfigyelte, hogyan küszködnek, adósodnak el és men­nek tönkre, hogyan öregszenek meg gyorsan és idő előtt , gondolkodni kezdett arról, vajon mindennek így kell-e lennie, vajon másutt is ez a helyzet s van-e va­lahol jobb és igazságosabb élet Mindez öt mint fiatal munkást és proletárt Európa bizonytalan útjai felé irá­nyította. Ez az út nem a kenyérkeresés szokásos útja volt Mindannak hatása, amit akkor is, később is látott és átélt, hazájában és azon kívül, Titót a forradalmárok útjára irányította. Eltökéltsége ezen az úton mindvégig megingathatat­lan maradt, csakúgy, mint világos, az emberiség jobb, boldogabb jövőjéről, népének szebb holnapjáról kialakí­tott humánus víziója, amelyért harcolnia kellett. S mind­ez nemcsak ezen a mi egykor bizonytalan talajunkon, különböző ellentmondásoktól megtépázott, előítéletekkel teli és gyűlölettől megmérgezett hajdani légkörünk alap­ján, hanem az egész emberiség mindennapját szem előtt tartva fejlődött ki, tehát annak alapján, amit valaki kép­letesen a közös sors közös hazájának nevezett el. Egy jugoszláv értelmiségi Titónak, jubileumai alkalmából a következő üdvözletet küldte: „Szívélyes üdvözletem kül­döm önnek a nagy humánus korszakért, amelyet ön kezdeményezett”. Sok ilyen és hasonló üdvözlet érkezett Titóhoz hazánkból és külföldről melyek egytől-egyig hangsúlyozzák kivételes és pótolhatatlan szerepét és hu­mánus forradalom megteremtésében, a történelemben. A korszakban, melyet Tito neve és életműve fémjelez a történelem bizonyára ezt a titói hozzájárulást helyezi el­ső helyre. Különösképpen akkor, ha történelmi távlatból szemléljük előre mutató gondolatait és bátorságát, amely­­lyel szembeszegül az olyan felfogásoknak, melyek azt követelték, hogy az ember boldogságát valamilyen „ma­gasabb” céloknak kell alárendelni. A marxizmus klasz­­szikusainak gondolataiból és forradalmi eszméiből, humá­numából kiindulva, Tito elkezdett és megnyert egy üt­közetet, amelyben a szocializmus eszközei és célkitűzései teljes összhangjáért szállt síkra. Az embertelen eszközök alkalmazása Tito számára magának a célnak az elérték­­telenítését jelentette. Ha a „szocializmust az emberért építjük” és amennyiben „a szocializmus lényege az, hogy az emberek jobban éljenek”, akkor semmi sem természe­tesebb, mint az, hogy az ilyen világot emberséges esz­közökkel kell építenünk, hogy a társadalmi fejlődést a legemberségesebb feltételek között kell elérni. Mert ez az új társadalmi rendszer, ahogyan Tito egyszer mondta, a szocialista humanizmusról alkotott elméletet fejlesztve nem lehet senki számára „madárijesztő”, csakis az el­lenséget riaszthatja el. Titónak köszönhetően világszerte megerősödött a szocializmusba és annak humánus lénye­gébe vetett hit. A hazaszeretet és a szabad gondolkodás gyűjtőpontja Ezt a harcot Tito természetesen nem szavakkal, hanem tettekkel nyerte meg, elsősorban a szocializmus építésé­nek humánus módszereit alkalmazva saját országában. Világszerte már régóta beszélnek és cikkeznek a jugo­szláv szocializmus humánus lényegéről. Ez a megfogal­mazás nemigen tetszett Titónak, mert véleménye szerint a szocializmusnak eleve magában kell hordoznia a hu­manizmus eszméjét. Mindez, amit Tito tett, humanista meglátásától vezé­relve, mindent úgy cselekedett, mintha a legtermészete­sebb lenne, mintha magától értetődne. Mert, amint azt egyszer megfogalmazta „csak azt tettem, amit kommu­nista öntudatom és forradalmári kötelességem paran­csol”. S forradalmunk mindeni szakasza ma ez nyomta rá pecsétjét, s ez járult hozzá legnagyobb mértékben forradalmunk győzelméhez, hitelességéhez és folyamatos­ságához. Így például a szektásság ellen még a háború előtt folytatott harc egyike Tito humanista meglátása konkrét megnyilvánulásának. Ebből eredt a Népfront gondolata, mint a jugoszláv, forradalom egyik legjelentősebb sajá­tos vívmánya. Az az irányzat, hogy egybe kell fogni minden hazaszerető és szabad gondolkodású demokra­tikus és haladó erőt a közeledő fasiszta veszedelemmel szemben, még jóval a fegyveres forradalom kitörése előtt megszületett és sorsdöntően kihatott a népfelkelés tömegességére, arra, hogy a nép forradalmunk szilárd támasza lett, s ezáltal biztosította harcunk sikerességét. Tito egy helyen meg is állapítja, hogy a párt csak azután lépett erőteljesen előre, miután soraiban leküzdötte a szektásságot és ezáltal kialakította szélesebb körű kap­csolatait a néptömegekkel. De Titónak a háború során is harcolnia kellett a ha­sonló visszásságok ellen. Erélyesen bírálta a szektássá­got, a népnek azon részével szemben, amely még nem döntötte el, hogy a fegyveres felkelésben csatlakozik-e és azok iránt is, akik időközben elálltak a harctól. Tito állandó üzenete az volt, hogy a párt politikájának ezek­ben az esetekben is a kitartó munkának és a meggyő­zésnek, nem pedig az elítélésnek és a büntetésnek kell lennie. Jól ismert egyébként, ha már háborúról beszé­lünk, hogy Tito milyen haragosan reagált minden elha­markodott ítéletre, s mindig azt hangoztatta, hogy min­den esetet tüzetesen és sokoldalúan meg kell vizsgálni. A háború után is hasonló eréllyel szállt síkra az olyan felfogások ellen, hogy „aki nem alkalmas a párt­tagságra, az nem barátja a szocializmusnak sem”. Tito figyelmeztetett arra, hogy ők is jó polgárai hazánknak, ezért nem kell velük szemben bizalmatlanul és bírálóan viselkednünk, csak azért, mert „nem tudnak megbir­kózni a párttagsággal járó követelményekkel”. És egyébként is a szektásság valamennyi megnyilvánulására erélyesen és haragosan reagált. Ennek bizonyítására megemlítünk egy nemrég történt esetet, amikor a JKSZ X. kongresszusára készítette a beszámolóját a Kranj melletti Brdón, Tito íróasztalára került egy anyag, amely a kommunistáknak a modern feltételek között betöltött szerepével volt kapcsolatos. Azon a meleg májusi napon kint dolgozott egy terebé­lyes fűzfa árnyékában. Figyelmesen olvasott, gondolatai­ba merülve. Egyike volt ez azoknak a pillatoknak, ami­kor még ha nem is volt egyedül, elfeledte, hogy valaki a közelében tartózkodik. Egyszer csak egy erélyes kéz­mozdulattal elkezdett valamit törölni és javítani a szö­vegen. Később kiderült, hogy a javítást azon a helyen eszközölte, ahol a következő szöveg állt: „Ma is felme­rül a kérdés: vajon mi különbözteti meg a kommunis­tákat a többi dolgozótól?” A kérdést áthúzta és a saját megfogalmazását írta be helyette. Tito javításával a mondat a következőképpen hangzott: „Ma is felmerül a kérdés, vajon milyen erényekkel kell a kommunistának rendelkeznie?” Önigazgatási szocializmusunk humánus lényege for­radalmunk logikus folytatása volt. Annak a forradalom­nak, amely a sebesültek iránti viszonyulásával csakúgy mint harcosainak egyenlőtlen ütközetekben tanúsított hősies magatartásával tekintélyre tett szert A sebesül­tek iránti fokozott figyelmet állandóan főparancsnokunk kérte számon úgy, hogy az egyedülálló történelmi pél­dává vált Az elafista szocializmussal szembeni ellenállás Gyakran felmerül a kérdés, vajon ez az emberi ér­zékenység, amely mélyen Tito személyében gyökerezett, miért nem tompult el az osztályellenséggel folytatott harcban és a háború kíméletlen sodrásában, hogyan maradt meg olyan töretlenül. Ez az érzés mi több, to­vább fejlődött Titóban. S ezzel párhuzamosan erősödött az a meggyőződés is, hogy a forradalomban nincs jobb és erősebb szövetsé­gesünnk az ember Irómtól gondviselés­nél, az elvtárs és harcostárs iránti szeretetnél. Közis­mert már, hogy ez a gondviselés milyen óriási erkölcsi erőt kölcsönözött hadseregünknek. Könnyen elképzelhe­tő, mit jelentett egy sebesült harcos számára, amikor főparancsnoka az erdei forrásról markában vizet hoz neki. Vagy hogyan hatott a harcosokra, amikor Tito levette bőrkabátját, s az átázott, elerőtlenedett öreg költő, Nazor vállára terítette egy pihenő alkalmával, amikor a költő a fáradtság és az álom ellen küzdött Ennek az erkölcsi tényezőnek az erejét az ellenség is érezte. Eg foglyul ejtett német katona a neretvai üt­közet során, amikor azt látta, hogy a főparancsnok együtt eszik a többi harcossal, elismerőleg így szólt: „Láttam, hogy magukat nehéz lesz legyőznünk”. Tito humanizmusából csakúgy, mint a marxista elmé­let alkotó alkalmazásából ered az etatista szocializmus­sal szembeni ellenállás is. Az ő személyében az eszme és az érzelem mindig szorosan egybefonódott Olykor úgy tűnt, hogy az érzelem még az eszme elé is került Alig fektettük le új rendszerünk alapjait, Titónak máris sze­mébe tűntek annak gyengeségei. Nem egész fél évvel a felszabadulás után erélyesn rámutatott a bürokratizmus által fenyegető veszélyre, amely „elsősorban az emberek iránti lelketlen viszonyt jelenti, mégpedig mind az egyé­nek, mind pedig a közösség iránti lelketlen viszonyt az egyének nehézségei és és szükségei megértésének mel­lőzését.” Miközben valamennyi mozgósításra és eszköz latba vetésére szólítja fel az országot az újjáépítés érdekében, Tito figyelmeztet arra a lehetőségre is, hogy a tervek és a számok sokaságában esetleg megfeledkezhetünk az emberről, arról, akinek minden tervet meg kell való­sítania. „Tudjátok, elvtársak, — mondta egy alkalom­mal az isztriai kommunista aktívával folytatott beszél­getés során —, ha napról napra felvetjük ezt a kérdést, s ha csak ezt és ezt a gyárat tartjuk fontosnak, amely, ha holnap felépítjük ilyen vagy olyan erdményeket hoz, amikor csak azt nézzük, hogy a több millió dináros be­ruházás ennyivel és ennyivel nagyobb termelést jelent, amikor tehát csak ezeket az anyagi mozzanatokat szem­léljük, akkor valahogy szem elől téveszthetjük az em­bert. A gyártól nem látjuk az embert.” Az idő minden bizonnyal lassan fátylat boríthat Tito gondolatainak gazdagságára, amelyek mind az ember jó­létére vonatkoznak. Egyes gondolatokat mégis ma már közmondásként emlegetünk, mint amilyen például az, hogy „a szocializmusban leglényegesebb az emberekről való gondoskodás”, „az emberek, a káderek a legértéke­sebb, amivel rendelkezünk”, „az ember a legnagyobb kincsünk” stb. Sokszor szem elől tévesztjük, hogy mindezt Tito közvetlenül a háború utáni évek során mondta. A szocialista önigazgatás eszméje és gyakorlata tehát szilárd támaszra talál Titónak a szocialista tár­sadalmi fejlődésről alkotott humanista meglátásban. En­nek az eszmének a tükrében utal Tito az önigazgatás fejlődésében tapasztalt megtorpanásokra és nehézségek­re is. Őt állandóan foglalkoztatja a dolgozó helyzetéről és szerepéről való gondoskodás, az az eszme, hogy kö­vetkezetesen valóra kell váltani­ a mu­unkásosztály hatalom­átvételére vonatkozó eszmét, ahelyett, hogy másvalaki gyakorolja a hatalmat a munkásosztály nevében. Ezért fáradhatatlanul járta az üzemeket, beszélgetett az em­berekkel, megismerte szükségleteiket, problémáikat és kívánságaikat. Állandóan ellenőrizte, hogy mit értünk el és mit kell a továbbiakban tennünk. A társadalmi fejlődésért, a rendszer fejlesztéséért való aggodalom azonban egy pillanatra sem szorította háttérbe a minden egyes emberről való gondoskodását. Állandóan szem előtt tartva azt, hogy nem létezhet bol­dog közösség, boldog egyének nélkül, Tito haragudott azokra, akik ezt szem elől tévesztették. „Nemcsak a tömeget kell nézni, hanem minden egyént is szem előtt kell tartanunk, meg kell néznünk meg kell érezünk és meg kell értenünk a nehézségeket amelyek­kel az egyén került szembe, igyekeznünk kell, hogy segítsünk rajta és ez egyben kötelességünk is”. Mert „nehéz sora van annak” — mondta egyszer Tito — „aki magára maradt, ha nehéz helyzetbe került. A mi közösségünkben nem lehetnek magukra hagyatott emberek. Közösségünknek gondot kell viselnie minden egyén életéről és problémáiról.” Titót valóban haragra gerjesztette az ór­kényeskedés és a lelketlen bürokratikus viszony. Sokszor kifogásolta az egyes kérdések merev, törvények útján való rendezését Egyszer régen a hadirokkantakkal folytatott beszélgetés során érdeklődött az elesett harcosok családjai iránt Abban az időben éppen készülőben volt a nyugdíjalap­ról szóló új törvény. — A legnehezebb — mondta valaki a jelenlevők közül — azoknak a helyzete, azoknak a munkásoknak és tiszt­viselőknek a sorsa, akik 4—5 évi szolgálati idővel csat­lakoztak a felszabadító harchoz. Ők, akik ott elestek, nem rendelkeztek kellő, a törvény által előirányzott szol­gálati idővel. Egyetlen szolgálati idő sem olyan hosszú, mint a ha­lál — mondta Tito haragosan. Ezt a mulasztást helyre kell hozni. Azok, akik a kérvények és panaszok osztályán dol­goztak a legjobban tudják, hogy Tito milyen nagy fi­gyelmet szentelt és mennyi időt töltött az egyes esetek rendezésén. Olykor a széljegyzetek sokaságával ékesí­tette a folyamodványokat, s így fejtette ki véleményét az esettel kapcsolatban, vagy teljesebb tájékoztatást köve­telt, instrukciókat adott. KOMMUNISTA A Komunist valamennyi kiadásának igazgatója, fő- és felelős szerkesztője: Veljko Miladinovic. Szerkeszti az egységes szerkesztő kollégium: Velj­ko Miladinovic, igazgató és felelős főszerkesztő, Djuro Djurašković, főszerkesztő-helyettes. A köztársasági és tartományi kiadások felelős főszerkesztői: Dubravko Curac (Bosznia-Hercegovina SZK), dr. Zivorad Djor­­djevic, megbízott főszerkesztő (Szerb SZK), Rexhep Hajrulahu (Kosovo SZAT), Petar Karajanov (Macedón SZK), Janez Korošec (Szlovén SZK), Madarász And­rás, megbízott főszerkesztő (Vajdaság SZAT), Mirko Mihaljevic, megbízott főszerkesztő (Horvát SZK), Ma­tija Novosel (Crna Gora SZK) és Albert Duski (a M­H kiadványa). Szerkesztőségi címek: Belgrád, Trg Marksa i En­­gelsa 11, telefon:­központ: 335-061 (069-ig), titkárság 330-184, műszaki szerkesztőség: 330-185, telex: TV­ROM 12337; Szarajevó, Djure Djakovica 41, telefon 36-644 (központ), 36-584 és 511-089 (eladási részleg), te­lex: YUCKSKBIH 41493; Titograd, Nemanjina obala 2, telefon: 32-457 Zágráb, Setalište Karla Marksa 2, te­­ lefon: 517-000 (központ) és 514-070, telex: YUHKOM 21-774, Szkopje, Ilindenska bb, telefon: 228-134, telex: YUKOMSK 51461, Ljubljana, Zarnikova 3 telefon: 327-071, telex: YUKST 31392; Üj-Belgrád, Bulevar Le­­njina 6, telefon: 627-793, telex: 14402 Újvidék. Bule­var marsala Tita 6, telefon: 23-035, telex: YUKOMNS 14394, Priština, Dom štampe XVI., telefon: 27-792, te­lex: YORKOM 18199. Kiadja a Komunist Lap- és Könyvkiadó Munka­­szervezet. Megjelenik pénteken, szerbhorvát, illetve horvátszerb (cirill­ és latin betűs kiadás), szlovén, ma­cedón és albán nyelven, rövidített kiadása pedig bol­gár, magyar, szlovák, román és ruszin nyelven. KOMMUNISTA 1982. május 7. péntek „A legnehezebb önmagunkat legyőznünk” közismert Tito emberek iránti megértése, még abban az esetben is, ha szem előtt tartjuk, hogy az ember „olyan lény, akinek számos gyengéi is lehetnek”. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a fogyatékosságokat minden további nélkül meg kell bocsátanunk azoknak is, akik nem igyekeznek megjavulni. Mint humanista, Tito emberként megérti az előbbieket, de mint forradal­már határozottan és kitartóan követeli, hogy a hibákat kiküszöböljük. „A legnehezebb önmagunkat legyőznünk”, mondta egyszer a magánélet normáiról folytatott beszél­getés alkalmával. „A saját kettősségünk ellen folytatott harc a legnehezbb, de a kommunistának ebben a harc­ban győzedelmeskednie kell”. Azokban az ismert esetekben is, amikor a Kommunis­ta Szövetség irányvonaláról való létés­­­ről és egyéb más deformációkról volt szó, s amikor határozott megalku­vás nélküli akciókra volt szükség, Tito állásfoglalása az volt, hogy meg kell menteni azokat is, akik hibáztak meg kell őket őrizni, ha még nem mentek el túl mesz­­szire, harcolni kell tehát minden emberért.

Next