Magyar Szó, 1984. október (41. évfolyam, 271-285. szám)
1984-10-09 / 279. szám
46 BRINDZA KÁROLY Egy írás, mely bejárta a világot (10) Az út a Neretván való átkeléshez már nyitva volt, de a sebesültek miatt, akik száz kilométerre voltak tőlünk, csapataink kénytelenek voltak egy helyben maradni és bevárni, illetve biztosítani a sebesült harcosok elszállítását. Ezen a nehéz terepen és nehéz időben teherautóink szüntelenül szállították Prozor térségébe a sebesülteket, ahonnan a Neretván át kellett továbbítani őket, amint Konyic városa elesik. Ebben a térségben 37 napos csata alakult ki. A németek gyorsan hozták új erőiket. Bugojnóban összpontosították a 369., 36. és 114. hadosztály részeit, megerősítve nagyszámú horvát honvéd és lisztasa csapatokkal. Szarajevó felől a 118. hadosztály támadott horvát honvédekkel és tisztásokkal Mosztár és Glavatics felől, a Preny hegységen át Mihajlovics Drázsa 18 000 csetniket vonultatott fel, akiknek az volt a feladatuk, hogy az olaszokkal együttműködve hátba támadjanak bennünket és elvágják utunkat. A felszabadítási háború egyik legdicsőbb csatája folyt. Gyors hadműveleti taktikát változtattunk a belső célok felé. A Donyi Vakut és Prozor közötti harcok drámai jelleget öltöttek. A németeknek már sikerült két kilométerre megközelíteni sebesültjeinket. De a IV. Crna Gorai és a III. krajinai hős dandárok közbelépésükkel megmentették sebesült bajtársaikat. A harcok éjjelnappal folytak. Részünkről minden eszközt felhasználtunk, így a nehéz lövegeket és tankokat is egyéb harci eszköz mellett, amelyeket az olasz hadosztályok megsemmisítésével vettünk birtokunkba. A hadállások a Maklenya és Radusi hegyekben a szörnyű hidegben állandóan gazdát cseréltek. Éjjelnappal szüntelenül folytak a harcok és csapataink, különösen a VII. hadosztály harcosai annyira kimerültek, hogy állásaikban a kimerültségtől sokan meghaltak. Ugyanebben az időben a IV. Crna Gorai dandár és a III. hadosztály részei szünet nélkül támadták Konyicot, míg a VII. hadosztály a Bitovnya hegység alatt folytatta csatáját a németekkel és az usztasákkal. Csapataink már elfoglalták a városnak a Neretva bal partján fekvő részét, de ekkor megérkeztek Mihajlovics Drázsa csetnikjei és hátba támadták harcosainkat. Négy hadosztályunk 4000 sebesülttel együtt most egy katlanba volt zárva és minden oldalról támadásnak kitéve. A Legfőbb Vezérkar azonban elhatározta, hogy mindenáron szétveri az ellenséges gyűrűt és a sebesülteket átviszi a Neretván. Több napig tartó harcok után, amelyekben tüzérségünk alaposan kivette a részét, csapataink Gornji Vakuf térségében szétverték a német erőket és visszavonulásra kényszerítették őket Bugojna irányában. Mielőtt egységeink átkeltek volna a Neretva folyó bal partjára, a Legfőbb Vezérkar úgy határozott, hogy az öszszes még meglevő neretvai hidakat fel kell robbantani, bár ezeken kellett volna átkelni csapatainknak és a sebesülteknek. Fz hadicsel volt, amellyel a németek előtt azt a látszatot akartuk keltetni, hogy támadásunk más irányt vesz. Ez a megtévesztés kitűnően sikerült. Utászaink a lerombolt jablanicai vasúti híd helyén gyorsan új hidat vertek, és azon keltek át sebesültjeink és csaknem egész katonaságunk szinte teljes felszerelésével, kivéve a tankokat és nehéz lövegeket, amelyeket a hidak megsemmisítése miatt szintén meg kellett semmisítenünk. A Legfőbb Vezérkar terve teljes egészében megvalósult. A sebesülteket átvittük a Neretva bal partjára. Az ellenséget Gornyi Vakulnál szétvertük, és annak átszervezéséhez hosszabb időre volt szükség. A ssetnikeket és olaszokat a Neretva bal partján a Prenja hegyen rendkívül nehéz körülmények között tökéletesen szétvertük, úgyhogy pánikszerűen kezdtek visszavonulni. Az említett négy hadosztállyal együtt átdobtuk a Neretván a IX. dalmát hadosztályt is, amely Dalmáciából a hatalmas fölényben levő ellenség elől ide húzódott. Most kezdődött Mihajlovics Drázsa csetnikjeinek üldözése. Erőink két irányban támadtak, Hercegovinában Nevesziny felé és Kalinovik irányában. Glavaticsnál és Kalivoniknál Mihajlovics Drázsa csetnikjeit ismét teljesen szétvertük és alkalmatlanná tettük őket minden további ellenállásra. Sokan leborotválták szakabukat, parasztruhába öltöztek, hogy ha partizán fogságba kerülnek, ne ismerjék fel őket. Csapataink gyors előretöréssel elérték a Drinát, és a legnehezebb körülmények között szétverték a folyó jobb partján levő Taurinense nevű olasz hadosztályt. Erőteljes rohammal elfoglaltuk a hercegovinai Neveszinyt, Gackót, míg Crna Gorában csapataink elérték Kolasint. Május hónapnak hős hadosztályaink pihenőjéül kellett volna szolgálnia. De amíg a Crna Gorában a csetnikektől tisztogattuk a terepet, a német és olasz megszállók az usztasákkal együtt ötödik és leghevesebb offenzívájukat készítették elő. Ezt az offenzívát hadseregünk nagyon nehéz viszonyok között várta be. Néhány ezer harcosunkat a kiütéses tífusz alaposan megviselte. Több ezer sebesült annyira kimerült a nagy erőfeszítések következtében az úton, hogy nem egy havi, de több hónapi gondos ápolásra lett volna szükségük a felépüléshez. De az ellenség nem hagyott időt a pihenésre, t özödik offenzíváját készítette elő, hogy megsemmisítsen bennünket. Tudta, hogy Crna Gorába van a Legfőbb Vezérkar és legjobb erőink. Ezért most sokkal nagyobb erőket vetett harcba és támadásait sokkal alaposabban készítette elő. Ide szállította görögországi néhány hadosztályát, így az I. alpesit, bolgárokat hozott. Nédics csapatai, usztasákat, horvát honvédeket, valamint olaszokat és a saját csapatait. Megkezdődött az ötödik és egyúttal leghevesebb csata, amelyekből hősi egységeink, ha óriási áldozatok árán is, de ismét kikerültek, és hatalmas veszteségeket okoztak az ellenségnek. Az ötödik offenzívát a közvélemény meglehetősen ismeri, és mivel arról még hallani fog, annak lefolyását itt nem akarom részletezni. A negyedik offenzíva után mi Crna Gorában teljesen felszámoltuk Mihajlovics Drázsa esetnikjeit, akiknek azóta semmi katonai jelentőségük nincsen. Mint láttuk, a negyedik és ötödik offenzíva alatt a legsúlyosabb teher a fent említett egységek vállait nyomta. Jugoszlávia minden részében folyt a harc. A partizánok és a VI. hadtest dandárai Szlavóniában szüntelenül támadták az ellenséget. Ugyanígy folytak a támadások Szlovéniában, Dalmáciában, Szerbiában és az ország más részeiben. A népi felkelés hulláma egész földünket elárasztotta. A megszállók nagy támadása főerőnk ellen, nem ejtett kétségbe más területen küzdő csapatainkat, de ellenkezőleg, inkább serkentő hatása volt. Mindezekben a harcokban tömegesen aratták hőseink a dicső hadi sikereket, amelyekkel népeink utódai is büszkélkedni fognak. A partizáncsapatok és a népi felszabadító hadsereg fejlődésével párhuzamosan alakultak és tökéletesedtek a népi hatóságok is. Még 1941-ben Szerbia, Crna Gora és más felszabadult területeken, a falvakban és városokban megkezdték működésüket a népi felszabadító bizottságok. (Folytatjuk) KŐSZEGI ÁBEL Töredék Radnóti Miklós utolsó hónapjának krónikája (6)A két ötszázas csoport után még egy harmadikat is útba indítanak, de ők már az országúton haladnak Zombor felé. Az oszlop onnan Bajának megy tovább. Cservenkán az éjszaka folyamán ötszáz munkaszolgálatost lő bele az SS a jehovásokkal megásatott gödörbe. Hajnalban állítják le a kivégzést. A megmaradt 4500 főnyi foglyot Zombornak hajtják a többiek után. Zomborból Baja felé vonulnak ők is. Rövid pihenő után tovább a vasút mentén. Ószivácnál a helybeli Volks-SS váltja le az előző különítményt. A menet az útra terelődik le. Két volt barakk bizalmi rohan a parancsnokhoz, és arra kéri, hogy a vasút mellett folytathassák az utat. Az úgy tesz, mintha nem értene magyarul, és belöki őket a többiek közé. A házak között indulnak tovább. A főútnál menekülőkbe ütköznek. Cservenkai sváb családok szekerei haladnak előttük. Néhányan integetnek egymásnak, előző nap még kenyeret és szalonnát kaptak tőlük. — Jön az orosz — mondják. — Hol áll a front? — Valahol utánunk. A főtéren álljt vezényelnek. — Hinab vom Weg! (Le az útról) — a téren egy német hadosztály vonul el. Sérült tankok, ágyúk, a megperzselődött teherautókon bekötözött katonák. A tábori konyha oldala hiányzik. A munkaszolgálatosoknak tetszik a látvány. Az SS-legények megdühödnek. — Nieder! Kopf nieder! (Feküdj! Fejeket le!) — Néhányan nem értik a parancsot. Fekszenek, de az utat nézik feltartott fejjel. A terepszínruhás Zugsführer int, a legények a sorok közé rohannak, és közelről beléjük lőnek. A fejek lehanyatlanak. Mindenki lapul már a földhöz, de a fegyveresek tovább lépdelnek az embereken át. Találomra szorítják egy-egy fogoly tarkójához a géppisztolyukat, és meghúzzák a ravaszt. A hadosztály már elvonult, de a gyilkolás folytatódik. A környező házakból kijön néhány ember. Egy asszony németül átkozódik, az egyik katona feléjük lő. — Auf stehen! Zurück auf den Weg! (Vissza az útra!) — A járdán, az árokban holttestek hevernek. Lorsi Miklóst, a hegedűművészt messzebbről lőtték meg. Még él, de nagyon vérzik. Radnóti és egy társa belékarolnak, és próbálják az árkon átsegíteni az útra. — Der springt noch auf! — üvölti a Zugsführer. Egy legény odaugrik és közvetlen közelről fejbe lövi a hegedűművészt. Az árokba zuhan. A dörrenésre a foglyok ijedten vetik ismét földre magukat. A legények nevetik a dolgot. — Aufsteh’n Alles auf! — Mialatt a munkaszolgálatosok felsorakoznak az úton, a Volks—SS legénysége bakancsvéggel forgatja a fekve maradottakat, nincs-e bennük élet? A legyilkoltak nagy részén feltűnő ruhadarab vagy különösen nagy hátizsák. — Los! Los! — A foglyok menet közben dobálják le magukról a tarka rongyokat, színes ingeket, sebeikről a kötést, szerelésükből a kockás pokrócokat, szembetűnő darabokat. Amint kiérnek Ószivácról, leterelik őket az útról, az árokban és az árok két szélén kell menniük. Hol itt, hol ott kattan egyet a géppisztoly, sántításért, vízivásért, lemaradásért, egy letört cső kukoricáért, megbotlásért. Az árokban mentősöknek különösen nehéz dolguk van, holtteseken kell átlépniük. Egy altiszt két-két embert jelöl ki temetésre. Kezdetben megpróbálnak kis gödröt ásni a tetemeknek, de később már csak egy-egy lapát földet szórnak testükre jelképes temetésként. Ha katonaság éri utol őket, azonnal felhangzik a ,,Kopf nieder”. De most már nem gyilkolnak találomra, csak ha valaki felemeli a fejét. Kimerültségükben néhányan fekve maradnak az ,,Auf!” után. Néha sikerül felrántani őket társaiknak, de többnyire a Volks-SS-legények a gyorsabbak. Kerény után egy kanyarban német alakulat pihen a fák alatt. — Kik ezek? — kérdik. — Partizánok — válaszolják a kísérők. A pihenő németek dühödt lövöldözésbe kezdenek, a foglyok futnának, de az SS egész sorozatokkal állítja meg őket. Zombornál új Volks-SS különítmény veszi át őket. Itt már egészen elképesztő látványt nyújt a menet. A zsidó templomba és a vágóhídra szállásolják be őket. Radnóti a vágóhídra kerül, ennivalóhoz is jut. Földes lisztet talál valahol, most gombócot gyúrnak belőle, és megfőzik. A bűzös betonon éjszakáznak. A hidegtől és a fáradtságtól egyaránt vacognak. A reggeli sorakozónál a Kommandant németül szól hozzájuk. — Tudom, hogy mi történt magukkal eddig. Ha fegyelmezettek lesznek, én hiánytalanul adom át magukat Mohácson a magyar parancsnokságnak. Letérünk az útról. Bezdánig a vasúti töltésen megyünk. Akik értik, fordítják a többieknek. Kimerültek, csak néhányan éljeneznek. A vasúti talpfák között botladoznak Bezdánnak. A töltés csúszik. Esik az eső. A sebesülteket vagy a teljesen kimerülteket társaikviszik tovább. — Schnell! Schnell! — kiált néha az őrség, de lövöldözés, ütlegelés nincs. Október 10-én vonulnak át Bezdánon, és a Dunaparton táboroznak le, mintegy 4 km-re a falutól. A parton, közvetlenül a kompátkelő mellett kocsma áll, hatalmas udvarral. Sokan itt és a ház padlásán éjszakáznak. Fáznak. Túl sok meleg holmit hagytak el már Borban, de különösen Ószivác után. Az orvosoknak is alig van jártányi erejük, de rengeteg a sebesült, a lázas beteg, dagadt és feltört lábú, üszkösödő sebű. Nyakláncokat, karikagyűrűket adnak oda néhány falatért, és aranyfogakat törnek ki szájukból. Reggel komp viszi át őket a Dunán Kiskőszegre. 20—30 munkaszolgálatost hagynak a révnél. A menekülőket kell átsegíteniük a vízen. A menet október 13-án vagy 14-én ér Mohácsra. A Király utcán vonulnak végig. A légiriadót nemrég fújták le, az utca tele van emberekkel. Elképedve nézik a menetet: szakadt ruhák, rongyokba csavart lábak, tépéskötések. A foglyok ételért könyörögnek. Csak egy újságárus asszony próbál kenyeret adni. — Geh weg, civil! (Félre civil!) — hangzik, és egy katona lövésre áll meg. A menet a Duna töltése mellett az Alt-bőrgyárhoz vonul. Ez volt a helyi gettó. Az épület lábánál folyó, mögötte őrjárat, a tetőn géppuskafészek. Egy Volks-SS-altiszt összehívja a munkaszolgálatos csoportvezetőket, és azok közlik a foglyokkal, hogy a magyar kiegészítő parancsnokság nem hajlandó átvenni őket, és további intézkedésig itt maradnak. A munkabírókat védmű építésére vezénylik ki a város szélére, és uszály kirakására. Az élelmezést már estére megszervezik. Naponta egyszer kapnak enni, igen keveset, de legalább van, és többnyire meleg. Október 15. Horthy-proklamáció. Az uszálykirakodóktól értesülnek róla. A többség közönyösen fogadja a hírt. Este civilekkel erősítik meg az őrséget,puskával felfegyverzett volkbundistákkal. A Szálasi-puccsról is hallanak, de ez nem hoz számukra semmi változást. Egyik nap nyilaskarszalagos tisztek érkeznek csendőrök kíséretében. Nézelődnek, fintorognak a bűztől, és csak a csoportvezetőket hívják össze. Zavarosan beszélnek, azt lehet kivenni szavaikból, hogy a munkaszolgálatosokat hadifogolyként akarják kezelni, de az őrség változatlan. Megérkeznek Bezdánból azok is, akik a menekülőket segítették át a Dunán. Megdöbbenve méregetik már itt levő társaikat, pedig ők sem néznek ki különbül. — Mögöttünk jön a front — mondják vigaszul. A foglyok csak legyintenek. Sok a beteg. Tisztálkodási lehetőség nincs. Legyengült szervezetüket a romlott étel, a kosz, az elmérgesedő sebek, a tetvek, a hideg gyengíti tovább. Az emberek a vasbeton padlón alszanak a tört ablakú termekben. Nincs túl hideg, de folyton fáznak. Sokuknak véres a vizelete. Gyógyszert kérnek, de nem kapják meg. Október 24-én veti papírra Radnóti ”3. Razglednicá”-ját. Október 27-én vagy 28-án rendelnek el menetkészültséget azonnalra. Senki sem tudja hogy hova indulnak. Vonulás közben tisztán hallják délről az ágyúdörejt. A vasútállomás közelében állítják meg a sort. Az oly régóta várt vasúti szerelvényektől megrettennek. ’ — Hová akarnak vinni? — Egy deportálástól rettegő munkaszolgálatos órát kínál az őröknek, hogy az útirányt megtudja. Bevagonírozás. Amint megtelnek a kocsik, rájuk zárják az ajtót. Csak állni lehet, még leguggolásnyi hely sincs. Kevés élelmet kapnak az útra, a Szöuljukat sem tudják oltani. Ahányszor megáll a vonat, dörömbölni kezdenek, hogy az ajtókat nyissák ki. Vizeletbűz tölti be a vagont. A beteg veséjű emberek egyre jobban szenvednek a szomjúságtól. Egyikük a csajkába vizel, és ezzel próbálja szomját oltani. Már csaknem két napja vánszorog velük a szerelvény, amikor végre kinyitják az ajtót. „Szentkirályszabadja”. — Kiszállás! Sorakozó! — kiált egy magyar , honvéd. A szerelvénnyel szemben a bori keretlegények sorfala áll, a sínek között pedig a bori tisztek irányítják a kivagonírozást. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ 1984. október 9., ketfđ