Magyar Szó, 1985. június (42. évfolyam, 148-162. szám)

1985-06-07 / 154. szám

6/16 KOMMUNISTA A 30. STERIJA JÁTÉKOK Variációk egy témára A POLITIKAI SZÍNHÁZ SZERZŐI MERÉSZEN ÉS TISZTESSÉGESEN LEDÖNTÖTTÉK AZ ÚGYNEVEZETT TABUTÉMÁK FALÁT, DE MINTHA EGYESEK, KÜLÖNÖSEN FIATALABB KÖVETŐIK NEM KÍVÁNNÁNAK TOVÁBB LÉPNI — ISMÉT ÉREZHETŐVÉ VÁLIK A DOGMÁK ÚJ KÖRÉBE VALÓ BEZÁRKÓZÁS Azoknak az eufórikus bejelentéseknek és elvárásoknak ellenére, hogy a jubilá­ns, 30. Serija Játékok a legjobb lesz a jugoszláv színházak versenyének törté­netében, az idei Szerija Játékok a kielé­gítő átlag jegyében múlt el. Az általános és eléggé egybehangolt vélemények sze­rint olyan erőpróba volt ez, amely há­rom átlagon felüli eredményt (Pontyivás, Anna és Boldog 1949-et!) és néhány rend­kívül jó színészi teljesítményt h­ozott, de nem hallottunk valamilyen új szöveget, amely behatolhatna a jugoszláv színház szélesebb területére. Ellenkezőleg: „ Játé­kok, amint Fabijan Sovagovic szelektor, eléggé ügyesen és szerencsésen kompo­nálta meg, mindenekelőtt a világosan ki­alakított esztétikai, de különösen az in­tellektuális álláspontoknak köszönhetően­­— a színházi és a társadalmi valósághoz mérten — szemléletesen visszatükrözte a színházi gondolatokkal kapcsolatos leglé­nyegesebb tapasztalatokat és folyamato­kat, kikerekítette a meghatározott ten­denciákat, kifejezésre juttatva a színház legvitálisabb, legkreatívabb és domináló formájának, a politikai színháznak az elvitathatatlan győzelmét. Az összes tabutéma romjain A műsorba olyan műveket iktattak be — ha nem is kizárólag, de túlnyomórészt — amelyeket a politikai színház fogalma foglal magában. Természetesen, a sokak számára még vitás és elfogadhatatlan terminus fogalmán, tapasztalati és elméle­ti verifikációja ellenére, olyan színházat értünk, amelynek gyújtópontjába kerül­nek az élet összes témái, az ember inti­mitásával és társadalmi lényének teljes­ségével, olyan színházat, amely rólunk és a mi időnkről beszél hiteles szavakkal. E színháznak elkerülhetetlenül foglalkoznia kell politikával is. E kötelezettséget még csak fokozza az a tény, hogy olyan tár­sadalomban élünk, amelyben az élet nagymértékben a politikával és minden­nek az ideologizálásával közvetített élet. Magától értetődően, művészi módon. Az effajta színház további csökönyös taga­dása és a vele való szembehel­yezkedés­, még most is, amikor az újvidéki Szerb Nemzeti Színház jelzőlámpája — amely az utóbbi években nehezen engedte át — szabad utat jelzett, semmi más mint a színház iránt megnyilvánuló merev állás­pont védelme és általában véve a művé­szet szerepének dogmatikus értelmezése. A másik kérdés e színházi irányzat ösz­­szes eredményei, tapasztalatai és tévely­gései bíráló értékelésének nélkülözhetet­len szükségessége, különösen az újvidéki amely egyúttal az alkotás egészének rep­rezentánsa. A tematikai kör ugyanis igen szűk. Túlméretezett a motívumok és a sémák ismétlődése, mind nyilvánvalóbbá válik a trivialitás, túlzottan a múlt felé fordul­nak, valamiféle időszerűbb vetület nélkül, mintha a sztálinista vagy a regresszív tudat elleni harc kizárólag a múlt ügye lenne. A politikai színház szerzői meré­szen és tisztességesen ledöntötték az úgy­nevezett tabutémák falát, de mintha egye­seit, különösen fiatalait. Követőik nem kívánnának­ továbá lépni, ismét érezhe­tővé válik a dogmáknak egy újabb köré­be való bezárkózása, így a t­ájék­oztató Iroda problematikáját három mű (Ami­kor a tök virágzott, Boldog 1949-et­­, Pontyívás) dolgozza fel, amelyekben is­métlődnek a motívumok és a helyzetek. Dragoslav Mihailovic és Gordan Ivichic szövegében is a család felbomlásáról van szó — a perifériáról származó kisembe­rek családjáról, akiknek álmai lassan szertefoszlanak —, tragédiájukat pedig a családtagok letartóztatása teszi elkerülhe­tetlenné, amelyre azért került sor, mert elfogadták a Tájékoztató Iroda határo­zatait. Hogy a helyzet még rosszabb le­gyen, a politikai színház nem fejlesztette tovább az egyébként is leegyszerűsített esztétikai kifejezést, sem dramaturgiai szerkezetét, amely kifejezetten fejletlen és csupán a retorikára korlátozódik. A kifejezésmód szegénységéről tanúskodik az a tény is, hogy három rendező olyan ember fényképét, használja fel,­ akinek az emberiség történelmében legismertebb bajusza van. Azért tették ezt, mert nem tudtak valamilyen mélyebb jelentésű me­taforát találni. Igaz, hogy lassan eltűnik a szerzők alkotói imaginációja és­ feledés­be merül, hogy a színház nem követeli meg a politikai proklamációkat, hanem az eszméknek színművészeti szimbólumokkal való kifejezését. Ha a tapasztalatok összegezéséből le­vonható valamiféle következtetés, akkor az mindenekelőtt annak haladéktalan szükségessége, hogy a színháznak új, kor­szerűbb témák felé kell fordulnia. A szo­ciális dramatikával teli, kihívó időszerű­ség, a fiatal nemzedék helyzete az erköl­csi értékek degradálódása, a kosovói tra­gédia és a dogmatikus tudat erősödése keresi, de még nem találta meg a meg­felelő drámaírót, aki, mintha eléggé biz­tonságos disztanciára várna. A színház kimagasló alkotóinak visszatérése Az ez évi Sterija Játékok egyéb lénye­ges jegyei után kutatva feltártuk azt, amit még a kezdete előtt észrevettek a színházi körülmények összes jó ismerői: az írott drámai szó két kiemelkedő nagy­jának, Ivo Brešannak és Aleksandar Po­povicnak a visszatérését. E két szerző, akik színházunk elvitathatatlan nagyságai voltak, és akik egy-egy korszakra rá­nyomták bélyegüket alkotásaikkal, huza­mosabb ideig távol maradtak a színháztól objektív és egyéb, színházon kívüli okok­ból. Visszatérésük méltóságteljes, hogy ne mondjuk, győzedelmes volt. Ez minde­nekelőtt Popovicra vonatkozik, akinek az a szerencse adatott, hogy szövegét az új­­belgrádi Zvezdara-teatar rendkívül tehet­séges színészcsoportja tolmácsolta, ren­dezését pedig Dejan Mijac, a Sterija Já­tékok több ízben díjat nyert rendezője vállalta. Ivo Brešan két szövege pedig — Díszvacsora a temetkezési vállalatban a rijekai Ivan Zajec Népszínház bemutatá­sában, valamint a Sátán a Bölcsészkaron a leskovaci Népszínház bemutatásában, Zlatko Sviben rendezésében — igazolta a műsorba való beiktatását. Annak ellenére, hogy az a benyomásunk, ez nem érte el antológiai művének. (Hamlet u Mrduši Donjoj) értékeit, többrétű és mélybehato­ló művekről van szó, amelyeket azonban maga a rendező sem értett meg a legmeg­felelőbb módon. Ez különösen a Sátán a Bölcsészkaron című műre vonatkozik, amely értékéből mit sem veszített a hall­gatólagos és a tényleges letiltása körüli számos bonyodalommal és a csaknem 15 elmúlt évvel sem, mert még mindig, ki­érdemelten érdeklődéssel veszik kezük­be a rendezők. A visszatérő nagyokról beszélve, meg kell említenünk Amikor a tök virágzott című szöveg írójának, Dragoslav Mihailo­­vićnak a „rehabilitációját” is. Tizenhat év múlt el a Jugoszláv Drámai Színházban való ősbemutatója és azóta, hogy levet­ték a műsorról. Vida Ognjenovic és a belgrádi Nemzeti Színház nagyegyüttese, Miki Manojlovic mesteri vezetésével ér­tékes előadást készített, de nyilvánvaló, hogy az idő múlása a szöveg kárára ment, és azok a megrázkódtatások, ame­lyek e mű körül bonyolódtak, befolyásol­ták, hogy színrevitelben az író alap­vető politikai eszméit a melodrámai szen­­timentalizmus felé közelítették. Eléggé is­mert az Amikor a tök virágzott című művel összefüggő tapasztalat, de ezúttal is meg kell említenünk, hogy levonjuk a tanulságot arról, mennyire károsait és elfogadhatatlanok a színházon kívülről eredő intervenciók, továbbá annak érde­kében, hogy emlékeztessük az olvasókat, időközben az alkotói szabadság mekkora területét hódítottuk meg. Színház korlátok nélkül A Szerila Játékok ez évi műsora — ezt feltétlenül ki kell emelnünk — kifejezés­re juttatta a színház időszerű jelenének egyik lényeges sajátosságát: a színházi ta­pasztalatok, elgondolások, művek és az emberek szabad és alkotói mozgásának, a tapasztalatok és az ötletek átszövelésé­­nek szükségességét az egész jugoszláv tér­ségben. Számos érvvel támasztható alá az az állítás, hogy a színház szellemi való­ságunk (természetesen nemcsak szellemi) összes többi szegmentumával összevetve a legnagyobb mértékben és e fogalom leg­jobb értelmében jugoszláv jellegű. Az eszelős és az emberi mivoltukból kivet­kőzött osztozkodó­?, a bezárkózások, vala­mint a sajátosságok paranoiás dicsóítésé­­nek korszakában, a határok és a falak korában a színház, könnyedén áthidalva ezt, lerombolja az összes válaszfalakat, és nemcsak hogy kialakítja a színházi infor­mációk egységes „vérkeringését”, hanem — készek vagyunk ezt határozottan állí­tani — bizonyos értelemben magas fokú alkotói szintézist ér el. Beszélhetünk a jugoszláv színművészeti kifejezésmódról, amelyet a nemzeti sajátosságok legébe­­rebb őrei sem nyilváníthatnak az unitar­­tizmus kierőszakolt szubsztrátumának. Ily módon az ez évi Sterija Játékokon Slobodan Šnajder horvát író művét a prištinai Tartományi Népszínház Albán Drámai Színházának színészei adták elő a macedón Vlado Milesin rendezésében, a horvát nemzetiségű Brešan művét a les­­kováciak mutatták be Zlatko Sviben, zág­rábi születésű rendező közreműködésével, aki egyébként egyúttal a rijekai színmű rendezője. Szkopjéban, a Macedón Nem­zeti Színházban bemutatták Goran Mihic szerb író drámáját. A színészek is ...ke­veredtek”, így a zágrábi Izet Hajdarhod­­žić belgrádi előadásban, Miodrag Krivo­­kapic pedig a ljubljanai színház előadá­sában lépett fel... Természetesen, a színház számára egy eléggé természetes jelenségről van szó, olyasvalamiről, ami a művészet létével immanens, a művészetével, amely ellen­áll a külső, ráerőszakolt parcializációnak. Valóságunkban azonban úgy kell beszél­nünk erről, mint olyan jelenségről, amely kiérdemli a kutatást és a Jugoszláviának nevezett egységes terület egyéb kulturá­lis gazdasági és eszmei szegmentumaira való vetítést is. A felsorolt érezésektől és annak szel­lemétől azonban, hogy más nemzeti és „állami” környezetek értékeit is sajátunk­ként fogadjuk el, a bírálók bizonyos há­nyada eltér. E kritikusok ugyanis az elő­adások értékelésében azt tartják a leg­fontosabb mércének, hogy hova tartozik a mű és a szerző, nem pedig a művészi értéket. Gyakran nem a „sajáthoz” való ragaszkodás emberi szempontból érthető dózisáról van szó, hanem szégyentelen ügyködésről, a „mi” színházunk és a „mi” szerzőnk győzelméért való harcról. Közönséges módszerek! Ezek a kritikusok a „saját” előadásaiknak a fej­magasabb osztályzatokat adják, annak pedig, amely veszélyeztethetné elképzelt győzelmüket, a legkisebbet, ha egyáltalán számba ve­szik. És mindezt mindenféle szégyenérzet nélkül teszik! De nyilvánvalóan ennek nem kell külön jelentőséget tanúsítanunk, mert a Szerija Játékoknak, és általában véve életünknek ez is egyik velejárója. Pancse ZAFIROVSZKI 1985. június 7., péntek SZABADSÁG ÉS EMBERÉLETEK A brüsszeli tragédia C7 Tavaly, amikor a Tottenham angol fudballcsapat Splitben játszott, köz­­biztonsági szerveink megtettek minden megelőző védelmi intézkedést a heves angol szurkolók lehetséges kilengé­seinek megakadályozására. Egyes nyu­gati lapokban azonban vádak jelentek meg arra vonatkozóan, hogy „e kom­munista ország” korlátozza az emberi szabadságokat. Pedig sem ebben sem más hasonló helyzetben nem korlá­toztuk az ember szabadságát, hanem az emberi integritást és méltóságot védtük. A belga rendőrség figyelmen kívül hagyta ezt, ezért a szurkolók barbár k törésének következtében 40 ember életét vesztette. Ezt nem azért domborítjuk ki, hogy dicsérjük saját közbiztonsági szer­veiket, sem azért, hogy bíráljuk a bel­ga rendőrséget. Ez más probléma: ügyességük és felelősségük kérdése. A fő kérdés, hogy mi az értelme és a lényege az ember szabadságának, valamint az emberi méltóság érvénye­sítése — mint az emberi szabadság igen jelentős mércéje — feltételei megteremtésének. A szabadság Hyde Park-i értelmezése, amelyet az összes társadalmi értékeken és szabályokon kívül álló magatartás a Brüsszelben nemrég megtartott fudballmérkőzésen. A fékevesztett angol szurkolók által értelmezett ,szabadság” több tíz ” em­berélet kioltásában nyilvánult meg. És azt is el kell ismernünk, hogy az emberélet sem lényegtelen, mert ah­hoz, hogy az ember szabad legyen, legalább életben kell maradnia. Ah­hoz, hogy megvalósítjuk az emberi szabadságokat, az ember integritását, a személyiség érvényesülését a bürok­ratikus és összes egyéb korlátokon kívül, előzőleg­­ feltétlenül még egy „apróságot” figyelembe kell vennünk, meg kell védenünk az emberéletet, akár diktátorok, éhínség vagy a fé­kevesztett angol szurkolók veszélyez­tetik. Ha a belga rendőrség megaka­dályozta volna az angol szurkolók huliganizmusát, korlátozta volna-e ez­zel az emberi szabadságokat, vagy megvédte volna az emberéleteket? Ki tudja, lehet, hogy ebben az esetben is egyesek azt mondták volna, hogy még a „demokratikus és szabadság­szerető” Nyugaton is korlátozzák az emberi szabadságokat. De lehet, hogy nem is mondták volna. Mert meg kell őrizni a nyugati kultúra „civilizáció nyújtotta szabadságszeretetének” ha­gyományait. A polgári hagyományok tekintélyének megőrzése érdekében ki­oltott mintegy 40 emberélet nem is olyan nagy ár. A szociológusok és a politológusok dolga, hogy elmélyültebben megma­gyarázzák a tömegvandalizmus jelen­ségét egy több évszázados urbánus civilizáció kultúrájával rendelkező te­rületen, amely olyan gazdag kultu­rális örökséggel dicsekedhet, mint az angolok. Nemrég egy marxista tudós azt mondta, hogy a polgári társada­lom átvészelheti a gazdasági válságot, de mind nehezebben fogja átélni az erkölcsi krízist. Valószínűleg ebben az álláspontban rejlenek a probléma általános jegyei. Marad azonban a tény, hogy az angol szurkolók barbár magatartása nem egyszerűsíthető le csupán a kilengés jelenségére és egyé­ni esetekre. Másrészt, mind gyakrab­ban és mind elrettentőbb formában jelentkeznek nemzetközi szinten, tehát külföldön is (nemcsak Angliában), és más népek szurkolói ellen irányulnak. A mi politikai szótárunkat használ­va mondhatnánk, hogy sajátos nacio­nalizmus alakul ki annak ellenére, hogy látszólag naiv szövevénynek tű­nik. Az ilyen ösztönzések azután nem gyógyíthatók csupán azzal, hogy az illetékesek beiglenesen betiltják az angol futballkluboknak a nemzetközi szintéren való fellépését. Arról van szó, hogy miként viszonyul az angol párt saint honfitársa­inak barbár ki­törései iránt. A jelenkori események nálunk és világszerte azt bizonyítják, hogy van nacionalizmus sem. — még ha a lvd­vi szurkolók szenvedélyeit táp­lálják is — nem számíthatók fel ered­ményesen, általános nemzeti reagálás nélkül. Egy nemzet nacionalizmusa sem maradhat fenn hosszabb időre, ha e nemzet tenjei őszintén átérzik pusztító erejét és ha idejében haté­kony támadást indítanak forrásai el­len. 2. DJORJ­JEVIC

Next