Magyar Szó, 1984. április (41. évfolyam, 90-104. szám)

1984-04-01 / 90. szám

1594. április 1„ vasárnap MAGYAR SZÓ ..1 KÜLPOLITIKA­­ — LY EST A VILÁGPOLITIKÁBAN Vádlók és vádlottak A­z ENSZ főtitkára által kine­vezett nemzetközi vizsgáló bizottság kétséget kizáróan rr.'g­ál befojtott, hogy az iraki—iráni háborúban használtak vegyi fegy­vert, pol­­tasabban mérgesgázokat. Áldozatai iráni katonák voltak, de a diplomatikusan megfogalmazott jelentés egyik felet sem vádolja az „ismeretlen eredetű” tiltott fegyver bevetésével. Annál heve­sebben támadják egymást Bagdad és Teherán. A vádak természete­sen­­nem egyformán meggyőződik, még akkor sem, ha közismert, hogy a közelmúltban is volt már példa : a háború k­i­pro­vok­álása, vagy az ellenség lejáratása érde­kében elkövetett „önmegtámadás­­ra”. S bár a helyzet ezúttal vilá­gosnak tűnik, a vétkes meg­állapítása mégsem egészen egyszerű. Ha ugyanis a háború el­szabadult veszett kutyáját valaki nem hajlandó megfékezni, akkor az éppen olyan felelős a következ­ményekért, mint aki a bestiát a láncról eleresztette, mert, bár nem természetes, de érthető, nem elfogadható, de többször elköny­velt tény, hogy a végső vereség veszélye esetén a szakadékba zu­hanó mindig magával akarja rán­tani, ha lehet, az egész világot is. Ma a vegyi fegyverek, a semleges tartályihsijók elsüllyesztése, holnap pedig ki tudja. Legújabb hír szerint a szólban forgó háború egyik részvevője atombomba gyártására készül, s az eddigi tapasztalatok tükrében semmi kétség sem fér hozzá, hogy a fanatikus­­gyűlölet, vagy a vereségtől való félelem arra kész­tetheti az egymás torkát szoron­gató ádáz ellenségeket, hogy ... A beláthatatlan következmé­nyeket tartva szem előtt, az el­­b­ím kötelezettek még egy, az eddiginél is nagyobb méretű békéltető akcióra­­készülnek: Indi­ra Gandhi asszony, indiai kor­mányfő, a mozgalom jelenlegi ko­ordinátora (többek között ezért is) egy úja­bb, a vil­ág valamennyi or­szágát felölelő csúcsértekezlet megtartását javasolja (ismételten). A rosszmáj­úak erre (ismételten) csak legyintenek, mondván, hogy ez halva született ötlet. Mert hogy lehetne sizánötven-egynéhány ál­lamfőt összehívni, ha már éveik óta azt a bizonyos kettőt sem sike­rült egy asztalhoz ültetni. Vagy talán az áldatlan, mindenki szá­mára káros, a világpolitikai hely­zetre nézve egyenesen a pusztulás veszélyével fenyegető háború megszüntetése hatékonyabb eszkö­zöket igényel? E­gyébként, hogy még a négy évtizeddel ezelőtt befejezett, világháború vegyi fegyverei sem veszélytelenek, annak a békés dán és svéd halászok a megmond­hatói. Az említettek ugyanis a minap a Balti -tengernek azon a táján halásztak, ahol közvetlenül a háború után (amikor a környe­zetvédelmen és -szennyezésen nem ugyanazt értették, mint ma) az óvatlan győztesek mintegy HOCOO tonna veszélyes vegyi fegyvert süllyesztettek el annak reményé­ben, hogy ezzel nagyon ügyesen és végérvényesen megoldották a problémát. A halászo­k , amint most kitűnt, már korábban is ke­rítettek hálójukba a tőkehalon kívül egy-két gázbombát, de az idő foga most már annyira ki­kezdte az acélt, hogy a mérgesg­áz, a hírhedt yperit lassan felszaba­dult. A halászok a kórháziba, a halak minden bizonnyal a piacra kerül­tek, ahol immár az ismert japán radioaktív halak mellett lassan egyre több dán és svéd yperites hal is kapható — mindazzal együtt természetesen, ami ezzel jár. A salvadori választási csalás­hoz újabban egy­­ bajoror­szági botrány is párosult. Az utóbbi azért vert fel nagyobb port, mert az előbbit mindenki már előre elkönyvelte. De hogy a precíz bajoro­knál is előfordulhat, hogy újra kell számolni a vok­­sokat, az valóban meglepetés. Az történt ugyanis, hogy a március 18-án megtartott községi választá­sokon (Nürnbergiben) állítólag megmásították a választók óhaját, mégpedig a hatalmon levő CSU (Keresztény Szocialista Unió) je­löltjének javára. Igaz, hogy csak egy egészen kicsit. Annyit, ho­gy ne a­z SPD jelöltje kapjon 35 he­lyet a helyi par­lamenben a CSU 34 képviselőjével szemben, hanem fordítva. Most aztán elrendelték a szava­zatok újraszámlálását, s feszülte­n várják az eredményt, bár Franz Josef Strauss pártja, úgy tűnik, ezúttal ismételten máris megmére­tett. A munkanélküliségtől az élet­színvonal csökkenésétől va­ló félelmükben Róma utcáin nemrég tüntetésre kényszerültek az olasz munkások. A terrortól, a bizonytalanságtól Toledo utcáira vonultak ki a spanyol közvélemény reprezentánsai. A bűnözés és az erőszak hullámaitól folyamatos­ra cs­ipdosott spanyolhonbam nyilván megelégelték a mindennapos ret­tegést. Békés életet és m­unkai kö­rülményeket akarunk — követel­ték nemrég Barcelona és Sevilla kereskedői a mi m mindennapos gyilkos­ságaikkal egybekötött betörések el­leni tehetetlen felháborodásukban. Felipe González szocialista kor­mánya hadat üzent a bűnözésnek, úgy tűnik azonban, hogy előbb a munkanélküliséggel, a növekvő szociális bizonytalanság­gal kellene bírókra kelnie. Spa­nyolországban ugyanis már 2,5 millió munkanélkülit tartanak nyilván a növekvő irányzattal.­frika, a világ részvéte mel­lett a napokban eltemette Ahmed Sékou Touiré gui­­neai elnököt, a fekete kontinens egyik legkimagaslóbb politikusát. Emlékezetünkbe tartósan bele­­vésöd­ött a kép, amint Havanná­ban, az el nem kötelezett országok hatodik csúcsértekezletének záró­ülésén a mozgalom által Titónak ítélt elismerést ismertette. Hófehér köntösben a sudár ter­metű politikus, a mozgalom igazi elkötelezettj­e, tökéletes francia nyelven, választékos szavakkal méltatta az el nem kötelezett esz­me atyjának feledhetetlen érde­meit. Kellemes, öblös hangja betöltöt­te a hatalmas termet, s az álmat­lan éjszaka utáni türelmetlen zsi­­bongás elcsitult. A mozgalom őszinte tisztelője őszinte tisztelet­tel adózott magala­pítójainak. Most Afrika a világ részvéte mellett eltemette Ahmed Sékou Tourét. A függetlenségbe, az ön­állóságba, az igazságosabb világba vetett hit, Sékou Touré, s a feke­te kontinens eszményei élnek to­vább. ENGLER Lajos A Iráni sebesültek az NSZK-ba érkeznek gyógykezelésre RENDKÍVÜLI VÁLASZTÁSOK IZRAELBEN A politikai és gazdasá­ gz 1977. évi izraeli parlamenti választások előtt az volt az általános meggyőződés, hogy a Simon Peres vezette Munkás­párt — mint annyiszor a múltban — ismét győzelmet arat, s továbbra is kormányozza az országot. Az egyik Tel Aviv-i köz­véleménykutató intézet a választások előestéjén közölte, hogy a polgárok többsége Simon Perest kívánja a miniszterelnöki székben látni. Nem így történt. A majdnem három évtizede, Izrael újbóli ál­lamisága óta az elsiemzék leghar­­ciasabb vezetője, Menahem Begin került ki győztesként a jobbolldali koalíció, a Likud élén, s a mun­káspártiak először kényszerültek ellenzékbe. A hatalomra került koa­lícióban a legfontosabb szerepet Begin pártja, a Herát töltötte be, de fennmaradása a kisebb csoporto­sulásoktól, közöttük az arab or­szágokból kivándorolt ortodox zsi­dók érdekeit képviselő kis párt, a Tárni támogatásától függött. A 120 tagú parlamentben a Tárni mindössze 3 képviselőt küldhetett, ám ezzel a koalíció 62 szavazatra számíthatott. Mivel a Tárni elfordult a kor­mánytól, s a parlamentben együtt szavazott az ellenzékkel, Shamir miniszterelnöknek nem maradt más választása, mint hogy egy évvel a rendes választások előtt kikérjék a választók véleményét. A választások idejét már kitűz­ték, s a korteshadjárat teljes len­dületet vett. Bármelyik politikai csoportosu­lás is kerül a­z­ ország élére, rend­kívül súlyos helyzetet örököl. A legfrissebb statisztikai adatok sze­rint Izraeli 4,2 millió lakosa közül félmillió életszínvonala válságos szintre süllyedt. Az e csoportba tartozók egy része nyugdíjas, be kell érniük a létminimummal. Mindez egyrészt annak a követ­kezménye, hogy a koalíció hét éve tartó kormányzása óta egyre tévesebb gazdaságpolitikát folyta­tott. Amióta Begin hatalomra ke­rült, az állam állandóan többet költött, mint amennyit megkere­sett. A bevétel és a kiadás közötti különbséget bankó nyomásával fe­dezték. Ezenkívül a kabinet a koalíciós partnerek nyomására más kiadásokra is rákényszerült, s ez még inkább szította az inflá­ciót. A kormány képtelennek bizo­nyult megbirkózni a költségvetési hiánnyal, s egy időben Aridor akkori pénzügyminiszter azt java­solta, hogy a nemzeti valluta he­lyett a­z elszámolást dollárban fejezzék ki. A sékel dollarizálásá­­nak politikája miatt le kellett köszönnie, s az akkori 200 száza­lékos infláció újabban eléri a 300, más adatok szerint a 400 százalékot, s nem zárható ki, hogy az év végéig meghaladja az 500 százalékot is. A befolyásos szakszervezetek még a függetlenség elnyerése utáni években kiharcolták, hogy a bé­reket automatikusan növelik a létfenntartási költségek emelkedé­sével arányosan, s ez nem okozott nagyobb gondot, amíg a nemzeti valuta szilárdan tartotta magát. A mostani pénzromlás óta azonban állandó a bérek és az árak szédü­letes versenyfutása, s ez rontja a közhangulatot. Az elkeseredés, a kiábrándult­ság miatt állandósultak a sztráj­kok, még a létfontosságú ágaza­tokban is: nem elszigetelt jelen­ség, hogy az orvosok csak a leg­sürgősebb esetekben fogadják a pácienseket, szünetel az oktatás, leáll a közlekedés. Több ezer üzlet bezárt, s jó néhány bejelentette csődjét. Mind nagyobb méretű a munkanélküliség, hivatalosan 40 000 munkanélkülit tartanak számon, de valószínűleg ennél többen vannak. A katasztrofális gazdasági hely­zet okai közé sorolható, hogy Izrael — számos fejlődő ország­,­hoz hasonlóan — nagy árat fizet a nyersolajért, alapanyagokért, az ipari áruért, a technológiáért, mezőgazdasági termékeinek ex­portjával pedig mind kevesebb bevételhez jut. Mindehhez hozzá kiéll fűz­ni a libanoni invázió kudarcát. Begin kormányzata annak idején azzal a céllal indította meg a hadműve­letet,, hogy végleges vereséget mér a PFSZ-re, kiűzi a palesztin fegy­vereseket Libanonból, Bejrútban Izraellel kapcsolatba lépő kor­mányt segít hatalomra, s mint Egyiptommal­, békét köt vele. A rövid időre tervezett hadjárat azonban elhúzódott, érzékeny vér­­veszteséget okozott, a megszállás költségei tetemesek, nem is szólva a nemzetközi veszteségről, arról, hogy Izrael még inkább elszigete­lődött. Olyan mélyen elmerült a h­ibsim­ond sárban, hogy csak bátor, gyökeres fordulattal juthat ki. Nem vitás, hogy az óriási gon­dok miatt késhegyre menő válasz­tási harc várható. A jobboldal egykönnyen nem mond le a hata­lomról a Munkáspárt javára, amely az ellenzékbe kerülése óta eltelt 7 év alatt még mindig nem ren­dezte sorait. Vezetői, elsősorban Peres és Rabin egykori vezérkari főnök és volt miniszterel­­nök kö­zött hatalmi harc folyik, s egyik sem hajlandó átadni a pártvezetői helyet Navon volt köztársasági elnöknek, akit Izrael egyik leg­népszerűbb politikusának tartanak. A legutóbbi választások előtt Begin megsemmisítő csapást mért a bagdadi atomerőműre, s ezzel „elszánt” vezető látszatát keltette, s maga mel­lé állította az inga­dozókat. Félő, hogy utódja, Sha­mir is hasonlóra szánja el magát. FISCHER Jenő Sem két tű, szétt REFORMOK A MUNKÁSOK ELLEN — a gazdasági válság er­re a sorsra kárhoztatja Dél-Eu­­rópa szocialista kormányait. Kor­mányozhatnak egyedül, mint Spa­nyolországban, vagy állhatnak kis pártként egy koalíció élén, mint Olaszországban, szövetkezhetnek a kommunistákkal, mint Franciaor­szágban vagy a jobboldali szociál­demokratákkal, mint Portugáliá­ban, egy a sorsuk. A gazdasági válság ugyanis minden országban olyan strukturális változásokat tesz szükségessé, amelyek bizonyos nem­­ kifizetődő iparágak leépítésével — tehát a munkanélküliség növeke­désével , és még fájdalmasab­ban, a reálbérek leszorításával járnak, sis Nyugat-Európa országai között csak abban van különbség, hogy a sajátságok és az erőviszo­nyok miatt a választók többsége úgy mérte-e fel, hogy ezek végre­hajtására a konzervatívok alkal­masabbak, mert bennük megvan a kellő erély ahhoz, hogy ne tö­rődjenek a dolgozók érdekeivel, vagy a szocialisták, mert többé­­kevésbé élvezik a dolgozók bizal­mát, tehát fájdalommentesebben foganatosíthatnak olyan intézkedé­seket, amelyek különben nagyobb ellenállásba ütköznének. Portugáliában ez fokozottabban érvényes, már azért is, mert a nehézségek súlyosabbak, mint az országok zömében. Ebben a nem egész 10 milliós országban három év alatt a külső adósság megkét­szereződött és ma 14 milliárd dol­lár, ez a bruttó nemzeti összter­mék 55 százaléka. A kilátások is sötétek, mert a fizetési mérleg hiánya továbbra is évi kb. 3,5 milliárd dollár. FURCSA KOALÍCIÓ POLITI­KÁJA LETT ebben a helyzetben a gazdasági válság diktálta kény­szerintézkedések programja. Már azért is, mert ezek a nehézségek kezdetben előbb a baloldal, majd később a jobboldal ellen dolgoz­tak. A pirosszegfűs forradalom, a haladó katonatisztek vállalkozása után ugyanis ezek a gazdasági bajok — a koncepcióhiánnyal, a nyugat-európai típusú parlamenti demokrácia, vagy valami új di­lemmájával párosulva — lefogták a forradalmi lendületet, oda ve­­­zettek, hogy a forradalom kiful­­­ladt, fokozatosan visszaszorult, hogy végül a parlamenti demokrá­ciának adja át a helyét. Ez a fo­lyamat először relatív, majd ab­szolút parlamenti többséghez jut­tatta a jobboldalt, de azzal, hogy most már ők is szembe találták magukat azzal, hogy nem tudnak megbirkózni a gazdasági problé­mákkal és a mérleg nyelve most már balra lendült. Az ily módon kialakult furcsa egyensúlyhelyzet­nek lett az eredménye, hogy most Portugáliában az egykori balolda­li és az egykori jobboldali koa­líció két vezető pártja, a szo­cialisták és szociáldemokraták alakítottak kormányt. Előzőleg mindketten néhány más kombinációval kísérleteztek. A szocialisták a kommunistákkal együtt végig, a szociáldemokraták pedig csak a legelején támogatták a forradalmi tisztek különféle pártonkívüli kormányát. Utána a szocialisták egyedül, sőt a konzer­vatív kereszténydemokratákkal in­gatag koalícióban alakítottak kor­mányt, a szociáldemoraták pedig a kereszténydemokratákkal, sőt a monarchistákkal koalícióban pró­báltak kormányt alakítani. E sok próbálkozás után alakult ki a két párt mai furcsa szövetsége, amely biztos parlamenti többségű kor­mányt ad, és amelynek alapja a kényszerintézkedések programja. Így lett az új kormány első intéz­kedése a portugál pénz 12 százalé­kos leértékelése, és a szigorú ta­karékosság, amelynek keretében megszüntették a legfontosabb cik­kek — a kenyér és általában a gabona, a tej, cukor stb. — szub­vencióját. Ennek keretébe tarto­zik az is, hogy ismét a magántő­kének engedték át a pirosszegfűs forradalom által államosított fon­tos ágazatokat. NEM MEGY HARC NÉLKÜL ennek a programnak a végrehaj­tása. A Portugál EP kezdettől fogva a kormány ellen foglalt ál­lást, azóta pedig szakadatlanul hadakozik a kormány ellen azzal az érveléssel, hogy „annak állás­pontja és stratégiája kétértelmű és sem a bel-, sem a külpolitiká­ban nincs világos és önálló néze­te”. A kényszerintézkedések azon­ban szembe találták magukat a munkásosztály ellenállásával is. Az egész országot elárasztották a sztrájkok, a márciusban rendezett „harci napokon” félmillió munkás tüntetett azzal a jelszóval: „jobb életért, új politikáért és új kor­mányért”. Újabban pedig már mind hevesebben támadják a kor­mányt jobboldalról is. Nemcsak a kis tőkések riadtak meg a fenye­gető csődtől, hanem azok a réte­gek is, amelyek nagyobb szociális megrázkódtatástól félnek, és azok is, akik a demokráciát féltik a bajoktól. Mindenki 1885-től vár megoldást ebben a helyzetben. Abban az év­ben ugyanis elnökválasztások lesz­nek Portugáliában, és Eanes el­nök már nem indulhat. Ez két dolgot is jelenthet. Egyrészt azt, hogy Soares mostani miniszterel­nök jelöltetni szándékozik magát, sőt biztosra veszi, hogy győz is, mert két dologra számít. Egyrészt arra, hogy vele szemben senki sem állít­hat tekintélyes és esélyes ellenjelöltet, másrészt arra, hogy a kormány mostani népszerűtlen intézkedései addig meghozzák első eredményeiket, és ő már a javuló gazdasággal, a háta mögött indul­hat csatába az elnöki palota meg­hódításáért. Ettől az évtől ugyanakkor sokat várnak a kommunisták is. Újab­ban ugyanis mind többet emlege­tik, hogy Eanes elnök pártot kíván alakítani, hogy tömörítse a piros­szegfűs forradalom megmaradt hí­veit éppúgy, mint az eddigi poli­tikai pártokban csalódó rétegeket. Most már biztosra veszik, hogy ez a pártalapítás bekövetkezik, mihelyt Banes mandátuma lejár, s a mostani elnök kénytelen lesz pártvezérként visszatérni a politi­kai porondra. Az új párt jelent­kezése viszont már önmagában is elindítja az erőviszonyok átren­dezését. A kommunisták, akik Soaresszel szemben is Eanest tá­mogatták, mindezen felül még ab­ban is bíznak, hogy az új párt megalakítása lehetővé teszi egy „nemzetmentő” kormány létrejöt­tét, amelyben vagy közvetlen rész­vevőként, vagy külső támogató­ként ők is szerephez jutnak. BÁLINT István

Next