Magyar Szó, 1984. október (41. évfolyam, 271-285. szám)

1984-10-02 / 272. szám

14 BRINDZA KÁROLY Egy írás, mely bejárta a világot (3) Herceg János levelében izgalmas adatokat közöl: „Nem tudom, érdekel-e — írja többek között — ennek a meg­bízatásnak a története? Pár sorban megírom. A zombori Városi Könyvtár, amelynek vezetője voltam, már 1943- ban a SKOJ bázisa volt. Olyképpen, hogy a fiatalok a kivitt és visszahozott kötetekbe rejtve leveleztek egymással rejtjelesen, így történhetett, hogy — ha jól emlékszem — augusztus­­végén két fiatalember jött hozzám. Azt mondták: Mi znamo da ste vi prijatelj našeg pokreta — s akkor megkérdez­ték, hajlandó lennék-e lefordítani ezt a füzetet — és a kezembe nyomták.” Herceg János levelében nem tartja valószínűnek, hogy a brosúra kiadásá­ra január 21-e után kerü­lt volna sor. A már ismertetett tények, figyelembe­vételével mi mégis bizonyosra vesz­­szük, hogy A leigázott jugoszláv népek szabadságharca című brosúra kinyom­tatására 1945 januárjában, pontosab­ban: január 21-e után került sor. A továbbiakban id­eiktatják Vlado Popovic őrnagynak, a III. hadsereg propagandaosztálya főnökhelyettesének 1945. január 1-jén Herceg Jánoshoz írt dokumentumértékű levelét, mely (a szerző fordításában) így szól: Kedves Elvtársi Megkaptuk az­ ön fordítását és na­gyon megörül­tü­nk neki, mert abban a törekvésünkben, hogy magyar nyelven bizonyos mérvű agitációt fejtsünk ki, nagy nehézségekbe ütközünk. Habár sikerült biztosítanunk néhány magya­rul kordó elvtárs közreműködését, nem találtunk olyan alkalmas elvtársra, aki oly mértékben bírná a magyar és a szerb­ nyelvet, hogy nagyobb hibák, stílusbeli fogyatékosságok nélkül elvé­gezhetné a fordítást. Ezért, szem előtt tartva ígéretét, is­mét azzal a kéréssel fordulunk önhöz, hogy végezze el a következő anyagok fordítását is: 1. Az AVNOJ második ülésezésének határozatait — a mellé­kelt brosúra 10. oldalától a 1 10. oldaláig. 2. Milovan Djilas: Beszámoló az Októ­beri forradalom 27. évfordulója alkal­mából. Mellékelve küldjük ezt a brosúrát is. Tito elvtárs brosúráját az ön fordítá­sában 10 000 példányban fogjuk ki­­nyomtetni, és ebből bizonyos mennyi­séget elküldünk önnek Zomborba. Küldünk önnek a nemrég megjelent új brosúrákból is, örülnénk, ha az új brosúrák fordításával és nyomtatásával kapcsolatban javaslatokat adna ne­künk. Elvtársi üdvözlettel HALÁL A FASIZMUSRA — SZABADSÁG A NÉPNEK! A főnök nevében Vlada Popović őrnagy Ezzel tehát — még mielőtt választ kaptunk volna a súlyos heteben fekvő Csuka Zoltántól — tisztázottnak tart­juk a fordító kilétét. Egyben alátámasztottuk a kiadás dá­tumának megállapítása érdekében vég­zett eddigi kutatásaink eredményeit is. Pécsi tartózkodásom alatt hozzáju­tottam A leigázott jugoszláv népek szabadságharca című brosúra egy olyan példányához, amelynek nem a III. hadsereg a kiadója. Arról van szó, hogy a kiadvány borítólapján alul ere­detileg ez a szöveg áll: Új Dunántúl, a Kommunista Párt nyomdája. A mi ki­adványunkon ez a szöveg fekete nyo­mással le van fedve, míg alatt új nyo­mással áll, hogy a kiadó a III. hadse­reg propaganda osztálya. Az utolsó (16.) oldalon szintén fekete csík van. Mit fedtek le vele, még feltételezni sem tudjuk, hisz a Pécsről hozott fü­zet utolsó oldalas szövegének megfele­lője a Matica srpska példányán is raj­ta van, méghozzá — méret szerint — ugyanazon a helyen, ugyanolyan nyo­mással. Marad tehát a tény, hogy a szöveg és a fordítás, valamint a kiállítás és méret azonosságának ellenére két kü­lönböző kiadvánnyal van dolgunk. A III. hadsereg kiadványáról el kell még mondanunk, hogy a Forum Könyvkiadó a füzet létezéséről Csáki S. Piroska Tito művei magyarul a Vaj­daságban 1945—1979 címmel a Híd 1980. májusi számában megjelent bib­liográfiai összeállításából értesült. E füzet eddig egyetlen fellelhető példá­nyát a Matica srpska könyvtárban őr­zik, így került hát a becses kiadvány kézről kézre járva végül is méltó hely­re, a Matica srpska könyvtárának álla­gába. A szerbhorvát eredetije és a nemzetiségek nyelvén kiadott példá­nyok előbb azonban, hirdetve a nem­zeteink és nemzetiségeink szabadság­harcáról szóló igazságot, eljutottak a frontokon harcoló fiainkhoz, a felsza­badult területeken, vagy a megszállás alatt élő lakossághoz — példát mutat­va és lelkesítve bejárta az egész vilá­got. S végül itt van a nevezetes brossura teljes szövege: A leigázott jugoszláv népek szabadságharca. Ha azt akarjuk, hogy a világ közvé­leménye, amelyet különböző helyekről annyiszor félrevezettek, végre tiszta képet nyerjen Jugoszlávia igazi hely­zetéről, röviden át kell tekintenünk az ország történetét a megszállás előtti időktől a mai napig. Churchill angol miniszterelnök egyik parlamenti beszédében kijelentette, hogy Jugoszláviában a kommunisták­nak jutott az a megtiszteltetés, hogy elsőnek indítsanak harcot a megszál­lók ellen. Ebben a rövid mondatban kifejezésre jutott egy olyan tény, amellyel nemcsak a jugoszláv kommu­nisták, hanem az ország minden népé­nek számos hazaszerető fia is büszkél­kedik. A kommunisták már jóval Ju­goszlávia megtámadása előtt, az illega­litás nehéz helyzetében, de különösen Ausztria megszállása után, szüntelenül figyelmeztettek arra a veszélyre, amely oly sötéten fenyegette Jugoszlávia né­peit a hódító német fasizmus részéről. A kommunisták minden munkája és tö­rekvése — a hatalom üldözése és ke­mény büntetése ellenére is — odairá­nyult, hogy összpontosítsa az ország hazafias erőit Jugoszlávia megtámadása esetére. Ezek az erőfeszítések nem ma­radtak eredmény nélkül. A jugoszláv fiatalság — különösen a belgrádi egye­temi ifjúság, a középiskolások, az ifjú­munkások — a Kommunista Párt ve­zetése alatt készültek fel arra a nehéz pillanatra, amikor Hitler hordái elözön­lik földünket. Milyen állapotok uralkodtak Jugo­szlávia ország­vezetésében? Úgy kato­nai, mint politikai téren Jugoszláviát általános zűrzavar jellemezte. A vezér­kar legmagasabb helyein Nédicshez ha­sonló árulók ültek, akik német szolgá­latban állottak. Jugoszláviát elárasztot­ták a német „turisták”, akik a valóság­ban kémek voltak. A korrupció min­dent elöntött, de különösen a hadügy­minisztériumot. Az országnak évi tizen­két milliárd dináros költségvetéséből négymilliárd esett a hadügyi tárcára, a jugoszláv hadsereg azonban ennek el­lenére is készületlen és rosszul felsze­relt maradt. A nemzetiségi helyzet, fő­képpen a horvát­ kérdés, egyre jobban kiéleződött. Az a bizonyos kiegyezés, illetve megállapodás Macsek és Cvet­­kovics között csupán a hatalom meg­fosztását jelentette, de semmiképpen a horvát nemzetiségi kérdés megoldását. Sztojadinovics kormányra jutása óta (1935-től az összeomlásig) a hatalom­­ bitorlói mindinkább a tengely államai­val kötötték össze az ország sorsát, s el­hagyták régi szövetségeseiket, a Kisan­­tantot, Franciaországot és más baráti államokat. Teljes gőzzel folyt a munka, hogy Jugoszlávia minél gyengébb, mi­nél elhagyatottabb legyen, de érett ah­hoz, hogy zsákmányul essék a német hódítók markába. (Folytatjuk) M­OLDOVA GYÖRGY A Puskás-ügy (4) — Mogyorósi Karcsi keres telefonon. Az órára néztem, már tizenegy is elmúlt, mit akarhat ilyenkor? — Kérlek szépen, a meccs után tar­tottak egy fogadást, most is itt vagyok, egy beszélgetés közben kiderült, hogy Hámori­ Tibor megírta a könyvét Pus­kásról. Elhűltem. " — De Karcsi, Puskás Öcsi előttem tiltotta meg neki! Ha nekem nem hi­szel, kérdezd meg Halmai Jóskát vagy Egresi Csöpit, ők is ott voltak akkor a Hotel Aeróban. — Tudom, már beszéltem­ öcsivel, ő is feln van háborodva, arra kérek, hogy holnap menj be a Szerzői Jogvédő Hi­vatalba, és kérdezd meg, hogy lehetne leállítani ezt a könyvet. Már úgy jártam a Jogvédőbe, mintha csak hazamentem volna, megint meg­kerestem az ismerősömet. — Joga van valakinek könyvet írni egy olyan emberről, aki ezt nem akarja? — Igen, a törvények ezt megenge­dik, aztán persze a megjelent könyv minden sorával, minden adatával lehet vitatkozni, ha az illető sérelmesnek ta­lálja. Találkoztunk Mogyorósival, elmesél­tem, hogy mit végeztem a Jogvédőben. Karcsi arra kért, hogy hívjam fel Pus­kást Madridban, és személyesen mond­jam el neki, hogy áll a helyzet Mit meg nem tesz az ember a barátaiért — lásd postai díjszabás nemzetközi be­szélgetésekre. Puskás felesége vette fel a kagylót. — Mindjárt adom Öcsit, épp fürdik. — Jó, várok. Közben elképzeltem, hogy hullanak le a vízcseppek a madridi fürdőszobá­ban és a százforintosok nálam, végre beleszólt a kagylóba az egykori legen­dás csatár. — Mi van? Neki is elmeséltem a helyzetet, hogy hatalmi szóval nem lehet leállítani Hámori könyvét. — Ebben az esetben arra kérlek, hogy fordulj panasszal az írók Nem­zetközi Egyesületéhez. — Tudod mit, Öcsi?! Fordulj te pa­nasszal az Edzők Nemzetközi Egyesü­letéhez, ott vannak közel egymáshoz a Nemzetközi Sóhivatal két oldalán. — Rendben van, majd jelentkezni fogok. Persze hogy nem jelentkezett. Ezen­túl én sokáig másodkézből, barátok és ismerősök közvetítéséből követtem az eseményeket. Nyilvánvalónak látszott: illetékes helyen úgy döntöttek, hogy jobb lesz, ha ezt a könyvet nem én írom meg, zöld utat nyitottak Hámori­nak. Ő, mint sok vízben megmártózott ember, élt a lehetőséggel, nyilván sa­rokba szorította Puskást, közölte vele, hogy a könyvet akkor is megírja, ha Öcsi elzárkózik a személyes nyilatko­zattól. Öcsi, ezt csak feltételezem, megijedt, hogy végleg kimarad a buliból, és meg­ingott. Van abban valami elképesztő, hogy az az ember, aki a fudballpályán a valaha élt legdörzsöltebb, legfifiká­­sabb egyéniségek közé tartozott, milyen védtelennek és ügyetlennek mutatko­zott az üzleti és általában a hivatalos életben. Abból a mérhetetlen vagyon­ból, amit összefocizott, alig valami ma­radt meg a kezében, legalább három­szor fosztották ki őt fondorlatos üzlet­társak. Most is reménytelen helyzetbe került, és hogy mentse, a veszett fejsze nyelét, belement ebbe a beszélgetésbe, vendégül látta Port Saidban Hámorit, és nyilatkozott neki. Az anyaggyűjtés­ből és beszélgetésből született könyv azóta már közkézen forog, gondolom, nincs semmi szükség rá, hogy elmond­jam a véleményemet róla. Közben egymás után jelentkeztek nálam az újságírók, kérdezgették, hogy történt az ügy. Szepesi György is fel­hívott, közölte: ő nem tudott arról, hogy én is foglalkozom ezzel a témá­val, azért vállalta el, hogy a Hámori­könyv szakértője legyen. Nem vitat­koztam vele, ott van neki Végh Antal. Egyedül Mogyorósi Karcsi nem adta fel a tervét, hogy nekem meg kell ír­nom Puskás életrajzát, azt bizonygatta, hogy Hámori könyve nem merítette ki ezt a hatalmas anyagot. Én bólintot­tam rá, de még a korábbiaknál is ke­vesebb kedvem volt ehhez az egész té­mához, úgy éreztem magam, mint egy gazda, aki aratásra készült, és amikor nekivág a munkának, akkor látja meg, hogy­ valamiféle kóbor vadállatok le­rágták a termés színét. Megint eltelt egy fél év, 1982 január­jában Mogyorósi újra eljött hozzánk. — Kérlek szépen, sikerült szereznem egy háromszobás lakást Spanyolország­ban a világbajnokság idejére. Gyere ki, nézzünk meg egypár meccset, és végre komolyabban tudnánk beszélgetni Öcsi­vel is. — Kösz, de annyira ismersz, hogy én nem megyek a feleségem nélkül. — Tudod, mit? Hozzad. Bejön az asszony, mondom neki. — És te elmennél a gyerekek nélkül? Mogyorósihoz fordultam: — Úgy kell értenem a meghívást, hogy a két lányom is jöhet? Karcsi merően nézett vissza rám: — Anyád nem ér rá? — Hát éppen ráérne, de ő már ne­hezen mozog, szegény. — Ha akarod, gyertek négyen. Van három szoba, elférünk. Nyáron ki is utaztunk. Spanyolorszá­gi tartózkodásunk harmadik vagy ne­gyedik napján elindultunk Alicantéba az argentin—magyar meccsre, úgy gon­doltuk, útközben megállunk Benidorm­­ban — itt van Puskásnak egy bun­galója. Megállunk Benidormban a portán, Karcsi magyarázgat, hogy ez a városka a nyugatnémet maffia központja, ezer­ötszáz magánszálló rendelkezik saját uszodával, nyáridőben néha elfogy a víz. Én közben körbeforgatom a fe­jem, egy utcai telefonkészüléknél egy kopasz, közékorú ember áll, aki rend­kívüli módon hasonlít Cigányra, az egyik magyar napilap sportrovatának vezetőjére. Mondom Karcsinak, ő is rá­néz. — Tudod, miért hasonlít annyira? Mert ő az. Odamegyünk, Cigány ránéz Karcsi Mercedes kocsijára: — Mikor lesz már annyi pénzed, hogy kicseréld végre egy 1200-as La­dára? , — Már el is van döntve, hogy mikor, a jövő héten valamelyik vasárnap. Nem tudod, Öcsi itthon van? — Nincs, találkoztam vele, felment Madridba, csak holnap jön vissza a meccsre a tévésekkel. — Kár. Elköszöntünk, Karcsi felmutatott a hegyre. — Gyerünk, nézzük meg Österreicher szállodáját. Österreicher Emil, mint bizonyára emlékeznek rá, a legendás Honvéd ve­zetője volt, 1956 után kint maradt Pus­­kásékkal, sokáig „egyházi átok” alatt állt, de a spanyolországi világbajnok­ságon újra igénybe vettük a szolgála­tait — gyakorlatilag ő volt itt a ma­gyar labdarúgó-válogatott menedzsere. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ 1984. október 2., kedd

Next