Magyar Szó, 1984. október (41. évfolyam, 271-285. szám)

1984-10-09 / 279. szám

46 BRINDZA KÁROLY Egy írás, mely bejárta a világot (10) Az út a Neretván való átkeléshez már nyitva volt, de a sebesültek miatt, akik száz kilométerre voltak tőlünk, csapata­ink kénytelenek voltak egy helyben ma­radni és bevárni, illetve biztosítani a sebesült harcosok elszállítását. Ezen a nehéz terepen és nehéz időben teher­autóink szüntelenül szállították Prozor térségébe a sebesülteket, ahonnan a Neretván át kellett továbbítani őket, amint Konyic városa elesik.­­ Ebben a térségben 37 napos csata alakult ki. A németek gyorsan hozták új erőiket. Bugojnóban összpontosítot­ták a 369., 36. és 114. hadosztály ré­szeit, megerősítve nagyszámú horvát honvéd és lisztasa csapatokkal. Szara­jevó felől a 118. hadosztály támadott horvát honvédekkel és tisztásokkal Mosztár és Glavatics felől, a Preny hegységen át Mihajlovics Drázsa 18 000 csetniket vonultatott fel, akiknek az volt a feladatuk, hogy az olaszokkal együttműködve hátba támadjanak bennünket és elvágják utunkat. A fel­szabadítási háború egyik legdicsőbb csatája folyt. Gyors hadműveleti tak­tikát változtattunk a belső célok felé. A Donyi Vakut és Prozor közötti har­cok drámai jelleget öltöttek. A néme­teknek már sikerült két kilométerre megközelíteni sebesültjeinket. De a IV­. Crna Gorai és a III. krajinai hős dan­dárok közbelépésükkel megmentették sebesült bajtársaikat. A harcok éjjel­nappal folytak. Részünkről minden eszközt felhasználtunk, így a nehéz lö­­vegeket és tankokat is egyéb harci eszköz mellett, amelyeket az olasz had­osztályok megsemmisítésével vettünk birtokunkba. A hadállások a Maklenya és Radusi hegyekben a szörnyű hideg­ben állandóan gazdát cseréltek. Éjjel­­nappal szüntelenül folytak a harcok és csapataink, különösen a VII. hadosz­tály harcosai annyira kimerültek, hogy állásaikban a kimerültségtől sokan meghaltak. Ugyanebben az időben a IV. Crna Gorai dandár és a III. hadosztály ré­szei szünet nélkül támadták Konyicot, míg a VII. hadosztály a Bitovnya hegység alatt folytatta csatáját a né­metekkel és az usztasákkal. Csapata­ink már elfoglalták a városnak a Ne­­retva bal partján fekvő részét, de ek­kor megérkeztek Mihajlovics Drázsa csetnikjei és hátba támadták harcosa­inkat. Négy hadosztályunk 4000 sebe­sülttel együtt most egy katlanba volt zárva és minden oldalról támadásnak kitéve. A Legfőbb Vezérkar azonban elhatározta, hogy mindenáron szétveri az ellenséges gyűrűt és a sebesülteket átviszi a Neretván. Több napig tartó harcok után, amelyekben tüzérségünk alaposan kivette a részét, csapataink Gornji Vakuf térségében szétverték a német erőket és visszavonulásra kény­szerítették őket Bugojna irányában. Mielőtt egységeink átkeltek volna a Neretva folyó bal partjára, a Legfőbb Vezérkar úgy határozott, hogy az ösz­­szes még meglevő neretvai hidakat fel kell robbantani, bár ezeken kellett volna átkelni csapatainknak és a sebe­sülteknek. F­z hadicsel volt, amellyel a németek előtt azt a látszatot akartuk keltetni, hogy támadásunk más irányt vesz. Ez a megtévesztés kitűnően sike­rült. Utászaink a lerombolt jablanicai vasúti híd helyén gyorsan új hidat ver­tek, és azon keltek át sebesültjeink és csaknem egész katonaságunk szinte teljes felszerelésével, kivéve a tankokat és nehéz lövegeket, amelyeket a hidak megsemmisítése miatt szintén meg kel­lett semmisítenünk. A Legfőbb Vezér­kar terve teljes egészében megvalósult. A sebesülteket átvittük a Neretva bal partjára. Az ellenséget Gornyi Vakul­nál szétvertük, és annak átszervezésé­hez hosszabb időre volt szükség. A ssetnikeket és olaszokat a Neretva bal partján a Prenja hegyen rendkívül ne­héz körülmények között tökéletesen szétvertük, úgyhogy pánikszerűen kezdtek visszavonulni. Az említett négy hadosztállyal együtt átdobtuk a Neretván a IX. dalmát hadosztályt is, amely Dalmáciából a hatalmas fölény­ben levő ellenség elől ide húzódott. Most kezdődött Mihajlovics Drázsa csetnikjeinek üldözése. Erőink két irányban támadtak, Hercegovinában Nevesziny felé és Kalinovik irányában. Glavaticsnál és Kalivoniknál Mihajlo­­vics Drázsa csetnikjeit ismét teljesen szétvertük és alkalmatlanná tettük őket minden további ellenállásra. Sokan leborotválták szaka­bukat, parasztruhá­­ba öltöztek, hogy ha partizán fogság­ba kerülnek, ne ismerjék fel őket. Csa­pataink gyors előretöréssel elérték a Drinát, és a legnehezebb körülmények között szétverték a folyó jobb partján levő Taurinense nevű olasz hadosztályt. Erőteljes rohammal elfoglaltuk a her­cegovinai Neveszinyt, Gackót, míg Cr­na Gorában csapataink elérték Kola­­sint. Május hónapnak hős hadosztálya­ink pihenőjéül kellett volna szolgálnia. De amíg a Crna Gorában a csetnikek­­től tisztogattuk a terepet, a német és olasz megszállók az usztasákkal együtt ötödik és leghevesebb offenzívájukat készítették elő. Ezt az offenzívát had­seregünk nagyon nehéz viszonyok kö­zött várta be. Néhány ezer harcosunkat a kiütéses tífusz alaposan megviselte. Több ezer sebesült annyira kimerült a nagy erőfeszítések következtében az úton, hogy nem egy havi, de több hó­napi gondos ápolásra lett volna szük­ségük a felépüléshez. De az ellenség nem hagyott időt a pihenésre, t özödik offenzíváját készítette elő, hogy meg­semmisítsen bennünket. Tudta, hogy Crna Gorába­­ van a Legfőbb Vezér­kar és legjobb erőink. Ezért most sok­kal nagyobb erőket vetett harcba és támadásait sokkal alaposabban készí­tette elő. Ide szállította görögországi néhány hadosztályát, így az I. alpesit, bolgárokat hozott. Nédics csapatai, usztasákat, horvát honvédeket, vala­mint olaszokat és a saját csapatait. Megkezdődött az ötödik és egyúttal leghevesebb csata, amelyekből hősi egységeink, ha óriási áldozatok árán is, de ismét kikerültek, és hatalmas vesz­teségeket okoztak az ellenségnek. Az ötödik offenzívát a közvélemény meg­lehetősen ismeri, és mivel arról még hallani fog, annak lefolyását itt nem akarom részletezni. A negyedik offenzíva után mi Crna Gorában teljesen felszámoltuk Mihaj­­lovics Drázsa esetnikjeit, akiknek azóta semmi katonai jelentőségük nincsen. Mint láttuk, a negyedik és ötödik of­fenzíva alatt a legsúlyosabb teher a fent említett egységek vállait nyomta. Jugoszlávia minden részében folyt a harc. A partizánok és a VI. hadtest dandá­­rai Szlavóniában szüntelenül támadták az ellenséget. Ugyanígy folytak a tá­madások Szlovéniában, Dalmáciában, Szerbiában és az ország más részeiben. A népi felkelés hulláma egész föl­dünket elárasztotta. A megszállók nagy támadása főerőnk ellen, nem ejtett két­ségbe más területen küzdő csapatain­kat, de ellenkezőleg, inkább serkentő hatása volt. Mindezekben a harcokban tömegesen aratták hőseink a dicső ha­di sikereket, amelyekkel népeink utó­dai is büszkélkedni fognak. A partizáncsapatok és a népi felsza­badító hadsereg fejlődésével párhuza­mosan alakultak és tökéletesedtek a népi hatóságok is. Még 1941-ben Szer­bia, Crna Gora és más felszabadult te­rületeken, a falvakban és városokban megkezdték működésüket a népi fel­szabadító bizottságok. (Folytatjuk) KŐSZEGI ÁBEL Töredék Radnóti Miklós utolsó hónapjának krónikája (6)­­A két ötszázas csoport után még egy harmadikat is útba indítanak, de ők már az országúton haladnak Zombor felé. Az oszlop onnan Bajának megy tovább. Cservenkán az éjszaka folyamán ötszáz munkaszolgálatost lő bele az SS a jeho­­vásokkal megásatott gödörbe. Hajnalban állítják le a kivégzést. A megmaradt 4500 főnyi foglyot Zombornak hajtják a többiek után. Zomborból Baja felé vo­nulnak ők is.­ Rövid pihenő után tovább a vasút men­tén. Ószivácnál a helybeli Volks-SS váltja le az előző különítményt. A menet az út­ra terelődik le. Két volt barakk bizalmi rohan a parancsnokhoz, és arra kéri, hogy a vasút mellett folytathassák az utat. Az úgy tesz, mintha nem értene ma­gyarul, és belöki őket a többiek közé. A házak között indulnak tovább. A fő­­útnál menekülőkbe ütköznek. Cservenkai sváb családok szekerei haladnak előttük. Néhányan integetnek egymásnak, előző nap még kenyeret és szalonnát kaptak tőlük. — Jön az orosz — mondják. — Hol áll a front? — Valahol utánunk. A főtéren álljt vezényelnek. — Hinab vom Weg! (Le az útról) — a téren egy német hadosztály vonul el. Sérült tankok, ágyúk, a megperzselődött teherautókon bekötözött katonák. A tá­bori konyha oldala hiányzik. A munka­szolgálatosoknak tetszik a látvány. Az SS-legények megdühödnek. — Nieder! Kopf nieder! (Feküdj! Feje­ket le!) — Néhányan nem értik a paran­csot. Fekszenek, de az utat nézik feltar­tott fejjel. A terepszínruhás Zugsführer int, a legények a sorok közé rohannak, és közelről beléjük lőnek. A fejek leha­­nyatlanak. Mindenki lapul már a földhöz, de a fegyveresek tovább lépdelnek az em­bereken át. Találomra szorítják egy-egy fogoly tarkójához a géppisztolyukat, és meghúzzák a ravaszt. A hadosztály már elvonult, de a gyilkolás folytatódik. A környező házakból kijön néhány ember. Egy asszony németül átkozódik, az egyik katona feléjük lő. — Auf stehen! Zurück auf den Weg! (Vissza az útra!) — A járdán, az árokban holttestek hevernek. Lorsi Miklóst, a he­gedűművészt messzebbről lőtték meg. Még él, de nagyon vérzik. Radnóti és egy társa belékarolnak, és próbálják az ár­kon átsegíteni az útra. — Der springt noch auf! — üvölti a Zugsführer. Egy legény odaugrik és köz­vetlen közelről fejbe lövi a hegedűmű­vészt. Az árokba zuhan. A dörrenésre a foglyok ijedten vetik ismét földre magu­kat. A legények nevetik a dolgot. — Aufsteh’n Alles auf! — Mialatt a munkaszolgálatosok felsorakoznak az úton, a Volks—SS legénysége bakancsvéggel forgatja a fekve maradottakat, nincs-e bennük élet? A legyilkoltak nagy részén feltűnő ruhadarab vagy különösen nagy hátizsák. — Los! Los! — A foglyok menet köz­ben dobálják le magukról a tarka ron­gyokat, színes ingeket, sebeikről a kötést, szerelésükből a kockás pokrócokat, szem­betűnő darabokat. Amint kiérnek Ószi­­vácról, leterelik őket az útról, az árokban és az árok két szélén kell menniük. Hol itt, hol ott kattan egyet a géppisztoly, sántításért, vízivásért, lemaradásért, egy letört cső kukoricáért, megbotlásért. Az árokban mentősöknek különösen nehéz dolguk van, holtteseken kell átlépniük. Egy altiszt két-két embert jelöl ki teme­tésre. Kezdetben megpróbálnak kis göd­röt ásni a tetemeknek, de később már csak egy-egy lapát földet szórnak testük­re jelképes temetésként. Ha katonaság éri utol őket, azonnal felhangzik a ,,Kopf nieder”. De most már nem gyilkolnak ta­lálomra, csak ha valaki felemeli a fejét. Kimerültségükben néhányan fekve ma­radnak az ,,Auf!” után. Néha sikerül fel­rántani őket társaiknak, de többnyire a Volks-SS-legények a gyorsabbak. Kerény után egy kanyarban német alakulat pi­hen a fák alatt. — Kik ezek? — kérdik. — Partizánok — válaszolják a kísérők. A pihenő németek dühödt lövöldözésbe kezdenek, a foglyok futnának, de az SS egész sorozatokkal állítja meg őket. Zombornál új Volks-SS különítmény veszi át őket. Itt már egészen elképesztő látványt nyújt a menet. A zsidó temp­lomba és a vágóhídra szállásolják be őket. Radnóti a vágóhídra kerül, enni­valóhoz is jut. Földes lisztet talál valahol, most gombócot gyúrnak belőle, és meg­főzik. A bűzös betonon éjszakáznak. A hidegtől és a fáradtságtól egyaránt vacog­nak. A reggeli sorakozónál a Kommandant németül szól hozzájuk. — Tudom, hogy mi történt magukkal eddig. Ha fegyelmezettek lesznek, én hiánytalanul adom át magukat Mohácson a magyar parancsnokságnak. Letérünk az útról. Bezdánig a vasúti töltésen me­gyünk. Akik értik, fordítják a többieknek. Ki­merültek, csak néhányan éljeneznek. A vasúti talpfák között botladoznak Bezdánnak. A töltés csúszik. Esik az eső. A sebesülteket vagy a teljesen kimerül­teket társaik­­viszik tovább. — Schnell! Schnell! — kiált néha az őrség, de lövöldözés, ütlegelés nincs. Ok­tóber 10-én vonulnak át Bezdánon, és a Dunaparton táboroznak le, mintegy 4 km-re a falutól. A parton, közvetlenül a kompátkelő mellett kocsma áll, hatalmas udvarral. Sokan itt és a ház padlásán éjszakáznak. Fáznak. Túl sok meleg hol­mit hagytak el már Borban, de különö­sen Ószivác után. Az orvosoknak is alig van jártányi erejük, de rengeteg a sebe­sült, a lázas beteg, dagadt és feltört lá­bú, üszkösödő sebű. Nyakláncokat, karika­gyűrűket adnak oda néhány falatért, és aranyfogakat törnek ki szájukból. Reg­gel komp viszi át őket a Dunán Kis­­kőszegre. 20—30 munkaszolgálatost hagy­nak a révnél. A menekülőket kell átse­gíteniük a vízen. A menet október 13-án vagy 14-én ér Mohácsra. A Király utcán vonulnak vé­gig. A légiriadót nemrég fújták le, az utca tele van emberekkel. Elképedve né­zik a menetet: szakadt ruhák, rongyok­ba csavart lábak, tépéskötések. A fog­lyok ételért könyörögnek. Csak egy új­ságárus asszony próbál kenyeret adni. — Geh weg, civil! (Félre civil!) — hangzik, és egy katona lövésre áll meg. A menet a Duna töltése mellett az Alt-bőrgyárhoz vonul. Ez volt a helyi gettó. Az épület lábánál folyó, mögötte őrjárat, a tetőn géppuskafészek. Egy Volks-SS-altiszt összehívja a munkaszol­gálatos csoportvezetőket, és azok közlik a foglyokkal, hogy a magyar kiegészítő parancsnokság nem hajlandó átvenni őket, és további intézkedésig itt marad­nak. A munkabírókat védmű építésére ve­zénylik ki a város szélére, és uszály ki­rakására. Az élelmezést már estére meg­szervezik. Naponta egyszer kapnak enni, igen keveset, de legalább van, és több­nyire meleg. Október 15. Horthy-proklamáció. Az uszálykirakodóktól értesülnek róla. A többség közönyösen fogadja a hírt. Este civilekkel erősítik meg az őrséget,­­pus­kával felfegyverzett volkbundistákkal. A Szálasi-puccsról is hallanak, de ez nem hoz számukra semmi változást. Egyik nap nyilaskarszalagos tisztek érkeznek csend­őrök kíséretében. Nézelődnek, fintorog­nak a bűztől, és csak a csoportvezetőket hívják össze. Zavarosan beszélnek, azt lehet kivenni szavaikból, hogy a munka­szolgálatosokat hadifogolyként akarják ke­zelni, de az őrség változatlan. Megérkeznek Bezdánból azok is, akik a menekülőket segítették át a Dunán. Megdöbbenve méregetik már itt levő tár­saikat, pedig ők sem néznek ki külön­bül. — Mögöttünk jön a front — mondják vigaszul. A foglyok csak legyintenek. Sok a beteg. Tisztálkodási lehetőség nincs. Legyengült szervezetüket a romlott étel, a kosz, az elmérgesedő sebek, a tetvek, a hideg gyengíti tovább. Az emberek a vasbeton padlón alszanak a tört ablakú termekben. Nincs túl hideg, de folyton fáznak. Sokuknak véres a vizelete. Gyógyszert kérnek, de nem kapják meg. Október 24-én veti papírra Radnóti ”3. Razglednicá”-ját. Október 27-én vagy 28-án rendelnek el menetkészültséget azonnalra. Senki sem tudja hogy hova indulnak. Vonulás közben tisztán hallják délről az­­ ágyú­dörejt. A vasútállomás közelében állít­ják meg a sort. Az oly régóta várt vas­úti szerelvényektől megrettennek. ’ — Hová akarnak vinni? — Egy depor­tálástól rettegő munkaszolgálatos órát kí­nál az őröknek, hogy az útirányt meg­tudja. Bevagonírozás. Amint megtelnek a ko­csik, rájuk zárják az ajtót. Csak állni lehet, még leguggolásnyi hely sincs. Ke­vés élelmet kapnak az útra, a Szöulju­kat sem tudják oltani. Ahányszor meg­áll a vonat, dörömbölni kezdenek, hogy az ajtókat nyissák ki. Vizeletbűz tölti be a vagont. A beteg veséjű emberek egyre jobban szenvednek a szomjúság­tól. Egyikük a csajkába vizel, és ezzel próbálja szomját oltani. Már csaknem két napja vánszorog velük a szerelvény, amikor végre kinyitják az ajtót. „Szent­királyszabadja”. — Kiszállás! Sorakozó! — kiált egy magyar , honvéd. A szerelvénnyel szem­ben a bori keretlegények sorfala áll, a sínek között pedig a bori tisztek irányít­ják a kivagonírozást. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ 1984. október 9., ketfđ

Next