Magyar Szó, 1985. június (42. évfolyam, 148-162. szám)
1985-06-07 / 154. szám
6/16 KOMMUNISTA A 30. STERIJA JÁTÉKOK Variációk egy témára A POLITIKAI SZÍNHÁZ SZERZŐI MERÉSZEN ÉS TISZTESSÉGESEN LEDÖNTÖTTÉK AZ ÚGYNEVEZETT TABUTÉMÁK FALÁT, DE MINTHA EGYESEK, KÜLÖNÖSEN FIATALABB KÖVETŐIK NEM KÍVÁNNÁNAK TOVÁBB LÉPNI — ISMÉT ÉREZHETŐVÉ VÁLIK A DOGMÁK ÚJ KÖRÉBE VALÓ BEZÁRKÓZÁS Azoknak az eufórikus bejelentéseknek és elvárásoknak ellenére, hogy a jubiláns, 30. Serija Játékok a legjobb lesz a jugoszláv színházak versenyének történetében, az idei Szerija Játékok a kielégítő átlag jegyében múlt el. Az általános és eléggé egybehangolt vélemények szerint olyan erőpróba volt ez, amely három átlagon felüli eredményt (Pontyivás, Anna és Boldog 1949-et!) és néhány rendkívül jó színészi teljesítményt hozott, de nem hallottunk valamilyen új szöveget, amely behatolhatna a jugoszláv színház szélesebb területére. Ellenkezőleg: „ Játékok, amint Fabijan Sovagovic szelektor, eléggé ügyesen és szerencsésen komponálta meg, mindenekelőtt a világosan kialakított esztétikai, de különösen az intellektuális álláspontoknak köszönhetően— a színházi és a társadalmi valósághoz mérten — szemléletesen visszatükrözte a színházi gondolatokkal kapcsolatos leglényegesebb tapasztalatokat és folyamatokat, kikerekítette a meghatározott tendenciákat, kifejezésre juttatva a színház legvitálisabb, legkreatívabb és domináló formájának, a politikai színháznak az elvitathatatlan győzelmét. Az összes tabutéma romjain A műsorba olyan műveket iktattak be — ha nem is kizárólag, de túlnyomórészt — amelyeket a politikai színház fogalma foglal magában. Természetesen, a sokak számára még vitás és elfogadhatatlan terminus fogalmán, tapasztalati és elméleti verifikációja ellenére, olyan színházat értünk, amelynek gyújtópontjába kerülnek az élet összes témái, az ember intimitásával és társadalmi lényének teljességével, olyan színházat, amely rólunk és a mi időnkről beszél hiteles szavakkal. E színháznak elkerülhetetlenül foglalkoznia kell politikával is. E kötelezettséget még csak fokozza az a tény, hogy olyan társadalomban élünk, amelyben az élet nagymértékben a politikával és mindennek az ideologizálásával közvetített élet. Magától értetődően, művészi módon. Az effajta színház további csökönyös tagadása és a vele való szembehelyezkedés, még most is, amikor az újvidéki Szerb Nemzeti Színház jelzőlámpája — amely az utóbbi években nehezen engedte át — szabad utat jelzett, semmi más mint a színház iránt megnyilvánuló merev álláspont védelme és általában véve a művészet szerepének dogmatikus értelmezése. A másik kérdés e színházi irányzat öszszes eredményei, tapasztalatai és tévelygései bíráló értékelésének nélkülözhetetlen szükségessége, különösen az újvidéki amely egyúttal az alkotás egészének reprezentánsa. A tematikai kör ugyanis igen szűk. Túlméretezett a motívumok és a sémák ismétlődése, mind nyilvánvalóbbá válik a trivialitás, túlzottan a múlt felé fordulnak, valamiféle időszerűbb vetület nélkül, mintha a sztálinista vagy a regresszív tudat elleni harc kizárólag a múlt ügye lenne. A politikai színház szerzői merészen és tisztességesen ledöntötték az úgynevezett tabutémák falát, de mintha egyeseit, különösen fiatalait. Követőik nem kívánnának továbá lépni, ismét érezhetővé válik a dogmáknak egy újabb körébe való bezárkózása, így a tájékoztató Iroda problematikáját három mű (Amikor a tök virágzott, Boldog 1949-et, Pontyívás) dolgozza fel, amelyekben ismétlődnek a motívumok és a helyzetek. Dragoslav Mihailovic és Gordan Ivichic szövegében is a család felbomlásáról van szó — a perifériáról származó kisemberek családjáról, akiknek álmai lassan szertefoszlanak —, tragédiájukat pedig a családtagok letartóztatása teszi elkerülhetetlenné, amelyre azért került sor, mert elfogadták a Tájékoztató Iroda határozatait. Hogy a helyzet még rosszabb legyen, a politikai színház nem fejlesztette tovább az egyébként is leegyszerűsített esztétikai kifejezést, sem dramaturgiai szerkezetét, amely kifejezetten fejletlen és csupán a retorikára korlátozódik. A kifejezésmód szegénységéről tanúskodik az a tény is, hogy három rendező olyan ember fényképét, használja fel, akinek az emberiség történelmében legismertebb bajusza van. Azért tették ezt, mert nem tudtak valamilyen mélyebb jelentésű metaforát találni. Igaz, hogy lassan eltűnik a szerzők alkotói imaginációja és feledésbe merül, hogy a színház nem követeli meg a politikai proklamációkat, hanem az eszméknek színművészeti szimbólumokkal való kifejezését. Ha a tapasztalatok összegezéséből levonható valamiféle következtetés, akkor az mindenekelőtt annak haladéktalan szükségessége, hogy a színháznak új, korszerűbb témák felé kell fordulnia. A szociális dramatikával teli, kihívó időszerűség, a fiatal nemzedék helyzete az erkölcsi értékek degradálódása, a kosovói tragédia és a dogmatikus tudat erősödése keresi, de még nem találta meg a megfelelő drámaírót, aki, mintha eléggé biztonságos disztanciára várna. A színház kimagasló alkotóinak visszatérése Az ez évi Sterija Játékok egyéb lényeges jegyei után kutatva feltártuk azt, amit még a kezdete előtt észrevettek a színházi körülmények összes jó ismerői: az írott drámai szó két kiemelkedő nagyjának, Ivo Brešannak és Aleksandar Popovicnak a visszatérését. E két szerző, akik színházunk elvitathatatlan nagyságai voltak, és akik egy-egy korszakra rányomták bélyegüket alkotásaikkal, huzamosabb ideig távol maradtak a színháztól objektív és egyéb, színházon kívüli okokból. Visszatérésük méltóságteljes, hogy ne mondjuk, győzedelmes volt. Ez mindenekelőtt Popovicra vonatkozik, akinek az a szerencse adatott, hogy szövegét az újbelgrádi Zvezdara-teatar rendkívül tehetséges színészcsoportja tolmácsolta, rendezését pedig Dejan Mijac, a Sterija Játékok több ízben díjat nyert rendezője vállalta. Ivo Brešan két szövege pedig — Díszvacsora a temetkezési vállalatban a rijekai Ivan Zajec Népszínház bemutatásában, valamint a Sátán a Bölcsészkaron a leskovaci Népszínház bemutatásában, Zlatko Sviben rendezésében — igazolta a műsorba való beiktatását. Annak ellenére, hogy az a benyomásunk, ez nem érte el antológiai művének. (Hamlet u Mrduši Donjoj) értékeit, többrétű és mélybehatoló művekről van szó, amelyeket azonban maga a rendező sem értett meg a legmegfelelőbb módon. Ez különösen a Sátán a Bölcsészkaron című műre vonatkozik, amely értékéből mit sem veszített a hallgatólagos és a tényleges letiltása körüli számos bonyodalommal és a csaknem 15 elmúlt évvel sem, mert még mindig, kiérdemelten érdeklődéssel veszik kezükbe a rendezők. A visszatérő nagyokról beszélve, meg kell említenünk Amikor a tök virágzott című szöveg írójának, Dragoslav Mihailovićnak a „rehabilitációját” is. Tizenhat év múlt el a Jugoszláv Drámai Színházban való ősbemutatója és azóta, hogy levették a műsorról. Vida Ognjenovic és a belgrádi Nemzeti Színház nagyegyüttese, Miki Manojlovic mesteri vezetésével értékes előadást készített, de nyilvánvaló, hogy az idő múlása a szöveg kárára ment, és azok a megrázkódtatások, amelyek e mű körül bonyolódtak, befolyásolták, hogy színrevitelben az író alapvető politikai eszméit a melodrámai szentimentalizmus felé közelítették. Eléggé ismert az Amikor a tök virágzott című művel összefüggő tapasztalat, de ezúttal is meg kell említenünk, hogy levonjuk a tanulságot arról, mennyire károsait és elfogadhatatlanok a színházon kívülről eredő intervenciók, továbbá annak érdekében, hogy emlékeztessük az olvasókat, időközben az alkotói szabadság mekkora területét hódítottuk meg. Színház korlátok nélkül A Szerila Játékok ez évi műsora — ezt feltétlenül ki kell emelnünk — kifejezésre juttatta a színház időszerű jelenének egyik lényeges sajátosságát: a színházi tapasztalatok, elgondolások, művek és az emberek szabad és alkotói mozgásának, a tapasztalatok és az ötletek átszövelésének szükségességét az egész jugoszláv térségben. Számos érvvel támasztható alá az az állítás, hogy a színház szellemi valóságunk (természetesen nemcsak szellemi) összes többi szegmentumával összevetve a legnagyobb mértékben és e fogalom legjobb értelmében jugoszláv jellegű. Az eszelős és az emberi mivoltukból kivetkőzött osztozkodó?, a bezárkózások, valamint a sajátosságok paranoiás dicsóítésének korszakában, a határok és a falak korában a színház, könnyedén áthidalva ezt, lerombolja az összes válaszfalakat, és nemcsak hogy kialakítja a színházi információk egységes „vérkeringését”, hanem — készek vagyunk ezt határozottan állítani — bizonyos értelemben magas fokú alkotói szintézist ér el. Beszélhetünk a jugoszláv színművészeti kifejezésmódról, amelyet a nemzeti sajátosságok legéberebb őrei sem nyilváníthatnak az unitartizmus kierőszakolt szubsztrátumának. Ily módon az ez évi Sterija Játékokon Slobodan Šnajder horvát író művét a prištinai Tartományi Népszínház Albán Drámai Színházának színészei adták elő a macedón Vlado Milesin rendezésében, a horvát nemzetiségű Brešan művét a leskováciak mutatták be Zlatko Sviben, zágrábi születésű rendező közreműködésével, aki egyébként egyúttal a rijekai színmű rendezője. Szkopjéban, a Macedón Nemzeti Színházban bemutatták Goran Mihic szerb író drámáját. A színészek is ...keveredtek”, így a zágrábi Izet Hajdarhodžić belgrádi előadásban, Miodrag Krivokapic pedig a ljubljanai színház előadásában lépett fel... Természetesen, a színház számára egy eléggé természetes jelenségről van szó, olyasvalamiről, ami a művészet létével immanens, a művészetével, amely ellenáll a külső, ráerőszakolt parcializációnak. Valóságunkban azonban úgy kell beszélnünk erről, mint olyan jelenségről, amely kiérdemli a kutatást és a Jugoszláviának nevezett egységes terület egyéb kulturális gazdasági és eszmei szegmentumaira való vetítést is. A felsorolt érezésektől és annak szellemétől azonban, hogy más nemzeti és „állami” környezetek értékeit is sajátunkként fogadjuk el, a bírálók bizonyos hányada eltér. E kritikusok ugyanis az előadások értékelésében azt tartják a legfontosabb mércének, hogy hova tartozik a mű és a szerző, nem pedig a művészi értéket. Gyakran nem a „sajáthoz” való ragaszkodás emberi szempontból érthető dózisáról van szó, hanem szégyentelen ügyködésről, a „mi” színházunk és a „mi” szerzőnk győzelméért való harcról. Közönséges módszerek! Ezek a kritikusok a „saját” előadásaiknak a fejmagasabb osztályzatokat adják, annak pedig, amely veszélyeztethetné elképzelt győzelmüket, a legkisebbet, ha egyáltalán számba veszik. És mindezt mindenféle szégyenérzet nélkül teszik! De nyilvánvalóan ennek nem kell külön jelentőséget tanúsítanunk, mert a Szerija Játékoknak, és általában véve életünknek ez is egyik velejárója. Pancse ZAFIROVSZKI 1985. június 7., péntek SZABADSÁG ÉS EMBERÉLETEK A brüsszeli tragédia C7 Tavaly, amikor a Tottenham angol fudballcsapat Splitben játszott, közbiztonsági szerveink megtettek minden megelőző védelmi intézkedést a heves angol szurkolók lehetséges kilengéseinek megakadályozására. Egyes nyugati lapokban azonban vádak jelentek meg arra vonatkozóan, hogy „e kommunista ország” korlátozza az emberi szabadságokat. Pedig sem ebben sem más hasonló helyzetben nem korlátoztuk az ember szabadságát, hanem az emberi integritást és méltóságot védtük. A belga rendőrség figyelmen kívül hagyta ezt, ezért a szurkolók barbár k törésének következtében 40 ember életét vesztette. Ezt nem azért domborítjuk ki, hogy dicsérjük saját közbiztonsági szerveiket, sem azért, hogy bíráljuk a belga rendőrséget. Ez más probléma: ügyességük és felelősségük kérdése. A fő kérdés, hogy mi az értelme és a lényege az ember szabadságának, valamint az emberi méltóság érvényesítése — mint az emberi szabadság igen jelentős mércéje — feltételei megteremtésének. A szabadság Hyde Park-i értelmezése, amelyet az összes társadalmi értékeken és szabályokon kívül álló magatartás a Brüsszelben nemrég megtartott fudballmérkőzésen. A fékevesztett angol szurkolók által értelmezett ,szabadság” több tíz ” emberélet kioltásában nyilvánult meg. És azt is el kell ismernünk, hogy az emberélet sem lényegtelen, mert ahhoz, hogy az ember szabad legyen, legalább életben kell maradnia. Ahhoz, hogy megvalósítjuk az emberi szabadságokat, az ember integritását, a személyiség érvényesülését a bürokratikus és összes egyéb korlátokon kívül, előzőleg feltétlenül még egy „apróságot” figyelembe kell vennünk, meg kell védenünk az emberéletet, akár diktátorok, éhínség vagy a fékevesztett angol szurkolók veszélyeztetik. Ha a belga rendőrség megakadályozta volna az angol szurkolók huliganizmusát, korlátozta volna-e ezzel az emberi szabadságokat, vagy megvédte volna az emberéleteket? Ki tudja, lehet, hogy ebben az esetben is egyesek azt mondták volna, hogy még a „demokratikus és szabadságszerető” Nyugaton is korlátozzák az emberi szabadságokat. De lehet, hogy nem is mondták volna. Mert meg kell őrizni a nyugati kultúra „civilizáció nyújtotta szabadságszeretetének” hagyományait. A polgári hagyományok tekintélyének megőrzése érdekében kioltott mintegy 40 emberélet nem is olyan nagy ár. A szociológusok és a politológusok dolga, hogy elmélyültebben megmagyarázzák a tömegvandalizmus jelenségét egy több évszázados urbánus civilizáció kultúrájával rendelkező területen, amely olyan gazdag kulturális örökséggel dicsekedhet, mint az angolok. Nemrég egy marxista tudós azt mondta, hogy a polgári társadalom átvészelheti a gazdasági válságot, de mind nehezebben fogja átélni az erkölcsi krízist. Valószínűleg ebben az álláspontban rejlenek a probléma általános jegyei. Marad azonban a tény, hogy az angol szurkolók barbár magatartása nem egyszerűsíthető le csupán a kilengés jelenségére és egyéni esetekre. Másrészt, mind gyakrabban és mind elrettentőbb formában jelentkeznek nemzetközi szinten, tehát külföldön is (nemcsak Angliában), és más népek szurkolói ellen irányulnak. A mi politikai szótárunkat használva mondhatnánk, hogy sajátos nacionalizmus alakul ki annak ellenére, hogy látszólag naiv szövevénynek tűnik. Az ilyen ösztönzések azután nem gyógyíthatók csupán azzal, hogy az illetékesek beiglenesen betiltják az angol futballkluboknak a nemzetközi szintéren való fellépését. Arról van szó, hogy miként viszonyul az angol párt saint honfitársainak barbár kitörései iránt. A jelenkori események nálunk és világszerte azt bizonyítják, hogy van nacionalizmus sem. — még ha a lvdvi szurkolók szenvedélyeit táplálják is — nem számíthatók fel eredményesen, általános nemzeti reagálás nélkül. Egy nemzet nacionalizmusa sem maradhat fenn hosszabb időre, ha e nemzet tenjei őszintén átérzik pusztító erejét és ha idejében hatékony támadást indítanak forrásai ellen. 2. DJORJJEVIC