Magyar Szó, 1984. május (41. évfolyam, 133-148. szám)

1984-05-26 / 143. szám

/// /// 1984. V. 26. — Szerkeszti Bálint Sándor — VII. évf., 21. szám A politikai színház és szintézis jegyében DŽEVAD KARAHASAN A 29. STERNA JÁTÉKOK MŰSORÁRÓL • ELÉRKEZETT A VIHAROS TRANSZFORMÁCIÓKON ÁTESETT SZÍNPADI NYELV SZINTÉZISÉNEK IDEJE Ma, május 26-án, Újvidéken, a Szerb Nemzeti Színházban meg­kezdődnek a 29. Sterija Játékok. Az idei műsor főszelektora, Dže­­vad Karahasan szarajevói kritikus úgy ítélte meg, hogyha hű ké­pet kíván nyújtani a jugoszláv színjátszásnak a mostani pillana­táról a szemle, a politikai színház és a posztavantgarde manieriz­mus jegyében kell megtartani. A mai jugoszláv színjátszásról szóló, az Ökoban közölt tanulmányában írja Zelimir Stublija: „Elérke­zett a jugoszláv színjátszásban a hatvanas és hetvenes években vi­haros transzformációkon átesett színpadi nyelv szintézisének ideje. Háttérbe szorult a kísérletezés.” Látszik ez abból is, hogy példá­ul a kísérleti és kisszínpadok szarajevói találkozójának most már évek óta jobbára csak az el­nevezése „kísérleti”. Az experi­mentumokkal bajlódó társulatok a Születőben levő színház elne­vezésű háttérműsorba szorultak Szarajevóban, a hangadó szerepet a legsikeresebb, higgadt, letisztult előadások vették át. „Mindez ter­mészetes (esztétikai) ciklus követ­kezménye — írja Stublija. Azzal is lehet magyarázni, hogy adott pillanatban színjátszásunk elérte a végső határokat, amelyeken túl már nincs termékeny esztéti­kai cél, de azzal is, hogy beértek az alkotók, akik kísérletezéseik eredményét tudatosan vagy tudat alatt összegezni kívánják, további munkájukhoz szükséges követ­keztetések levonása végett. Azzal is magyarázható még a kísérlete­zési szándék alábbhagyása, hogy a megingathatatlan és magabiz­tos intézményesített művészet át­­ömlesztette magába a különben eretnekként elkönyvelt próbálko­­zásokat, friss vért nyerve ezáltal az új, minőségi vállalkozásokhoz és a fennmaradásihoz. A részleges magyarázat erőltetése az igazság­­tól való eltávolodást jelentené.” Színházainkban megfigyelhető a drámai ir­odalom klasszikusaihoz, és a szöveghez való viga^otA-zs tn­­az író, a rendező és a színész k'ellensúlyozott szerepe a d­­r abokban. Erőre kapott a pot’t^’g­ a+ás is. Itt most nem a politikai szín­házra gondolunk, melynek témája és nem célja a politika, hanem azokra az előadásokra, amelyek számára a „művészet” csak arügy, kamuflázs művészeten kí­vüli kinyilatkoztatásokra. ..Innen már nincs messze az út, mely esz­tétikai és eszmei anakronizmus­hoz vezet: a vitális színházi áram­latokkal való referencia helyett egyes előadásokban felütötték fe­jüket a polgári gondolkodás res­taurációjának szimptómái: ez­ek az előadások a jövő hangj­a he­lyett a múlt hangjét kínálták fel. az individuális és kollektív sza­badság új tereinek meghódítása helyett történelmileg archivált eszmékhez térnek vissza. az em­ber mai és itteni sorsával való alkotói foglalkozás helyett intri­­kus érdeklődéssel fordulnak egyes sorsok felé hétköznapjainkból és történelmünkből. Így a mai ju­­goszláv színielőadások egy része tulajdonképpen bálásabb téma politológiai és szociológiai, mint­sem teatrológiai tanulmányok írásá­ra. Az autentikus alkotók mind­ezzel szemben következetesen ki­tartanak művészetük mel­lett, a tartós értékek útján, a kalkulán­soknak csak efemez és helyhez kötött, erősen határolt sikere le­het”, — állapítja meg Stublija a már említett tanulmányaiban. Örökség­i impulzusok és inhi­bíciók Dževad Karakasan a 29. Sterija Játékok műsorának megindoklása során így nyilatkozott: „Az idei produkciót könnyebb megnevez­ni azzal, ami nem, mint azzal, ami igen. A jugoszláv színházak­ban ebben a pillanatban nincs domináns stílus, nincs olyan re­pertoártendencia, amely dominál­na, és nincs olyan előadás, amely értékeivel kimagasodna, amely gondolkodásmódjával annyira el­ütne a­­ standard produkciótól, hogy diszkontinuitást idézne elő. A színházak repertoárján egymás mellett sorakoznak mani­erista és naturalista darabok. A domináns stílus hiánya az új stílus utáni kutatás következményeként is fel­fogható.” A jugoszláv szín­játszásiban két fő vonulat, figyelhető meg mos­tanság, az egyik a „valóság— színház” relációján megkísérli teatralizálni a valóságot, a másik pedig a „színház—színházi nyelv” relációján próbálkozik összegez­ni a legkülönfélébb stílus irány­nk tapasztalatait. Ez a két vonulás határozza meg az idei Sterija Játékok arculatát is, erről tanús­kodik a szemle munkacíme: Örökség — impulzusok és inhibí­­ciók. Dževad Karahasan válogatásá­ban két ,„blokk” alkotja a mű­sort. Az elsőbe tartoznak a poli­tikai színház gyűjtőnév alá so­rolt előadások. Ezeknek, mint a főszelektor kijelentette, a politi­ka, azaz a politikai jelenségek a tárgya és nem a célja, kollektív tudatunk egyes traumáit boncol­gatták, és azt vizsgálják, hogy ezek a traumák mennyire befo­lyásolják mai gondolkodásmó­dunkat. A balkáni kém (belgrádi Jugoszláv Drámai Színház), a Gyökér, törzs, epilógus (belgrádi Egyetemi Művelődési Központ) és az Apám, a szocialista kulák (ljubljanai Szlovén Nemzeti Szín­ház) című drámák Karahasan megfogalmazásában „forradalmi mozgalmunk és a sztálinizmus viszonyát taglalják”, a Dupla fe­nék (szkopjei Drámai Színház) című pedig az eltérésekre, külön­bözőségekre való jogot. Dževađ Karahasant konzerva­tívnak tartják. A főszelektor a Danasnak adott interjújéban el­ismeri, hogy konzervatív ember, de úgy érzi, argumentumai van­nak, melyek indokolták konzer­vatív pozícióiét. ..A kultúra csak kontinuitásként létezhet, számol­ni kell azzal, ami tegnap volt. Nincs művészet tradíció nélkül. Minden nemzedéknek először is tisztáznia kellene a hagyomá­nyokhoz való viszonyát, hogy ki­építhesse saját világszemléletét.” A konzervatív, nagy előadások blokkját az idei Stern­án a poszt­avantgarde manierizmus stílusá­ba besorolt színjátékok adják. Ezek a következők: Dubrovnik- trilógia (zágrábi Horvát Nemzeti Színház, rendező: Ivica Kunce­­vić). Anyaszív (dubrovniki Ma­rin Držić Színház, rendező: Zeli­mir Mesaric). A Glembavak (zág­rábi Gavella Drámai Színház, ren­dező: Petar Vesek). Ide sorolható a versenyen kívül bemutatásra kerülő darab is, az Egy jellem életének és álmainak képei című, a Mosztári Népszínház előadásá­ban, Miloš Lazin rendezésében. Ezek az előadások a drámaha­gyatékot a mai posztavantgarde színház tapasztalataival felvértez­ve faggatják. Érdekes megjegyez­ni, Jankó Polié Kamov drámája, az Anyaszív Dževad Karahasan­­nal ellentétes véleményt váltott ki a horvát szelektorból, Tomis­­lav Durbesiéből, aki szerint „a dubrovinski színház előadása szo­lid, rideg előadás, mely fiatalos, naiv, ■ nagyon gyönge szövegen alapul és melléfogás a színház részéről, hogy műsorára tűzte”. Amikor Durbešić látta, alig volt ötven nézője. Egymással polemizáló­­előadások A Sterija Játékokon korábban huzamos ideig a szlovén színját­szás dominált, majd elementáris erővel berorohant a macedón szín­játszás. A Dževad Karahasan vá­logatása alapján összeállított re­pertoárból most úgy tűnik a hor­vát színjátszás adja meg az idei Játékok alaphangját. Mivel ma­gyarázható ez, kérdezte a Danas újságírója­ a főszelektortól. Ka­rakasan válasza: „Nem tudom, mennyire tör­vényszerű az, amivel meg lehet­ne magyarázni. Lehet, hogy a vé­letlennek köszönhető, hogy a hor­vát színházak repertoárján olyan Három előadás szerepelt amely testközelben korrespondeál egy­mással, nemcsak a hasonlóságaik „Tarnán, hanem annak n­apjára ig, amiben különböznek. Úgy tűnik, első n.Hántásra, hogy a naszt­­avantgarde manierizmus blokk egységes, polémia nélküli. De je­lentősen polemizálnak egymással ezek az előadások. Voinovic, Ka­mov és Krleža majdhogynem kortárs­ak. Voinović ajánlotta be a Horvát Nemzeti Színházba Kw*' Anyaszívét, noha. Kamov költé­szetével, vil­á­go­t"javai és­­dra­ma­tíve,á­gával palemizál Voino­vié világlátásával, költészetével, dráma- és művészetfelfogá­sával és az sem véletlen, hogy Kdeza, de még mennyire, hogy polemi­zált Voinoviéival, Kamovot pedig szinte elhallgatta az a n­émia f Mirf n+'W'ír n fiijair)^ ó’zhpr], K'izr'p'5-vié, Mesarié és Vecek egymás­hoz hasonló, de egymással vité­ző színházi eszközeivel ez az a fait- színház, arit nagyon szere­tek és amiben hiszek.” Г­ CR zoé ( f­­­ratt­a: BAR­TUC Gabriella 1 10. FRUŠKS SORA-I IRODALMI TALÁLKOZÓ Prózairodalmunk a nyolcvanas években ÚJ KEZDEMÉNYEZÉSEK ÉS NYITÓD­ÁSOK , ADÓSSÁGOK TÖRLESZTÉSE A Fruska gora-i Branikovacon május 23-án, 24-én és 25-én megtartott tizedik irodalmi talál­kozó és tanácskozás a már be­járódott munkaformák folytatá­sát, egyúttal pedig bővítését, új tartalmakkal való gazdagítását jelentette. Folytatását olyan ér­telemben, hogy néhány figyel­met érdemlő jubileumról — s a jubilálok személyéről — ezút­tal is megemlé­keztek, mint pél­dá­ul a száz esztendővel ezelőtt született Veljko Petrovic költői és prózaírói, valamint kritikusi munkásságáról, s az ugyancsak­­száz évvel ezelőtt született Vladi­mír Hugban Vladimirov munkás­ságáról vagy a 80 évvel ezelőtt megjelent első ruszin nyelvű szerzői könyv kiadásáról és je­lentőség­éről. Ezekkel az alkalmi jubileu­mokkal már ed­ditig is foglalkoz­tunk egyik-másik írásunkban, tudósításunkban, ezért újabb megemlékezések és méltatások helyett inkább a Prózairodal­munk a nyolcvanas években címmel megtartott népes és nagy visszhangot keltő tanácsko­zásnak szentelünk megkülönböz­tetett figyelmet. Alighanem nem kell bizony­gatnunk, hogy miért. Azért, mert erre a tanácsko­zásra Újvidéktől Belgrádig, Zág­rábig stb. szinte az egész ország­ból érkeztek meghívottak és ér­dekeltek, írók és kritikusok. Em­berek, akik egyrészt olvasói, másrészt meg kritikusi vagy al­kotói, írói minőségben arról be­szélte­k, ami szerintük prózairo­dalmunkat, újabb irodalmi (no­vellisztikai és regényírói) termé­sünket a leginkább jellemzi nap­jainkban. Művek és nevek, a fiatalok előretörése E sorok írója nem vezetett jegyzőkönyvet a tanácskozáson, de mivel az írásos beszámolókra, írásos vagy szóbeli megjegyzé­sekre, párbeszédekre és vitákra egyaránt igyekezett odafigyelni, általános és legfontosabb meg­állapításként azt mondaná el a magyar nyelvű olvasóknak, hogy ez a tanácskozás mindenekelőtt azért volt hasznos, mert mosta­nában íródott vagy mostanában megjelent­­könyvekre hívta fel a figyelmet: a jugoszláv próza­irodalom egy olyan szaka­szára, amelyet a kísérletezés, útkeresés éppúgy jel­mez, mint a már klasszikusnak számító értékek színvonalán való új­ratermelés, d­efejés. Név szerint Daniin Kiš, Mir­ko Kovač, Borislav Pekić, Vito­­miir Zupan, Dragoslav Mihailo­­vić, Alekis­andar Tišmna, Erik Kioš, Andrej Hing, Meša Selimo­­vić nevét és műveit emlegették legtöbbet, ám ugyanakkor a nyo­mukba lépő fiatal írók nevét és műveit sem hallgatták el. Az utóbbiak közül újvidéki, belgrá­di, zágrábi, ljubljanai stb. fiatal tehetségekről, „írói körökről” és törekvésekről hallottunk, próza­­irodalmunk sokféle és sokirányú nyitódásáról, a próza esszé, köl­tészet, fantasztikum, groteszk, metafizika és a dokumentum fe­lé tartó tágításáról, a kritikusi értékítéletek — no, meg a szigo­rúan definiált irodalmi műfajok — szándékos összekeveréséről, sőt összezavarásáról, természete­sen korántsem azért, hogy a­z olva­sót vagy a kritikust (kritikuso­kat) hozzák zavarba, tegyék próbára —, hanem azért, hogy a műfajba­tárok e­­imosásával/el­­mosódásával, az ismert vagy ke­vésbé ismert lehetőségek kutatá­sával, kipuhato­lásával is, új ér­tékeket teremtsenek! Sokan Kišre, Kovacra, Zupám­ra esküdtek, mások Mihai­lovi­­cot védték és marasztalták el az újabb műveik — regényeik és elbeszélésköteteik­­ kapcsán, s volt, aki, mint például Jovan Delic kritikus, egyenesen azt fáj­lalta, hogy Edvard Kocbek Strah i hrabrost című, 1948-ban szlo­vén nyelven megjelent korszak­nyitó, korszakalkotó remekműve csak 1982-ben jelent meg szerb­­ho­rvát fordításban, s ez az egész jugoszláv irodalom számára nagy veszteség, mivel Kocbek művé­nek köztudatba való felszívódá­sával a jugoszláv prózairodalom, m­ég inkább az európai iroda­lom élvon­alában lenne. Világirodalmi példák, hatások Az új és régi módszerek, alko­tói műhelyproblémák és titkok taglalásakor, természetesen vi­lágirodalmi példák és hatások is szóba kerültek. Gogol és Dosz­tojevszkij művei éppúgy, mint Edgar Allan Poe-é, Borgesé, Vargas Llosáé és másoké. Ki­tűnt ugyanis, hogy ilyen össze­vetések és relációk esetében­ nem árt egy kissé szerényebbnek tennntünk a hazai talajom szüle­tett „remekművek”, vagy csak egészen kiváló alkotások és könyvek megítélésében, hiszen sokszor, illetve elég gyakran ki­világlik, hogy nem éppen min­den új a nap alatt, vannak már szép számmal 40—50 évvel ez­előtt, vagy régebben kipróbált, bevált és félretett írói módsze­rek, amelyeket nem okvetlenül üdvös (a járatlanoknak, kevésbé tájékozottaknak) fölfedezésszám­­ba menő újdonságnak kikiáltani! A fantasztikum, a tudományos fantasztikum, a mágikus realiz­mus, az esszéregény, pu­kareszk stb. világában is van épp elég alapmű, amely mérce és ösztön­ző lehet, vaagy egyszerűen csak olyan alkotás, amelynek hatása alól illik vagy nem illik meg­szabadulni. Mindenesetre, embe­re — és­ írója — válogatja, hogy ki mihez igazodik, ki m­ire eskü­szik. Mindegy tehát, hogy a fiatal és Andirié-díjas David Albabari vagy más: a short story, lírai novella, költészet va­gy esetleg a nyelvi retardál­ás felé tásítja­­szűkíti-e a próza határait, mind­egy, hogy ki mihez nyúl és ho­gyan: a lényeg az, hogy ki-ki életünk, múltunk és jelenünk telességét próbálta megragadni, művészien, maradandóan és ol­vasmányosan megformálni. Az olvasmányosság, mint kí­vánalom, szintén elég négy hangsúlyt k­apott. Például Alek­­sand­ar Derokio, Borislav Pekić és Dragcsl­av Mihailovic nevé­nek és műveinek említésekor is. Pétjére mondták — de mások­ra is érvényes —, hogy az olva­sót, igényeit semmiként­ sem sza­bad szem elöl téveszteni, de azért az sem jó, ha (mint a 12 ''mil­óban) töVV­­egesen izgal­mas, kalandos jelenetek beikta­tásával, neki tesznek túl nagy engedményeket. A tanácskozáson a meséről, a meséhez való visszatérésről, a gyermek- és ifjúsági irodalom fontosságáról. A néhány nemze­tiség­­író művéről is szó esett. Mind°nt­­egyében tönké össze­f­olytatásban lehetetlen számba venni. De azt mindenképpen hangsúlyozni kell, hogy a tanács­kozáson írásos formában va­gy pedig élő szóban, a vitában és roi­­kaiban is sokan részt vettek. Többen, mint eddig bármikor. Talán ez is annak a jele, hogy mű­vetődésünk, irodalmi életünk avkor, az arany homok­ból való kimosásakor is van mi­ről beszélnünk. S ami szintén nem mellékes: van kinek beszél­nünk! SZŰCS Imre Jelenet Goran Sztefanovszki Dupla fenék című drámájából

Next