Magyar Szó, 1987. augusztus (44. évfolyam, 224-239. szám)
1987-08-16 / 224. szám
1987. augusztus 16., vasárnap EGY HÉT A VILÁGPOLITIKÁBAN Szerződés és valóság A nagyhatalmi tömbök közötti versengés egyik alapszabálya szerint a másik féllel szemben mindaddig bizonyos követelményeket kell állítani, míg az hajlandónak nem bizonyul teljesíteni őket. Amikor viszont ez megtörténik, akkor mindent meg kell tenni, hogy meggátolják a valóra váltást. A számtalan erre utaló példához éppen a napokban párosul egy újabb, mint ismeretes, az USA a Moszkvával rendezendő kapcsolatokat évek hosszú során át a szovjetek afganisztáni megszállásának véget vetéséhez kötötte (többek között). Stratégiai érdekeit és céljait szem előtt tartva Moszkva természetesen erről hallani sem akart. Gorbacsovig. Az új, kialakulóférben levő szovjet globális bel- és külpolitikai stratégia azonban nyilván megköveteli, hogy Moszkva — természetesen saját elgondolását követve — „eleget tegyen"’ ennek a — nemcsak washingtoni — követelésnek. A megszállás véget vetésének van azért egy jelentős előfeltétele is, amiből Moszkva minden bizonynyal nem hajlandó engedni: ha már kivonulnak Afganisztánból, akkor szűnjön meg minden más idegen beavatkozás is, elsősorban az, amelyet eddig Pakisztánon át gyakorolt a „tenggerentúli” ellenlábas. Ennek előfeltétele viszont pontosabban ennek keretében, normaalizálni kell(ene) a két szomszédos ország, Afganisztán és Pakisztán viszonyát is. Ezzel szemben mi történik napjainkban? Míg Moszkva — ha igaz — csapatainak visszavonási dinamikáján dolgozik, az Afganisztánnal szomszédos Pakisztánban egymás után robbannak a pokolgépek értelmetlen vérengzést okozva az ártatlan lakosság között. S mivel erre, hogy hogynem, az afganisztáni menekültekkel teli vidékeken kerül sor, s a merényletek mögött a hatóság az afganisztániakat is „sejti”, úgy Pakisztánban „egyre inkább eluralkodik az Afganisztán-ellenes hangulat”, súlyos akadályokat gördítve a két ország kapcsolatának normalizálása elé. És mint mondtuk, újabb bizonyítékául, hogy a látszólag mások érdekeiért síkraszálló nagyhatalmak „önzetlen igyekezete” mögött valahogy mindig ott lappang a másik szuperhatalommal folytatott versengés globális stratégiájából eredő cél, amelynek állandó, változatlan jelszava és ismérve, hogy „ami a másiknak jó, az nekem eleve nem felel meg”. Bármi is legyen. A szuperhatalmi stratégiáról szólva hadd mondjunk még néhány szót a leszerelésről. A világ ugyanis az utóbbi időben nem kis reménnyel tekint a nagyhatalmi leszerelési tárgyalásokra és a kilátásba helyezett csúcstalálkozójukra. A genfi, a bécsi tárgyalásokról és egyéb eszmecseréikről ugyanis az utóbbi időben „egyre biztatóbb” hírek érkeznek. „Nincs kizárva, hogy végül még lesz a leszerelésből valami”, lelkesedik a közvélemény. A pontosabb megállapítás azonban kétségkívül úgy hangzik, hogy „ki van zárva, hogy ne legyen leszerelés”. E derűlátó megállapításunkat egy borúlátó tényből merítjük: nap mint nap néhány szoros, jelentéktelennek tűnő és annak is szánt hírből értesülünk arról, hogy hol itt, hol ott elkészítették ennek vagy annak a fegyvernek a legújabb, legtökéletesebb változatát és megkezdték tömeges gyártását. Egyébként a szűnni nem akaró nukleáriskísérletek is azt bizonyítják, hogy még a leggyilkosabb fegyvereket is igyekeznek mind a Keleten, mint a Nyugaton még pusztítóbbá tenni. S mivel ezeknek helyet kell biztosítani, a nemzetközi piacon viszont a vásárlók egyre fizetésképtelenebbek, felmerül a kérdés, hová tegyék az elavult gyilkos eszközöket. S még csak egy formás újabb világháborút sem lehet rendezni, lévén, hogy az „ócskavas” is olyan veszélyes, hogy bevetésük után az újabb gyártása már tárgytalan lenne. Marad tehát a látványos leszerelés, amely egyelőre az atomfegyverekre korlátozódik, mivel a klasszikusokat még valahogy el lehet adni a harmadik világ legmeggondolatlanabbjainak. S a világ közvéleménye mindezt még majd meg is tapsolja. A taps elülte után, ezzel szemben, az öt közép-amerikai ország békekötési egyezményének valóra váltása során már a kezdet kezdetén áthidalhatatlan nehézségek merültek fel. A Salvadori gerillák ugyanis nem hajlandók letenni a fegyvert, éppen most, amikor, sportnyelven szólva, nyerésre állnak. A nicaraguai ellenforradalmárok ezzel szemben ellenzik a békét, mivel jelenleg egyértelműen veszítenek, s ilyen körülmények között a jövőben aligha számíthatnának bárminemű befolyásra az ország sorsának alakításában. Ezt egyébként Washington sem „engedheti meg”, s máris készségét fejezte ki, hogy további támogatást jogosít Nicaragua erőszakos „demokratizálásához”. Ami ismételten ékesen bizonyítja, hogy a papír, azaz a szerződés, önmagában nem formálhatja a valóságot, azt kizárólag a reális helyzetre épülő egyezség nyugtázhatja. Érdemében: ENGLER Lajos VALÓSZÍNŰ, HOGY A NAGYHATALMAK közeledésének eredményeként és a diplomáciai puhatolózások sikere folytán októberben sor kerül az újabb amerikaiszovjet külügyminiszteri találkozóra, hogy aztán gyorsan tárgyalóasztalhoz üljenek a két nagyhatalom első emberei is. A találkozó előkészületei sikeresen folynak, és mint ahogyan az általában jól értesült körök tudni vélik, úgyszólván elvi megállapodás született a legbonyolultabb kérdésekben is, azokban, amelyek sok éve hátráltatják már a nagyhatalmi kapcsolatokat, javításukat, kiteljesedésüket. Persze semmi sem oldódik meg máról holnapra. Annál kevésbé, mert a hidegháború szelleme még itt kísért, elsősorban Európában, a leszerelés várat magára, a fegyverkezési versengés nem csitul. Sem az óvilágban, sem egyebütt, valószínűleg. Az egyezkedési hajlandóság azonban kétségtelen, és már ez is örvendetes. Hogy azonban az akadályok lerombolása mégsem könnyű feladat, ezt Sevardnadze szovjet külügyminiszter minapi genfi látogatása és Kampelman amerikai küldöttségvezetővel folytatott eszmecseréje is mutatja. Az európai közép és rövid hatótávolságú rakéták fölszámolására irányuló szerződés végleges megszövegezéséről volt szó, amely megállapodás nagyban elősegítheti az óvilág tartós békéjét és biztonságát. De bármennyire óhajtják is az európai országok a gondokat bénító rettegés elmúltát, a nyugalom és a megértés, az együttműködés szelleme még nem tört utat magárak a politikai köztudatban. Mutatja ezt az újabb bonyodalom is, amely a nyugatnémet hadsereg kötelékébe tartozó Pershing—1 A típusú közepes hatótávolságú rakéták (76 darab) leszerelése körül támadt. Voltaképpen a kilövősorompókról van szó, nem is a rakétatöltetékről, mert ezek a robbanófejek amerikai tulajdont képeznek. A Szovjetunió követeli, hogy a megkötendő szerződés ezeket a Pershingeket is felölelje, már csak azért is — idézzük Sevardnadze szavait —, mert az NSZK nem kaphat saját atomfegyvert, nem válhat atomhatalommá. Az USA a maga részéről nem tartotta fontosnak az említett fegyverek lajstromozását, mondván, hogy elavultak és öt éven belül amúgy is leszerelik őket. Érdemes röviden foglalkozni a témával: az atomtöltetű közepes és rövid hatótávolságú rakétafegyvereik eltávolítására vonatkozó megállapodás csak azokat a fegyvereket tartalmazza majd, amelyek a nagyhatalmak birtokában vannak, de amelyek más országok tulajdonát képezik, azok kívül esnek a szerződésen. A majdani megállapodás rendelkezései azonban nehezen ellenőrizhetők, ha csupán a robbanófejeket veszik figyelembe: túl sok van belőlük, a kilövősorompókat és a hordozórakétákat könnyebb számba venni. De mint az NSZK esete is mutatja, a tulajdonjogi kérdések rendezetlenek, azaz valójában jól átgondoltak. Ha mást nem, elodázhatják a tárgyalásokat. Kenet Adelman, az amerikai fegyverzetellenőrző bizottság elnöke ki is jelentette: Washington nem gyakorol nyomást Bonnra, hogy mondjon le a kilövősorompókról — ezzel szemben Moszkva nyomatékkal követeli a nyugatnémet rakéták eltávolítását is, bárki birtokolja is őket névlegesen vagy ténylegesen. Erre a szovjet követelésre nyomban meg is érkezett a válasz: Moszkva feszültséget akar kelteni Amerika és Nyugat-Németország között. Az igaz, hogy az Oszd meg és uralkodj! elv olyan régi, mint az ember: társadalom és gyakran eredményes is volt már, ebben az esetben azonban elfogadható a nézet: ha leszerelünk akkor mindent számoljunk föl. A GYORS EURÓPAI LESZERELÉS AZONBAN úgy látszik, nem áll a nyugatiszövetségesek érdekében. Ezért is húzza, az időt Nagy-Britannia, Franciaország és Nyugat-Németország. Nem szívesen adják föl azt, aminek kiépítésébe dollármilliárdokat fektettek be és ami egész iparágakat, valamint emberek százezreit foglalkoztatja, továbbá a tekintélyt erősíti. Azonkívül nehezen szoknak le a félelem egyensúlyairól is; a szovjet békekezdeményezések ellenére továbbra is tartanak a keleti előretörésből, ebbéli aggodalmát például a nyugatnémet kormány nem is tagadja. A Pershing—1 A rakéták ügye fényt derített arra is, hogy milyen légi stratégiával állunk szemben: már a hatvanas években fölszerelték ezeket a fegyvereket Európában, a közvélemény viszont csak a 80-as években kezdett velük foglalkozni, mikor a nagyhatalmak közötti viszony érezhetően megromlott, és újabb fergeteges fegyverkezési hullámba csapott át. Uralkodó módszer lett a szövetségesek megfélemlítése is, hogy még jobban a szövetséghez láncolják őket. Az atomrakéta-rendszerek váratlanul gyors felszámolási indítványa a tömbön belüli függőséget is mérsékeli, egyszersmind fölveti a következő kérdést: mivel helyettesíthetők majd a szóban forgó támadó és védelmi rendszerek. Túl együgyűnek kellene lenni ahhoz, hogy elhiggyük: végérvényesen búcsút vehetünk mindenfajta hadigéptől... A katonai szövetségek stratégái már azon gondolkodnak, hogy mi következik a szóban forgó nagyhatalmi szerződés megkötése után, mert a megállapodás egy napon minden huzavona ellenére megszületik. John Garvin, a NATO főparancsnoka a rövid hatótávolságú rakétafegyverek tökéletesítését javasolta: más néven ugyanaz a termék kerül a piacra? A nyugati szakértők úgy tartják, hogy atomrakétákat hordozó repülőgépek készülnek már sorozatban, amelyek nagy távolságból lőhetik ki a rakétákat — ezekkel persze még semmilyen megállapodás sem foglalkozik. Távlati tervek tehát vannak. A JÖVŐ EZEK SZERINT ALIGHA lesz fegyvermentes, még ha hinni is akarunk a jelen békekezdeményezőinek őszinteségében. JAKOBSZ István LESZERELÉSI ERŐFESZÍTÉSEK Aligha lesz fegyvermentes a lövő M/muSió ---------------------- KÜLPOLITIKA------- Kibontakozási program Magyarországon NINCS UBORKASZEZON Magyarországon. Ellenkezőleg, igen intenzív tevékenység tölti ki a nyarat. A gazdasági problémák hatására az MSZP KB tavaly novemberi határozatával beindított folyamat vitt el oda, hogy a KB június 2-i ülése elfogalta a kibontakozási programot. Ennek szellemében készült országszerte — a kormánytól az üzemekig — az operatív végrehajtási programok egész sora. A kormány már szeptemberben két lényeges okmánynyal is a parlament elé lép. Az egyik tevékenységének kétéves programját, a másik a kibontakozási program egy kiragadott részének konkrét megoldását, az adóreformot tartalmazza. Az első okmány, még inkább az adóreform vitára bocsátott elképzelésével foglalkoznak egész nyáron az Országház bizottságai, a szakszervezetek vagy szakmai szervezetek és a szakértői csoportok egymást érő tanácskozásai. A kibontakozási program elsődleges célja helyreállítani a népgazdaság megingott egyensúlyát, kiküszöbölve az egyensúly megbomlásának okait, megszüntetve, hogy tavaly először csokiként a nemzeti jövedelem, közben, az állami kiadások növekedtek és a költségvetés hiánya tavaly 47 milliárd forint volt, az idén pedig meghaladja a tervezett összeget. Ezt a célt kettős eszközzel kívánják elérni: a gazdasági szerkezet megváltoztatásával és a társadalmi-gazdasági reformfolyamatt kibontakoztatásával. Az eddig folyt megbeszéléseken elhangzott bírálatok elsősorban azt teszik szóvá: félő, hogy ebből csak a fogyasztás korlátozása, lesz, mert az könynyebb, mert az most világszerte „divat”. Ezt az aggodalmat támasztja alá, hogy a kibontakozási program még csak most konkretizálódik, az idei év második áremelése viszont már megjött, méghozzá a magyarországi körülmények között nagyarányú növekedéssel: a benzin ára 2 forinttal, a széné 23 százalékkal, a fűtőolajé 29, a villanyáramé 18, a liszté 19 százalékkal nőtt. ELBOCSÁTÁSOK — áll a Ludas Matyi karikatúráján azon a gyári hirdetőtáblán, amelyen tegnap még azt hirdették, hogy milyen munkásokat keresnek felvételre. Magyarországon ugyanis napirendre került az „átszervezés”, a „munkaerő-átcsoportosítás”, az elbocsátás. Arról van ugyanis szó, hogy az egész ország gazdaságának fejlesztése hosszú éveken át nagyarányú központosított részvétellel erőteljesen extenzíven, nehézipari jelleggel, jelentős nagyüzemi koncentrációban folyt. Most az új helyzet — elsősorban a nemzetközi gazdasági követelmények kiéleződése, a kivitel követelményei, a termelékenység növelésének igénye stb. ) , megköveteli a gazdaság átalakítását Ezen nemcsak a veszteséges vállalatok, sőt egész ágazatok leépítését értik, hanem a túlságosan energia- és nyersanyagigényes üzemek felcserélését korszerűbben gazdálkodókkal. Ez elsősorban munkaerő-átcsoportosítással jár.Maga a folyamat egyelőre nem túl nagyméretű: az idei év első felében az előző évhez viszonyítva 2 százalékkal csökkent az iparban foglalkoztatottak száma, úfg ahogy a vuranosenergia-ipar és élelmiszeripar kivételével minden ágazat csökkentette a létszámot Konkrét számok szerint például az építőiparban a dolgozók száma 17 500-zal csökkent, de ebből 10 000 a szakmában maradt, a kisvállalatokban helyezkedett el. Budapesten az idén 6000 ember „■létszámleépítésével” és 8000 „átcsoportosításával” számolnak. A szakszervezet máris szóvá teszi, hogy tavaly nyáron döntés született 16 nem gazdaságos bánya bezárásáról, de ugyanakkor gazdaságos új bányák megnyitásáról, azóta 14 bányát már be is zártak, az újak megnyitásáról viszont még mindig csak vitatkoznak és bírálja, hogy egyeseit már lehetségesnek tartják a munkanélküliséget Magyarországon. Márpedig nyilvánvaló, hogy a további szerkezeti átalakulás csakis azt jelentheti, hogy — Medgyessy Péter pénzügyminiszter szavaival — „rendet vágnak” a rosszul gazdálkodók között, véget vetnek a veszteségek társadalmasításának. Itt viszont nagyon gyorsan kiderül egyrészt, hogy nem is olyan könnyű véget vetni a veszteségek társadalmasításának — hiszen túl sok érdek ütközik —, másrészt dönteni kell, hogy vállalják-e a feszültségek növekedését vagy kompromisszumokba mennek. Ebből adódóan világosabb és konkrétabb a programnak a fogyasztás csökkentéséhez kapcsolódó, könynyebben megvalósítható része. AZ ADÓREFORM az, amit elsőnek kiragadtak a szövevényesebb és későbbre halasztott reformok — ár-, bér- és valutareform — közül. Hangsúlyozni kell, hogy ez a reform —, amely a személyi jövedelmi adó és a forgalmi adó bevezetését tartalmazza — a koncepció kialakítása érettségének meg a nemzetközi tapasztalatoknak a hatására nem pusztán a személyi fogyasztás korlátozása. Tartalmazza egyrészt a beruházások növekedését, másrészt ténylegesen csökkenti a gazdaság megterhelését: a termelők jövedelmének központosítását az eddigi 54 százallékról 30 százalékra, a nyereség központosítását pedig 90 százalékról 45 százalékra mérsékli és 170 milliárd forinttal többet hagy meg a vállalatoknak. A vele szemben megfogalmazott kételyek mégis attól tartanak, hogy az egész program csak a személyi fogyasztás korlátozására szorítkozik, elsősorban azzal, hogy a vállalatoknál hagyott 170 milliárdból 70— 75 milliárdot a személyi jövedelmi adóból, 70 milliárdot a forgalmi adóból, 30 milliárdot pedig a társadalombiztosítási járulék növeléséből akarnak fedezni. Ezeket a kételyeket is fel kell oszlatni. De világos, hogy a magyar vezetők szembenéznek a problémákkal. Elsősorban azzal, hogy a kibontakozási program az életszínvonal csökkentését is jelenti, de nincs olyan program, amely sokáig a tömegek bizalmát élvezheti, ha csak az életszínvonal csökkentése. És a magyar vezetők tudják, hogy — Medgyessy szavaival — „a társadalom csak olyan célokkal tud azonosulni, amelyek racionális, valóságos esélyeket adnak a kibontakozásra”, amihez Lőrincze Péter, a Magyar Gazdasági Kamara főtitkára még hozzátette: „Ahhoz, hogy a vállalatok a gazdaságirányítással azonosulni tudjanak, az kell, hogy a gazdaságirányítás sikeres legyen.” “ '»VT István BALATONI ÁRAK (A Magyar Nemzet karikatúrája) Kéne a kapuba egy árlap, mert folyton betévednek a szegény itthon szakadt magyarok!...