Magyar Szó, 1983. április (40. évfolyam, 104-117. szám)
1983-04-22 / 110. szám
1ђ on. DJURO BATRićEViĆ: Cetinje öt évszázada (7) Cetinjén 1936 májusában megalakult a gyűlést kezdeményező bizottság, amelyben a kommunisták mellett voltak föderalisták és a társult ellenzék tagjai is. A bizottság június 26-át javasolta a gyűlés megtartására, ezért kiáltványt adtak ki Crna Gora és a tengermellék népének cetinjei tiltakozó gyűlésére való felhívással. A gyűlésen a legeredményesebben el kellett ítélni a rezsimet a tömeges letartóztatások és erőszak miatt, azért, hogy Crna Gora és a tengermellék népe Dubrovnik és Szarajevó börtöneiben sínylődik, csak azért, mert a nép jogaiért és szabadságáért harcol. A nép tiltakozott a hatóságok ilyen magatartása miatt, erre válaszul hevesebbek lettek a csendőrök megtorlásai, egyre gyakrabban lőttek a védtelen parasztokra. Megfosztották a népet legelemibb jogaitól és szabadságától. A tüntetők követelései: szüntessék meg a letartóztatott elvtársak bántalmazását engedjék szabadon a politikai folvokat, a munkások és a parasztok szövetkezzenek, és Crna Gora legyen egyenlő Jugoszláviában. Június 26-a előestjén a rezsim elvetette a kérvényt, hogy a evfilé'intén tartsák meg. Belvedere jelölték ki hát színhelyül és onnan kellett volna elindulni közösen, szervezetten ruiniere. Crna Gora és a tengermellék helységeiből mintegy háromezer férfi és nő indult meg Cetinje felé, kezükben a crnagorai keresztes zászlóval, a szabadság szimbólumával és számtalan transzparenssel. A hatóságok minden rendelkezésre álló erővel, a reguláris hadsereg, a csendőrség és a rendőrség erőivel elfoglaltatták Cetinje délkeleti részét, különösen a Belvedere területét. Virradatra teljes harci készültségben voltak. Kilenc óra tájban felderítő repülőgép is megjelent és alacsonyan elszállt a gyűlésen résztvevők felett. Ilyen helyzetben a kezdeményező bizottság belátta, hogy nem lehet Cetinjére menni. Tizenkét főnyi küldöttséget menesztettek hát a Zetai Bánság bánjához, hogy kérje a tüntetők bevonulását a városba, hogy megtarthassák a gyűlést és megszövegezhessék követeléseiket. A küldöttség bejutott Celinjére, de a bán nem akarta fogadni, felügyelet alá helyeztette. A kezdeményező bizottság ekkor úgy döntött, hogy a gyűlést Belvederen kell megtartani. Stojan Špadner ellenzéki képviselő nyitotta meg a gyűlést, a párthoz közelálló politikus, aki 13 pontba foglalva ismertette a követeléseket. Utána Marko Vešović és Bogdan Ivanovic, a JKP tagja beszélt. A gyűlést forradalmi jelszavakkal és harci énekekkel fejezték be, ami egy provokatív lökés leadása után eléggé nyomós ok volt a rezsimerők számára, hogy a tömegre lőjenek. A fegyveres erők támadása következtében hatan életüket vesztették, tizennégyen súlyos és 27-en könnyebb sérülést szenvedtek. Ez sem volt elég, a helyszínen letartóztattak száz tüntetőt. A letartóztatások a következő napokban folytatódtak. A tüntetőknek sikerült hazaszállítani a halottaikat és másnap teljes tiszteletadással el is temették őket. Több mint kétszáz tüntetőt tartóztattak le és a cetinjei Boedanov krai börtönbe zárták őket. Egy hónap raboskodás után valamennyien éhségsztrájkba kezdtek. A hatóságok hat nap sztrájk, után a letartóztatottak nagy részét hazaengedték. Harmincukat azonban a belgrádi állambiztonsági bíróságnak adták ki. Az 1937. február 8-ától 25-éig tartó perben tíz személyt hat hónaptól négy évig terjedő börtönbüntetésre ítéltek, így ért véget a két háború közötti időszak legnagyobb pártakcióinak egyike, amelyben a hat elesett közül öten Cetinje térségéből származtak. A PÁRTSZERVEZETEK FELÚJÍTÁSA ÉS A FALUSI AKCIÓK 1935 és 1936 folyamán a cetinjei pártszervezetet jelentős veszteség érte, de tevékenysége nem szűnt. A JKP helyi bizottsága, amely a belvederei eseményekig három munkásból állt, ezután taggal bővült. Az újonnan szervezett helyi bizottság feladata az volt, hogy felújítsa a pártszervezeteket, minél több szimpatizánsot gyűjtsön a Vörös Segély köré a Lóvéén labdarúgó-csapat és más szervezetek által. A párttevékenység különösen a középiskolások körében bővült. A tanítóképzőben megalakultak az első pártsejtek és három 12 tagú ifjúkommunista csoport. Az eszmei munkában rajtuk kívül részt vett még 1936 második felében az egyetemisták megkezdték a harcot az egyetemista egyesületek legalizálásáért. A cetinjei diákok 1936. augusztus 20-án alapították meg egyesületüket, ez jelentős sikereket ért el. Otthont nyitottak, tankönyveket vásároltak a szegény diákoknak és egyetemistáknak, egészségügyi alapot létesítettek, élőújságot kezdeményeztek, 40 diák számára eszperantó nyelvtanfolyamot nyitottak és magániskolát, amelyben díjmentesen oktatták a gimnázium szegény sorsú diákjait. A cetinjei diákok élőújságjuk által fejtettek ki jelentős politikai tevékenységet. A Crna Gora-i és bokai VI. pártértekezletet 1937. június 20-ától július 1- jéig tartották meg Kučiban. Ekkor elhatározták, hogy a tartományi iroda Cetinjén működjön tovább. A VI. értekezlet meghagyta a tartományi irodának, hogy a jelentés és a vita alapján készítse el a nyilatkozatot, amely nemcsak a politikai helyzettel, hanem minden időszerű kérdéssel is foglalkozik. A tartományi pártbizottság, a legális szervezetekben szerzett pozíciók megtartására és újak megnyerésére összpontosította tevékenységét. Külön figyelmet fordított a falusi akciókra. Szabályokat dolgoztak ki a falusi pártmunka szervezése céljából, így született az ötlet a Paraszttestvérség nevű szervezet megalakításáról. Ez volt a párt munkájának legális megnyilvánulása. A szervezést a tartományi bizottság vezette és irányította. A Paraszttestvérség első helyi szervezetét 1937. szeptember 28-án alakították meg a Cetinje melletti Konakban. Az alapító gyűlésen 72 paraszt vett részt. 1938 augusztusának végéig Crna Gorában. Bokában, Sanđžakon, Kosovóban és Metóhiában 82 alapszervezete alakult a Paraszttestvérségnek. Összesen több mint hétezer tagja volt. Cetinje szélesebb térségében 23 szervezete működött, az elnököt, alelnököt és a titkárt az egész Paraszttestvérség szintjén választották. A pártmunkának nyomára jutottak a hatóságok, ezért megfelelő intézkedéseket kezdtek foganatosítani ellene, eleinte zavarták a munkát, majd be is tiltották. A cetinjei szervezetet a rendőrség 1939-ben számolta fel véglegesen. A Paraszttestvérség a JKP falusi akcióinak kezdetét jelentette. Az 1938-ban Cetinjén alakított Paraszt önsegélyezéssel együtt nagy szerepet játszott a munkásosztály és a haladó szellemű parasztság eszmei-politikai egységének kialakításában. A cetinjei egyetemisták egyesületet alakítottak Egyetemista Önsegélyező Szövetkezet elnevezéssel, 1938-ban. Az egyesület termeiben az egyetemistákon és diákokon kívül gyülekeztek haladó gondolkodású munkások és értelmiségiek is, akik a párt utasítására folyamatosan működtek 1941-ig. (Folytatjuk) F. L WALLACE A kísérleti bolygó (4) Matin lepillantott. A robotmacska a padlón hevert. Letérdelt és megvizsgálta. A macska acélváza össze volt törve; az egészet csúnyán összevissza görbítették. Szívós műanyag bőre leszaggatva, a belsejében rejlő finom gépezet felismerhetetlen masszává összegyúrva-rágcsálva. A macska körül húsz-harminc minden képzeletet fölülmúlóan hatalmas patkány feküdt. A macska harcolt, a döglött állatoknak le volt tépve a feje, vagy ki voltak belezve, fölismerhetetlenségig össze voltak marva. De a robot számbeli fölénnyel került szembe. A Biológiai Vizsgáló Bizottság azt állapította meg, hogy a Boldogságon nincsenek patkányok. Ugyanezt leszögezte az egerekről is. Vajon mi volt tévedésének a magyarázata? A biológus fölállt. — Mit szándékozol tenni ellenük? — Monolit szerkezetű, két láb vastag, öntött salak padlójú raktárházat építünk. Ide szállítunk át minden romlandót. Marin bólintott. Ezt kell tenni. Mindehhez persze időre és energiára van szükség, de az egészet elvégezheti a nemrég üzembe helyezett atomreaktor. Addig minden egyéb építkezést föl kell függeszteni. Nem csoda, hogy Hafner föl volt dúlva. — Miért ne készíthetnénk nagyobb macskákat? — javasolta Marin. A parancsnok elfintorította az arcát. — Nem voltál itt, amikor kinyitottuk az ajtókat. A raktár hemzsegett a patkányoktól. Ugyan hány robotmacskára van szükségünk — ötre, ötvenre? Fogalmam sincs. A mérnök mindenesetre azt mondta, hogy három nagyobb macska megépítéséhez van elegendő alkatrészünk. Azt, amelyik ott döglik, nem tudja megmenteni. „Még nem találkoztam olyan mérnökkel, aki ezt belátná” — gondolta Marin. Hafner folytatta: — Amennyiben többet akarunk, az űrhajó elektronikus számológépét kell szétszednünk. Ezt nem engedélyezem. Ezt nyilvánvalóan nem is engedélyezhette. Mindaddig, amíg a következő expedíció újabb telepeseket nem hoz, az űrhajó volt az egyetlen láncszem, ami összekapcsolta őket a Földdel. Egyetlen épeszű parancsnok sem engedhette meg, hogy megbénítsák az űrhajót. De miért rendelte őt vissza Hafner? Pusztán azért, hogy tájékoztassa a helyzetről? Hafner akárha megsejtette volna a gondolatait. — Éjszakára megvilágítjuk a raktárból kiköltöztetett készleteket. Addig, amíg az élelmiszert az új épületben helyezhetjük el, őrt állítunk mellé, töltött fegyverrel. Ez körülbelül tíz napig fog tartani. Időközben beérik a villámgabonánk. Attól tartok, hogy a patkányok élelemszerzés végett elárasztják majd a termőföldeket. Jövőben élelmiszertartalékaink megóvása céljából mozgósítanod kell az állataidat. A biológus fölcsattant. De a rendelkezések megtiltják, hogy bármilyen állatot szabadon engedjen az ember egy bolygón addig, amíg átfogó kutatással meg nem ismeri azokat a lehetséges kórokat, amelyek fölléphetnek. — Ez tíz-tizenkét év. Kényszerhelyzetben vagyunk, és én vállalom a felelősséget írásban, ha kívánod. A biológus valóban megrettent. Egy újabb, nyulakkal elárasztott Ausztrália, vagy annak a bolygónak az esete alakulhatott ki, amelyet a csigák kerítettek hatalmukba — és ő nem tehetett ellene semmit. — Biztos vagyok benne, hogy az állataimnak semmi hasznát nem veszszük az ilyen nagyságú patkányokkal szemben — tiltakozott Marin. — Hoztál magaddal hormoninjekciókat. Nyomd beléjük. A parancsnok elfordult, és az építkezésről kezdett tárgyalni a mérnökkel. Marin összeszedte a döglött patkányokat, és a későbbi vizsgálat céljából hűtőszekrénybe rakta őket. Ezt követően visszavonult a laboratóriumba, és kidolgozott egy kúrát azoknak a háziállatoknak, amelyeket a telepesek magukkal hoztak. Mindenekelőtt beinjekciózta és mindaddig gondosan figyelte őket, amíg át nem estek a növekedés első megrázkódtatásán. Látván, hogy életben maradnak, szaporítani kezdte őket. Aztán visszatért a patkányokhoz. Feltűnő volt a méreteikben észlelhető változatosság. Belsejükben minden szabályos volt. Valamennyi szokásos szervük megvolt, csupán a méretarányok különböztek a megengedettnél nagyobb mértékben. A fogaik sem voltak egyformák. Egyeseknél a törékeny állkapocsban néhány hatalmas agyar gyökerezett, másoknak aprócska fogaik voltak, amelyek egyáltalán nem illettek össze a masszív csontozattal. Ez volt a legképtelenebb állatfaj, amivela biológus valaha is találkozott. Estefelé inkább megérezte, mint hallotta az építő berendezések halk duruzsolását. Kinézett a laboratóriumból, és megpillantotta a fölfelé gomolygó füstöt. Alighogy a növényzet szénné égett, a füst elillant, és forrósághullámok reszkettették az égboltot. A telepesek egy dombon építkeztek. A bozótban kúszó-mászó apró élőlények a legsebezhetőbb pontot, az élelmiszer-tartalékot ostromolták meg. Egyetlen bokor, de még egy fűszál sem ágaskodott a dombon, amikor a telepesek végeztek. Foxterrierek. A múltban, a mezőgazdálkodás korszakában vadászkutyák voltak. Kis termetük a kártékony rágcsálók üldözésében vált hasznukra. Eltartásukat tulajdonképpen a magtárakban és a gabonaföldeken szolgálták meg, és a betelepített bolygókon, ahol a körülmények megismétlődtek, egy ideig ugyanez volt a feladatuk. Azok a kutyák, amelyeket a telepesek magukkal hoztak, foxterrierek voltak. Gyorsaságukat megőrizték, lobogott bennük a rágcsálókkal szembeni vadászszenvedély, de már nem voltak olyan kicsik. Marin sikeresen birkózott meg azzal a nehéz feladattal, hogy — miközben a kutyák szelindek nagyságúvá növekedtek — semmit se veszítsenek ügyességükből és gyorsaságukból. A patkányok benyomultak a villámgabona-táblákra. A villámgabonát a telepes bolygók szükségleteire kísérletezték ki. Elvetése, beérése és learatása mindössze egy hetet vett igénybe. Négyszeri vetés nyomán a talaj termékenysége kimerült, de egy telepes bolygó első éveiben ez mit sem számított, hiszen bőségesen volt termőföld. A villámgabonában a patkányáradat egyre nőtt, mire a kutyákat rászabadították a rágcsálókra. Az ebek vadászgatva kóborolták be a földeket. Rohanás, összecsattanó állkapocs, meglendülő fej — és a patkány elroppantott hátgerinccel hengeredett félre. A kutyák a következő rágcsáló után vetették magukat. A kutyák addig portyáztak és mészároltak, ameddig csak láttak. Este kimerülten és vérrel borítva — ami többnyire nem a saját vérük volt — tértek meg. Marin telenyomta őket antibiotikumokkal, bekötözte sebeiket, vénán keresztül táplálta és álomba injekciózta őket. Reggel serkentő szérummal ébresztette, és föltüzelve küldte harcba őket. Két napba került, amíg a patkányok megtanulták, hogy napközben nem táplálkozhatnak. Nem olyan sokan ugyan, de jöttek éjszaka, bemásztak a szőlőskertekbe, és belakmároztak a gyümölcsből. Elropogtatták a érőtérben levő búzát, és megdézsmálták a veteményeket. A következő napon a telepesek fölszerelték a fényszórókat. A velük levő kutyák elriasztották azokat a patkányokat, amelyek, bár a nap magasan volt, elég ostobák voltak ahhoz, hogy fosztogassanak. Szürkület előtt egy órával Marin visszaparancsolta a kutyákat, és kényszerpihenőt rendelt nekik. Sötétedés után föloldotta a pihenőjüket, és a támolygó ebeket kiterelte a földekre. A patkányok szaga új életet öntött beléjük, ha nem is mozogtak olyan gyorsan, éppúgy buzogtak a tettvágytól, mint egyébként. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ - 1983. április 21. portfek