Magyar Szó, 1987. augusztus (44. évfolyam, 224-239. szám)

1987-08-16 / 224. szám

1987. augusztus 16., vasárnap EGY HÉT A VILÁGPOLITIKÁBAN Szerződés és valóság A nagyhatalmi tömbök közöt­ti versengés egyik alapsza­bálya szerint a másik féllel szemben mindaddig bizonyos köve­telményeket kell állítani, míg az hajlandónak nem bizonyul telje­síteni őket. Amikor viszont ez megtörténik, akkor mindent meg kell tenni, hogy­­ meggátolják a valóra váltást. A számtalan erre utaló példához éppen a napokban párosul egy újabb, mint ismeretes, az USA a Moszkvával rendezendő kapcsolatokat évek hosszú során át a szovjetek afganisztáni meg­szállásának véget vetéséhez kötöt­te (többek között). Stratégiai ér­dekeit és céljait szem előtt tartva Moszkva természetesen erről hal­lani sem akart. Gorbacsovig. Az új, k­ialakulóférben levő szovjet globális bel- és külpolitikai straté­gia azonban nyilván megköveteli, hogy Moszkva — természetesen saját elgondolását követve — „eleget tegyen"’ ennek a — nem­csak washingtoni — követelésnek. A megszállás véget vetésének van azért egy jelentős előfeltétele is, amiből Moszkva minden bizony­nyal nem hajlandó engedni: ha már kivonulnak Afganisztánból, akkor szűnjön meg minden más idegen beavatkozás is, elsősorban az, amelyet eddig Pakisztánon át gyakorolt a „tenggerentúli” ellenlá­bas. Ennek előfeltétele viszont pontosabban ennek keretében, nor­­maalizálni kell(ene) a két szomszé­dos ország, Afganisztán és Pa­kisztán viszonyát is. Ezzel szemben mi történik napjainkban? Míg Moszk­va — ha igaz — csapatai­nak visszavonási dinamikáján dol­gozik, az Afganisztánnal szomszé­dos Pakisztánban egymás után robbannak a pokolgépek értelmet­len vérengzést okozva az ártatlan lakosság között. S mivel erre, hogy hogynem, az afganisztáni mene­kültekkel teli vidékeken kerül sor, s a merényletek mögött a hatóság az afganisztániakat is „sejti”, úgy Pakisztánban „egyre inkább el­uralkodik az Afganisztán-ellenes hangulat”, súlyos akadályokat gör­dítve a két ország kapcsolatának normalizálása elé. És mint mondtuk, újabb bizo­nyítékául, hogy a látszólag mások érdekeiért síkraszálló nagyhatal­mak „önzetlen igyekezete” mögött valahogy mindig ott lappang a másik szuperhatalommal folytatott versengés globális stratégiájából eredő cél, amelynek állandó, vál­tozatlan jelszava és ismérve, hogy „ami a másiknak jó, az nekem eleve nem felel meg”. Bármi is legyen. A szuperhatalmi stratégiáról szólva hadd mondjunk még néhány szót a leszerelésről. A világ ugyanis az utóbbi időben nem kis reménnyel tekint a nagy­hatalmi leszerelési tárgyalásokra és a kilátásba helyezett csúcstalál­kozójukra. A genfi, a bécsi tárgya­lásokról és egyéb eszmecseréikről ugyanis az utóbbi időben „egyre biztatóbb” hírek érkeznek. „Nincs kizárva, hogy végül még lesz a le­szerelésből valami”, lelkesedik a közvélemény. A pontosabb megál­lapítás azonban kétségkívül úgy hangzik, hogy „ki van zárva, hogy ne legyen leszerelés”. E derűl­átó megállapításunkat egy borúlátó tényből merít­jük: nap mint nap néhány szoros, jelentéktelennek tűnő és annak is szánt hírből értesülünk arról, hogy hol itt, hol ott elké­szítették ennek vagy annak a fegy­vernek a legújabb, legtökéletesebb változatát és megkezdték tömeges gyártását. Egyébként a szűnni nem akaró nukleáris­­kísérletek is azt bizonyítják, hogy még a leggyilko­sabb fegyvereket is igyekeznek mind a Keleten, mint a Nyugaton még pus­ztítóbbá tenni. S mivel ezeknek helyet kell biztosítani, a nemzetközi piacon viszont a vásár­lók egyre fizetésképtelenebbek, felmerül a kérdés, hová tegyék az elavult gyilkos eszközöket. S még csak egy formás újabb világhábo­rút sem lehet rendezni, lévén, hogy az „ócskavas” is olyan veszé­lyes, hogy bevetésük után az újabb gyártása már­ tárgytalan lenne. Marad tehát a látványos le­szerelés, amely egyelőre az atom­fegyverekre korlátozódik, mivel a klasszikusokat még valahogy el lehet adni a harmadik világ leg­­m­eggond­olatlanabbjainak. S a világ közvéleménye mindezt még majd meg is tapsolja. A taps elülte után, ezzel szemben, az öt közép-ame­rikai ország békekötési egyezményének valóra váltása so­rán már a kezdet kezdetén áthi­dalhatatlan nehézségek merültek fel. A Salvadori gerillák ugyanis nem hajlandók letenni a fegyvert, éppen most, amikor, sportnyelven szólva, nyerésre állnak. A nica­­raguai ellenforradalmárok ezzel szemben ellenzik a békét, mivel jelenleg egyértelműen veszítenek, s ilyen körülmények között a jö­vőben aligha számíthatnának bár­minemű befolyásra az ország sor­sának alakításában. Ezt egyébként Washington sem „engedheti meg”, s máris készségét fejezte ki, hogy további támogatást jogosít Nica­ragua erőszakos „demokratizálásá­hoz”. Ami ismételten ékesen bizonyítja, hogy a papír, azaz a szerződés, ön­­magában nem formálhatja a való­ságot, azt kizárólag a reális hely­zetre épülő egyezség nyugtázhatja. Érdemében: ENGLER Lajos VALÓSZÍNŰ, HOGY A NAGY­HATALMAK közeledésének ered­ményeként és a diplomáciai puhato­lózások sikere folytán októberben sor kerül az újabb amerikai­­szovjet külügyminiszteri találko­zóra, hogy aztán gyorsan tárgyaló­­asztalhoz üljenek a két nagyhata­lom első emberei is. A találkozó előkészületei sikeresen folynak, és mint ahogyan az általában jól­ ér­tesült körök tudni vélik, úgyszól­ván elvi megállapodás született a legbonyolultabb kérdésekben is, azokban, amelyek sok éve hátrál­tatják már a nagyhatalmi kapcso­latokat, javításukat, kiteljesedésü­ket. Persze semmi sem oldódik meg máról ho­lnapra. Annál kevésbé, mert a hidegháború szelleme még itt kísért, elsősorban Európában, a leszerelés várat magára, a fegyver­kezési versengés nem csitul. Sem az óvilágban, sem egyebütt, való­színűleg. Az egyezkedési hajlan­dóság azonban kétségtelen, és már ez is örvendetes. Hogy azonban az akadályok lerombolása mégsem könnyű feladat, ezt Sevardnadze szovjet külügyminiszter minapi genfi látogatása és Kampelman amerikai küldöttségvezetővel foly­tatott eszmecseréje is mutatja. Az európai közép és rövid hatótávol­ságú rakéták fölszámolására irá­nyuló szerződés végleges megszö­vegezéséről volt szó, amely meg­állapodás nagyban elősegítheti az óvilág tartós békéjét és biztonsá­gát. De bármennyire óhajtják is az európai országok a gondokat bé­­ní­tó rettegés elmúltát, a nyuga­lom és a megértés, az együttműkö­dés szelleme még nem tört utat magára­k a politikai köztudatban. Mutatja ezt az újabb bonyodalom is, amely a nyugatnémet hadsereg kötelékébe tartozó Pershing—1 A típusú közepes hatótávolságú ra­kéták (76 darab) leszerelése körül támadt. Volta­képpen a kilövőso­­rompókról van szó, nem is a ra­­kétatöltetékről, mert ezek a rob­banófejek amerikai tulajdont ké­peznek. A Szovjetunió követeli, hogy a megkötendő szerződés eze­ket a Pershingeket is felölelje, már csak azért is — idézzük Se­­vardnadze szavait —, mert az NSZK nem kaphat saját atomfegy­vert, nem válhat atomhatalommá. Az USA a maga részéről nem tar­totta fontosnak az említett fegy­verek lajstromozását, mondván, hogy elavulta­k és öt éven belül amúgy is leszerelik őket. Érdemes röviden foglalkozni a témá­val: az atomtöltetű közepes és rövid hatótávolságú rakétafegyvereik eltávo­lítására vonatkozó megállapodás csak azokat a fegyvereket tartalmazza majd, amelyek a nagyhatalmak birtokában vannak, de amelyek más országok tu­lajdonát képezik, azok kívül esnek a szerződésen. A majdani megállapodás rendelkezései azonban nehezen ellen­őrizhetők, ha csupán a robbanófejeket veszik figyelembe: túl sok van belő­lük, a kilövősorompókat és a hordozó­rakétákat könnyebb számba venni. De mint az NSZK esete is mutatja, a tu­lajdonjogi kérdések rendezetlenek, azaz valójában jól átgondoltak. Ha mást nem, elodázhatják a tárgyaláso­kat. Kenet Adelman, az amerikai fegy­­verzetellenőrző bizottság elnöke ki is jelentette: Washington nem gyakorol nyomást Bonnra, hogy mondjon le a kilövősorompókról — ezzel szemben Moszkva nyomatékkal követeli a nyu­gatnémet rakéták eltávolítását is, bár­ki birtokolja is őket névlegesen vagy ténylegesen. Erre a szovjet követelés­re­ nyomban meg is érkezett a válasz: Moszkva feszültséget akar kelteni Amerika és Nyugat-Németország kö­zött. Az igaz, hogy az Oszd meg és uralkodj! elv olyan régi, mint az em­ber: társadalom és gyakran eredmé­nyes is volt már, ebben az esetben azonban elfogadható a nézet: ha le­szerelünk akkor mindent számoljunk föl. A GYORS EURÓPAI LESZERE­LÉS AZONBAN úgy látszik, nem áll a nyugati­­szövetségesek érde­kében. Ezért is húzza, az időt Nagy-Britannia, Franciaország és Nyugat-Németország. Nem szíve­sen adják föl azt, aminek kiépíté­sébe dollármilliárdokat fektettek be és ami egész iparágakat, vala­mint emberek százezreit foglalkoz­tatja, továbbá a tekintélyt erősíti. Azonkívül nehezen szoknak le a félelem egyensúlyairól is; a szovjet békekezdeményezések ellenére to­vábbra is tartanak a keleti előre­törésből, ebbéli aggodalmát pél­dául a nyugatnémet kormány nem is tagadja. A Pershing—1 A rakéták ügye fényt derített arra is, hogy milyen légi stratégiával állunk szemben: már a hatvanas években fölszerel­ték ezeket a fegyvereket Európá­ban, a közvélemény viszont csak a 80-as években kezdett velük fog­lalkozni, mikor a nagyhatalmak közötti viszony érezhetően meg­romlott, és újabb fergeteges fegy­verkezési hullámba csapott át. Uralkodó módszer lett a szövet­ségesek megfélemlítése is, hogy még jobban a szövetséghez láncol­ják őket. Az atomrakéta-rendsze­rek váratlanul gyors felszámolási indítványa a tömbön belüli füg­gőséget is mérsékeli, egyszersmind fölveti a következő kérdést: mivel helyettesíthetők majd a szóban forgó támadó és védelmi rendsze­rek. Túl együgyűnek kellene len­ni ahhoz, hogy elhiggyük: végér­vényesen búcsút vehetünk min­denfajta hadigéptől... A katonai szövetségek stratégái már azon gondolkodnak, hogy mi következik a szóban forgó nagy­hatalmi szerződés megkötése után, mert a megállapodás egy napon minden huzavona ellenére meg­születik. John Garvin, a NATO főparancsnoka a rövid hatótávol­ságú rakétafegyverek tökéletesí­tését java­sol­ta: más néven ugyan­az a termék kerül a piacra? A nyugati szakértők úgy tartják, hogy atomrakétákat hordozó re­pülőgépek készülnek már sorozat­ban, amelyek nagy távolságból lő­­hetik ki a rakétákat — ezekkel persze még semmilyen megállapo­dás sem foglalkozik. Távlati ter­vek tehát vannak. A JÖVŐ EZEK SZERINT ALIG­HA lesz fegyvermentes, még ha hinni is akarun­k a jelen békekez­­deményezőinek őszinteségében. JAKOBSZ István LESZERELÉSI ERŐFESZÍTÉSEK Aligha lesz fegyvermentes a lövő M/muSió ---------------------- KÜLPOLITIKA------- Kibontakozási program Magyarországon NINCS UBORKASZEZON Ma­gyarországon. Ellenkezőleg, igen intenzív tevékenység tölti ki a nyarat. A gazdasági problémák hatására az MSZP KB tavaly no­vemberi határozatával beindított folyamat vitt el oda, hogy a KB június 2-i ülése elfog­alta a ki­bontakozási programot. Ennek szellemében készült országszerte — a kormánytól az üzemekig — az operatív végrehajtási programok egész sora. A kormány már szep­temberben két lényeges okmány­­nyal is a parlament elé lép. Az egyik tevékenységének kétéves programját, a másik a kibonta­kozási program egy kiragadott ré­szének konkrét megoldását, az adóreformot tartalmazza. Az első okmány, még inkább az adóreform vitára bocsátott elképzelésével foglalkoznak egész nyáron a­z Or­szágház bizottságai, a szakszerve­zetek vagy szakmai szervezetek és a szakértői csoportok egymást érő tanácskozásai. A kibontakozási program elsőd­leges célja helyreállítani a nép­gazdaság megingott egyensúlyát, kiküszöbölve az egyensúly meg­bomlásának okait, megszüntetve, hogy tavaly először csokiként a nemzeti jövedelem, közben, az ál­lami kiadások növekedtek és a költségvetés hiánya tavaly 47 mil­liárd forint volt, az idén pedig meghaladja a tervezett összeget. Ezt a célt kettős eszközzel kíván­ják elérni: a gazdasági szerkezet megváltoztatásával és a társadal­mi-gazdasági reformfolyamatt ki­bontakoztatásával. Az eddig folyt megbeszéléseken elhangzott bírála­tok elsősorban azt teszik szóvá: félő, hogy ebből csak a fogyasztás korlátozása, lesz, mert az köny­­nyebb, mert az most világszerte „divat”. Ezt az aggodalmat tá­masztja alá, hogy a kibontakozási program még csak most konkreti­zálódik, az idei év második­ ár­emelése viszont már megjött, még­hozzá a magyarországi körülmé­nyek között nagyarányú növeke­déssel: a benzin ára 2 forinttal, a széné 23 százalékkal, a fűtőolajé 29, a villanyáramé 18, a liszté 19 százalékkal nőtt. ELBOCSÁTÁSOK — áll a Lu­das Matyi karikatúráján azon a gyári hirdetőtáblán, amelyen teg­nap még azt hirdették, hogy mi­lyen munkásokat keresnek felvé­telre. Magyarországon ugyanis napirendre került az „átszervezés”, a „munkaerő-átcsoportosítás”, az elbocsátás. Arról van ugyanis szó, hogy az egész ország gazdaságá­nak fejlesztése hosszú éveken át nagyarányú központosított részvé­tellel erőteljesen extenzíven, ne­hézipari jelleggel, jelentős nagy­üzemi koncentrációban folyt. Most az új helyzet — elsősorban a nemzetközi gazdasági követelmé­nyek kiéleződése, a kivitel kö­vetelményei, a termelékenység nö­velésének igénye stb. ) , megkö­veteli a gazdaság átalakítását Ezen nemcsak a veszteséges vál­lalatok, sőt egész ágazatok leépí­tését értik, hanem a túlságosan energia- és nyersanyagigényes üzemek felcserélését korszerűbben gazdálkodókkal. Ez elsősorban munkaerő-átcsoportosítással jár.­­Maga a folyamat egyelőre nem túl nagyméretű: az idei év első felében az előző évhez viszonyítva 2 százalékkal csökkent az iparban foglalkoztatottak száma, úfg ahogy a vur­a­nosenergia-ipar és élelmi­szeripar kivételével minden ága­zat csökkentette a létszámot Konkrét számok szerint például az építőiparban a dolgozók száma 17 500-zal csökkent, de ebből 10­ 000 a szakmában maradt, a kisvállalatokban helyezkedett el. Budapesten az idén 6000 ember „■létszámleépítésével” és 8000 „át­csoportosításával” számolnak. A szakszervezet máris szóvá te­szi, hogy tavaly nyáron döntés született 16 nem gazdaságos bá­nya bezárásáról, de ugyanakkor gazdaságos új bányák megnyitá­sáról, azóta 14 bányát már be is zártak, az újak megnyitásáról vi­­szont még mindig csak vitatkoz­nak és bírálja, hogy egyeseit már lehetségesnek tartják a munka­nélküliséget Magyaror­szágon. Márpedig nyilvánvaló, hogy a to­vábbi szerkezeti átalakulás csakis azt jelentheti, hogy — Medgyessy Péter pénzügyminiszter szavaival — „rendet vágnak” a ross­zul gaz­dálkodók között, véget vetnek a veszteségek társad­a­lmasí­tás­án­a­k. Itt viszont nagyon gyorsan kide­rül egyrészt, hogy nem is olyan könnyű véget vetni a veszteségek társadalmasításának — hiszen túl sok érdek ütközik —, másrészt dönteni kell, hogy vállalják-e a feszültségek növekedését vagy kompromisszumokba mennek. Eb­ből adódóan világosabb és konk­rétabb a programnak a fogyasztás csökkentéséhez kapcsolódó, köny­­nyebben megvalósítható része. AZ ADÓREFORM az, amit el­sőnek kiragadtak a szövevénye­sebb és későbbre halasztott re­formok — ár-, bér- és valutare­form — közül. Hangsúlyozni kell, hogy ez a reform —, amely a sze­mélyi jövedelmi adó és a forgal­mi adó bevezetését tartalmazza — a koncepció kialakítása érettségé­nek meg a nemzetközi tapaszta­latoknak a hatására nem pusztán a személyi fogyasztás korlátozása. Tartalmazza egyrészt a beruházá­sok növekedését, másrészt tényle­gesen csökkenti a gazdaság meg­terhelését: a termelők jövedelmé­nek központosítását az eddigi 54 százallékról 30 százalékra, a nye­reség központosítását pedig 90 szá­zalékról 45 százalékra mérsékli és 170 milliárd forinttal többet hagy meg a vállalatoknak. A vele szemben megfogalmazott kételyek mégis attól tartanak, hogy az egész program csak a személyi fogyasz­tás korlátozására szorítkozik, el­sősorban azzal, hogy­ a vállalatok­nál hagyott 170 milliárdból 70— 75 milliárdot a személyi jövedelmi adóból, 70 milliárdot a forgalmi adóból, 30 milliárdot pedig a tár­sadalombiztosítási járulék növelé­séből akarnak fedezni. Ezeket a kételyeket is f­el kell oszlatni. De világos, hogy a ma­gyar vezetők szembenéznek a problémákkal. Elsősorban azzal, hogy a kibontakozási program az életszínvonal csökkentését is je­lenti, de nincs olyan program, amely sokáig a tömegek bizalmát élvezheti, ha csak az életszínvo­nal csökkentése. És a magyar ve­zetők tudják, hogy — Medgyessy szavaival — „a társadalom csak olyan célokkal tud azonosulni, amelyek racionális, valóságos esé­lyeket adnak a kibontakozásra”, amihez Lőrincze Péter, a Magyar Gazdasági Kamara főtitkára még hozzátette: „Ahhoz, hogy a válla­latok a gazdaságirányítással azo­nosulni tudjanak, az kell, hogy a gazdaságirányítás sikeres legyen.” “ '»VT István BALATONI ÁRAK (A Magyar Nemzet karikatúrája) Kéne a kapuba egy árlap, mert folyton betévednek a szegény itthon­ szakadt magyarok!...

Next