Magyar Szó, 1986. március (43. évfolyam, 73-88. szám)

1986-03-23 / 80. szám

1986. március 23., vasárnap MAGYAR SZÓ BELPOLITIKA 7 FORRADALMUNK NAGYJAI Djuro Dj emléknapok Szla­vónbródban Nagy idők me­zé­ben nagy egyéniségek születnek , vagy azzá j­árnak. Vonatkozik ez Djuro Djakoviéra, a jugoszláv munkásmoz­galom mártírhalált halt jeles egyéniségére is. Születésének 100. év­fordulójára szülővárosa, Szlavonbród az egész 1080-as esztendőt Djuro Djakovic emlékének szenteli. Szlavonbród — régente a határőrvidék végvárrendszerének egyik erőssége — Djuro Djakovic serdülőkorára mozgalmas, gyorsan gya­rapodó városkává fejlődött, és a Száva-parti Pannon-síksági tele­pülésnek a posta-, távíró- és telefonhivatal, a polgári fiúiskola, a mértékhitelesítő hivatal, a pénzügyőrség, néhány bank, a gőzhajó­­zási ügynökség, valamint több közigazgatási hivatal kölcsönözte a városi jelleget. A századfordulón már számottevő ipara jelzi a to­vábbi városiasodást, olyannyira, hogy 1912-ben a munkások saját pénzükön munkásotthont emeltettek. Az ötezer főt számláló városkát horvátok, szerbek, magyarok, németek lakják, s mindenkinek saját anyanyelvű elemi iskolája van. Ez volt tehát az a környezet, amely megérlelte Djuro Djakovic lakatossegéd elhatározását, hogy a munkásmozgalomhoz csatlakozik. Az ő esetében ez olyképpen alakult, hogy elnöke lett a bosznia­­hercegovinai vasasok szövetségének, az első világháború után pedig a JKP listáján országgyűlési képviselő. Ez abban az időben volt, amikor a községi képviselő-testületi választásokon — például Zág­rábban — a kommunisták legtöbb szavazatot kaptak, húsz képvise­lőjük volt a városi képviselő-testületben, és soraikból került ki — 1920-ban — a városelnök is. Abban az időben Djuro Djakovic már a JKP Központi Bizott­ságának a tagja volt. A párt vukovári kongresszusán választották be a legfelsőbb pártfórumba. Közvetlenül a pártkongresszus után az SZDSZ Királyságban megkezdődött a választási hadjárat az alkotmányozó szkupstina megválasztására. A képviselőházi­­asításokat csak két évvel az egyesülés után írták ki, amikor a burzsoázia úgy látta, hogy nem­zetközi és belső helyzete bizonyos mértékben megszilárdult. A JKP minden erejét bevetette a választási harcba, és nagy tevékenységet bontakoztatott ki a dolgozó nép minden rétegében. Az 1920. november 28-i parlamenti választásokon a JKP, noha a hatósági szervek keményen üldözték, 59 képviselői mandátumot szerzett. A szavazatok és a képviselők számát tekintve a harmadik helyet foglalta el a választásokon részt vevő valamennyi párt között. A választások után a párt megalakította a kommunista kép­viselők klubját. A klubnak a Központi Bizottság által kidolgozott szabályzata szerint a kommunista képviselők teljesen a párttól függ­nek, és egységesen lépnek fel a szkupstínában. 1920. december 12-én az alkotmányozó szkupstina megnyitásán a JKP képviselője kije­lentette, hogy a szkupstina szuverén, független a királytól és a kor­mánytól, ezért a kommunista képviselők megtagadják, hogy feles­küdjenek a királyra. Köztük volt Djuro Djakovic is. A királyi rendőrség 1929. április 20-án letartóztatta Djuro Dja­­ovicot, a JKP szervező titkárát, majd az osztrák határra hurcolta, orvul lelövette. Az utókor kegyelettel ápolja Djuro Djakovic emlékét. Sz. Djakovicéré szlavónbródi családi háza, ma emlékmúzeum A századforduló építészete Szlavónbródban Tág tereivel, széles utcáival Szlavonbród tipikus Pannon-síksági település Ég és föld között A helyi közösség a politikai rendszerben Ha a helyi közösségeknek válasz­tani lehet a kettő, mármint az ég és a föld között, akkor nyilván, köz­­felkiáltással, a földön járás mellett döntenek. Csakhogy a helyi közös­ségek már most is tudják, hogy ezen a sima anyaföldön sem olyan egyszerű a járás. Sőt, azt is tud­ják, hogy két lábon is lehet sánti­­kálni. Az egeket pedig manapság már meg sem lehet ostromolni. A politikai rendszer működésének bíráló elemzése a szellők szárnyán szabadra engedte a helyi közössé­gek lakótestületeinek önrendelkezé­sét és az ott élő embereknek a köz­­­­vetlen demokrácia elvein alapuló , megszerveződését. Úgy, ahogyan lét­­­­érdekük, valóságos életkörülményeik és közvetlen szükségleteik kielégíté­se nap nap után megköveteli. Ilyeténképpen a politikai rendszer bírálatának felkínált lehetőségei va­lójában az egeket ostromolják, s­­zebbek az álomnál. Azt mondják, hogy a helyi közös­ségben gondoskodni kell a dolgo­zók és a polgárok közös szükségle­teinek kielégítőéről. És ezt meg­szorítva meghihetik, hogy a helyi közösség önigazgatási adottságai közepette a dolgozók és az ott la­kó polgárok döntsenek minden, ér­dekük és szükségleteik szolidáris, te­hát közmegegyezéssel való kielégí­téséről. Eddig az álom. Kardelj meseszép elképzelése Edvard Kardeljnak volt egy me­seszép elképzelése a lakók közössé­géről, vagy ahogyan mai politikai megnevezéssel mondhatnánk, a he­lyi közösségről. Szerinte ott, a helyi közösségben kell megoldási lehetőséget teremte­ni mindarra, ami egy elhatárolható közösség lakosainak anyagi, gazda­sági, egészségvédelmi, iskoláztatási, művelődési és egyéb igényeit kielé- s­gíti. S ezt az ott lakó emberek kö­zös igazgatása alá kell helyezni. Más szóval ez azt jelenti, hogy egy helyi vagy lakóközösséget úgy kell kiképezni, hogy abban az ott­­ élő emberek minden közszolgáltatá­si, ellátási, egészségvédelmi, isko­láztatási, művelődési, ifjúságvédelmi és egyéb feladatait elláthassák a közmegegyezés, a kölcsönösség és a kölcsönös segítségvállalás alapján. Ebből egyenesen következik, hogy egy helyi közösség kiképzéséhez múlhatatlanul hozzátartoznak a köz­művek (utak, járdák, közlekedés, vi­lágítás, víz- és hőellátás), az egész­ségház, a napközi, az iskola, a mű­velődési­ és ifjúsági otthon, a könyv­tár és még megannyi kommunális, szociális és művelődési funkció el­látása. Hát most tessék végigsétálni szé­les e Vajdaságon és számba venni, hogy hol is van ez megadatva. Mind az ötszáz-egynéhány helyi közösség­ben. A válasz egyszerű. Nem kell a szomszédba menni érte. Mindössze a falusi helyi közösségekbe, ahol a községi központtól távol, esetleg több ezres lakosságú elhatárolt te­lepülések vannak. S akár a hagyo­mányok termékeny kisugárzása, akár a mélyen gyökerező önerejük rugó­jának mozgatására megőrizték vagy kialakították saját életmódjuk meg­felelő vagy szükséges intézményeit. Azon túl pedig, főleg a városok­ban, beláthatatlan, sivár, nagy a pusztaság. Szörnyű dolog még feltételezni is, hogy Kardelj csupán a falusi fel­­emelkedés egyszerű látnoka lett vol­na. A helyi közösség böjtje A tévhitek közé tatozik, hogy a helyi közösségek gondjai akkor kezd­tek sokasodni, amikor működésük pénzellátását kitessékelték a községi hatóság költségvetéséből. Illetve csak a kihelyezett hivatal működését lát­ták el onnan. Voltaképpen ekkor kellett volna, hogy napkeletről felragyogjon a nap, és dédelgető melege megpezs­­dítse a helyi közösségek vérkerin­gését. Mert hatósági illetékességből az érdekközösségbe társult emberek hatáskörébe utalta a közművet, az iskoláztatást az egészség- és gyer­mekvédelem, a művelődés, a testne­velés ügyeit. És még megannyi mást. Csakhogy az ördög nem alszik. Mert lám, nem csupán az egyház és a munkásmozgalom egyik vak­vágányra futott áramlata vallotta egyedüli üdvözítő jelszavának, hogy: egy okos egy pásztor... A bürokra­tikus központosítás kísértésének a mai községek sem tudtak ellenállni. Főleg pedig akkor nem, és ez a helyzet fonákja, amikor a községi hatóság talpa alól látszólag kihúz­ták a szőnyeget, és érdekközösségi, tehát a polgárok hatáskörébe he­lyezték az emberek életkörülményei­nek alakítása szempontjából létfon­tosságú ügyek intézését. Megkezdődött a közszolgálatok könyörtelen összevonása. Egyesített kereskedelem, egészségház a köz­ségben, községi iskola, könyvtár, művelődési otthon stb. A települé­seken, a helyi közösségekben pedig vagy maradt valami, vagy sem. S ha maradt is, csak fizikailag volt ott. Ezzel kezdetét vette a kardelji la­kóközösség gondolatának a csöndes megcsúfolása. Mert, Kardelj szerint, a lakóközösségeket úgy kell kiala­kítani, hogy ott minden az emberek keze ügyében és igazgatása alatt legyen. A könyvtártól az önkiig, a bölcsődétől az egészségházig, az iskolától a művelődési házig, a la­­káskezelőségtől a javítóműhelyekig, a . . . Egyszóval, kerek urbanisztikai egy­ségek legyenek! Persze, az igazság kedvéért meg kell mondani, hogy mindebből ma sok minden megvan a helyi közös­ségek területén. Csupán befolyásol­ni nem nagyon lehet a munkájukat. Mert szinte mindegyik, a könyvtártól az egészségházig, és az önkitől a bölcsődéig éli a maga életét. S mi sem természetesebb, igazgatási központja és nem pedig a közvetlen környezete szerint tájolódik. Úgy tűnik, hogy az úgynevezett közszolgálatok érdekközösségi keze­lésével megkezdődött a helyi közös­ségek böjtje. Pedig a fordítottja lett volna e legtermészetesebb. A pótmunkák Innen a benyomás, hogy a helyi közösségek egyre inkább a pótmun­kák felé terelődnek. Kiegészítik, pó­tolják azt, amit a rendszeres ellátás felemás módon old meg. Nem futja a közösből járdára, kövesútra? ösz­­szeadják, a helyi járulékból megte­remtik közjóban. Pislog a világítás, az áramfeszültség nem győzi meg­hajtani az elszaporodott motorállo­mányt? Ismét csak összeadják a pénzt, esetleg kiegészítik az áram­ellátó rövidre sikerült eszközeit és már mehet is az élet tovább, így vannak, ha csak kell, az egészség­üggyel, az iskolával, a sportpályá­val. Meg megannyi mással, önerőből szebbé, gazdagabbá te­szik életüket. Főleg a falusi települések helyi közösségeiben. A városi ember már komiszabb fajta. Elvárja, hogy mindezt a he­lyébe hozzák. S nem csupán elvárja. Megkövete­li! Mindig mástól. Az államtól, a lakáskarbantartótól, a vízművektől, a ... Városon a helyi összefogásnak pótellátás ügyében nincs kellő kul­tusza. Persze, a lehetőségek is igencsak korlátozottak, mert a nagy­városok létesítmény­rendszere is a nagy hálózatok keretébe tartozik. S ha van is néhány száz méter víz­vezeték, járda, buszvonal a városi jellegű helyi közösség területén, mindannak megvan a maga központ­ja. A helyi közösség embereitől tá­vol, így azután, méreteinek kiter­jedésével a nagyváros szűkre szabott tevékenységek közé, szorosan körül­határolt környezetbe kényszerítheti lakosait. Ez pedig az egyénben ki­kezdheti a szoros értelemben vett, meghatározott közösséghez való tar­tozás érzetét. Kettős elhivatottság A helyi közösség társadalmi és politikai rendeltetése, úgy is mond­hatni elhivatottsága, hogy feloldja az elszigeteltséget, aszfaltkoptató­­ból agilis, tenni kész embert formál­jon, nem csupán a falu, de a vá­rosok lakosaiból is. De ehhez ki kell képezni azokat a befolyás- és döntéscsatornákat, ame­lyek a helyi közösség népét a poli­tikai rendszer működésének tenge­lyébe állítják. Mert nagy általánosságban, ket­tős elhivatottsága van a helyi kö­zösségnek: küldöttségei révén alap­­ja a hatóság és az érdekközösségi­­ ellátás rendszerének, mozgatója, s hangadója annak, s úgy befolyásol- t ja azoknak a munkáját, hogy az ott és máshol lakó emberek életkörül­ményeit egyengessék, majd pedig, ha a helyzet úgy kívánja, önerőből, ösz­­szefogással kiegészíti azt. A rendszer erre lehetőséget ad, csak élettel kell telíteni. S akkor majd nem lesz kilátásta­lanul hosszan tartó böjtje a helyi közösségnek. VARGA László Tanzániában és Pakisztánban a kik­indai öntők КагасћШал új fémipari létesítmény tervezésére kaptak megb­ízást A kikínd­ai öntöde eredménye­sen zárta az 1985. évet. A mun­kaszervezet mintegy 5000 dolgozó­ja 63 000 tonna öntvényt és kész­terméket állított elő. Ebből 52 000 millió dinár összjövedelmet való­sítottak meg: a hazai piacon 6900, a nemzetközin pedig 12 300 millió dinár értékű terméket adtak el. Az év végi mérleg tehát arról tanúskodik, hogy ebben a munka­­szervezetben az exportra helyezik a súlyt, hiszen az évi termelésnek­­ több mint a felét a világpiacon­­ értékesítik. Kikindán nagy ha­gyománya van a fémfeldolgozás­nak: az öntödét a Bohn testvérek 1908-ban alapították meg, s az eltelt csaknem nyolc évtized alatt fontos tapasztalatok birtokába ju­tottak a kikindai öntőmunkások. Nagy jelentőséget tulajdonítanak a tudományos kutatómunkának, az egyetemekkel, valamint a kutató­­intézményekkel való együttműkö­désnek. A munkaszervezetben csaknem háromszáz mérnök, több száz technikus és magas szakkép­zettségű munkás dolgozik. Néhány évvel ezelőtt az exportban gyökeres újítást vezettek be, nemcsak a késztermékek árusításának a fo­kozását szorgalmazták és szorgalmaz­zák, hanem a szolgáltatásokét is, amelyek elsősorban új fémipari léte­sítmények tervezésével, felépítésével és az ezekben dolgozó szakemberek képzésével kapcsolatos. Rendkívül fontos és természetesen kifizetődő vállalkozásról van szó, mert valójá­ban a tudásukat kamatoztatják. Az öntödében a Progres Társult­­munka-alapszervezet szakemberei fog­lalkoznak tervezéssel. Az első jelen­tősebb külföldi szerződést Tanzániá­val kötötték. Egy új öntödét építettek ebben az afrikai országban, most sze­relik föl a berendezéseket, s rövid időn belül elkezdődhet a termelés. Azt, hogy a tanzániai partnerek elégedet­tek a kikindaiak munkájával, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az említett fémipari létesítmény építését még be sem fejezték, máris egy újabb tervezésére és természetesen építésére kaptak megbízást. Ebben az újabb létesítményben olyan öntvényeket ké­szítenek, amelyek az autó- és a trak­torgyártásban szükségesek. A közelmúltban a kikindai szak­emberekre bízták egy pakisztáni ön­töde tervezését is. Sava MATE­ N­A, az öntöde Progres Társulmunka-alapszer­­vezetének igazgatója ezzel kapcsolat­ban elmondta, hogy a pakisztániak Karachiban egy olyan létesítményt szándékoznak építeni, amelyben a gép­kocsi- és a mezőgépgyártáshoz szüksé­ges öntvények készülnek. A tervet már el is készítették, 10 000 dollárt kaptak érte. — Nagyon érdekes és egyben olyan munka volt ez, amelynek során újabb tapasztalatokkal gazdagodtunk. Szám­talan olyan igényt kellett kielégíteni, amely az új berendezések maximá­lis kihasználásával, a legkorszerűbb technológiai eljárás meghonosításával, a termelés és a termelékenység fo­k­ozásával kapcsolatos. Mi úgy véljük, hogy eleget tettünk a követelmények­nek, ez azonban nem jelenti azt, hogy elégedettek vagyunk. Siker min­denképpen az, hogy munkát vállal­hattunk Pakisztánban is, de joggal reméljük, hogy a jövőben újabb szer­ződéskötésre kerül sor — mondta az igazgató. A kikindai öntöde nemcsak az em­lített két távoli országban jelent meg, hasonló megbízatást kapott Algériá­ban, Botswanában és más fejlődő or­szágokban. A kikindai munkaszervezet ugyanis igen nagy jelentőséget tulaj­donít éppen a fejlődő országokkal va­ló együttműködésnek, hiszen nagy lehetőségek vannak arra, hogy ezek­nek az országoknak az ipari fejleszté­sébe bekapcsolódjon, s az így megva­lósított devizát, az öntöde további fej­lesztésére fordítsa. Nagyon jó úton haladnak tehát elven­y­telemben , hogy egyre nagyobb részt vállalná­nak a nemzetközi mr' ■-fennsztásba­'. PERTICS Péter

Next